„Irán teljes mértékben beleegyezett a legmagasabb szintű nukleáris ellenőrzésbe, messze a jövőbe nyúlóan (a Végtelenségig!!!)” – írta ki Donald Trump amerikai elnök közösségi médiás posztjában kedden. Majd azzal folytatta, hogy máskülönben nem is lennének újabb tárgyalási körök. J. D. Vance alelnök pedig arról beszélt, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel (NAÜ) folytatott egyeztetések „akár már a mai nap folyamán” megtörténhetnek. Nem sokkal később Irán külügyminisztériuma tagadta az állításokat, és az állami médiának azt mondták, nem vállaltak új kötelezettségeket a nukleáris ellenőrzésekkel kapcsolatban.
A közvetítőként fellépő Pakisztán és Katar képviselői közben biztató előrelépésként értékelték hétfőn a végső békemegállapodásról szóló iráni–amerikai tárgyalások első svájci tárgyalási fordulóját. Szerintük sikerült megállapodni „a 60 napon belüli végleges megállapodás elérésének menetrendjéről”. Vance is arról beszélt, hogy a tárgyalások nagyon jó alapot teremtettek.
Mindezt úgy, hogy a tárgyalások alatt Trump a Fox News műsorába telefonon bejelentkezve azt üzente az iráni delegációnak, hogy ha megint lezárnák a Hormuzi-szorost – ahogy a rezsim azt már egy nappal korábban bejelentette –, „akkor országuk sem marad”. Sőt, a megbeszélések kudarca esetére azzal fenyegette az iráni tárgyalódelegációt, hogy „vissza se juttok a kib…tt országotokba!” Az irániakat nem hatotta meg Trump újabb fenyegetőzése, ami szerintük csak a kétségbeesés jele volt.
Az oda-visszamondogatások, bizonytalanságok és egymásnak ellentmondó információk dinamikája jól jelzi, hogy még milyen hosszú folyamat lesz,
amíg a múlt héten aláírt, 14 pontos szándéknyilatkozat után az Egyesült Államok és Irán megegyezik egy végleges békemegállapodásról. Az alig másfél oldalas dokumentum feltűnően általános nyelvezetet használ. Ez nem véletlen, a felek közötti legfontosabb vitás kérdéseket, mindenekelőtt az iráni atomprogram ügyét a későbbi, átfogó megállapodás keretében kívánják rendezni. Ennek letárgyalása kezdődött el Svájcban, 60 nap alatt kellene végezni, bár ez az időszak közös megegyezéssel meghosszabbítható.
Az egyelőre aláírt nyilatkozat tartalma feltűnően messze áll Trump márciusi hangvételétől, amikor még az iráni rezsim feltétel nélküli megadását követelte. A dokumentum alapján Teheránnak lényegében semmilyen olyan engedményt nem kellett tennie, amelyet a háború kitörése előtt ne lett volna hajlandó megadni. Cserébe Washington vállalta az országot fojtogató blokád feloldását, a gazdasági szankciók felfüggesztését, valamint több milliárd dollárnyi befagyasztott iráni vagyon felszabadítását.
A Hormuzi-szoros is megnyílt, de az iráni rezsim már hétvégén újból bejelentette a lezárását Izrael és a Hezbollah libanoni összecsapásai miatt. Az amerikaiak vitatták, hogy megint lezárult volna a szoros, és a CNN keddi értékelése szerint egy vasárnapi visszaesés után megint napról napra több hajó halad át. Viszont a háború előtti hajóforgalom helyreállása még hetekbe telhet, a bizonytalanság és fenyegetőzések mellett pedig még az aknamentesítés is lassíthatja a folyamatot. Arról itt írtunk részletesen, hogy az optimista olajpiacot egyelőre nem érdekli, hogy a Hormuzi-szoros óriási kockázat maradt.
Az amerikai elnök egy olyan háborút robbantott ki, ami az elejétől fogva népszerűtlen volt, miközben pedig az iráni rezsim a súlyos veszteségei ellenére kibekkelte, hogy lefejezték a vezetését, a Hormuzi-szorost könnyedén fegyverként használhatja a jövőben is. Mindent összevetve nehéz elkerülni a következtetést, hogy ha Amerika nem is veszítette el a háborút, megnyerni semmiképpen sem tudta. Közben Izraelnek az amerikai–iráni megállapodás egyértelmű stratégiai vereségként értelmezhető, és az Öböl-országok aggodalmait sem oszlatta el. Nem véletlen, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter a térség arab országaiba érkezett kedden tárgyalásokra.
Mindeközben a tartós béke sem garantált, bármennyire is próbálják elhitetni a felek. A megindult folyamatról, az esetleges bukkanókról és a már megkötött és a jövőben megkötendő megállapodásokról a Téma legújabb adásában is részletesen beszéltünk:
Irán túlélt, és pénzt kap
Irán súlyos veszteségeket szenvedett, különösen a háború első szakaszában, amikor látványosan alulmaradt nemcsak az amerikai, hanem az izraeli hadsereggel szemben is. Amerikával szemben azonban vélhetően megerősödve kerül ki a konfliktusból, miután bebizonyította, hogy a világgazdaságot zsarolva képes jelentős engedményekre kényszeríteni Washingtont. Ha pedig egy végleges megállapodás valóban reintegrálja az országot a világgazdaságba, az a népszerűtlen rezsim túlélésének egyik legfontosabb garanciájává válhat.
A háború előtt a tüntetéseket brutálisan vérbe fojtó rezsim a puszta túlélését is győzelemként adhatja el a hazai közönségnek, azt állítva, hogy ellenállt a világ vezető hatalmának, amely végül nem tudta kapitulációra kényszeríteni. Az iráni rezsimnek már önmagában az is sikernek tekinthető, hogy az abban foglalt feltételek mellett megszülethetett a szándéknyilatkozat.
Feltűnő ugyanis, hogy a 14 pontos dokumentumban szereplő kevés konkrét vállalás túlnyomó többsége amerikai engedménynek tűnik. Nem esik szó az iráni ballisztikusrakéta-program korlátozásáról, ahogy a Teherán által támogatott regionális proxyhálózatról sem, noha a háború elején mindkét kérdést az amerikai célok között említették. Ugyancsak lekerült a napirendről a rezsimváltás vagy a demokratikus átmenet kérdése, amely a konfliktus első heteiben még több amerikai politikus nyilatkozataiban is megjelent, még ha Trump maga gyakran kétértelműen fogalmazott is erről.
Az amerikaiak jelezték, hogy az irániak a háttérben tettek olyan vállalásokat, amelyek nem jelennek meg a másfél oldalas szövegben. Azonban nincs arra garancia, hogy a végső megállapodásba bekerülnének, a rakéták esetében például maga Trump beszélt arról, hogy nem lenne fair, ha a térségbeli országoknak lehetnek rakétáik, Iránnak pedig nem. Ha a 60 nap alatt letárgyalt megállapodásban sem lesznek ezek sarkalatos pontok, akkor az iráni vezetés úgy őrizheti meg regionális befolyását, hogy közben sem rakétaprogramját, sem terror- és gerillaszervezeteket átfogó, a gázai háború kitörése óta komolyan megrendült, de össze nem omlott szövetségi rendszerét nem kell felszámolnia.
Sőt, az aláírt dokumentum első pontja Libanonra is kiterjeszti a tűzszünetet, vagyis közvetve elismeri, hogy a Hezbollah és az izraeli hadsereg közötti konfliktus az iráni háborús rendezés részét képezi. Ez különösen érzékeny kérdés Izraelnek, amely hónapok óta harcol a Teherán által pénzelt, izraeli területre rendszeresen átlövő síita terrorszervezettel, és amelynek dél-libanoni hadműveletei többször is veszélybe sodorták a tárgyalásokat.
A politikai nyereség mellett jelentős gazdasági előnyök is körvonalazódnak a rezsimnek. Iránra ugyanis szinte szó szerint pénzeső fog zúdulni, ami életbevágóan fontos lehet a rekordinflációval, hiányokkal és mindenféle gazdasági gondokkal küszködő rezsimnek. Az USA azonnal megkezdte a Hormuzi-szoros lezárására válaszul április elején bevezetett amerikai tengeri blokád feloldását, ami lehetővé teszi majd az iráni (szankcionált) olaj exportját. Ez nemcsak közvetlen bevételeket jelent Iránnak, hanem lehetőséget teremt a felhalmozott készletek értékesítésére és a termelés újbóli felfuttatására is.
Az USA ezzel párhuzamosan ideiglenesen mentességet ad a szankcionált iráni olajra, ami azt jelenti, hogy az irániak legálisan, piaci áron tudnak majd olajat, illetve olajszármazékokat eladni. Ez a pont több elemzőnél kiverte a biztosítékot, mondván, Amerika legfontosabb ütőkártyáját adja fel azelőtt, hogy Irán igazi engedményeket adott volna. Az amerikaiak egyúttal elköteleződnek a szankciók feloldása mellett is, bár itt az említett ütemterv részletei nem tiszták.
További bevételi forrást jelenthet a befagyasztott iráni vagyon felszabadítása. A szöveg szerint az Egyesült Államok hozzáférést biztosítana a több milliárd dollárnyi zárolt eszközhöz, bár a pontos időzítés nem egyértelmű. A dokumentum a szándéknyilatkozat végrehajtásához köti a folyamatot. Egyes szakértők szerint ez akár azt is jelentheti, hogy a pénzek egy része már a végleges megállapodás megszületése előtt felszabadulhat.
A kritikákra válaszul Trump sietett arról is írni kedden a Truth Socialön, hogy az amerikai pénzügyminisztérium által felszabadított pénzek letéti számlára kerülnek, amit az Egyesült Államok ellenőriz, és az USA-tól beszerzett élelmiszerek és orvosi felszerelések vásárlására fogják felhasználni őket. Külön kiemelte az amerikai termelőktől vásárolandó kukoricát, búzát és szójababot.
A legnagyobb vitát ugyanakkor egy legalább 300 milliárd dolláros fejlesztési és újjáépítési alap terve váltotta ki, amelyet az Egyesült Államok és regionális partnerei hoznának létre Irán gazdasági talpra állításának támogatására. Az összeg feltűnően közel áll ahhoz a közel 270 milliárd dolláros háborús kártérítési követeléshez, amelyet iráni vezetők a konfliktus kezdete óta hangoztatnak. Az amerikai elnök azóta kizárta, hogy Amerika egy centet is fizessen ebbe az alapba, de ez persze nem jelenti azt, hogy a kormány az Öböl-országokon keresztül közvetetten ne tudna fizetni.
Miközben pedig az Egyesült Államok legfontosabb célja a már aláírt megállapodással a Hormuzi-szoros mielőbbi újranyitása volt, Irán azt is elég világosan jelezte múlt hét végén, amitől szakértők egyébként is tartottak: kész bármikor bedobni a szoros lezárását, ha éppen erre van szüksége. Az is gondot jelenthet az Egyesült Államoknak, hogy az irániak már nyíltan ki is mondták, hogy nem hisznek Trump fenyegetéseinek.
Trump szabadulni akart a helyzetből, a világgazdaság pedig fellélegzett
Míg az aláírt másfél oldalas nyilatkozat lényegében teljesíti Irán alapvető katonai, politikai és pénzügyi követeléseit, ugyanezt nehéz elmondani az amerikai célokról. Irán vállalta, hogy ismét hajózhatóvá teszi a Hormuzi-szorost, megkezdi az aknamentesítést, és nem támadja az áthaladó kereskedelmi hajókat. Ezzel azonban valójában nem tesz mást, mint visszatér a nemzetközi jog által is előírt normákhoz. A Hormuzi-szoros nemzetközi vízi útvonal, amelynek lezárásához Iránnak eleve nincs joga.
A háború előtt a kereskedelem akadálytalanul zajlott a szoroson, így a megállapodás lényegében a konfliktus előtti állapotok helyreállítását írja elő. Ráadásul a vonatkozó paragrafus csupán 60 napra garantálja a díjmentes áthaladást, vagyis nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy Teherán a határidő lejárta után valamilyen formában díjat szedjen a hajóforgalomért. Ez nemcsak az Egyesült Államok által képviselt szabad hajózás elvével ütközik, hanem több vezető amerikai tisztviselő korábbi nyilatkozatával is, akik kizárták az iráni vezetés által régóta szorgalmazott elképzelést, miszerint Irán és Omán fizetőssé tehetné az áthaladást.
Trump a Svájcban tárgyaló iráni delegációnak szóló fenyegetései között azzal is erőt akart sugározni, hogy kijelentette: ha nem lesz megállapodás, akkor az Egyesült Államok maga veszi át az ellenőrzést a szoros felett, és díjat is fog szedni. Ugyanakkor az Egyesült Államok korábban az óriási katonai fölénye ellenére sem tudta elérni a szoros megnyitását, az aláírt megállapodásra pont azért is volt szüksége Trumpnak, hogy ezt elérje. Kedden Irán és Omán közös bizottságot hozott létre, hogy a Hormuzi-szorosról tárgyaljanak.
A szoros újranyitásáról is szóló megállapodás ugyanakkor minden bizonytalanság ellenére komoly gazdasági megkönnyebbülést hozott.
A brent olaj ára a háború során tapasztalt 100–110 dolláros szintekről lefelé mozdult el, ami csökkentheti az inflációs nyomást és élénkítheti a világgazdaságot. Bár egyes elemzők gyors korrekcióra számítanak, mások arra figyelmeztetnek, hogy a megrongálódott infrastruktúra helyreállítása és a termelés normalizálása hosszabb folyamat lehet.
A piacok már eddig is örömmel fogadták a híreket, a brent olaj hordónkénti ára pedig benézett 80 dollár alá. Ugyan Irán bejelentette a hétvégén a szoros újbóli lezárását, de az amerikaiak ezt már akkor is vitatták. A CNN által ismertetett adatok szerint szombaton 38, vasárnap 16, hétfőn viszont megint 26 hajó tudott áthaladni a szoroson, és különböző módszerekkel még az elmúlt hetekben is sikerült átjuttatni valamennyi olajat. Ahogy arról részletesen itt írtunk, az olajpiac és az energiakereskedők minden kockázat ellenére egyelőre nagyon elégedettek a helyzettel. Mindez jó hír Trumpnak és a Republikánus Pártnak, akik félidős választásnak mennek neki ősszel, ahol még a szokásosnál is nagyobb pofont adhatnak a kormányzó erőknek a választók.
Az amerikai–iráni ellentét alapjait meghatározó atomkérdést ugyanakkor mindössze pár mondattal elintézte a szándéknyilatkozat, amelyben Irán megismételte korábbi vállalását, miszerint nem kíván atomfegyvert fejleszteni vagy beszerezni. A vita azonban soha nem erről szólt, hanem arról, hogy a nyugati országok egy része és Izrael szerint Teherán a nyilvános ígéretek ellenére is folytatta az atomfegyverhez szükséges képességek kiépítését. Az iráni dúsítotturán-készletek sorsáról is a 60 nap alatt kellene megállapodásra jutniuk a feleknek.
Trump annak idején Barack Obama exelnök 2015-ös atomalkujának egyik legélesebb kritikusa volt, többek között pont azért támadta, mert nem tért ki Irán ballisztikusrakéta-programjára és a térségbeli terrorszervezeteknek nyújtott támogatására. Első elnöki ciklusa alatt felmondta a megállapodást, és a „maximális nyomásgyakorlás” stratégiájával próbálta engedményekre kényszeríteni Iránt. A mostani szándéknyilatkozat alapján azonban Teheránnak egyelőre semmilyen olyan új kötelezettséget nem kell vállalnia, amely túlmutatna korábbi ígéretein. A különbség mindössze annyi, hogy a feleknek 60 nap alatt kellene kidolgozniuk egy olyan összetett és technikailag részletes megállapodást, amelynek tető alá hozása a világ vezető szakértőivel és diplomatáival felszerelt Obama-kormánynak közel két évébe telt.
Arra sem utal semmi, hogy Trump egy végleges megállapodásban kedvezőbb feltételeket tudna kiharcolni annál, mint amelyeket a 2015-ös atomalku biztosított. Ehhez képest Washington a régiós arab szövetségeseinek tiltakozása ellenére indította meg a háborút, rengeteg értékes precíziós lőszert használt fel, és a legfrissebb becslések szerint legalább 40 milliárd dollárt költött az iráni beavatkozásra. A konfliktus közvetett következményeként hozzájárult egy fiatalabb és gyorsabban lépő generáció felemelkedéséhez az iráni rezsimen belül, miközben az is kiderült, hogy az Egyesült Államok nem rendelkezik épkézláb válasszal a külpolitikai szakértők által évtizedek óta szajkózott forgatókönyvre, a Hormuzi-szoros iráni lezárására.
Trump szerint a média próbálja kicsinyíteni győzelme mértékét, míg azonban az amerikai elnök szokásához híven szuperlatívuszokban beszélt a Hormuzi-szoros megnyitásához vezető megállapodásról, a kormány héjái már jóval visszafogottabban, aggodalmukat sem leplezve nyilatkoztak. Még a republikánusok is kritizálják a megkötött 14 pontos megállapodást, ami szerintük Iránnak kedvezett. A várható kritikákra reagálva Trump a G7-csúcstalálkozón úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok „azonnal visszatér a bombázásokhoz”, amennyiben Irán nem tartja be a megállapodás feltételeit. Hasonló hangot ütött meg Pete Hegseth védelmi miniszter is, aki szerint Washington akár a frissen feloldott blokád eszközéhez is ismét nyúlhat, ha Teherán megsérti a megállapodást.
Ha azonban nincsenek iráni engedmények atom-, rakéta- és proxykérdésben, és még a rezsim sem hagy fel a Nagy Sátán-kántálással az Egyesült Államok felé, akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis mi értelme volt az egész háborúnak amerikai szemszögből. Itt az elnök szövetségesei a szétzúzott iráni atomprogramra mutogatnak, azt azonban már 2025 nyarán, a fordói nukleáris létesítmény bombázásával elérték, a négyszáz kilogramm majdnem fegyvertisztaságúra dúsított uránnal pedig továbbra sem lehet tudni, hogy pontosan mi lesz, erről is a 60 napos időszak alatt kellene megegyezni. Az is tény, hogy Amerika komoly csapásokat mért az iráni rakétaprogramra, ám ezt egyrészt vissza tudják építeni az irániak, másrészt kérdéses, hogy pontosan mekkora volt ez a veszteség.
Trumpék feltehetőleg azzal érvelnek majd, hogy sikerült engedményekre kényszeríteniük Iránt, és nem ragadtak bent egy végeláthatatlan közel-keleti kalandban. Csakhogy az Egyesült Államok a konfliktus kezdetén megfogalmazott célját, azaz az iráni rezsim megroppantását, láthatóan nem érte el. Hogy ez azért történt-e, mert ezek a célok eleve irreálisnak bizonyultak, vagy azért, mert a hadjárat végrehajtása nem volt alkalmas a megvalósításukra, arról egyelőre korai lenne ítéletet mondani.
Izraelnek mások a szempontjai
Míg Amerika nehezen, de el tudja adni a megállapodást valamiféle győzelemként, ugyanez nem mondható el Izraelről. A zsidó államnak önmagában jelentős eredmény volt, hogy a világ vezető hatalmát bevonva léphetett fel azzal az Iránnal szemben, amely Izrael megsemmisítését évtizedek óta külpolitikájának egyik központi elemévé teszi. A kezdeti hadműveleti sikereket azonban nem sikerült stratégiai eredményekké alakítani. Az iráni rezsim a súlyos csapások ellenére nem roppant meg, az iráni társadalom nem vitt véghez forradalmat, és a Közel-Kelet erőviszonyai sem változtak meg tartósan. Közben pedig a szándéknyilatkozat nem foglalkozik sem az Izraelt közvetlenül fenyegető iráni rakétaprogrammal, sem a Teherán által támogatott regionális proxyhálózattal.
Nem véletlen, hogy Benjámin Netanjahu feltűnően visszafogottan nyilatkozott a megállapodásról. Ősszel parlamenti választás lesz, az izraeli miniszterelnök pedig politikai jövőjének jelentős részét a Donald Trumppal kiépített szoros kapcsolatra alapozta, miközben otthon továbbra is korrupciós ügyei és az árnyékolják be a helyzetét, hogy nem tudták megakadályozni a Hamász 2023. október 7-i terrortámadását. Amilyen szorosnak tűnt a két vezető együttműködése az iráni háború kezdetén, annyira láthatóvá váltak a nézetkülönbségek a végére. Trump ugyanis mindenáron megállapodást akart kötni Iránnal, míg Netanjahu következetesen a katonai nyomás fenntartása és az iráni energiainfrastruktúra elleni további csapások mellett érvelt.
Az izraeli kormányfő szemében egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az események neki kedvezőtlen irányt vesznek, érdemben azonban nem tudta befolyásolni azok alakulását. Az utóbbi hetekben pedig egyre másra jöttek hírek a két vezető közti konfliktusról: arról lehetett hallani, hogy Trump ordibált Netanjahuval a telefonban, megkérdőjelezte a döntési képességét, sőt még az is felmerült, hogy Izrael kifejezett kérésének ellenére nem kapott betekintést a megállapodás előkészítésébe.
Szintén fejfájást okozhat Izraelnek Libanon bevonása a tűzszünetbe, ami Irán egyértelmű követelése volt. Bár az izraeli vezetés szerint a megállapodás nem korlátozza közvetlenül mozgásterét, Trump többször is ellentmondott ennek, és nehéz elképzelni, hogy egyértelmű amerikai támogatás nélkül hosszú távon is fenn tudnák tartani dél-libanoni hadműveleteket. Márpedig Netanjahunak továbbra is kiemelt célja, hogy a Hezbollah ne válhasson ismét Izrael biztonságát fenyegető katonai erővé.
A svájci amerikai–iráni tárgyalások később kezdődtek az eredeti tervekhez képest, ugyanis a múlt hét elején még péntekre tervezték a kezdést, ami végül vasárnapra csúszott Izrael és a Hezbollah újabb libanoni harcai miatt – péntekre ők is tűzszünetet kötöttek. Trump az utóbbi időben többször Izraelt is figyelmeztette, hogy újabb libanoni katonai akciókkal ne veszélyeztesse a megállapodást. Vasárnap ugyanakkor az iráni oldaltól követelte, hogy fogja vissza az Izraelt a korábbi években, évtizedekben rakétatámadásaival fenyegető síita szervezetet, amelynek a teheráni rezsim a legnagyobb finanszírozója.
Mindeközben Izraelnek azzal is szembe kell néznie, hogy a konfliktus próbára tette kapcsolatát az amerikai jobboldallal. Már a háború előtt is egyre erősebbek voltak az izolacionista, esetenként nyíltan Izrael-ellenes hangok az amerikai szélsőjobboldalon, és egy sokak által sikertelennek tartott háború tovább erősítheti ezeket a tendenciákat. Netanjahunak intő jel például, hogy J. D. Vance amerikai alelnök nyíltan megfedte a megállapodás ellen ágáló politikusokat, mondván, jelenleg Trump Izrael egyetlen barátja a világon.
Egyes izraeli elemzők azzal érvelnek, hogy ha nem is sikerült a kitűzött célok nagy részét elérni, ez egy történelmi lehetőség volt Irán meggyengítésére, amit nem lett volna szabad kihagyni. Kérdés azonban, hogy Izrael hogyan fog reagálni egy olyan világra, ahol már nem élvezi a világ szuperhatalmának feltétel nélküli támogatását. Jellemző, hogy az izraeli ellenzék jelentős része sem a konfliktus megindítását bírálta, hanem azt állítja, a kormány elszalasztotta a lehetőséget, hogy a katonai sikereket politikai eredményekre váltsa.
Nem oldja meg az alapvető problémákat
Elemzői konszenzus alakult ki arról, hogy a szándéknyilatkozat elsődleges célja időt nyerni a felek számára egy átfogóbb rendezés kidolgozásához. Erősen kérdéses ugyanakkor, hogy 60 nap elegendő-e egy olyan részletességű és politikailag is fenntartható megállapodás megalkotásához, mint amilyenre a 2015-ös atomalku esetében közel két év állt rendelkezésre.
Ha ez nem sikerül, semmi sem garantálja, hogy a harcok valamilyen formában ne induljanak újra, ráadásul ott van a libanoni helyzet is. Izrael stratégiai érdekei továbbra sem változtak, Iránban pedig a háború csak átmenetileg fedte el a keményvonalasok és a mérsékeltek közötti törésvonalakat, ezek a belső konfliktusok pedig a béke visszatértével könnyen újra felszínre kerülhetnek. Nem véletlen, hogy az iráni legfelsőbb vezető, Modzstaba Hamenei nyilvános nyilatkozataiban részben Maszúd Peszeskján elnökre hárította a felelősséget a megállapodásért, azt állítva, hogy ő volt az alku egyik legfőbb szorgalmazója. Egy olyan háború után ráadásul, amelyet a hazai közönségnek elsöprő győzelemként mutattak be, politikailag rendkívül nehéz lehet elfogadtatni bármilyen érdemi kompromisszumot, különösen az atomprogram ügyében.
Az világos, hogy Trump nem akarta vállalni az eszkalációval járó politikai és gazdasági költségeket. Valószínűtlen tehát, hogy újra harcolni szeretne, pláne a félidős választásokhoz ennyire közel.
Kérdés az is, mekkora pofont kapnak a republikánusok az őszi félidős választásokon: ha elvesztik a kongresszus mindkét házát, Trump politikai mozgástere béna kacsaként jelentősen beszűkülhet. Könnyen előállhat egy olyan helyzet, amelyben nem sikerül tartós megállapodást kötni Iránnal, miközben otthon sem tudja győzelemként bemutatni a konfliktus lezárását.
Mindeközben Irán ballisztikusrakéta-programja és regionális proxyhálózata továbbra is komoly biztonsági kihívást jelent a térségnek, beleértve az Egyesült Arab Emírségeket és Szaúd-Arábiát is. A háború veszteseinek számítanak az Öböl-országok is. A stabilitásra épített imázsuk egyik napról a másikra szertefoszlott, miközben a jövőben is egy olyan Irán szomszédságában kell élniük, amely a konfliktus során bebizonyította, hogy jelentős károkat képes okozni nekik.
Az már most látszik, hogy az Öböl-országok felgyorsítják a Hormuzi-szorost megkerülő exportútvonalak kiépítését, miközben az amerikai biztonsági garanciák korlátait látva saját katonai képességeik fejlesztésére is nagyobb hangsúlyt fektetnek majd. Kérdés azonban, hogy mindez hosszú távon a stabilitást szolgálja-e, egyelőre ugyanis a konfliktus inkább felszínre hozta a térség meglévő ellentéteit, mintsem egységes frontot alakított volna ki Iránnal szemben.
A legfontosabb kérdés nekik végső soron az, hogy a stabilitás és kiszámíthatóság képére építő közel-keleti államok mennyire lesznek képesek helyreállítani hitelességüket egy olyan régióban, amely ma jóval bizonytalanabbnak tűnik, mint a háború előtt.
