Rocky, a láb nélküli úszó újra megdöbbenti csodálóit

2021. június 09. – 20:59

Rocky, a láb nélküli úszó újra megdöbbenti csodálóit
Álmodtam a napokban Révfülöppel, és álmomban 2 óra 21 perc alatt úsztam le a távot – Fotó: Laczó Balázs / Telex.hu

Másolás

Vágólapra másolva

Ősz óta igazolt úszóként tartják számon a győri Patkás Tamás „Rockyt”, az ország egyetlen nyíltvízi paraúszóját, aki láb nélkül küzd le egyre nagyobb akadályokat. Rockyt 23 évesen iszonyú baleset érte, 43 évesen kezdett el úszni. A Rába, a Balaton, a tengerek után – azt mondja – most az óceánról álmodik. Nemrég kiderült, hogy sokkal többet tud, mint hitte.

A 49 éves Tamás már a munkahelyi vonatbaleset pillanatában sem hagyta, hogy csak a sors döntsön. Kerék alá szorult a jobb lába, ezért keresztbe vetette magát a sínen. Így bal lába is a tolató szerelvény alá került, de ő nem veszett oda. Combja maradványát látva derekáról lerángatta a spanifert, és rászorította a spriccelő sebre, ezért nem vérzett el.

Ekkor már egy 8 hónapos gyermek apja volt, fia mára felnőtt. Tamástól felesége azóta különvált. Egy barátja hét évvel ezelőtt rászólt, hogy elhagyta magát, nos, emiatt kezdett el sportolni. Egy év alatt begyakorolta saját, láb nélküli úszótechnikáját, amivel fenntartja testét, mert törzse – őt idézzük – „keljfeljancsiként” működne. A szabad vizek hívták: sorban a Rába, a Duna, a Fertő, 2015-ben – és azóta már hatszor – a Balaton-átúszás jött. Ez tette ismertté Rockyt. Negyedik próbálkozásra legyőzte az Adriát, aminek sós vize az épek dolgán könnyít, de az ő testét kibillenti. Tavaly Isztambulban Ázsiából Európába kelt át.

Hideg vízben is edz, januárban többször eltöltött 6-6 percet a jeges Balatonban. Győr polgármestere felkérte, hogy legyen a győri parasport nagykövete, ősz óta az úszóegyesület igazolt sportolója Tamás, aki rehabilitációs mentorként dolgozik a mozgáskorlátozottak egyesületénél. Övé a szó.

„A nagy álmom Alcatraz szigete San Franciscónál. A »városom«️, a »megyém«️, az »országom«️, a »kontinensem«️ után ez lehetne az óceán meghódítása. Az úszók 3 kilométert tesznek meg, nehéz terepen, amatőröknek nem ajánlják. Hideg a víz, durva áramlatok várnak. Ha lehetne, már az idén mennék, csakis pénz kérdése. Nehézségét tekintve Poreč kategóriája, amit néha máig sem fogok fel, hogy tudtam megcsinálni.

Azt hittem, gyorson megfulladok

Az úszásnemem valójában nem úszás volt: húztam magam a vízben. Ősszel szárnyai alá vett Rajos István edző, és azt mondta, hogy ez már nem elég, úsznék-e gyorson? Mondtam: rengetegszer próbáltam – ép emberként tudtam is –, de ha most felemelem a fejem levegőért, lebukik az alsó részem, a mozgásom szétesik, és csak nyelem a vizet. Amíg élek, köszönni fogom Istvánnak, amit tett. Rágódott, és azt kérte: feküdjek arccal lefelé a vízre. De – mondom – akkor megfulladok. Csak próbáljam, hogy meddig bírom. Elfeküdtem. Tökéletes – mondja. Következő lépés, hogy veszünk egy pipát. Jöhet a kartempó. És szépen pipával haladni kezdtem a vízben. Ma már nincsen pipa se, jobb felé fordulva veszek levegőt kettő vagy négy karcsapásra, persze piszkosul elfárad a nyakam.

A csúcssebességem azelőtt 1,5-1,6 kilométer volt óránként, most 2,1 kilométer lett Istvánnal. Mindennap edzek, erősítek, és nem is úszom már mellen. Álmodtam a napokban Révfülöppel, és álmomban 2 óra 21 perc alatt úsztam le a távot. A valóságban 3 óra 29 perc volt a tavalyi időm – majdnem egy órával jobb a 2015-ösnél. Ha idén 3 óra alá megyek, nagyon boldog vagyok. Ha nem, akkor sem leszek csalódott – csak egy kicsit.

A napi úszóedzés: munka után ötször 500 méter, másnap meg irány a hűvös ikrényi-tó – Balázs / Telex.hu

Debütálás profiként

Az első időmérő edzésem Győrben volt, kétszáz gyorson. Addig medencében csak »örömúszásokon«️ úsztam pocakos pasikkal, kedves, korosodó hölgyekkel. Most a dobogón ülve Verrasztó Evelin nézett fel rám – gondolom, ritkán lát itt ilyen kopasz, nagydarab, láb nélküli fazont. Mára 38 másodpercet javítottunk a kétszáz gyorsomon, és nagyon befogadó az úszótársadalom. Ők tudják, mi munka van ebben, és hogy a medencés versenyhez kellettek az előzmények. Akkor is, ha a hatvanhatodik helyen állok, de ott vagyok a ranglistán, amin Milák Kristóf az első. Nekem nincs jó alkatom és tehetségem sem ahhoz, hogy jól versenyezzek. Amim van: az akaraterő és a szorgalom, szívből úszom. De ma is a nyílt vizet szeretem, ott semmi sem egyszerű. A Dunánál beszélgetett velem Hosszú Katinka, mondtam neki: hogy »neked ez a négyszáz méter pikkpakk, simán indulhatnál«️. Azt felelte: ő ebbe bele nem menne, mert nem látja az alját.

Rövid távú célok vízben és az életben

A Balatonban mindig a következő hajót szemelem ki célnak, és eleinte nem pillantottam hátra, nehogy megrémüljek, hogy még mindig itt a part. Az életben sincs hosszú távú célom, mindig csak a következő. Negyvenkilenc vagyok, tudomásul kell venni. A múltkor a paralimpikon Vereczkei Zsolt mondta, hogy »Tomikám, nem semmi vagy, olyan példákat mutatsz, csináld, nyomjad csak tovább! Egyébként – kérdi – hány éves is vagy?«️ Mondom: »ötven leszek idén«️. »Hú – vágta rá –, hát akkor vigyázz, ne nyomjad azért annyira!«️

Egy kisfiú nyitotta fel a szemem

Sosem akartam példakép lenni, most sem ez hajt. Nagyon szeretem, és akkor is így nyomnám, ha senki nem tudna róla. Annak idején az vezérelt, hogy leadjak a súlyomból, és törölközővel takartam derék alatt a semmit. Egyszer úszás után pihentem a padon, egy kisfiú elém állt. Nézett rám egy kis ideig szó nélkül, folyt a kis orra, gondoltam: na, most mit fog ez a gyerek kérdezni ezekről a csonkokról. Erre megszólalt: »Neked a nyakadon is tetoválás van?«️ Azt hittem, megzabálom, s attól kezdve nem takartam magam. Annyi rajtam úgyis a látnivaló.

Balaton, 2020. Egy teljes órát javított Rocky a 2015-ös idején. Idén úszásnemet vált – Fotó: Patkás Tamás

A másik élmény a Balatonon ért. Tízezer ember! Persze bemész, és takar a víz, na, de ki is kell jönni, féltem. A végén viszont hatalmas tapsot kaptam. Mert nem értette senki, hogy minek úszom le az utolsó pár száz métert, ahol mindenki más feláll és kisétál. Amikor a lépcsőhöz értem, akkor értették meg. Ilyen az egész életem, nekem mindig lépcsőtől lépcsőig kell úszni.

A zakatolás elkísér

A baleseten nem gondolkodom. Az agyam fiókjában ott van, álmodom róla. Akárhová megyek, jön egy vonat, ami másnak fel sem tűnik. Ikrényben nap mint nap edzek, ott megy a vasút, a zakatolás mindenhová kísér. Nemrég azt mondtam, hogy nem tudom eldönteni, az életemnek melyik része a valóság: a baleset előtti huszonhárom év, vagy ez. Most már többet éltem így, mint épen. És azt hiszem, hogy a régi életem volt az álom. Reggel felkelsz, és bármit megadnál azért, hogy felkaphass egy nadrágot, és mezítláb kiszaladj az újságért. És tudod, hogy soha nem kapod vissza. Te már soha.

Nem kell átúszni a Balatont!

Arra, hogy a sorstársaimnak vagy az épeknek jelentek-e inkább példaképet, a válasz, hogy az utóbbi. Az ép emberek erőt merítenek ebből: nekik is menni fog. A sorstársak is adnak visszajelzést, de inkább azt, hogy ez tényleg nagy dolog, és ők nem tudnák megcsinálni. De hát nem is kell átúszni a Balatont! Volt olyan eset is, amikor egy sorstársam – aki egy éve ki sem mozdult a lakásból – a példámból merítve fogta magát és lement a boltba.

Rocky első tetoválása 1989-ben született, az utolsó – a feje búbján lévő vikingjel – most, mivel Dániába készül a nyáron – Fotó: Laczó Balázs / Telex.hu

Húsz év magány

A baleset után én is bezárkóztam. A sérült embereknél valami elkattan, s ha nem tudsz az állapoton átlendülni, benne ragadsz. Akik régen a barátaim voltak, azok közül majdnem mindenkit elvesztettem. Kimondva, kimondatlan: teher vagy az embereknek. Mert azt mondják: »Bocsi, én nem tudok neked mindig segíteni, most annyi más dolgom van.«️ »De hát én nem is kértem, hogy segíts. Csak egy kicsit gyere el hozzám. Vagy menjünk el valahova, mint régen.«️ Csak ciki, hogy én már nem tudok ide-oda menni. Pedig tudnék, csak egy kis segítség kéne, és te segítenél is, ha még látnád bennem ugyanazt az embert, aki voltam. Kialakítjuk a magunk életét.

Felneveltem a fiamat, tisztességes ember lett. Talán kicsit ő is példaképnek tekint. A család volt az életcélom, a horgászat meg a hobbim. A csónakban olyan voltam, mint egy ép ember. A holdfényben ülve sokat gondolkodtam, és megváltoztam. Már nem tudom megérteni a csip-csup veszekedéseket, hogy az utcán dudálnak egymásnak az autósok. Volt, aki irigyelt, amikor kijutottam Kaliforniába. Mondtam: »Tudod, mit, te menjél ki helyettem Amerikába, én meg holnap hadd menjek be helyetted dolgozni.«️

Azon is töprengtem a csónakban, ha elvinnének az ufók és visszaadnák a lábamat azzal, hogy minden elölről kezdődhet, de az új életemben nincs benne a családom, mit választanék. De ha nem találkozhatnék a gyerekemmel, nem hiszem, hogy azt gondolnám, megérte új életet kérni. Akkor sem, ha minden vágyam kiszaladni az utcára.

Eleinte takartam magam. Később rájöttem, felesleges. A műlábakat megszeretni nem lehet – Fotó: Laczó Balázs / Telex.hu

Boldog vagyok – a sport tesz azzá

Volt, hogy rosszul lettem az uszoda előtt, mert fizikailag nem bírtam. De mindig felülkerekedett bennem a célom. A pillanataimat, amik éltetnek, nem oszthatom meg mással, a Wörthi-tó hegyeit, vagy amikor átúsztam a Boszporusz híd alatt. Azért nem vagyok lusta és nemtörődöm, mert ezeket a dolgokat még szeretném megélni, és lehet, hogy nincs sok időm.

Ebből kamatozik nekem az, hogy boldog vagyok. A békémet a sportnak köszönhetem, és jól alszom, nyugtató nélkül. De azt nem állítom, hogy ezt az életemet szeretem. Azt szeretem, amit csinálok. Bármikor cserélnék veled, csak még egyszer egészséges lehetnék. Ha csoda történne, és visszakapnám az állapotomat, most már akkor is olyan életet próbálnék élni, ami példaértékű. Semmit sem kótyavetyélnék el.”

Isztambulban egyetlen magyarként úszott tavaly, 12 paraúszó is indult a Boszporuszban, de messze az ő állapota volt a legsúlyosabb – Fotó: Patkás Tamás