A globális tőkepiacok egyelőre keresztülnéznek az iráni konfliktuson, és erre jó okuk van
Ez itt a Névérték, a Telex gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
Idén március 17-én azt írtuk, hogy Donald Trump jó eséllyel romlott TACO-t fog enni az iráni kalandja miatt. Akkori geopolitikai helyzetértékelésünk lényege az volt, hogy Trump előbb-utóbb kihátrál majd az iráni konfliktusból, ahogy eddigi kalandjai során is rendre tette. A TACO a „Trump Always Chickens Out”, vagyis a trumpi meghátrálás egyszerű rövidítése. Akkor azt írtuk, hogy bár Trump előbb-utóbb kiszállna, az irániak nem fognak ilyen könnyen engedni. Ez ugyanis aszimmetrikus háború, még egy jelentős részben porrá bombázott Irán is viszonylag kevés erőfeszítéssel rajta tarthatja a kezét a világgazdaság egyik legfontosabb ütőerén, a Hormuzi-szoroson. Az iráni rezsim ebben a konfliktusban látja az esélyt arra, hogy tartósan megszorongassa az Egyesült Államokat, és számottevően gyengítse annak regionális szerepét. A háború kitörése után néhány héttel megírt helyzetértékelésünk eddig tökéletesen kiállta az idő próbáját.
A Trump-adminisztráció a négyhetesnek ígért háborúból folyamatosan próbált kihátrálni. Gyors győzelmi jelentésekkel és olyan kijelentésekkel, amelyek szerint az irániak már könyörögnek a tárgyalásokért. A valóság azonban egyelőre inkább csúfos geopolitikai vereségnek tűnik.
Az iráni dúsítotturán-készletek bár a föld alatt vannak, érintetlenek maradtak. A háború előtti állapothoz képest a Hormuzi-szoros továbbra is zárva van. Bár részlegesen már megnyitották, a szoros feletti de facto iráni ellenőrzést mindeddig nem sikerült megtörni. Az is kétséges, hogy ez a cél katonai erővel egyáltalán elérhető-e.
Mindezek alapján nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok beletenyerelt egy újabb végtelen háborúba. Ebből vagy csúfos geopolitikai kudarccal tud kiszállni, vagy egy jóval hosszabb, lényegesen nagyobb anyagi és személyi áldozatokkal járó háború árán. Egyik lehetőség rosszabb, mint a másik.
A globális tőkepiacok egyelőre mégis átnéznek a konfliktus felett, aminek több oka is van.
Az egyik, hogy a fejlett gazdaságok olajfüggősége láthatóan jóval alacsonyabb, mint az 1970-es évek nagy olajválságainak idején volt. Magyarul hiába közelíti meg az olaj ára a hordónkénti 100 dollárt, a nagy gazdaságok továbbra is szépen növekednek, recessziónak nyoma sincs, és egyelőre az inflációs adatok sem adnak okot komoly aggodalomra.
A tőkepiacok megnyugvásának másik oka, hogy a szoros nincs teljesen lezárva, és a felek visszaléptek egyet az eszkalációs lépcső tetejéről. A „mindenki lő mindenre” állapot helyett már jó ideje többnyire egymás katonai infrastruktúráját támadják. Időnként persze akadnak kivételek, de a konfliktus lényegében április óta ezek között a keretek között zajlik.
A tőkepiacok a mostani „egyensúly” mellett raliztak, és ez az állapot akár jó ideig fenn is maradhat. A szoros nincs teljesen zárva, de nyitva sincs. Időnként éppen annyi hajó jut át, hogy ne szembesüljünk hordónkénti 200 dolláros olajárral, ami már nyilvánvalóan súlyos problémákat okozna a világgazdaságnak. Ez a helyzet ugyanakkor nem tarthat örökké.
Egyfelől az irániak tárgyalási időablaka fokozatosan zárul. Nagyjából egy éven belül a szoroson keresztül szállított legfontosabb nyersanyag, a kőolaj egyre nagyobb része más útvonalakon is eljuthat a világpiacra. Az Egyesült Arab Emírségek már építi a szorost elkerülő új vezetékét, Irak vasúton és közúton próbálja kijuttatni az olajat, Szaúd-Arábiának pedig eleve van alternatív csővezetéke. Ez ugyan nem teszi lehetővé a szoros százszázalékos kiváltását, de a kikötői kapacitások bővítése is zajlik.
A lényeg tehát az, hogy az irániak zsarolási ereje az idő előrehaladtával csökken. Igaz, még így is közel egy évig jelentős maradhat. Emellett számolniuk kell a társadalmi elégedetlenséggel és a magas inflációval is. Tapasztalataim szerint azonban, ahogy az orosz–ukrán konfliktusban is láthattuk, még egy napi szinten bombázott társadalmat sem feltétlenül lehet megtörni. Oroszországnak mindeddig az ukrán társadalom esetében sem sikerült ezt elérnie. Iránban pedig egyelőre még nem tartunk ezen a ponton. Az iráni tárgyalási időablak tehát lassan zárul, de Teheránnak még van ideje a jelenlegi helyzet fenntartására.
Ezzel párhuzamosan közelednek a Trump-adminisztráció számára kulcsfontosságú félidős választások. A konfliktus lezárása finoman szólva is jól jönne a republikánusoknak, és különösen Trumpnak, aki éppen azt ígérte, hogy az értelmetlen külföldi háborúskodások helyett végre Amerikára koncentrál. Mindebből az következik, hogy jelen állás szerint az irániaknak még mindig több idejük van az Egyesült Államok megszorongatására, mint fordítva.
Az is igaz ugyanakkor, hogy ha Trumpék reménytelennek látják a félidős választások megnyerését, minden haragjukat az irániakra zúdíthatják, ameddig még az övék a törvényhozási többség. Ez súlyosabb katonai eszkalációhoz vezethetne. Ebbe az irányba ösztönzi az Egyesült Államokat Izrael, és vélhetően több Öböl menti állam is. Az álláspontjuk lényegében az, hogy ha az USA már belekezdett, akkor fejezze is be a „munkát”.
Tőkepiaci befektetőként a következő fejleményeket érdemes figyelni. Ha Trumpék ismét az iráni rezsimváltást kezdik emlegetni a konfliktus rendezésének egyetlen lehetőségeként, komoly eszkalációra kell készülnünk. Ne feledjük, Izrael célja kezdettől fogva ez volt. Eszkalációt jelentene az is, ha a felek túllépnének egymás katonai infrastruktúrájának támadásán, és Irán például megpróbálná Szaúd-Arábiát is bevonni a konfliktusba. Deeszkalációt jelenthet bármilyen tűzszünet. Ha azonban Irán ragaszkodik a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzéshez, akkor az, bárhogyan magyarázza is majd az amerikai adminisztráció, komoly politikai vereséget jelent Trumpék számára.
Ebben az esetben beigazolódhat, amit már hónapok óta gondolunk: az irániak megetetik Trumppal azt a bizonyos romlott TACO-t.
