Csikorog a német–francia tengely, jönnek fel az olaszok: izgalmas törésvonalakat hoz elő az EU globális lemaradása
Az Európai Unió nehéz időszakát éli: a transzatlanti kapcsolatok megkoptak, a régen nyugodt szigetnek titulált földrészt immár évek óta háború sújtja, a gazdasági növekedést pedig stagnálás váltotta fel.
A tömörülés hirtelen szembesült azzal, hogy többféle aszimmetrikus függőségi viszonyban tengette mindennapjait: katonailag valójában védtelen, energiahordozók és nyersanyagok tekintetében kiszolgáltatott, miközben az energiaárak az egekbe szöktek, a termelékenység csökkent, a globális piacokon megjelenő új kihívók veszélyt jelentenek az európai versenyképesség megtartására. Az innováció elmaradásban van, a demográfiai problémák (elöregedés) pedig évtizedek óta kísértik a kontinenst, de a megoldások – kevés kormánytól eltekintve – szinte szóba se kerülnek.
A tét a versenyképesség és a belső piac erősítése
Az Alden Biesenben megrendezett informális uniós csúcstalálkozó a versenyképesség és a belső piac témáját volt hivatott felkarolni. Nem véletlen a tematika kiválasztása: az Európai Unió gazdasága évek óta egy helyben toporog, miközben a világ szinte elrobog mellettünk.
A háttérben egy német–olasz kezdeményezés állhat; a versenyképességről két korábbi olasz miniszterelnök (Draghi és Letta) is készített szemrevaló tanulmányokat, ennek ellenére az ülésre készült német–olasz versenyképességi dokumentumot élesen kritizálták az integráció elmélyítésében eltökéltek. Véleményük szerint a „Competitiveness Paper” sem szellemében, sem tartalmi elemeiben nem harmonizál az elkészített tanulmányokban kidolgozott ajánlásokkal.
Egyetértenek abban, hogy az egységes piac a legnagyobb erősség, továbbá az innovációra szükséges nagy hangsúlyt fektetni, és a forrásokat átcsoportosítani, összességében a meglévő kínai és amerikai versenyelőny csillapítására. Mindemellett nem nézik jó szemmel a széles körű szabályozáscsökkentést és az állami támogatások korlátozásának enyhítésére vonatkozó közös javaslatot.
Enélkül pedig nehezen fog menni: a túlszabályozás igazi behúzott kézifék; a megálmodott technológiai innovációt érintő, hosszú távú megtérüléssel és hatalmas befektetéssel megvalósítható beruházások nehezen képzelhetők el Európában kizárólag a magánszektor bevonásával. Abban van igazság, hogy az állami támogatások szabályainak puhításával a nagyobb költségvetési mozgástérrel rendelkező tagállamok járnak jobban; a nagyobb adósság szűkösebb lehetőségeket, korlátozott akcióteret biztosít.
Belső törésvonalak
A sokszor említett mélyebb integráció helyett talán nagyobb szükség lenne egy valódi leadership kiválasztására, amely alázattal tekint a kisebb-közepes tagállamok egyéni érdekeire – bizalmat épít, nem pedig nagytagállami érdekek sugallatára, kizárólag politikai alapon tevékenykedik. Számunkra világos, hogy a meghatározó államok – elsősorban Németország, másodsorban Franciaország – fújták mindig is a brüsszeli passzátszelet; a Bizottság az ő politikai kívánságkosarukból válogatott célokat, némely esetben azért szakpolitikai irányokat is, melyeket feltűzött az Európai Unió zászlójára. A két ország vezetőinek azonban néha ingatag belpolitikai helyzete erősen befolyásolja a kompromisszumok meghozatalát, ezért jelenleg gyakran bénultság és késedelem figyelhető meg az európai döntési folyamatokban.
Az uniós erőtérben is törésvonalak vannak kialakulóban. A korábbi német–francia tengely, mely egykor az európai integráció motorja volt, egyre jobban csikorog. Az érdekkülönbségek egyre több területet érintenek, és egyre nyilvánvalóbbá válnak. Franciaország továbbra is eltökélten törekszik Európa vezetésére, miközben belpolitikai instabilitás és nem túl fényes gazdasági kilátások jellemzik. Az európai biztonságpolitika területén Franciaország nagyobb stratégiai és katonai autonómiára törekedne, miközben Németország hagyományosan a NATO-val való szorosabb kapcsolatot részesíti előnyben. Macron elszántan áll az élére minden olyan kezdeményezésnek, amely az európai hadsereg „hadrendbe állítását” (Grönlandtól Ukrajnáig) tűzi napirendre.
Az évtizedeken keresztül meghatározó védelmi ipari együttműködés mára a múlté. A közösen indított védelmi fejlesztések megrekedni látszanak, elsősorban a meghatározó hadiipari cégek (Dassault/Airbus) közötti, projekten belüli pozicionálási konfrontáció miatt. A francia–német–spanyol együttműködésen alapuló, hatodik generációs vadászgép-projekt (Future Combat Air System) látszólag végérvényesen holtpontra jutott. Ez annyira így van, hogy a németek jelenleg arról puhatolóznak, milyen formában tudnának csatlakozni a korábban említett katonai terv ellensúlyozására megalapított brit–olasz–japán kooperáción alapuló úgynevezett Global Combat Air Programme-hoz. Az utóbbi sokkal kiegyensúlyozottabb partnerségre épül, az első inkább francia dominancia kiépítésén fáradozik, ami természetesen nincs ínyére a német cégeknek. A francia fölérendeltséggel nem tudnak azonosulni az olasz cégek sem, így más területeken, például a nukleáris energia frontján, is várható némi súrlódás a kétoldalú gazdasági együttműködésben.
Az energiaátmenetet illetően Franciaország továbbra is a nukleáris energiát részesíti előnyben, ebben a témában egy atompárti, szövetséget hozott létre (amihez Magyarország is csatlakozott), amit Németország nemtetszése mellett sikerült „zöld energiává” minősíteni a beruházások szempontjából. A német kormány által biztosított 200 milliárd Eurós energiaszubvenció meg kiverte Párizsban a biztosítékot, mondván, hogy ez piaci torzulásokat eredményezhet. A fiskális fegyelemről is egyre eltérőbb nézeteket vallanak. Párizs határozottan támogatja a közös európai kötvények kibocsátását, ami további eladósodottsághoz vezetne, ezzel szemben Berlin hagyományosan kevésbé mutat rugalmasságot ezen a területen, és ellenzi ezeket az elképzeléseket, inkább egy adósságfék bevezetését tudná támogatni.
A szabadkereskedelmi megállapodásokat illetően is nehezen találni közös álláspontot. Franciaország erősen ellenzi a Mercosur-megállapodást, mert tart a gazdákat negatívan érintő versenyhelyzettől, míg az exportorientált Németország támogatja az egyezmény mielőbbi elfogadását. Németország folyamatosan csitította az európai közeget a Trump elnök által bevezetett védővámokra adott válaszokat illetően, miközben Macron az elhíresült kereskedelmi „bazooka” első bevetése mellett kardoskodott.
Olaszország – Meloni a nevető harmadik?
A két versengő tagállam közötti feszült helyzetet szeretné Olaszország a saját érdekei előmozdítására kihasználni. Európában Itáliában van az egyik legstabilabb kormány, Meloni ügyes diplomáciai érzékének köszönhetően azon munkálkodik, hogy nevető harmadikként előrelépjen az európai porondon, és ezzel a hegyi „szakaszgyőzelemmel” felérő, korábban elképzelhetetlen bravúrral büszkén tetszelegjen a Franciaországgal meglévő történelmi rivalizálásban. A két szomszédos ország szövetsége alapvetően stabil, de az olaszokat mélyen megviseli a franciák olykor arrogánsnak, fölényeskedőnek ható hozzáállása, amit szerintük régóta tanúsítanak feléjük.
Kihasználva a francia belpolitikai instabilitást, az olaszok igyekeznek jobban pozícionálni magukat az európai küzdőtéren, és leküzdeni a „se veled, se nélküled” lelkiállapottól terhelt, gazdasági és ipari versenytársként számon tartott franciákat. Úgy tűnik, ez egy történelmi esély lehet számukra, de két dolog biztosan gátolhatja ezt. Az egyik saját maguk, vagyis maguk az olaszok, akik nem hiszik el magukról, hogy itt a „nunc aut nunquam!” pillanata; a másik a túlzott függés a brüsszeli intézményektől és az uniós forrásoktól. Nyilvánvaló, hogy ilyen adósságteherrel küzdő ország pénzügyminiszterénél nem ritka a reggeli fejfájás, ebben az adósságmagasságban egyre gyorsabban fogy a szuverenitás levegője.
A német–francia–olasz triumvirátus tagjai között egymásrautaltság van, de egymás közötti kapcsolataik ingadoznak: valahol strukturális együttműködés, más területen frontális ütközet alakulhat ki, főleg az EU jövője, az európai gazdaságpolitika, a migráció és a védelmi ipar területén mutatkoznak nézeteltérések. Egy dolog biztosan látszik, a nagy hármasból Franciaország egyre jobban izolálja magát és több kérdésben egyedül marad.
A német–olasz konvergálás valószínűleg erősítené, és nem gyengítené az Európai Uniót: a német gazdaság erősödése kulcskérdés lehet az európai gazdasági motor beindításához. Az olasz–német kompromisszum által sem feltétlenül sérülne az EU-integráció, a szándék inkább a bürokratikus folyamatok racionalizálásában rejlik. A felmerülő közös hitelfelvétel gondolata nem jelentene garanciát az európai programtervek hatékony megvalósítására, e mögött inkább politikai szándék húzódhat, mégpedig az integráció teljes politikai, gazdasági és pénzügyi elmélyítését magában hordozó Európai Egyesült Államok alapkövének letétele.
Az örök dilemma: Nemzetállamok vs. Európai Egyesült Államok
A mostani német álláspont a nemzetállamok megerősítését (gazdasági alapon) veszi alapul, jogot formálva némileg a tagállami szuverenitásra. Ez egy megváltozott tendenciára is utalhat, amely szeretné lebontani az európai túlszabályozást és bürokráciát, és egy olyan EU felé venné az irányt, ami a tagállamok sokkal lazább konföderációját körvonalazná, szoros együttműködést feltételezve a függetlenség megtartása mellett – bár a szkeptikusoknak még ez is túl nagy elköteleződést jelentene.
Az EU jövője nagyban függ a mostani geopolitikai megrázkódtatásokból való ébredés minőségétől. A brüsszeli intézményekben kialakult bürokrácia valóságmódosító szerként ágyazódott az európai emberek és vállalkozások mindennapjaiba, ahelyett, hogy a valódi versenyt és a tagállami együttműködést ösztönözné. Nem lenne hátrány a tengerentúli gazdaságpolitikai felfogáshoz konvergáló, a befektetéseket ösztönző, de az európai hagyományokat és értékeket tiszteletben tartó stabil szabályozási környezet.
Reményteli ébredés – centralizáció vs. szubszidiaritás
Vannak azért pozitív fejlemények, mert a Trump-adminisztráció bánásmódja következtében, a gazdasági tömb végre rájött, hogy igenis van benne potenciál, amit végre elhinni látszik, és kezd beleállni azokba a tematikákba, ahol korábban elszenvedő félként kénytelen volt meghátrálni. A renomé kicsit megkopott, nem lesz könnyű visszaszerezni, de a jelenlegi geopolitikai változások ennek megágyazhatnak. A geopolitikai réteglemezek tektonikus mozgása olyan töréseket és szövetségi távolódást eredményezhet ideiglenesen, ami rákényszerítheti az európai földrészt a változásra. Előbukkanhat újra a bővítés stratégiai kérdése, amivel az EU tulajdonképpen mindig is nyert – de csak azok számára, akik a hitegetés évtizedes árnyékában régebb óta felkészülnek, és valódi értékközösséghez tartozás szándékával szeretnének csatlakozni, nem pedig kényszerérdekből vagy haszonszerzésből.
Európa történelmi feladata és kötelessége visszanyerni a globális piacokon korábban meglévő pozícióit. Ebben segítenek az autonómia törekvések, de ez igaz a kisebb, tagállami szinten is megjelenő döntési önállóság igényére; hol van már a szubszidiaritásra való buzdítás, amely erősítette a helyi döntéseken alapuló projektek hatékony megvalósítását?
A centralizáció nem lehet a megoldás, de ennek nincs köze az EU létének a megkérdőjelezésééhez, amely egy csodálatos álom által jött létre, és évtizedekig békés egymás mellett élést és gazdasági fejlődést garantált a földrészen. A most tomboló geopolitikai cunamiban elképzelhetetlen, hogy az uniós tagállamok egyedül lépjenek fel a nemzetközi színpadon. Ennek ellenére talán elérkezett az idő annak átgondolására, hogy azokon a területeken legyen meg az összhangkeresés, amelyekben egyetértenek, és nem azokban, amelyekben történelmi vagy földrajzi kitettségük miatt mások meg sem érthetik a radikális ellenállást.
