A tragédia, amibe a rali aranykora is belehalt

2021. május 02. – 10:04

frissítve

A tragédia, amibe a rali aranykora is belehalt
A Henri Toivonen és Sergio Cresto balesete után maradt roncs – Fotó: YouTube

Másolás

Vágólapra másolva

A mai raliautók gyorsabbak és sokkal kifinomultabbak, mint az 1980-as évek versenyautói voltak, a legtöbb ralifanatikus számára mégis az 1983-86 közötti szezonok jelentik az igazi aranykort. Ekkor versenyeztek a Group B szabályrendszer brutálisan erős és brutálisan veszélyes gépei, amik végül túl veszélyesnek bizonyultak. A finn bajnokesélyes Henri Toivonen és navigátora, Sergio Cresto 1986. május 2-i, tragikus halála után alig pár órával az aranykornak is befellegzett.

Május első két napja az autósport fekete időszaka az 1994-es San Marinó-i Nagydíj óta, de Roland Ratzenberger április 30-i és Ayrton Senna május 1-jei tragikus halála mellett a rali is gyászol május elején 1986 óta. Ahogy a Forma–1-ben, úgy a raliban is új korszak kezdődött az említett halálos balesetek után, de a rali talán sosem heverte ki azt a tragédiát, és sosem sikerült újra olyan népszerűvé válnia.

Az említett aranykor a már több mint három évtizede betiltott Group B nevezetű szabályrendszer volt a raliban, a szinte határtalan fejlesztési lehetőséget kínáló, és azt ki is használó szuperkocsik viszont a mai napig legendák tárgyát képezik. Nem is csoda, hiszen olyan versenygépek voltak, amik murván is képesek voltak 0-ról 100 km/h-ra felgyorsulni 2-3 másodperc alatt, dobhártyarepesztő hangot adtak, a megépítésükhöz az űriparból kölcsönzött alapanyagokat használtak, az irányításukhoz pedig a valaha volt legképzettebb pilóták kellettek.

Nem csoda, hogy a nézők megőrültek a korszakért, rajongók millió lepték el az erdőket, hogy minél közelebbről láthassák és hallhassák a legendás versenyautókat. Az őrület rájuk is átragadt, részben ez is hozzájárult a szuperautók korai végéhez, ami a finn ralis Henri Toivonen és amerikai navigátora, Sergio Cresto halálos balesetével jött el.

A valódi aranykor

A rali az 1980-as években a Forma–1-gyel vetekedett népszerűségben, de nem csak emiatt, hanem az 1983-ban érkezett autók elemei ereje miatt is emlegették ezt a korszakot „Forma–1 az erdőben” néven.

Az egész jól beleillett az évtized hangulatába, a „kapzsiság jó” Gordon Gekkó-i felfogás időszakába. Hogy ez hogy jelent meg a raliban? A gyártók egy része az egyre növekvő profitjuktól vérszemet kapva fejest ugrottak a rali-vb-n 1983-ra hozott szabályozásba, ami szinte korlátlan lehetőségeket nyitott számukra. Az ekkor érvénybe lépett Group B szabályrendszer értelmében a korábbi 5000-hez képest elég volt 200 körúti autót gyártani a rali-vb-re nevezett modellből, és négy helyett kétüléses autók is jöhettek. Szintén fontos változás volt továbbá, hogy ha valami radikálisabb fejlesztés érkezett a kocsihoz, akkor elég volt 20 darab, úgynevezett „evolution” darabot építeni, nem kellett abból is újabb 200-at készíteni.

Szabályból nem volt sok: az autók alapsúlyát a motor helye alapján, egy egyszerű képletből határozták meg, ugyanez döntött a használható gumik szélességéről, és előírták azt is, hogy nem lehetett nyitott tetős a készített autó.

Ez, az autógyártók mérhetetlen költekezésével keveredve páratlan aranykort szült. Az így indult költekezési háború csúcsán az olasz Lancia semmit sem sajnált a ralicsapatától:

a versenyek után egy teljes Boeing 747-est megtöltöttek a csapat felszerelésével, kocsijaival, illetve a ralicsapat helikoptereivel.

Igen, nem elírás, helikoptereivel. Ezek nem közvetítettek vagy simán bámészkodtak, ennél sokkal prózaibb, mai szemmel nézve pazarlóbb szerepük volt. Akkoriban az egyes raliszakaszok sokkal hosszabbak voltak – összehasonlításként, 1985-ben a Monte Carlo rali 34 etapja 852 km-re nyúlt a 2020-as 16 etappal és 304 km-rel szemben, míg a svéd rali 29 szakasza 505 km-t jelentett, ez tavaly viszont már csak 10 szakaszból és 170 km-ből állt -, ezért volt, hogy a szakasz közepén kellett szerelni. Ekkor jöttek képbe az alkatrészeket magukkal cipelő helikopterek, ha valaki kicsit megtörte magát, sutty, leszállt a gép, kicserélték, amit kellett, és minden mehetett tovább. De gyorsasági szakasz közbeni kerékcserék is voltak, vagy előre meghatározott ponton, vagy két mért etap között, ahova egy párhuzamos úton száguldva értek oda a szerelők a friss kerekekkel.

A nézőknek persze elsősorban nem ez, hanem a látvány és a hangerő jelentette az elsődleges vonzerőt. És hát hang szempontjából valóban bizsergető volt, amit a mérnökök összedobtak.

A látványt tekintve sem voltak rosszak a kor kocsijai: az előző korszak Fiat 131-esei és Ford Escortjai nem sok gyerek vagy felnőtt szobájának falára került ki poszterként, a Group B-vel érkező Audi Quattro, Ford RS200, Lancia 037 és Lancia Delta S4, de a Peugeot 205 is olyan versenygépek voltak, amikre öröm volt ránézni. Nekem például egy Peugeot 205-ös távirányítós autóm volt, nagy becsben tartottam, mert ezt már végre nem csak a távirányítóig érő zsinór hosszáig lehetett elhajtani, hanem szabadon száguldhatott az óbudai panellakásban épített pályán.

De hogy mást ne mondjunk, a Group B még a Porschét is megihlette, bár sok siker nem jutott a 911 SC/RS-nek.

A korszak meghatározó autói közül az Audié volt az első nagy dobás, ráadásul még a Group B érkezése előtt, 1980-ban. A FISA (Nemzetközi Autósport Szövetség) 1979-ben engedélyezte a négykerék-hajtást, de az Audit kivéve senki nem gondolta, hogy ez fontos lesz, mindenki úgy érezte ugyanis, hogy túl bonyolult és túl nehéz megoldás lenne. 1980-ban aztán jött az Audi Quattro, ami már nevében is mutatta, hogy négykerék-hajtással készült – a típus 1981-ben mutatkozott be a raliban, a szkeptikusoknak pedig nem csak leesett, de alighanem gödröt is fúrt az álluk.

Az Audi Quattro totális dominanciával kezdte legelső versenyét:

Franz Wittmann 31 szakaszból 31-et megnyerve, 20 perces előnnyel győzött az ausztriai Jänner-ralin.

A technikát látva mindenki számára egyértelmű volt, hogy a négykerék-hajtásé a jövő, de a riválisoknak kellett pár év, mire beérték az Audit, ami 1983-ban és 1984-ben is elhódította az egyéni vb-címet Hannu Mikkolával és Stig Blomqvisttel, 1984-ben pedig a márkák közt is nyerni tudtak.

Walter Röhrl az Audi Quattro volánjánál az 1986-os Monte Carlo rali rajtjánál – Fotó: Thomas Wattenberg / Picture Alliance / Getty Images

Az evolúció következő foka az 1985-86-ban Timo Slanonenből és Juha Kankkunenből világbajnokot csináló Peugeot 205 volt. A később a Ferrarival az F1-ben is csúcsra érő, jelenleg a Nemzetközi Automobil Szövetséget vezető Jean Todt vezetésével szinte verhetetlen kocsi épült, kicsi, erős és remekül irányítható volt, olyannyira, hogy legendás ralipilóta, Ari Vatanen egy teszt után kijelentette, soha nem vezetett még ilyen jó autót.

A Lancia 1985-re cserélte le a hátsókerék-hajtású 037-et a négykerekes Delta S4-re, ami a Group B mintapéldánya lett. A 890 kilós autó lényegében egy csővázból, egy abba beleerősített, a gyártó szerint 550 lóerős, turbófeltöltővel és kompresszorral is ellátott motorból, illetve szuperkönnyű, szénszálas és kevlárborításból állt. A brutális erőnek köszönhetően 2,5 másodperc alatt 100 km/h-re gyorsult murván, ám mivel a kor autóiban még nem volt szervokormány, és a felfüggesztések is meglehetősen kezdetlegesek voltak a maiakhoz képest, egyáltalán nem volt álom vezetni őket, így a Delta S4-et sem.

A hosszú, kimerítő szakaszok után fizikoterapeuták és sportpszichológusok rántották össze az enervált, vitaminokkal és nyomelemekkel tömött pilótákat, akik heroikus küzdelmet folytattak, hogy a keskeny úton tartsák a 200 km/h-val száguldó erőműveket.

A vég kezdete

De ez nem mindig sikerült. A Group B érkeztével a súlyos balesetek száma is elkezdett növekedni a rali-vb-n. Az 1985-ös Korzika ralin az olasz Attilio Bettega még egy Lancia 037-est vezetve repült le az útról, és halt szörnyet egy fának ütközve, navigátora, Maurizio Perissinot túlélte a balesetet. Nem sokkal később Vatanen már egy Group B autóval szenvedett kis híján halálos balesetet: az argentin ralin hatalmasat bukva eltörte több csigolyáját, nyolc bordáját, utóbbiak a tüdejét is átszúrták. Az 1986-os szezon viszont még veszélyesebbnek, tragikusabbnak bizonyult.

A hang, a látvány, a sebesség, az erő és a hihetetlen képességű pilóták mind egyre jobban fanatizálták a rali rajongóit. Talán túlságosan is. A legendák szerint a szurkolók sportot űztek abból, hogy ki tudja megérinteni az előttük 150-200 km/h-val elhúzó raliautókat. Valahogy a Fiat 131-eseket és Ford Escortokat senki nem akarta száguldás közben tapogatni, ez is jelezte, hogy az új technika volt, ami lázba hozta az embereket.

Az önveszélyességbe átcsapó rajongás leginkább a Lanciák sikerén felbuzdult olaszokon, illetve a portugálokon látszott: a két országban rendezett versenyeken úgy lepték el az emberek az utakat, mint a Tour de France bringaversenyen, csak itt épp 200 km/h-val száguldó autók elől kellett kitérni időben, ami nem mindig sikerült.

„Emlékszem, egyszer Monte Carlóban egy hajtűkanyarban valakit elsodortam. Senki nem sérült meg komolyabban, a fickó az arcát fájlalta, miután a kocsi hátsó spoilere eltalálta, de még örült is, hogy elmondhatta, én mentem neki. Sanremóban meg, amikor Walter Röhrl lecsúszott az útról, eltörte egy néző lábát, aki nem is lehetett volna boldogabb utána, hogy Röhrl tette ezt vele”

- emlékezett vissza az 1985-sö ralivilágbajnok Blomqvist saját, illetve a kétszeres világbajnok Röhrl kalandjaira.

1986. március 5-én, Portugáliában már senki nem örült a történteknek.

A finn Timo Salonen sérült autóval ért be az első gyorsasági végén, hamar kiderült, hogy nem lecsúszott az útról, hanem egy operatőrt sodort el, aki kisebb sérülésekkel megúszta az esetet. Pár perc múlva viszont hatalmas balesete történt:

Joaquim Santos és navigátora, Miguel Oliveira az út szélén álló tömegbe sodródott a privát indulóként nevezett Ford RS200-zal, a balesetben hárman, köztük két gyerek életüket vesztették, és több mint 30-an megsérültek.

Santos, aki nem volt a Group B autók iszonyatos erejéhez szokva, egy, az útra némileg belógó nézőcsoportot próbált meg kikerülni, eközben vesztette el az irányítását az autó fölött, ami a kanyar külső ívén jóval 100 km/h fölötti sebességgel csapódott a nézők közé.

Ari Vatanen 1985-ben a Peugeot 205 Turbo 16 volánjánál a Monte Carlo ralin – Fotó: Luc Novovitch / AFP

A baleset súlyosságát csak tetézte, hogy a mentőalakulatokat felfoghatatlanul későn riasztották. A Santost követő versenyző, Marc Duez a baleset mellett elhajtva látta, hogy nagy a baj, ezért a szokásosnál is gyorsabban próbált a szakasz végére érni, tudván, csak ott lesz rádiókapcsolat, vagyis amíg nem ér célba, könnyen lehet, hogy senki nem értesül majd a balesetről. Duez után további 11 versenyzőt indítottak el a szakaszra, mire a mentőket riasztották.

A nap végén a topcsapatok pilótái közölték, visszalépnek a versenyzéstől, mert túl veszélyesnek látják a körülményeket, a közvetlenül az út szélén álló nézőket és a nem elégséges biztonsági intézkedéseket. A sztárok által aláírt nyilatkozat szerint négy okot jelöltek meg, amiért visszalépnek:

  • az áldozatok, sérültek és családtagjaik iránti tisztelet miatt,
  • mert nem látják biztosítottnak a nézők biztonságát,
  • mert a balesetet épp az okozta, hogy a pilóta megpróbált elkerülni egy csoport, az úton álló nézőt, és meglátásuk szerint nem az autó sebessége vagy technikai paraméterei okozták a balesetet,
  • és mert abban bíznak, hogy a visszalépés után levont tanulságok a sportág előnyére válnak majd.

A visszalépés ellenére a verseny folytatódott, jórészt amatőr csapatokkal, akiknek a verseny után külön köszönetet mondott a FISA-t vezető Jean-Marie Balestre. Sőt, azt is bejelentette, hogy az aggályok ellenére a portugál rali 1987-ben is ott lesz a versenynaptárban.

Két hónappal később Balestre már egészen másképp nyilatkozott Henri Toivonen és Sergio Cresto halálos balesete után.

Itku pitkästä ilosta

A finn mondás fordítása valahogy úgy hangzik, hogy a hosszan tartó örömnek sírás (lesz) a vége, mondhatnánk úgy is, hogy minden jónak vége szakad egyszer. Ez a finn ralipilóta, Henri Toivonen esetében fájóan igaz.

Az 1986. május 2-i halálos baleset idején 29 éves finn épp az 1986-os szezonban kezdett formába lendülni. Megnyerte az idénynyitó Monte Carlo ralit, Svédországban kiesett, Portugáliában pedig a többiekkel együtt visszalépett, de így is a szezon nagy esélyesének tartották, nem kis részben azért, mert talán egyedüliként ő tudta megszelídíteni a Lancia Delta S4 szörnyeteget.

Henri Toivonen (j) és Sergio Cresto (b) ünneplik az 1986-os Monte Carlo ralin aratott győzelmüket – Fotó: Allsport UK / Allsport / Getty Images

Ez persze neki sem ment könnyen, a legtöbb gyorsasági után végletekig kimerült volt, így volt ez vele a Korzika ralin is, ahol a többiek elmondása szerint a szokottnál is nagyobb fáradtsággal, illetve lázzal küzdve is magabiztosan vezetett a többiek előtt. Hogy ez közrejátszott-e a halálos balesetben, nem tudni, sok részlet ugyanis nem ismert. Nem volt a közelben egy versenybíró vagy néző sem, amikor Toivonen Lanciája lényegében irányváltás nélkül, halvány féknyomot hagyva lesodródott az útról és szakadékba zuhant.

Az egyetlen videófelvétel túl távolról készült ahhoz, hogy bármi részlet kivehető legyen rajta, csak az látszik, hogy az autó az útról lerepülve azonnal lángokba borul. Ez nem volt véletlen: mivel végig aszfaltozott úton megy a 10 ezer kanyar (valójában inkább 20 ezer) versenyének is tartott Korzika rali, a Lancia szerelői leszedték az üzemanyagtartályt védő plusz lemezt, amit a murvás ralikon használtak. Amikor Toivonen kocsija elhagyta az utat, a fák azonnal kiszúrták a tartályt, a rendkívül gyúlékony üzemanyag pedig azonnal lángokba borította a merevítő csöveket leszámítva szinte csak éghető anyagokból álló autót.

Mire a mentőegységek fél óra múlva odaértek, a roncs lényegében csak a motorból és a merevítőkből állt, Toivonen és Cresto halálra égtek.

A tragédia után pár órával a túl veszélyesnek bizonyuló Group B-nek is befellegzett. Az Audi lényegében még a rali helyszínén közölte, azonnal kiszállnak a világbajnoki sorozatból, mert nem vállalják a túlzott veszélyt. A csapat sztárpilótája, a kétszeres világbajnok Walter Röhrl egyetértett: „A verseny után a többi gyári csapat folytatta a versenyzést. De ha egy ponton belátod, hogy valami túl veszélyes volt, és ez áprilisban volt, akkor nem versenyezhetsz tovább októberig. Jó döntés volt, hogy kiszálltunk.”

A tragédia után a FISA-vezér Balestre is egészen másképp látta a helyzetet, mint Portugáliában. Azonnali intézkedésként betiltotta a friss, extrém módosításokat jelentő újabb „evolution” modellek beengedését a bajnokságba, és minden autóba tűzoltórendszer telepítését tette kötelezővé. A távolabbi jövőre nézve pedig törölte a Group B kategóriát az 1987-es szezon kezdetével, Toivonen és Cresto halála már neki is sok volt.

Hogy mekkora sokk volt a baleset, jól mutatja, hogy mi következett 1987-től. A jóval 500 lóerő fölötti szörnyetegek helyét 230 lóerős, gyengébb, lassabb, de végezetül biztonságosabb autók vették át. Az Audival együtt kiszálló Röhrl 1987-ben három ralira visszatért, de ezek csak arra voltak jók, hogy az egykori világbajnok végleg kiábránduljon a versenyzésből.

„[Az 1986-os Monte Carlo ralin] Úgy éreztem, hogy három pilóta van csak egy szinten az élen, de egy évvel később már tizenöt pilótáról lehetett elmondani ezt, annyira könnyű lett az egész. Végig padlógázzal lehetett menni, ezért hagytam abba. Már nem jelentett kihívást számomra a vezetés. Nem voltam biztos benne, hogy ott akarom hagyni ezt a fantasztikus sportágat, de a Group A szabályok megkönnyítették a döntést”

- mondta Röhrl később.

Pedig lett volna oka és alkalma meggondolni magát. Négy évvel később a Group A autói már gyorsabbak voltak, mint a Group B szörnyei valaha. A gyorsulást a felfüggesztések és a sebességváltók fejlődése hozta el, részben ez a titka a mai raliautóknak is, amik 380 lóerős maximum mellett is sokkal gyorsabbak, mint egy 700 lóerős kocsi volt az 1980-as években.

Források: Autosport | Motorsport Magazine | Donut Media