Bosszantott, hogy egy papírból akarták megmondani, mi lehet belőlem

2021. május 17. – 23:35

Bosszantott, hogy egy papírból akarták megmondani, mi lehet belőlem
Fotó: Bődey János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

35 éves lesz a nyári tokiói olimpia után a birkózó Lőrincz Tamás. Szinte mindent megnyert már, de az olimpiai arany még hajtja, ha nem is görcsösen, de vágyik a címmel járó halhatatlanságra. 2012-ben ezüstérmes volt, az utolsó esélye az idei, hogy feltegye a pontot az i-re.

A balul sikerült riói olimpia után bezárkóztak szintén birkózó testvérével, Viktorral az olimpiai falu egyik szobájába, lógatták az orrukat. Feltették a kérdést maguknak, hogy érdemes-e ezt tovább csinálni?

Orrlógatásnál sokkal borúsabb volt a hangulat. A verseny után még vagy négy-öt napot Rióban voltunk, ültünk napokig a szobánkban, ki sem mozdultunk, depiztünk. Néztük a sorozatainkat éjjel-nappal, elsősorban az Agymenőket, miközben alig szóltunk egymáshoz. Egyszerűen nem tudtunk kikecmeregni abból a helyzetből, ahová taszított bennünket az olimpia. Viktortól konkrétan elcsaltak egy érmet, leakasztották a nyakából, amire rászolgált, és az ellenfelének adták. Másnap kellett birkóznom, olyan szinten megviselt, teljesen kikészültem attól, hogy 2016-ban ilyen igazságtalanság még előfordulhat. Rányomta a bélyegét a teljesítményemre ez a lelkiállapot. Jobban el voltam keseredve, mint az öcsém, pedig őt is nagyon megviselte a felháborító bíráskodás. Nem akartunk senkivel találkozni, a faluban biztosan belebotlottunk volna éremmel a nyakukban mászkáló emberekbe. Nagyon nehéz volt ezt megélni, nagyobb tervekkel mentünk ki. Abban a lelkiállapotban biztosan azt mondtuk, nem csináljuk tovább. Aztán ahogy teltek a napok, a sokk felengedett, és kihúztuk egymást valahogy a gödörből.

Ki beszélte rá erre az olimpiai ciklusra?

Sokan. Beadtam a derekam, hogy megcsinálok egy évet egy másik súlycsoportban, 66 kilóra már képtelenség lett volna visszafogyni, a 77 kiló pedig kínálta magát. 2017 volt csak a szemem előtt. Szépen lassan rázódtunk vissza, nem volt egy jól körülhatárolható pont, ami megfordított. 2017-ben összejött az Eb-arany Viktornak, megmutatta, hogy nem tudják megtörni, el fogja érni, amit szeretne, amit a fejébe vett, és ez nekem is óriási motiváló erő volt. Sokan nem biztos, hogy feltámadtak volna a helyzetéből. Az Eb-n nehéz sorsolás után nyertem egy bronzot. A vb-ezüstöt nem nyertem meg, bronzérmes lettem, csak az orosz Csehirkint doppingvétség miatt kizárták, egy helyet előreléptem. De visszajelzésnek jó volt.

2018-ban Budapest rendezte a világbajnokságot.

Hát persze, hogy hagytam rábeszélni magam még egy évre. Egy hazai világbajnokság bármelyik sportoló életében a non plus ultra, sokan egész életükben hiába várnak rá. 2013-ban szintén Budapest volt a rendező, jó formában voltam, favoritnak tartottak, és én magamat is, de elvitt a hév, a nagy akarásnak nyögés lett a vége. Ha csak 60 százalékban akarok, még jól sikerülhetett volna.

Mindenkit el akartam pusztítani, de saját magamat is sikerült. 2018-ban már egy nyugodtabb, tapasztaltabb, érettebb Lőrincz volt a szőnyegen.

A nagy siker, a győzelem így sem jött össze, de miközben készülődtem a döntőre, hallottam, hogy a nevem kiabálják, ami elég szép élmény. Második lettem Csehirkin mögött, akivel junior korunk óra nyüstöljük egymást. Az i-re nem került fel a pont, de jó élményeket kaptam, ezért bevállaltam az újabb évet, 2019-et, amikor semmi nem akart összeállni. Kínomban már tényleg csak nevetni tudtam.

A 2019-es év mégis azért fontos, mert élete legnagyobb sikerét elérve világbajnok lett Kazahsztánban. Nem igazán számoltak önnel. Ön is elengedte ezt a vb-t?

Az év elejét elengedtem. Akkor úgy éreztem, hogy ez már sok. Nem voltam motivált, fásultság volt rajtam. Kikaptam egy fiatal magyar sráctól, övé lesz majd a jövő, Lévai Zoli legyőzött Németországban. Az államvizsga a Testnevelési Egyetemen megrogyasztott, utána beleálltam az Európa Játékokba, ahol kifutott eredmény volt egy bronz, valójában meg sem érdemeltem. Mindenem fájt: a vállam, a bokám, a térdem, nagyon összevertek a versenyeken, edzőtáborban. Majdnem eljött az a pont, hogy ha már nem akarom lerombolni önmagamat, amit addig felépítettem, akkor át kell értékelnem az erőmet. De egy kvalifikációs vb előtt nem mondhattam azt, hogy nem megyek ki. Mondogatták, hogy bennem van a munka, ennek majd meglesz az eredménye, de a 125. ilyen mondásnál, hogy jó leszek, már nem hittem benne. Már azok sem hitték, akik biztatnak, ezt láttam a tekinteteken. A szövetségi kapitány, Sike András is észlelte, mondta is, hagyjam a melót, pihenjek, regenerálódjak, lazuljak el. Biztatott, hogy menjek strandra. Cegléden van strand, kimentünk a családdal. Sétálgattunk a kislányommal a fűben, amikor éreztem, hogy valami belecsípett a lábamba. Néztem, darázs, jó, hát volt már ilyen, semmi baj. Raktam egy kis ecetet rá, borogattam, de este már éreztem, hogy valami nem stimmel. Reggel felkeltem, akkor láttam, hogy mint a Michelin-babának, akkora a lábam. Elképesztő volt. Lefotóztam, elküldtem a kapitánynak, ilyen jól sikerült a regeneráció. Nem tudtam már erre mit mondani. Ő sem. Vártuk, hogy lemenjen a duzzanat, a kislányom játék sztetoszkóppal gyógyítgatott.

Végső elkeseredésből mentem csak ki. Nem voltam csapágyasra hajtva, de meg sem közelítettem a korábbi formámat. Mentálisan olyan állapotba kerültem, hogy abszolút nincs semmi vesztenivalóm, lesz, ami lesz, utolsó próbálkozás, utolsó vb. Erre nekem szólt a Himnusz.

Tényleg igaz, hogy van a 10 vagy 20 év alatt felhalmozott munka, az a sok 10 vagy 20 ezer óra, amit beletettünk, és valami bekapcsolt nálam azon a vb-n. Nem akartam brillírozni, nagyokat dobni, csak marha csúnyán legyen meg az első meccs. Meg a második. Nem tudtak egy normális jelenetet kivágni tőlem, kínkeservesen mentem át az ellenfeleken, aztán egyszer csak ott találtam magam a döntőben, amit meg is nyertem. Akkor már nem mondhattam, hogy itt a vége. Mi adna erőt, ha nem az, hogy vb-címvédőként mehetek egy olimpiára?

Milyen nap volt 2020. március 24.?

Nem tudom napra pontosan, hogy mikor jelentették be az olimpia elhalasztását, ez lehetett a dátum. Már voltak rossz előjelek, mert egy héttel korábban a budapesti olimpiai kvalifikációt törölték. Tudtuk, hogy gáz lesz. Hazaküldtek már akkor mindenkit az edzőtáborból, 24-én meghalt a remény. Éppen edzésre indultunk, amikor Viktor küldte a linket. Megnyitottam, láttam, vége. Nem akartam elhinni. Felhívtam az öcsémet, igaz ez? Hát látod, válaszolta. Azt javasolta, ettől még menjünk edzeni, én meg bambán kérdeztem, hogy minek. 2020-at kirobbanó erőben kezdtem, aztán egy komoly versenyen sem indulhattam el. Mentálisan viszont felfrissültem, nem volt még olyan nyaram, amikor ilyen sok időt töltöttem a családommal.

2021-ben jött az Európa-bajnokság, erre milyen célokkal ment ki?

Hogy minél többet birkózzak. Össze is jött, volt öt meccsem, és még grátiszban meg is nyertem az aranyat. A verseny előtt éreztem, hogy meglehet.

Fotó: Bődey János / Telex

Ez volt a tizennegyedik érme, a negyedik Európa-bajnoki aranya. Ezzel ön a legeredményesebb magyar birkózó. Most Lengyelországban elég sok olyan akciója volt, amiből össze lehetett vágni egy mozgalmas filmet, a döntőben is eldobta a török ellenfelét. Az oroszok bólogattak: Lőrincz harasó. A szervezőktől pedig megkapta az Omega slágerét, a Gyöngyhajú lányt. Számított rá?

Más győztest nem leptek meg, más nem kapott nemzeti zenét, csak én, nem tudom, miért voltak velem ilyen kedvesek. Hátborzongatóan nagy fíling volt ez a gesztus.

Mint mikor a kislánya simogatja a tévét?

Hasonló, igen. Amikor megnyertem a vb-t Kazahsztánban, a kislányom akkor cirógatott, amikor a tv-képernyőn látott. A nehéz napokon ezekből tudok táplálkozni.

Egy átlagembernek nehezen követhető, hogyan tudnak játszani a saját súlyukkal. Most hány kilót kell fogyasztania?

Négyet, olykor ötöt, ez nem sok. 2016-ban még 66 kilóra kellett lemennem 78-ról. Hosszú távon nem volt tartható, hogy mindig ennyit dobjak le.

Egyesek szerint a birkózás örök igazsága: ha a fogyasztás közben megsajnálja magát a versenyző, vagy sajnáltatja magát, elvész. Osztja ezt?

Kell egy kis elvetemültség ehhez. Aki ezen nem ment át, nem is tudja, milyen. Az elszántság és az akarat nem mindig elég, mert napi kettőt kell edzeni, miközben olykor enni már nem is szabad semmit. Ha valaki hozza a súlyát egy nagy versenyre, de rosszul időzített, agyonverik, mert erőtlen. Nagyfokú fakírság van a birkózókban. Gyerekként nekem sem ment könnyen, pityeregtem én is magamban. 17 éves koromban még nagyon szenvedős volt a fogyasztás, később megtanultam a fortélyokat.

Egy kicsit utáltam azokat, akik úgy érték el a sikert, hogy jókat ettek edzések után, nekik tényleg Hawaii volt, és dizsi.

Én egy hónappal egy-egy nagy verseny előtt már diétán voltam. Három héttel előtte komoly diétán, kettővel már alig volt valami a tányéron, egy héttel a verseny előtt pedig létminimum fokozatra kapcsoltam. El kellett fogadnom, nekem ezt adta a sors, ezt a feladatot kell megoldani.

Míg Rióban egyszer kellett hozni a súlyát, most már kétszer mérlegelnek. Maga a verseny is kétnapos. Korábban elég volt egyszer mérlegelni a verseny előtt, a 2004-ben bajnok Majoros István éppen befért 55 kiló alá, a verseny napjára már 7-8 kilót felszedett. Kedvező az új szabály önnek?

A mostaniban az a nehéz, hogy hiába birkóztam, küzdöttem és izzadtam már végig három vagy négy meccset, enni csak módjával szabad, mert másnap újra vár a mérleg. Teljesen rottyon vagy, kimerültél, és még akkor sem ehetsz.

Hogy keletkezik még ilyenkor is súlyfelesleg?

A folyadéktól. A heteken át kizsigerelt szervezet, ahogy veszi fel a folyadékot, jól érzi magát. Az állandó veríték ellenére pikk-pakk rám jött 1 kiló 30 deka. Azt le kellett adni másnap reggelre, különben nincs döntő, súlyfelesleggel kizárnak. Eközben a fejemben már a döntő járt, mit csinált az ellenfél az addigi meccsein, mi lesz a döntőben a taktika, hogyan lehet nyerni. A következő mérlegelés után már jöhet egy vastagabb reggeli, de az ebédre vigyázni kell, mert ha minden vér a gyomorba megy, akkor kótyagos leszek a szőnyegen, és nem éles. Egy döntőben pedig minden mozdulatnak, minden kihagyásnak dupla jelentősége van.

A 2012-es olimpián bejutott a döntőbe. Az elődöntőben megverte a grúz Csadaját, aztán örömében úgy dobta el egy szaltóval a másodedzőt, Takács Ferencet, hogy szinte megsajnáltuk őt. Akkor nagyon úgy tűnt, nem veszíthet a döntőben, aztán váratlanul kikapott.

A grúz kellemetlen pali, addig rendre megvert, de akkor legyőztem. A koreai Kimet addig rendre én vertem, erre a döntőben kikaptam. Életemben egyszer néztem vissza a döntőt, nem olyan régen ráakadtam. Máskor is belefutottam, de ahogy elkezdődött, elpörgettem.

Minden pillanata a fejemben van. Egy jól sikerült versenyre sem emlékszem úgy, mint erre. Sajnos, ha visszanézem, akkor sem nyerem meg. Fájó pont az életemben.

Még azt sem tudnám mondani, hogy hibáztam, apróságokon esetleg változtatnék. Én nem tudtam akciót csinálni rajta, ő meg tudott, meglepett a kísérletével. Nem ezzel kelek és fekszem, jó dolognak élem meg, semmihez nem fogható élmény az olimpiai dobogón állni. Ha még mindig gyötörne, nem is tudnék a sportban maradni, de mégiscsak egy apró tüske, még hajt előre.

Lőrincz Tamás küzd a dél-koreai Kim Hjon Vu ellen a férfi kötöttfogású birkózók 66 kg-os súlycsoportjának döntőjében a 2012-es londoni nyári olimpián – Fotó: Kollányi Péter / MTI

Egy másik ceglédi sportoló, a dzsúdós Ungvári Miklós ugyancsak ezüstérmes lett Londonban. Szinte elnézést kért az ezüstért. Azt mondta, ő tudja és látja, mi a különbség Kovács Antal és Hajtós Bertalan között. Előbbi aranyérmes, utóbbi ezüstérmes volt olimpián.

A bajnok halhatatlan lesz. Ilyen a magyar mentalitás, mi abban nőttünk fel, hogy az olimpia a nagy dolog, hát ezért vagyok itt még mindig én is.

Ismeri Polyák Imre történetét? Három olimpiai ezüst után ment vissza az aranyéremért, és negyedszerre bajnok lett.

Félelmetes akaratereje volt. Amikor 2001-ben elkezdtem a birkózósulit, sok történetet hallottam róla.

Azt mondta Polyák önmagáról, elhomályosodott a szeme, a szőnyeg csuromvíz volt, de ő csak az öt karikát látta a falon. A kapitány az öltözőbe zavarta, hagyja már abba, mert összeesik.

Becsültem őt, a humorát, a jellemét. Átérzem a helyzetét, ezért kapálózok, hadakozok még én is, és megyek edzőtáborba a 20 éves gyerekekkel, és sanyargatom magam, harcolok velük, mint egy gyerek. A testemben, a szívemben, a lelkemben nagy hajtóerő az olimpiai arany, ez az, amire még annyira vágyom. De már nem görcsösen, ez a legfontosabb, amit megtanultam. Nem mondhatjuk azt, hogy ha nem jön össze, akkor az életem semmit nem ér, nem dobok ki mindent a kukába.

Ha már említette a 2001-es kezdetet. Ekkor jött Budapestre, az ország sok pontjáról tehetséges srácokat válogattak ki, akik a legjobb edzőktől tanultak. Önnek elég nehezen indult. Ekkor volt az a jelenet, amikor az édesanyja bírta maradásra?

Anyu tudott hatni az emberre. Nyújtófával odacsapott, amikor a könnyebb utat akartam választani. Így kellett velem bánni, erre a támaszra volt szükségem. Tőle elfogadtam, hogy nincs feladás. Ha már belekezdtem, csináljam végig. Ha engem simogatnak, akkor süllyesztő, igényeltem a keménységet. Szabad életem volt Cegléden, nem voltam korlátok között. A heti három edzésből 15 évesen hirtelen 10 edzés lett, minden percem be lett osztva. Az edzések jók voltak, a nevelőtanárok nem. Nem vitatom, nem is volt egyszerű dolguk, nehezen tudtak minket kezelni. Fel akartam adni, mert nem éreztem jól magam, harmadikos koromra kezdett összeállni minden, az érettséginél megdicsértek. A szüleim nem voltak élsportolók, a családban sem volt senki, nem értették, min megyek át, nem is biztos, hogy hittek benne.

Gratuláltak egy szép eredmény után, majd megkérdezték, jó, jó, de hogy fogok megélni ebből? Idegesített és motivált is ez egyben. Csak azért is meg akartam mutatni, hogy meg lehet sportból élni.

Jobb ma birkózónak lenni, mint 2006-ban?

Sokkal. A sport megítélése önmagában jobb, bár a birkózás a dicső múltja ellenére nem médiaérzékeny. Most szerencsére más világ van, mint 10 éve, többszöröse az anyagi megbecsülés. Még így sem közelítünk meg más sportágakat vagy Oroszországot, Dagesztánt vagy Iránt, ahol nemzeti sport a birkózás.

Amikor megalakult a Kozma István Birkózó Akadémia, volt egy fontos mondata: semmiben sem voltam első, amikor nekifogtam, mégis itt vagyok. Hogy értelmezzük?

15 évesen pszichológiai teszteket is töltögettünk, sok ezer oldalt raktároztak el rólunk. Nem szerettük, de utólag azt mondom, hasznos volt. A teszt azt mutatta: közepes képességű ember vagyok, nem leszek nagy bajnok.

Bosszantott, hogy egy papírból akarták megmondani, mi lehet belőlem.

Láttam óriási tehetségeket, akiket birkózónak teremtett az isten, de valami hiányzott belőlük. Sokaknál igazolódott a teszt, de hát persze, hogy motivált, hogy az ellenkezőjét igazoljam. A fizikai méréseknél elöl voltam, de nem én voltam a kimagasló erőben, lazaságban, sem súlyzózásban. És mégis itt vagyok. Sok mindent le lehet szűrni, de ha az ember le tudja győzni önmagát, ha kibírja a munkát, akkor előbbre jut.

Fotó: Bődey János / Telex

Az egyik kiválasztó edző, Bacsa Ferenc azt mondta, hogy az ügyessége mellett a tekintete fogta meg.

Talán az őszinteségre gondolhatott. Azt hiszem, amit előírtak, soha nem csaltam el. Nem tudom, a mai fiatalok mit éreznek, de én repestem az örömtől, amikor 18 évesen Majoros Pisti rám mutatott, hogy menjek vele birkózni.

Úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy egymást reszelték, tiszta erőből csavartam, ő meg félmosollyal annyit mondott, mindjárt meglesz, kicsi.

Egyszer majdnem tudtam rajta egy pontot csinálni, eközben a hányinger kerülgetett, égett mindenem. Erre viccesen mondta, nyugi, már kezdek fáradni, nyomjam még meg egy kicsit, miközben már csillagokat láttam, és kis híján elájultam.

Az idei, negyedik Eb-aranynak volt egy különleges hozadéka: az orosz fenomén, Roman Vlaszov üzenetet küldött önnek. Mit írt?

Tiszta szívből gratulált, hogy 35 évesen ilyen formában vagyok. Reméli, hogy találkozunk Tokióban. Az kicsit fájt, hogy 35-öt írt, mert csak decemberben töltöm be. Egy ideje beszélgetünk az Instán keresztül. Neki 350 ezer követője van, nekem 3200. Nem vagyok social guru, és ott más is a megítélése a sportágnak, mint nálunk. A feleségem unszolt is, hogy kellett volna írnom valamit, nem magam miatt, hanem a sportág és a rajongók szeretetét köszönve. Nem vagyok magamba forduló alkat, de nem vettem fel a 21. század fordulatszámát, én a Bercelen felnövő, szőlőkarókkal rohangáló gyerek maradtam, nem a digitális kor szülötte. Vlaszov még gyerek volt, amikor én először, 15 éve Európa-bajnok lettem Moszkvában. De ott volt, és akkor tettem rá nagy hatást.

15 évvel ezelőtt mit láthatott önből?

Úgy küldtek ki a versenyre, kóstoljak bele, semmi tét nincs. Az esélytelenek teljes nyugalmával utaztam. Csak élvezd! – ez volt előttem. Megtiszteltetés volt, hogy egyáltalán felnőtt válogatott lehettem. Későn érő srác vagyok, sokáig nagyon kicsi is voltam.

Egy gyerekképű, alig borotválkozó, gyerekizmú, de ügyes, gyors és tehetséges versenyzőt láthatott. Velem szemben erős, izmos állatok, akik minél hamarabb meg akartak ölni, de megvicceltem őket, ösztönből birkóztam, amitől összezavarodtak.

Ez a legkedvesebb sikerem, mert annyira váratlan volt. Önmagamra is tétnélküliséget raktam. Ezt kell még egyszer megtenni augusztus harmadikán Tokióban, és tudatosítani önmagamban: ez is csak egy verseny, még ha az utolsó is. Csúcspontja lenne a karrieremnek, ha az olimpiai döntőben Vlaszovval, a legjobbal, a kétszeres bajnokkal csaphatnék össze életemben először. Az első kiemelt én leszek, ha őt hozzák az oroszok – Csehirkinnel harcolnak a kiküldetésért –, ő nem lesz kiemelt, akár az első meccsre is összesorsolhatnak. De ez már legyen az ő baja is.