A bringások Olümposzára barbár emelkedő vezet

2020. november 01. – 18:26

frissítve

A bringások Olümposzára barbár emelkedő vezet
Vincenzo Nibali és Chris Horner küzd az Anglirun 2013-ban (Fotó: Tim de Waele/Getty Images)

Másolás

Vágólapra másolva

A kerékpársportnak jó néhány mitikus hegye van, a Tour de France-nek ott van például a Tourmalet, a kopár tetejű Mount Ventoux vagy a hajtűkanyarjairól híres Alpe d'Huez, a Giro d'Italián pedig a Gavia vagy a Stelvio-hágó emelkedőit övezi tisztelet. A Vuelta a Espana sokáig nem bírt beszélő nevű kaptatóval, de 1999-ben, amikor először mászták meg versenyben az Anglirut, már a spanyol körnek is meglett a rettegett hegye, amit sokan a legkeményebb aszfaltos emelkedőnek tartanak a bringasportban. Csak az olaszok Zoncolanja vetekszik vele.

Az Angliru csúcsa nincs kifejezetten magasan, 1560 méteren található, még nem az dönt rajta, ki alkalmazkodik jobban a magaslati körülményekhez, és nem is túl hosszú a kaptató, csupán, 12,5 kilométer. Ami nehézzé teszi, az a meredekség. Aki nem bringázik rendszeresen, talán nem mondanak sokat a százalékok, persze erről is szót ejtünk, de sokkal többet elárul a hegyről, hogy miként vélekednek olyan bringások, akiknek az az életük, hogy napról napra durva emelkedőket másznak meg. Az Anglirura a spanyolok szívesen hivatkoznak a kerékpársport Olümpuszaként, de az emelkedőn tekerő biciklistáknak, nem annyira a menny, mint inkább a pokol jut róla eszükbe.

Oscar Sevilla, aki 2002-ben a negyedik helyen ért fel a hegyre, azt mondta, hogy ez embertelen. Ugyanebben az évben David Millar is hasonlóan vélekedett: „Nem vagyunk állatok, és ez embertelen.” A skót bringás nemcsak egyszerűen savazta a rendezőket, a cél előtt néhány méterrel látványosan leszállt a bringájáról, rajtszámát levette, és ezzel ki is szállt a versenyből.

A Kelme csapat menedzsere, Vicente Belda még élesebben fogalmazott: „Még vért is akarnak látni? Azt kérik tőlünk, hogy legyünk tiszták, ne nyúljunk doppinghoz, majd ilyesfajta barbárságnak teszik ki a bringásokat.”

Az emelkedőt, amin korábban marhacsordák jártak, Miguel Prato fedezte fel a Vuelta-számára egy asztúriai nyaralása során, ő ajánlotta a versenyszervezők, Enrique Franco és Alberto Gadea figyelmébe. Ők láttak benne fantáziát, sejtették, hogy a meredeken szenvedő bringások közönségsikert hozhatnak, látványosabbá válhat a spanyol kör, így aztán 1999-ben bekerült az útvonalba, és azóta még hét másik kiadásba is.

Az Angliru profilja
Forrás: lavuelta.es

Az emelkedő átlagmeredeksége, 9,9 százalék nem tűnik horrorisztikusnak – egy amatőr azért már egy ilyen részen is 10 kilométer per óra körül araszol – , de a részleteket megnézve már előjönnek a borzalmak. Az Angliru első öt és fél kilométere még csak bemelegítés, igaz egy rövid szakaszon már itt is bele kell kóstolni egy 22,5 százalékos részbe, a brutalitás innen kezdődik, az átlagmeredekség 13 százalékra nő. A bringásoknak egy pillanatra sincs esélyük megpihenni, ha nem tekernek, gyakorlatilag el is dőlhetnek, tíz kilométernyi mászás után, 19 és 21 százalékos rámpákon kell hajtani, vánszorgássá válik a biciklizés, hogy egy kis enyhülést és tempót nyerjenek a versenyzők, gyakran halszálkáznak az úton.

Az Angliru legmeredekebb része a Curva de los Cobayos, szó szerinti fordításban Tengerimalac-kanyar után jön, a Kecskecsapás, a Cueña les Cabres egy közel 800 méter hosszú egyenes, 20 százalék körüli meredekséggel. A bringások ezt a részt találják a legpusztítóbbnak. Más versenyeken is vannak hasonló meredekségek, de a megalkuvás-mentes egyenes kifacsarja a versenyzőket. Itt sétatempóra csökken a sebességük, hiába rugdossák a pedált, mintha helyben járnának. Ez a rész az autókat is kihívás elé állítja, könnyen leég a kuplungjuk.

Az Angliru legmeredekebb része
Fotó: Tim de Waele/Getty Images

A bringások úgy tartják, az emelkedő második fele már egy egyéni időfutam, mindenki magával küzd, nem az ellenfeleket kell követni. Az Angliru a jó erőbeosztásról is szól.

Az Angliru a kerékpártechnikában is újdonságok bevezetésére kényszerítette a versenyezőket és csapatokat, az extrém meredekre extrém áttételek szükségesek. Volt, aki ezt úgy oldotta meg, hogy előre három lánctányéros hajtóművet tett fel, míg mások a sztenderdnek tekinthető 39-es kisebb lánctányér helyett 34-es tettek fel, míg hátul 28-as fogaskerék a legnagyobb. Síkon egy ilyen áttétel lehetetlenül könnyű pörgetést jelentene, de a hegyen meg arra jó, hogy valahogy mozgásban tartsa magát a versenyző.

Juan José Cobo teker a csúcs felé 2011-ben
Fotó: Tim de Waele/Getty Images

Az Angliru többször változtatta már meg a Vuelta menetét. 2008-ban Alberto Contador volt a legerősebb a hegyen, szakaszgyőzelmével az élre állt, és a hátralévő héten is megőrizte a piros trikót. Az utólag címétől megfosztott Juan José Cobo itt szerezte meg az összetett győzelmet Bradley Wigginsszel szemben 2011-ben, majd két évvel később Chris Horner itt tudta megtörni Vincenzo Nibalit, és biztosította be piros trikóját.

A most vasárnap rendezett 109 kilométeres szakaszról egyelőre még nem tudni, mennyit fog számítani, de Richard Carapaz tíz másodpercet tudott verni Primoz Roglicra, akivel eddig másodpercre azonos eredménnyel álltak az összetett élén. Az Angliru legjobbja viszont Hugh Carthy lett, aki az utolsó másfél kilométeren megindulva rázott le magáról mindenkit.

Források: Reuters/Cyclingnews/39x28altimetrias