A már legyőzött infláció legyőzése

Nagy tülekedés van mostanság az infláció teteme felett, a legyőzött vadkan legyőzését leginkább azzal a közhellyel tudnám jellemezni, miszerint a sikernek mindig van gazdája.

Az infláció, legalábbis az egy számjegyű infláció ténye borítékolható év végére, a havi áremelkedések üteme tavaly szeptember óta csökken, és mára olyan szintre süllyedt, hogy az elmúlt néhány havi emelkedés évesítéséből is stabilan egy számjegyű adat jön ki.

Tehát praktikusan az a kérdés csak, hogy novemberben vagy decemberben történik meg az, hogy egy mára stabillá vált számot egyre magasabb számmal osztunk, így a matematika egyszerű szabályai szerint, előbb-utóbb egy számjegyű lesz a végeredmény. De ez valójában a múlt, már megtörtént, a vadkan halott, a vita csak arról szól, hogy kinek a golyója terítette le.

Ugyanakkor nekem továbbra is van egyfajta hiányérzetem annak magyarázatával kapcsolatban, hogy – a napi szájkaratén túl – mi is történt a magyar gazdasággal az elmúlt egy évben, hogyan és hova jutottunk, hogyan történhetett az, amit láttunk.

Ma már szinte napi szinten revolverezi egymást a jegybank és a kormányzat, mi kinek a sikere, kudarca, ki hibázott, ki nem. Bevallom, hogy elengedtem, hogy igazságot tegyek, mert egy picit azt érzékelem ebben a vitában, hogy nem látjuk, vagy nem akarjuk látni a fától az erdőt. A magyar gazdaságot tavaly egy brutális energiasokk érte. Erre aztán reagáltak mindenfélét a politikusaink, meg a jegybankáraink, de lássuk be, többé-kevésbé kényszerpályán, kényszerhelyzetben.

Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy világossá váljon, hogy a tavaly augusztusi 300 euró feletti gázár teljesen padlóra küldte volna a magyar gazdaságot, ha tartós marad, esélytelen lett volna ekkora számla kifizetése.

Amikor ennek a magas energiaárnak a hatásait képessé váltak felfogni az országot finanszírozó befektetők, akkor megingott a bizalom hazánk iránt, ezért brutálisan magasra kellett emelni a kamatokat, hogy ne omoljon össze a hazai fizetőeszköz. Még úgy is, hogy a magas árak csak hónapokig álltak fenn, brutális lyuk keletkezett emiatt a költségvetésben. A magas kamatok pedig a jegybanknál okoztak/okoznak óriási veszteséget. Ez vészhelyzet volt a javából.

A problémát pedig nem mi magyarok oldottuk meg. A problémát a piac oldotta meg, a gáz- és áramárak ma már a töredékei az egy évvel ezelőtti szintnek. Ennek köszönhetően a befektetői bizalom is helyreállt, vagy egyre inkább helyreáll az ország iránt. Ezt mutatja például a forint ereje, vagy a hazai tőzsde idei jó teljesítménye is.

A fenti sokkra a politika reagált. Jöttek a különadók, a beavatkozások a különböző szektorokba. A gáz- és áramszámlát ki kellett fizetni, de az a politikai döntés született, hogy nem közvetlenül a gáz és az áram árában jelenik meg a piaci és a támogatott ár közötti teljes különbség, hanem azt egyéb módon, különadók formájában szedi be a kormányzat, merthogy valahonnan be kellett szedni, az nem kérdés.

Így jutottunk el oda, hogy bár az EU legalacsonyabb gázszámláját fizetik a magyar háztartások, de, mondjuk, kétszer-háromszor drágábban telefonálnak, mint a lengyelek vagy a románok.

Megmutatkozik ez a drágább lakáshitelekben, a betétek után ki nem fizetett kamatokban, és még sok minden másban, valahol a végén ez testesül meg abban a huszon-egynéhány százalékos inflációban, amit pár hónappal ezelőtt láttunk.

De van egy jó hírem. Az a sokk, amit a magas energiaárak okoztak, már elmúlóban van. A kormányzat, egyébként nagyon helyesen, elkezdett kihátrálni azok mögül a beavatkozások mögül, amelyeket elsősorban a magas energiaárak miatti költségvetési sokk kényszerített rá. Így beruházásokért cserébe a telekomszektort ért adókat fokozatosan kivezetik. A bankszektor esetén pedig van remény arra, hogy ott sem a virgács, hanem a cukorka kerül elő, ha a hitelezést sikerül újra felpörgetni.

A fenti történetnek két tanulsága van. Egyrészt ismét egy olyan sokk érte a magyar gazdaságot (az előző, 2008–2009-es jelzálogválság is készületlenül ért minket), amelyre nem volt felkészülve. Hazánk jelentős energiaimportra szorul, és ennek nagyon nagy részét Oroszország biztosítja. Ez háború nélkül is jelentős egyoldalú függés, amelynek kockázatai már a háború előtt is nyilvánvalóak voltak, mégsem tettünk ellene eleget az elmúlt 30 évben.

A másik tanulság pedig az, hogy egy kis nyitott gazdaságban a vadkan legyőzésének láthatóan sok gazdája van, de szerintem a valódi győztes megint a piac volt, és valószínűleg lesz a jövőben is, ha hagyják neki.