A futballisták olyan agysérüléseket szenvednek, mint a bokszolók, pedig csak a labdát fejelik

Az 1966-ban világbajnokságot megnyerő angol válogatott tagjai közül az elmúlt két és fél évben négyen haltak meg: Jack Chartlon, Ray Wilson, Martin Peters és Nobby Styles. Mind a négyüknél diagnosztizáltak demenciát, majd pár hete a válogatott talán legismertebb játékosáról, Sir Bobby Charltonról is kiderült, hogy demens. Bár a demencia összefüggést mutat a genetikai háttérrel és az életkorral is, mindannyiukról azt gyanítják, hogy betegségük kifejlődésében közrejátszott az is, hogy profi karrierjük során rengetegszer fejeltek labdába, és ezek a becsapódások nem múltak el nyomtalanul.

Hogy a fejeléseknek káros hatásai lehetnek, nem annyira új gondolat, már a 2002-ben meghalt West Bromwich-csatár Jess Astle-ről is azt állapították meg a boncolásnál, hogy a sorozatos feji traumák játszottak közre a halálában. A halottkém szerint az agysérülések a futballista szakmájával együtt jártak. Egy későbbi vizsgálat azt állapította meg, hogy Astle krónikus traumatikus enkefalopátiában (CTE) szenvedett, ahogy számtalan rögbis, bokszoló és amerikaifutballista is.

A CTE egy degeneratív elváltozásokon alakuló kórkép, ami gyakran beszéd- és memóriazavarral, remegéssel, zavarodottsággal jár együtt. Azóta több tudományos kísérlet és tanulmány is bebizonyította, hogy a futballisták nagy számban érintettjei az agyi degeneratív betegségeknek. Feltételezések szerint Puskás Ferenc Alzheimer-kórjában is szerepet játszhatott a futball, ahogy a német világbajnok Gerd Müllerében is, és a lista még hosszan folytatható a parkinsonos, alzheimeres tüneteket mutató klasszisokkal.

Egy 2019-es skót kutatás, bár az okokra nem keresett magyarázatot, egy 7676 fős mintán (1900 és 1976 között született profi játékosok voltak az alanyok) végzett vizsgálat után azt állapította meg, hogy

a futballisták három és félszer nagyobb eséllyel halnak meg valamilyen neurodegeneratív elváltozás következtében, mint az átlag.

A University College London idegtudományi intézet 14 elhunyt futballista agyát vizsgálta meg. Közülük hatan mutatták a CTE jeleit, és kiderült, hogy 12-nek volt közülük előrehaladott demenciája, ráadásul az első tüneteik már a 60-as éveik közepén jelentkeztek – tíz évvel korábban, mint az átlagnak.

Nem életbiztosítás

Az idősebb futballisták még a klasszikus bőrlabdákkal kezdték a karrierjüket. Ezek a labdák, ha megszívták magukat, vízzel, sárral, még súlyosabbak lettek és ezzel még veszélyesebbek a fejeléseknél. Ma már szintetikus anyagból készülő labdákat használnak, amik nem szívják meg magukat, viszont jóval gyorsabbak elődeiknél, emiatt nagyobb erejű is a becsapódás. Egy szabadrúgásnál, amikor száz kilométer per órás sebességgel közelít a labda a sorfalhoz, nem életbiztosítás belefejelni.

Bár egy sima fejelés elsőre teljesen ártalmatlannak látszik, mégis olyan, mintha belenéznénk egy kisebb pofonba. Az agyunk alapból biztonságban van a koponyánkban, gyakorlatilag egy kocsonyás masszában úszik, ami a kisebb rezgéseket jól csillapítja. Amikor viszont kapunk egy nagyobb ütést, ez már nem elég, így az agyunk a koponyánk falához csapódik. Ilyenkor apró sérülések keletkezhetnek, az idegsejtek közötti kommunikációban pedig zavarok támadnak. A statisztikák szerint egy profi játékos meccsenként átlagosan 6-12-szer fejel, amihez még hozzájönnek az edzések, összességében egy karrier alatt a több tízezer fejes egyáltalán nem tűnik túlzónak. Ennyi felhalmozódott ütés már tényleg okozhat problémákat.

A Stirling Egyetem egyik kísérlete viszont azt is bizonyította, hogy a fejeléseknek rövid távon is van kimutatható hatásuk az agyra. A kísérletben a játékosoknak gép lőtte ki a labdákat szögletet imitálva, a futballisták hússzor egymás után fejeltek, majd a kutatók közvetlenül az edzés után tesztelték az agyműködést és a memóriát. Úgy találták, hogy már egy edzés után gátlás lépett fel az agyban, a memóriateszten 41 és 67 százalék közé esett vissza a futballisták teljesítménye.

Sir Geoff Hurst, a világbajnok angol csapat egy másik tagja felidézte, hogy rengeteget fejeltek a West Hamnél az edzéseken. Először húsz percig fejelgettek egy mennyezetről lelógatott labdát, majd egymás között fejelős játékot játszottak, edzésen pedig 20-30 beadást fejeltek meg a kapufáknál. Volt tehát minek felhalmozódni. Hurst egyébként felajánlotta az agyát halála után a kutatóknak, hogy vizsgálhassák rajta a futball hatásait.

„Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi fejelés okoz demenciát. Nincs éles vörös vonal. Pedig ez az a szám, amire szükségünk van” – mondta a Kölni Sporttudományi Egyetem munkatársa, Ingo Heimelt.

A gyerekekre különösen veszélyes

A szakértők abban egyetértenek, hogy a gyerekek, akiknél még a csontosodási folyamatok végbe sem mentek, nagyobb veszélyben vannak, mint a felnőttek.

Több országban, például az Egyesült Államokban, vagy Angliában, Walesben és Észak-Írországban tilos is már az edzéseken fejelni a 12 éven aluli gyerekeknek.

Az agysérülésekkel foglalkozó Bennett Omalu még inkább kiterjesztené a korlátozást, ő 18 éven alul egyáltalán nem engedélyezné a fejelést. Több szakértő szerint ritka, hogy a 12 éven aluliak ösztönösen fejelnének, inkább az idősebb tinédzsereknél válik tudatosabbá a fejhasználat a fociban.

„Láttam, hogy néhány gyerek a fejbúbjával fejeli a labdát, ez teljesen rossz technika, így sokkal nagyobb nyomás éri az agyukat. Nem hinném, hogy igazi labdákat kéne fejelniük” – mondta Ryan Mason, a Tottenham korábbi játékosa, aki egy meccsen koponyatörést szenvedett. Ő azt javasolja, hogy legfeljebb szivacslabdákkal gyakorolják a fejeseket a gyerekek. Erre szükség van, mert amíg a meccseken lehet fejelni, a gyakorlatlanság is veszélyeket rejt magában. Ha nincs kellően megfeszítve a nyak, egy-egy rossz technikájú fejeléssel csúnya sérüléseket lehet összeszedni.

A skót futballistákkal végzett kutatást vezető William Stewart szerint is a legokosabb, amit tehetnek a futballisták, hogy amennyire csak lehet, kerüljék a fejelést. „A fejelős edzések visszavágása jó javaslat, hiszen csökkenti a szükségtelen behatásokat az edzésen, mint egy fantáziahipotézis, ami szerint létezik egy még nem felfedezett mágikus nindzsa fejelési technika, ami csak ránk vár.”

„Abszolút semmi ok nincs rá, hogy fejeljünk az edzésen. Tinédzserként sokat fejeltem (ez most aggaszt is), de utána már nagyon ritkán, mert butaságnak tűnt számomra. Csak meccseken csináltam” – írta Twitterén Gary Lineker, az angol válogatott korábbi klasszisa.

Micsoda fejetlenség!

A korábban megjelent tanulmányok sem győztek meg mindenkit arról, hogy a demencia és a játék közbeni fejelések között szoros összefüggés lenne. Valóban, a demencia nem csak ettől függ, hiszen hatással lehet rá az adott személy életmódja, életkora és genetikai tényezői is. A FIFA korábbi vezető főorvosa, Jiri Dvorák és a játékosokat képviselő FIFPRO főorvosa, Vincent Gouttebarge is azt mondta, az eddigi ismeretek alapján nem látják indokoltnak, hogy a futball top szintjén is foglalkozzanak a fejesek korlátozásával.

Az az ötlet, hogy a futballból töröljék a játék fontos technikai és taktikai elemét, a fejest, még nem vetődött fel komolyan – de a futballisták védelmét, a sérülések karrierjük utáni nyomon követését egyre többen követelik a szövetségektől. A fejsérülések ügyében már pozitív fejlemények is vannak, hiszen összeütközések, összefejelések miatt előfordulnak a pályákon agyrázkodások is. A futball szabályalkotó testülete, az IFAB decemberben elfogadhatja azt a javaslatot, ami lehetővé tenné, hogy míg egy agyrázkódásgyanús játékos vizsgálata tart, addig ideiglenesen becserélhetnek valakit a helyére. Arról még folyik a vita, hogy mennyi időre is van szükség ahhoz, hogy megállapíthassák egy játékosról, hogy milyen állapotban van. Az IFAB a három perc felé hajlik, több orvos viszont szerint tíz percre lenne szükség, hogy biztonságos diagnózist lehessen felállítani. Ha el is fogadják a javaslatot, kérdéses, hogy mikortól tesztelik. A futballisták valószínűleg nem élnek rettegésben a fejesek miatt, de újabb kutatásokra még valóban szükség lehet arra, hogy tisztában legyenek a rizikófaktorokkal.