A háború, amit nem lehet megnyerni, csak lezárni

Moszkva stratégiai értelemben már elvesztette a háborút. Ezzel előbb-utóbb szembe kell néznie, úgy, hogy közben otthon mégis sikerként tudja eladni a konfliktust. Vagyis a lehető legjobb alkut kell megkötnie. Az idő eddig nekik dolgozott, de most már nem: szorítanak a szankciók, nő a gazdasági teher, gyorsan fejlődik a dróntechnológia, miközben a frontvonalon nincs áttörés.

Alexander Stubb finn elnök korunk egyik legalulértékeltebb, ugyanakkor a háttérben legmeghatározóbb európai vezetője. Stubb egyszerre képes megtalálni a hangot az Egyesült Államok elnökével a golfpályán, és makulátlan fregattkapitányokat idéző öltönyökben összefogni a „tettre készek koalíciójának” országait.

Érdemes figyelni a nyilatkozatait, mert mutatja Európa irányát. Ebben az interjúban is ezt a nagyképet rajzolja meg: sorra veszi, mi volt az orosz cél, és a valóságban mit értek el.

Sun Tzu szerint a gyorsaság a háború lényege. Ma már konszenzusos vélemény, hogy Moszkva villámháborúra készült: úgy akarta elfoglalni Ukrajnát, ahogy korábban a Krímet, vagy ahogyan az Egyesült Államok hajtotta végre idén Venezuelában az Operation Absolute Resolve hadműveletet. Ehhez képest a háború már negyedik éve tart, az orosz képességek érdemben amortizálódtak, és mindez rávilágít a rendszerben meglévő súlyos korrupcióra.

Az orosz vezetés célja az volt, hogy gátolja a NATO keleti bővülését. Ezzel szemben a háború hatására a korábban semleges Svédország és Finnország is csatlakozott a szövetséghez, így a közös határ mintegy 1340 kilométerrel nőtt, az európai NATO-képességek pedig érdemben erősödtek.

Az is egyértelmű, hogy Moszkva megosztott és töredezett Európát akart. Ehhez képest a „tettre készek koalíciója” ma nagyobb egységet mutat, mint az elmúlt ötven évben bármikor az európai szövetségesek. Szorosan kapcsolódik ide az is, hogy az orosz vezetésnek aligha volt célja egy új európai fegyverkezési hullám. Ennek ellenére – részben Donald Trump retorikai nyomása, részben az ukrajnai háború hatására – az európai országok soha nem látott mértékben növelik védelmi kiadásaikat, amelyek akár a GDP 5 százalékát is elérhetik.

Ahogy a finn elnök fogalmaz: Oroszország elvesztette ezt a háborút, de nyilván Ukrajna sem nyerte meg. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogyan és miért oldódhat fel a konfliktus.

Amikor a mennyiség legyőzi a minőséget

A fentiek miatt is sokat lehetett olvasni a védelmi szektor szárnyalásáról, ami Európában a ReArm Europe program miatt valóban indokolt: a védelmi kiadások a következő hat évben akár a háromszorosukra is nőhetnek. Ugyanakkor az ukrajnai és a közel-keleti konfliktusok is azt mutatják, hogy az iparág átalakul, és a „legacy” védelmi cégeknek újra kell gondolniuk a stratégiájukat.

A problémát jól illusztrálja a Rheinmetall vezérigazgatójának kirohanása: „Ukrán háziasszonyok csinálják, 3D-nyomtatók vannak a konyhájukban, és drónalkatrészeket gyártanak. Ez nem innováció.” A harckocsi gyártó vezérigazgatónak nem kellett sokat várnia az ukrán válaszra: az ukrán fél szerint ezek a drónok több mint tizenegyezer orosz harckocsit semmisítettek meg.

Érthető a frusztráció: az új irány alapjaiban alakítja át az iparágat. Részben igaza van a vezérigazgatónak, ugyanakkor amit az ukrán fronton látunk, az valós idejű innováció, még ha ennek ára tragikus is.

Helyszíni beszámolók szerint nagyjából két hét alatt épülnek be a harctéri tapasztalatok az új fejlesztésekbe. Ukrajna és az iráni technológiára támaszkodó Oroszország ma a hadiipari innováció egyik fő éllovasa. Korábban már írtunk a rakéták és drónok közötti költségkülönbségekről és az ebből fakadó aszimmetriáról.

Ennek lényege nemcsak az, hogy egy iráni Shahed–136 drón gyártása becslések szerint 30–35 ezer dollárba kerül, szemben egy Patriot elfogórakéta mintegy 4 millió dolláros költségével, hanem az is, hogy előbbiből havi tízezres nagyságrendben lehet gyártani.

Másképp fogalmazva: egyetlen Patriot árából az Egyesült Államok több mint száz LUCAS drónt, vagy akár 1500 ukrán Sting drónt szerezhetne be. A McKinsey egyik friss elemzése szerint a modern haderőknek egyszerre van szükségük klasszikus rakétákra és olcsó, tömegesen gyártható drónokra, utóbbi területen az Egyesült Államoknak és Európának komoly lemaradása van.

Versenyfutás az idővel

Január végén Oroszország komoly nehézségekkel szembesült. A szankciók hatására a korábbi vevők nem fogadták tárt karokkal az árnyékflottát, az amerikai haditengerészet pedig több akciót hajtott végre a tankerek ellen. Nemcsak az eladott mennyiség csökkent, hanem egyre nagyobb diszkontot is kellett adniuk a világpiaci árhoz képest a FT szerint.

A közel-keleti konfliktus azonban átmeneti fordulatot hozott: a fizikai energiapiachoz kapcsolódó feszültségek enyhítése érdekében az Egyesült Államok lazított a szankciókon, és például Indiának engedélyezte, hogy a szankcionált készletekből vásároljon. Az oroszok így nagyobb volument tudtak értékesíteni, magasabb áron, ami ideiglenesen tehermentesítette az igencsak rossz állapotban lévő költségvetést.

A kulcskérdés azonban az, hogy visszatérnek-e a szigorúbb szankciók, ha a közel-keleti konfliktus lezárul.

Egy szemléletes analógiát hozott Matt Gertken, a BCA Research vezető geopolitikai stratégája: az orosz veszteségeket a vietnámi háború amerikai veszteségeihez hasonlította. A köztudatban a vietnámi háború a totális bukás és hatalmas veszteség szinonimája, mégis ha megnézzük a halálozások számát a munkaképes korú lakosságra vetítve, azt láthatjuk, hogy az az USA esetében 0,05 százalék volt nyolc év alatt, míg Oroszországnál az első négy évben 0,38 százalék. Az éves átlagos költség a GDP-re vetítve az USA esetében 1,35 százalék, míg Oroszország esetében 19,5 százalék.

A történelem alapján a személyi veszteségek önmagukban ritkán kényszerítik Moszkvát tűzszünetre. A tartósan közel 20 százalékos hadigazdasági teher viszont már nehezen fenntartható pályát jelez. Ezt erősítette meg a svéd katonai hírszerzés vezetője, Thomas Nilsson is egy friss interjúban.

A frontvonal lényegében befagyott: az elmúlt ezer napban Ukrajna területének kevesebb mint egy százalékát sikerült elfoglalni. Ezzel az ütemmel számolva Donyeck teljes elfoglalása négy évig tartana, ennyi ideje viszont nincs az orosz gazdaságnak. A tűzszünet kérdése inkább az időzítésről szól. Az orosz hátország sokáig kevésbé érzékelte a háború hatásait, de a dróntechnológia fejlődésével egyre több támadás éri az energetikai infrastruktúrát.

Közben az európai szövetségesek mintegy 90 milliárd eurós hitelcsomagot hagytak jóvá Ukrajna számára, ami hosszabb távon is biztosítja a finanszírozást. Fordulni látszik az a bizonyos kocka, az idő egyre inkább Ukrajnának dolgozik. Ezeket a dinamikus folyamatokat tettük fel az alábbi statikus ábrára. Nem azzal a céllal, hogy tűpontos becslést adjuk a konfliktus végére, hanem, hogy a döntési dilemma lényegét vizualizáljuk.

Az ábra azt mutatja, hogy az ukrán védekezési képességek alacsony szintről indulva dinamikusan erősödnek az idő előrehaladtával. Kezdetben az Egyesült Államok, majd az ezt követő nyugat-európai támogatások hatására fokozatosan szűkült az olló az orosz támadóképességekhez képest. A nyugati támogatások a valóságban nem olyan statikusak, mint ahogy azt az ábra sugallja, jól érzékelteti, hogy mind a technológiai, mind a finanszírozási háttér tartósan biztosított.

Bár mindkét fél a dróntechnológiai innováció élvonalában van, ez összességében mégis az ukránok védelmi és mélységi csapásmérő képességeit erősíti exponenciálisan.

Az orosz támadóképesség az ábra elején még stabil, majd a D pontnál („drone strike”) csökkenni kezd, részben azért, mert a frontvonalon nagyon lassan haladnak. A visszaesés üteme a C pont („collapse”) után gyorsul fel: ez az a szakasz, amikor az ukrán dróntámadások már a hátországban is tartós károkat okoznak. Ennek hatására az oroszok egyre inkább a védekezésre helyezik a hangsúlyt, ami a támadóképesség további, érdemi csökkenéséhez vezet.

Fontos megjegyezni, hogy ahogy a közel-keleti példák is mutatják, szinte lehetetlen tartósan megvédeni az olajipari infrastruktúrát, ha azt napi több száz dróntámadás éri. Ez különösen igaz Oroszország európai területeire, ahol ezek a létesítmények sűrűn, egymáshoz közel helyezkednek el.

Véleményem szerint Moszkva érdeke, hogy a D és a C pont közötti deeszkalációs zónában kössön egy számára lehető legkedvezőbb, évekre szóló tűzszünetet, még mielőtt teljesen elveszítené a narratív kontrollt. Jelenleg már ebben a zónában vagyunk!

Donald Trump kampányának egyik kulcseleme a háború lezárása volt. A félidős választásokhoz közeledve, különösen egy esetleges közel-keleti tűzszünet után, ez ismét prioritássá válhat. Moszkvának ezt az időablakot kell kihasználnia, a választások után az amerikai politikai fókusz könnyen eltolódhat. Nem tudhatjuk, hogyan dönt a kiszámíthatatlan elnök, de ezt Moszkvában sem tudják.

Lehet, hogy tévedünk, és a konfliktus tovább húzódik. A piac mindenesetre jelenleg nem árazza a békét: elég a hosszú lejáratú, dollárban denominált ukrán kötvények árfolyamára nézni. Befektetési szempontból a helyzet aszimmetrikus, és az idő múlásával egyre inkább ebbe az irányba tolódik.