Hajléktalan migránsból lett a UFC nehézsúlyú világbajnoka

Magyar idő szerint vasárnap hajnalban rendezte a világ vezető MMA-szervezete, az Ultimate Fighting Championship (UFC) az UFC 260 nagygálát saját Las Vegas-i edzőközpontjában. Az UFC reményei szerint a lendületesen haladó amerikai oltási programnak köszönhetően az április 25-i UFC 261-et már telt ház előtt rendezhetik meg, de a mostani gála mezőnyét még alaposan megkavarta a koronavírus-járvány. A legérzékenyebb veszteség a társ-főmeccs kipottyanása volt; az ausztrál pehelysúlyú világbajnok Alexander Volkanovski és az amerikai Brian Ortega fantasztikus technikai és taktikai csatával kecsegtető összecsapását néhány nappal a gála előtt kellett törölni, miután az ausztrál bajnok elkapta a koronavírust.

És bár a mezőnyben akadt pár érdekesebb párosítás, a UFC óriási kockázatot vállalt be azzal, hogy egy olyan időben, amikor még mindig napi 60-70 ezer új koronavírus-fertőzött bukkan fel az Egyesült Államokban, egyetlen összecsapásra teszi fel egy 70 dollárért (több mint 21 ezer forintért) streamelhető eseményének sikerét.

Más kérdés, hogy ez az egy szem meccs a küzdősportok luxuskategóriájának számító nehézsúly világbajnoki döntője volt, melyet két különleges bunyós, a kameruni származású Francis Ngannou és a súlycsoport bajnoka, a horvát származású Stipe Miocic vívott.

A legerősebbeknél gyengébben senki nem bunyózik

A nehézsúly minden küzdősportban a legnagyobb presztízzsel övezett súlycsoport, de a UFC-ben az utóbbi években – különösen Cain Velasquez sérülései és Junior dos Santos hanyatlása után – messze elmaradt a többi súlycsoporttól, mind a technikai fejlődés, mind a mezőny mélysége tekintetében. A súlycsoport egydimenziós bunyósokból álló elitje egymást verte körbe, és aki 2-3 meccset tudott sorozatban nyerni, azt már bajnokaspiránsként tartották számon (összehasonlításképp a könnyűsúlyban a brazil Charles Oliveira csak egy nyolcas győzelmi szériával tudta kiérdemelni címmeccsét).

Ezt az állóvizet kavarta fel a horvát származású, de már az Egyesült Államokban született, jelenleg is a clevelandi tűzoltóságon dolgozó Stipe Miocic. Ő a súlycsoportjára jellemző gyilkos parasztlengők helyett okos szurkálásokkal és jól időzített kontrákkal operál (nézzék csak meg a rohamozó Fabrizio Werdumot megállító jobbegyenesét!), technikás boksztudását ráadásul hatékony földrevitelekkel tudja kombinálni. Miocic 2016-ban szerezte meg a bajnoki címet, melyet a UFC-rekordnak számító három címvédés követett; harmadik sikerét 2019 márciusában egy kameruni származású óriás, Francis Ngannou ellen aratta.

Ngannou mögött ekkor már óriási út állt; szülőhazájában 10 éves korától homokbányászként dolgozott, 26 évesen illegális bevándorlóként érkezett Párizsba (közben két hónapot ült a spanyol határrendészet fogdájában), ahol előbb hajléktalanként tengette életét, és onnan küzdötte fel magát profi versenyzővé. Donald Trump Amerikájában így azután nemcsak Ngannou irtózatos erejű ütései, hanem élettörténete is nagyot szólt – az amúgy rettentő joviálisnak tűnő bunyós nem is volt szégyenlős, amikor helyre kellett tennie a „szarfészek” országokból érkező bevándorlókat gyalázó volt elnököt:

„Bevándorló vagyok, igen, az voltam, vagyok és leszek is. Idén, jövőre és tíz év múlva is. Ismerem, milyen a bevándorló-lét, hogy ez milyen bonyolult is. (...) A menekültek nem azért hagyják el hazájukat, mert más országokat jobban szeretnek, mint otthonukat, hanem azért, mert nincs választásuk.”

Annyira gyorsan megvert mindenkit, hogy nem lehetett eldönteni, mennyire jó

Azonban a 120 kilós Ngannou ereje és jó ritmusérzékkel elengedett kontraütései kevésnek bizonyultak az egyébként hihetetlenül kemény állú és szintén nem gyenge Miocic érett bunyójával szemben: a bajnok tudatosan mozgatta, fárasztotta a kizárólag teljes erejű ütésekkel dolgozó Ngannout, aki képtelen volt beosztani az erejét, vagy akár kivédekezni Miocic földreviteli kísérleteit. A bajnok így végül teljesen felőrölve ellenfelét, sima pontozásos győzelemmel helyre tette a trónkövetelőt.

Innentől a két bunyós útjai három hosszú évre elváltak. Miocic három nagyon kemény meccset vívott a félnehézsúlyból érkező Daniel Cormier-vel, és annak ellenére, hogy az első találkozót elveszítette, a már 38 éves klasszis a trilógiából minden idők talán legjobb nehézsúlyú bajnokaként jött ki.

Ngannou számára a Miocictól kapott lecke önmagában még nem is lett volna kínos, csakhogy a kameruni ezután konkrétan minden idők legrosszabb meccsét bírta lehozni, amikor egyetlen teljes értékű bevitt ÉS bekapott találat nélkül alibizte végig a Derrick Lewis elleni találkozót. A kölcsönösen szégyenteljes teljesítmény miatt a UFC főleg Ngannout hibáztatta, akinek így három évre volt szüksége az újabb csúcstámadáshoz. Ezalatt négy nehézsúlyú sztár ellen négy KO-győzelmet aratott, ehhez összesen 3 percre és 36 másodpercre volt szüksége.

Ebből az adatból egyből kiderült, hogy Ngannou minden ellenfelét brutálisan lehengerelte. És itt a „brutális” jelző nem valami pongyola sportújságírói szuperlatívusz, mivel a kameruni főleg nyers erejével és lendületével diadalmaskodott. Amellett gyors győzelmeihez az is kellett, hogy ellenfelei úgy léptek ellene az oktagonba, hogy „Hú, megpróbálok minél gyorsabban minél nagyobbat odacsapni, utána spuri!”, majd félelemtől fűtött igyekezetükben vagy beleszaladtak a taglóba, vagy pedig ütéshez sem jutva hátráltak a vesztükbe. A négy meccs alatt nem derült ki, hogy Ngannou mennyit fejlődött a Miocic elleni versége óta, vagy fejlődött-e egyáltalán; a meccsfelvételeket kikockázó elemzők egyszerre hümmöghettek elismerően a Cain Velasqueznek jó tempóérzékkel becsempészett felütés láttán, egyszerre figyelhették szent iszonyattal a Jairzinho Rozenstruiket megsemmisítő kaszálást.

Mindent megtanult és semmit sem felejtett

Így azután visszavágó ide, négymeccses veretlenségi széria oda, Ngannou sötét lóként próbálkozhatott újra vasárnap hajnalban Miocic ellen. Csakhogy a meccsen azonnal kiderült, Ngannou az összes hibáját kijavította, és érett, türelmes bunyóval szisztematikusan megsemmisítette ellenfelét.

A kameruni türelmesen kezdett, első kézzel szurkált, jobbjával sem kaszált, hanem szűken, testre ütött, az ütéseket pedig kemény combrúgásokkal vegyítette. Miocic igyekezett alkalmazkodni az új helyzethez, de néhány lábszárra mért rúgástól eltekintve nem tudott találatot elérni, és amikor két bekapott ütésre fel akarta kapni ellenfele lábát, akkor azt a kameruni tankönybe illő módon kontrázta meg (tényleg nem túlzott, amikor azt állította, hogy minden nap fejlesztette a birkózótudását), és azután fogásból ő vitte földre, és kezdte el sorozni a bajnokot.

Miocic legendás gránitállát azonban sem az ütészápor, sem az első menet végefelé bekapott fejrúgás nem repesztette meg. Még. Ugyanis a második menet elején Ngannounak már sikerült egy unortodox jobb-bal kombinációval földre ültetnie, de az ütészáporból a bajnok ekkor még ki tudott hátrálni.

Sőt, miután megvetette a lábát, végre maga is el tudott ereszteni néhány kemény ütést, de néhány másodperc után elkapta Ngannou balhorogja, amitől kiszaladt alóla mindkét lába, és eszméletét vesztve rogyott a földre. A kameruni a biztonság kedvéért egy ütéssel ide is követte Miocicot, de a bíró közbeugrott, és véget vetett a meccsnek.

Francis Ngannou két éven belül már a harmadik afrikai származású bunyós, aki a UFC-ben világbajnoki címet szerzett. Azt nem tudni, hogy Ngannou súlycsoportját Kamaru Usmanhoz vagy Israel Adesanyához hasonlóan fogja e uralni, de egyenlőre úgy tűnik, hogy a súlycsoporton belül kevés a komoly kihívója – talán egy Lewis elleni visszavágó tűnik a legvalószínűbbnek. Ő maga inkább a félnehézsúlyú címéről lemondó Jon Jones ellen meccselne legszívesebben, azonban minden idők egyik legeredményesebb UFC-bunyósával a szervezet eddig nem tudott megegyezni a meccs feltételeiről (azaz a pénzről).