Elérkezett a pillanat, amikor a lakhatás ügyében is meg kell állapodnunk, mi az állam feladata

Jól mutatja, mennyire fontossá váltak a lakhatási témák az utóbbi időben, hogy már parlamenti vitanapot is tartottak a lakhatási válságról – a közérdeklődésre kevés esélyt adó, éjszakába nyúló időpontban ugyan, de ennek megvalósulása önmagában is érdekes fejlemény: egy lakhatási tárgyú vita az Országgyűlésben még tavaly is nagyjából elképzelhetetlen lett volna. A kormánypárt a lakhatásról szóló közbeszédre egészen pár héttel ezelőttig nem volt nyitott, csak nemrég emelte be a témát a kommunikációjába.

Úgy tűnik, hogy mostanra minden politikai erő kifejezett választói akaratnak gondolja a lakhatás megfizethetőségének javítását – és a társadalmi változásokhoz valóban ilyen típusú konszenzusokra van szükség, de az, hogy ez a vitanap valóban ennek a folyamatnak a kezdete lehet-e, még kétségesnek tűnik.

Ami biztos: a lakhatási szervezetek másfél évtizede hívják fel a figyelmet a lakhatás drágulására, és egyetértenek abban, hogy a megoldáshoz a politikai akarat, a ciklusokon áthúzódó konszenzus csak anyagi ráfordításokkal együtt hozhatja el a megoldás irányába való elmozdulást. Érdekes ugyanakkor, hogy úgy a parlamentben, mint más legfrissebb megnyilvánulásokban a kormánypárti álláspont a lakhatási szakmai szervezetek által vázolt problématérképpel egyre inkább egybecseng: a lakhatási válsággal kapcsolatban a hazai lakásárak alakulását európai összehasonlításban és a hazai bérekkel összevetve is érdemes megnézni.

Erre a fideszes Fónagy János, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára is reflektált a vitanapot nyitó beszédében. Nemcsak azt ismerte el, hogy a lakásállomány megújulása itthon a leglassabbak közt van az EU-ban, de a lakásárak drágulására és a megfizethetőség romlására is kitért. Ezeknek a trendeknek a felismerése másfél évtized kormányzás után akár a lakáspolitikai célkitűzések újrahangolását is elhozhatná – ez azonban a jelek szerint még várat magára.

Fontos felismerés lehetne, hogy az elmúlt évtizedek tulajdonszerzést segítő és a lakáspolitikát a népesedéspolitikai eszköztár egy kis szeleteként kezelő intézkedései a lakásárakat még megfizethetetlenebbé tették azok számára, akik nem részesültek támogatásokban. Ráadásul éppen azért, mert szociális célzás nélkül valósultak meg, így a nem jogosult réteg lakhatásának megfizethetősége még inkább elszakad a jogosultakétól.

Ennek ellenére a kormánypárti parlamenti felszólalások egybecsengők voltak abban, hogy a lakáspolitika célja továbbra is a tulajdonszerzés és a népesedéspolitika támogatása.

Ez eddig párhuzamosan zajlott a szinte korlátozások nélkül működő financializációval, a lakások befektetési eszközként kezelésével. Ezek korlátozását, szabályozását a bérleti piac és a lakások nem lakáskénti felhasználásával együtt elmulasztotta a kormány, miközben egy sor árnövelő tényezőt hagyott a lakáspiacon működni – vagy a fentiek szerint a szociálisan nem célzott támogatások révén egyenesen maga szabadított rá.

A másik oldalról, a rendszerváltás, és a mai napig zajló privatizáció következményeként alig van olyan közkézen lévő lakásállomány, amely akár az elmúlt évtizedekben, akár a jövőben megfizethető lakhatási alternatívát jelentene a piacról így kiszoruló bérlői réteg számára. Ez az önkormányzatok kezén lévő lakásállomány mostanra a hazai ingatlanállománynak alig 2,5 százalékára apadt, de mivel továbbra sincs központi támogatás a fenntartásukra, a bővítésükre és a felújításukra, ennek a növekedésére nem is látszik rendszerszinten esély.

Holott az látszik, hogy a lakáspolitikai kiadások akkor sikeresek, ha az elköltött összegek hosszú távon is a lakhatás megfizethetőségének javítását szolgálják – ami viszont a pénz magántulajdonba adásával egyáltalán nem valósul meg. Fontos látni:

azokban az országokban, ahol a lakhatás megfizethetősége nem mutat romló tendenciát, jellemző a hosszú ideig tartó konszenzus arról, hogy a lakhatás ügye közügy,

és ennek megfelelően évtizedes vagy akár évszázados hagyománya van a megfizethető lakhatás költségvetési támogatásának. Ezekben az országokban különböző szervezetek – lakástársaságok, lakásügynökségek, lakásszövetkezetek, karitatív szervezetek – és közkézen lévő vagy nonprofit lakásállomány nyújt megfizethető lakhatást különböző célcsoportoknak (fiataloknak, dolgozói szegénységben élőknek, egyszülős háztartásoknak, mozgássérült embereknek stb.). A kiszámítható költségvetési ráfordítás mellett a kiszámítható, hosszú távon stabil szabályozási keretek megléte is alapvető fontosságú.

Miközben a lakhatásról szóló vitanap folytatása még nem egyértelmű, hamarosan megszavazzák a jövő évi költségvetést. Az, hogy a lakhatási válság kezelése valós szándékot tükröz-e, kiderülhet a rá szánt költségvetési forrásokból – azonban ezzel kapcsolatban nincsenek jó hírek. A vitanapkor elérhető költségvetési törvénytervezet a lakhatást nevesíti ugyan, de alapvetően az eddigi keretezés szerint:

„A lakás, a ház a magyar embereknek mindig fontos volt! Mivel a magyar családok vagyona leginkább lakásokban és házakban fekszik, ezért jó dolog, ha az ingatlanok értéke növekszik! De a fiatalokra is gondolnunk kell, akik az első lakás megvétele előtt állnak, vagy éppen lakást bérelnek! A kormány azoknak a munkáltatóknak, akik alkalmazottaik lakbéréhez hozzájárulnak, adókedvezményt fog adni! A fiatalok számára elérhető piaci lakáshitel kamatot 5 százalékra fogjuk leszorítani és kollégiumépítési programon dolgozunk! 2025-től azt is lehetővé tesszük, hogy a nyugdíjmegtakarítások és a SZÉP kártya is legyen felhasználható lakásfelújításra! Magyarországon még a polgári kormány vezette be a Diákhitelt az egyetemistáknak! Most itt a lehetőség, hogy a munkát vállaló fiataloknak is nulla kamatozású munkáshitelt nyújtsunk! Azoknak, akik már dolgoznak, de nem érték el a 26 éves életkort! A munkáshitel még a családalapítás előtti életszakaszban segíti a fiatalok életkezdését!”

– írja a jogalkotó így, csupa felkiáltójellel. Ahhoz, hogy a lakhatási válság ne csak szlogenként épüljön be a kormányzati kommunikációba, a politikai szándéknak a költségvetési törvény tervezésében is tükröződnie kell. Így szükség lenne egy valóban lakhatási fókuszú országos lakáskoncepció kidolgozására és annak beköltségelésére.

A mostani rendszerben gondolkodva azonnali feladat az önkormányzati lakásállomány fenntartását segítő lakásfelújítási normatíva bevezetése, valamint az önkormányzati lakásállomány bővítését lehetővé tevő központi források tervezése – ez azonban a jelenlegi, az önkormányzatok, különösen a Fővárosi Önkormányzat működését korlátozó kormányzati működésben szinte lehetetlennek tűnik. Holott a közcélú lakásállomány bővítését célzó intézkedések és ráfordítások tervezése, a bérlakásépítés finanszírozása az önkormányzatokkal mint a legnagyobb hazai közcélú lakásgazdálkodókkal partnerségben elvégzendő feladat kellene hogy legyen, ahogyan a lakóépületek korszerűsítésének, energiahatékonyságát javító felújításainak tervezhető támogatását is a helyi szinttel együttműködésben lehetne megvalósítani.

Ugyanakkor szükséges a nonprofit lakástársaságok szabályozási és támogatási környezetének kidolgozása, a megfizethetőség és a közhasznú megfizethető lakhatási szolgáltatók törvényi definíciója és finanszírozási környezetének kialakítása is. Elengedhetetlen az üresen álló, alulhasznosított állami tulajdonú épületek felmérése és egy, a megfelelő ingatlanok megfizethető lakásokká történő átalakítására kidolgozott állami program.

Ezeknek a feladatoknak egy jó része hosszabb távú tervezést igényel ugyan, de ezzel párhuzamosan nagyjából azonnali beavatkozásokra is lenne mozgástér.

A hosszú távú bérbeadási formák adóterheinek csökkentése vagy éppen a központi, normatív lakásfenntartási támogatás visszaállítása a jövő évi költségvetésbe akár most is betervezhető lenne, hiszen azok eszköztára már ismert.

A költségvetés általános vitájának csütörtöki lezárása után jövő szerdán a költségvetési bizottságban folytatódik annak részletes vitája, majd legkésőbb december 20-án a zárószavazás. Egyelőre a tervezetben a lakáspolitika új eszköztáraira szánt kiadások továbbra sem jelennek meg. Bizonyos meglévő programokra (például a vidéki otthonfelújítási program) valamivel több forrás került ugyan, de új eszköz finanszírozására utaló jel nincsen. Nevesítve van néhány új intézkedés, mint például az Airbnb-szabályozás szükségessége, de a részletek nem ismertek, és ennek költségvetési vonzata nincsen.

Eközben egyébként olyan intézkedések sora is segíthetné a lakhatás megfizethetőbbé és biztonságosabbá válását, amelyek nem beruházási, hanem szabályozási vagy működési javaslatok, így a 2024-es, önkormányzati választásra aktualizált Lakhatási Minimum pontjait a bevezethetőségi szempontok szerint is csoportosítottuk.

Talán most úgy tűnik, hogy zárásként messzire kanyarodom a lakhatási válság kérdéskörétől, de az anyagi ráfordítások szükségessége mellett a társadalmi konszenzusra is ki kell térnem. Itthon azoknak a kérdéseknek a köre, amelyekben össztársadalmi szinten egyetértünk, elég szűkös, az állam szociálpolitikai feladataival kapcsolatban pedig különösen az.

Mondhatnám, hogy a társadalmi szerződésünk elvesztette a magától értetődőségét, közérthetőségét: miért is jó, hogy egy államban élünk?

Mik azok a közös minimumok, amelyekben egyetértünk, és pártállástól függetlenül biztosak vagyunk benne, hogy szükségesek, és a biztosításuk közfeladat? Biztosan tudhatjuk, hogy, bárki kerüljön is hatalomra, nem lesz politikai célja beszántani az óvodai ellátást, a háziorvosi szolgálatot, vagy épp a kormányzati ügyfélszolgálati rendszereket. Vannak olyan társadalmi ügyek, problémák, amelyek kapcsán nemcsak a kérdésben, de legalább részben a rájuk adandó válaszban is egyetértés alakult ki az elmúlt évtizedek, illetve az elmúlt évszázad államfejlődése során.

Vannak olyan kérdések is, ahol a problémafelvetésben egyetértünk, az adandó válasszal kapcsolatban pedig vita van. A lakhatás ügyében most egy olyan pillanat érkezett el, amikor a problématérkép egyes elemeit már mindenki látja. Annak, hogy lesz-e megoldás, hamarosan szintén ki kell derülnie.

A szerző a jelenleg a Fővárosi Lakásügynökség igazgatója.