A mesterséges intelligencia gyűri majd le az inflációt?

1951 nyarán az Egyesült Államok csendben átírta a politika és a pénz kapcsolatát. A pénzügyminisztérium (Treasury) többé nem volt jogosult arra, hogy előírja a jegybank szerepét betöltő Fednek, milyen kamatszintnek kell lennie. Ezzel a Fed visszakapta a mozgásterét ahhoz, hogy az infláció ellen küzdjön akkor is, amikor az államadósság magas. Ez az úgynevezett „Accord” azóta a modern jegybanki függetlenség egyik legfontosabb szimbóluma.

Nincs kétség: Kevin Warsh, a Trump által január 30-án megnevezett Fed-elnökjelölt a radikális kamatvágás-követelések közepette fontosnak tartja majd, hogy ilyen értelemben független jegybank képét mutassa a Fed, amikor – várhatóan májustól – már ő lesz az intézmény első számú embere, Jerome Powellt váltva.

Első körben nem is az a legizgalmasabb, hogy ebbe a képbe mennyire férhet bele két-három kamatvágás az idén (azért erre is kitérünk majd), hanem az, hogy Warsh nyilatkozataiban egy régi-új érv jelent meg a lazább monetáris politika mellett. Nem az, hogy „az infláció halott”, nem is az, hogy „gyenge a növekedés”, hanem egy régi szempont a szokásosnál futurisztikusabb köntösben:

„Az MI akkora ugrást hoz az amerikai termelékenységben, hogy az infláció magától lehűl – ezért a kamatok is lehetnek alacsonyabbak.”

„Mekkora mázli!” – gondolhatnánk. Így az sem fogja megzavarni a képet, ha az Egyesült Államok GDP-növekedése a vártnál gyorsabb lesz, vagy éppen a munkaerőpiac a vártnál erősebb képet mutat majd – nyugodtan lehet baltával faragni a kamatokat. A kecske (a politika) is jóllakott és a káposzta (a Fed szakmai hitelessége) is megmaradt.

De vajon már most láthatjuk, ahogy az MI növeli a termelékenységet? Meg fog ez látszani a 2026–2027-es makroképen? És egyáltalán: a „magasabb termelékenység” automatikusan „alacsonyabb kamatot” jelent?

Miért csábító ez a gondolat?

Ha az MI termelékenyebbé teszi a dolgozókat, a cégek több outputot tudnak előállítani egy munkaórára vetítve. Ez jellemzően csökkenti az egységköltségeket. Ha pedig az egységköltségek esnek, az árak lassabban emelkedhetnek – vagy akár csökkenhetnek is. Ebben a világban a Fed alacsonyabban tarthatja a kamatokat anélkül, hogy újra felpörgetné az inflációt. Ez a Warsh által is képviselt logika röviden.

A makroökonómia azonban ritkán dolgozik biztos állításokkal, inkább feltételek láncolatával. Ahhoz, hogy az „MI → dezinfláció → alacsonyabb kamatok” lánc működjön, legalább három fontos feltételnek kell teljesülnie:

1. Mérethatás: az MI-nek a gazdaság elég nagy részét kell érintenie, nem csak néhány szektort.
2. Átgyűrűzés: a vállalatoknak a költségmegtakarítást (vagy legalább egy részét) át kellene adniuk alacsonyabb árak (vagy legalább kisebb árnövekedés) formájában, hogy ne csak magasabb profit vagy jobb termékminőség legyen az eredmény.
3. Keresleti reakció: e feltétel lényege hogy a gazdaság ne semlegesítse a kínálati javulást – például egy beruházási boom formájában.

Ha tehát mindez teljesül… akkor jön a történet nehezebb része.

Amit biztosan tudunk: az MI egyes területeken látványosan növeli a termelékenységet.

Az egyik kiemelt példa egy valós vállalati környezetben végzett kutatás a Fortune 500-as cégek körében: az ügyfélszolgálatok működésében az MI-támogatás érdemben növelte a termelékenységet – különösen a kevésbé tapasztalt dolgozóknál. Ezt és számos hasonló kutatást hiteles bizonyítéknak fogadhatjuk el arra, hogy bizonyos feladatkörnyezetekben az MI képes javítani a teljesítményt.

De itt jönnek a makroszintű korlátozó feltételek. Egy nagy termelékenységi ugrás egyetlen munkafolyamatban nem ugyanaz, mint egy nagy termelékenységi ugrás a teljes gazdaságban. Az Egyesült Államok nem egy call center. Az USA egészségügy, építőipar, államigazgatás, logisztika, oktatás, energiatermelés, feldolgozóipar, vendéglátás, jogi szolgáltatások, lakhatás – és még sok minden más.

A „jól kalibrálható, szövegintenzív munkában segít az MI” és az „MI nyomán makroszintű dezinfláció lesz” közötti ugráshoz még több lépés szükséges.

Az MI-terjedés problémája

Természetesen nemcsak call centerek profitálnak az MI fejlődéséből, hanem például a feldolgozóipar azon része is, ahol a robotika egyre kiterjedtebben alkalmaz MI-re épülő megoldásokat. Számos területen már koordinált vállalati MI-policy nélkül is használják az alkalmazottak az MI-alkalmazásokat a munkájukhoz.

Van azonban még egy kemény korlát: a használat mélysége. Felmérések szerint sok munkavállaló kipróbálta a generatív MI-t a munkahelyén. De az „egyszer használtam” nem ugyanaz, mint az, hogy „beépült a termelésbe vagy szolgáltatásba”. Egyes kutatások azt sugallják, hogy jelenleg a teljes munkaórák csak kis hányada MI-támogatott – egy számjegyű százalékokban mérhető a hatás.

Ez azért fontos, mert ha az MI erősen javítja a termelékenységet egy viszonylag szűk feladathalmazban, az aggregált hatás attól még sokáig lehet mérsékelt – egészen addig, amíg a használat nem válik mélyebbé és operatívabbá.

Ez a klasszikus mintázat az általános célú technológiáknál:

1. korai lelkesedés;
2. kísérletezés;
3. beruházás a kiegészítő rendszerekbe;
4. szervezeti átalakítás;
5. majd szélesebb termelékenységi nyereség.

Azaz: a termelékenységi boom gyakran a hype után érkezik, nem közben. A leendő Fed-elnök egy 2025-ös cikkében a hatás számszerűsítésével is próbálkozik, de ezzel utal arra is, hogy a hatások egy része a távolabbi jövőben érkezhet: Warsh becslése szerint egy százalékpontos növekedés az éves termelékenységbővülésben „megduplázhatja az életszínvonalat” egy generáción belül.

Bizonyíték (kellene), nem ígéret

Egyelőre nem látszik széles körben elfogadott empirikus bizonyíték az Egyesült Államokban arra, hogy az MI mérhető módon csökkentené az aggregált inflációt. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz így. Azt jelenti, hogy még a folyamat bevezető szakaszában vagyunk.

Nem is beszélve arról, hogy milyen nehéz kimutatni az MI termelékenységi hatásának nyomait az inflációban. Miért?

• Rövid az idősorunk: a generatív MI érdemi elterjedése lényegében 2022 után gyorsult fel.
• Az infláció zajos és sok tényező mozgatja (energia, ellátási láncok, bérek, adminisztratív szabályok stb.).
• Az MI sokszor minőségjavulásban jelenik meg, amit a hivatalos árindexek nehezen mérnek (lásd fogyasztói elektronika: olcsóbb a régi, de kinek kell már: a többség az újat veszi, így annak a magasabb ára kerül a fogyasztói kosárba).
• A cégek a költségmegtakarítást megtarthatják profitként, vagy visszaforgathatják, ahelyett hogy árcsökkentésre használnák.

Hangsúlyozzuk: teljesen reális a forgatókönyv, amelyben az MI dezinflációt okoz. A jelenlegi technológia ilyen irányú makrohatására azonban ne 2026–2027-ben számítsunk. Ez most még inkább mikroszintű evidenciával alátámasztott narratíva, mint bizonyított makroszintű tény.

Amit nagy bizonyossággal állíthatunk: az „MI → dezinfláció → alacsonyabb kamatok” narratíva meglehetősen összetett, ha egy kicsit megkapirgáljuk a felszínét. És még nem is beszéltünk arról, hogy egy termelékenységi boom nemcsak az inflációra, hanem a beruházások várható hozamára és az úgynevezett semleges reálkamatra is hatással lehet. A GDP-növekedési lehetőségek emelkedése akár a semleges kamatszintet is felfelé tolhatja, ami tovább bonyolítja, mi a megfelelő jegybanki válaszlépés.

Kockázatot jelentenek a várakozások is: a Bank for International Settlements (BIS) 2024-es kutatása szerint amennyiben a háztartások és vállalatok várakozásaiba már beépült a magasabb termelékenység narratívája, a rövid távú hatás inkább inflációemelő, semmint -csökkentő.

Akkor lesz Fed kamatcsökkentés idén, vagy sem?

Egyértelműen arra számítunk, hogy lesz két-három kamatcsökkentés a jelenlegi 3,75 százalékos szintről (az irányadó kamatsáv tetejéről). Fontos látni, hogy a Fed saját előrejelzései is jó ideje az alacsonyabb kamatok irányába mutatnak 2026-ra, és a kamatpiacok is áraznak 2-3 kamatvágást. A piaci konszenzus az Egyesült Államok 2026-os átlagos inflációjára az elmúlt fél évben nem mutatott érdemi javulást: 2,7–2,9 százalék között ingadozott, tehát még mindig érdemben a középtávú jegybanki cél (2 százalék) felett. A két-három 2026-ra beárazott kamatvágás ezzel együtt is tartja magát a piacon, 2027-re pedig inkább kamattartást valószínűsít a jelenlegi árazás – bármit gondoljanak is a befektetők az MI rövid távú hatásairól.

Az MI terjedése mérhetően gyorsul, és mikroszinten már látszanak termelékenységi nyereségek. Idővel – leginkább az MI-beruházási hype csillapodása után – ez inflációmérséklő hatást is hozhat. De az az állítás, hogy az MI 2026–2027-ben széles körű dezinflációt hoz, és ezért érdemben alacsonyabb kamatokat indokol, jóval túlmutat azon, amit a mai makroszintű bizonyítékok alapján állíthatunk.

Ettől még ez a nehezen mérhető MI-hatás a termelékenységre és az inflációra jól jöhet Kevin Warsh számára, amikor nem egy Trump-feliratú baltával a kezében szeretne a kamatokhoz közelíteni, hanem a piacok és saját döntéshozó kollégái számára is elfogadható indoklással szeretne előrukkolni.