Csak greenwashingra jók a karbonkreditek, vagy valami értelmük is van?

„Értéktelen kreditek, vacak kreditek, fantomkreditek. Túlallokáció, életképtelen projektek, megkérdőjelezhető integritású számítások” – csak néhány a hangzatosabb megállapítások közül azokból a tényfeltáró cikkekből, amik január óta szaporodtak meg nemzetközi hírportálokon az úgynevezett önkéntes karbonpiacok háza tájáról. Néhányukról hazai hírportálok is beszámoltak.

A többnyire globális cégek által keresett, klímaeredményeik feljavítására használt karbonkreditek (más néven offszetek) lényegében szabadon adható-vehető elektronikus tanúsítványok. Azt igazolják, hogy a múltban valaki, valahol pénzt nem sajnálva egytonnányi, klímaváltozást okozó gázt csökkentett egy projekt révén.

A botrányok zöme akörül robbant ki, hogy valóban áll-e kibocsátáscsökkenés e projektek mögött. És ha van is, az nem valósult volna-e meg egyébként is, pluszbefektetés nélkül.

A karbonkrediteknek sosem volt jó sajtójuk. Korábbi években a kritikusok célkeresztjében leggyakrabban bennszülött közösségek kizsákmányolása állt, tagjaik kreditkitermelő projektek miatt kényszerültek elköltözni a környékről.

Időről időre megkérdőjeleződik maga az alapkoncepció, így pedig lényegében a piac létjogosultsága is. Mondván, hogy a karbonkompenzáció (vagy más néven ellentételezés) pusztán csak a vállalatok zöldre mosdatása (greenwashing).

Manapság a karbonkrediteknél talán már csak a kriptovalutákat övezi több gyanakvás. Nem lenne csoda, ha sokan arra a következtetésre jutnának, hogy a karbonoffszeteknek most már aztán végképp befellegzett.

Ötszörös vagy ötvenszeres növekedés?

Koránt sincs így. A világ vezető elemző cégei az önkéntes karbonpiac robbanásszerű növekedésével számolnak. A vita köztük csak ennek mértékéről folyik.

• A multinacionális McKinsey tanácsadó cég szerint a piac nagysága 2030-ra meghaladja majd a 10 milliárd amerikai dollárt (USD), ami a tavalyi érték ötszöröse.
• A Morgan Stanley amerikai bank sokkal optimistább, szakértői szerint akár 100 milliárd dollárra is bővülhet hét év múlva a karbonkreditbiznisz. Ez a magyar éves GDP fele. Igaz, a piac nagyságának számításánál a karbonkreditek kereskedelmén túl itt beszámítják a szektorhoz kötődő szolgáltatások értékét is, mint például tanácsadók, brókerek, tőzsdék forgalma.
• Hosszabb távra kitekintve ennél még meghökkentőbb számok is röpködnek. A londoni központú Bloomberg New Energy Finance elképzelhetőnek tartja, hogy 2037-re akár ezermilliárd dollárra is rúghat a piac nagysága. Ez Hollandia éves GDP-jével közel azonos szint.

Figyelemre méltó, hogy zsugorodásról senki sem beszél. Pedig többévnyi dinamikus felfutás után 2022-ben stagnált a piac, és az első öt hónap alapján az idei évben sem valószínű, hogy visszatér a növekvő trend.

Az elemzői konszenzus szerint az ideiglenes megtorpanás oka (a negatív sajtón túl) az elmúlt másfél év válságokkal terhelt időszaka. Infláció és energiakrízis idején a nagyvállalatoknak nem az az elsődleges, hogy karbonkrediteket vásároljanak.

Nettó zéró mint vállalati norma

No de a botrányok és a piaci stagnálás ellenére mire fel ez a hurráoptimizmus? A válasz a klímacélok iránt fokozódó vállalati étvágyban keresendő. Ezek közül is az úgynevezett nettó zéró (net zero) cél a trendi, ami a 2015-ös párizsi klímamegállapodásnak köszönhetően került át tudósok szakzsargonjából először a klímadiplomaták jogszabályszövegeibe, majd vált mára vállalatvezetési normává.

Egy friss felmérés szerint a világ 2 ezer legértékesebb tőzsdei cége közül június elejéig 929 tűzött ki nettó zéró célt. Ez kétszázzal több, mint tavaly, és duplája a három évvel ezelőttinek. De nem csak a legnagyobbak kiváltsága az ilyenfajta klímavállalás. A cégek önkéntes céljainak megfogalmazásában segédkező Science Based Targets initiative (SBTi) 2600-nál több olyan céget tart nyilván, aminek tudományos alapon komolyan vehető célja van, és a számuk 2025-re a várakozásuk szerint 10 ezer fölé emelkedik.

Idehaza is megjelentek már a nettó zéró célok. A Magyarországi Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért (BCSDH) 134 tagvállalata közül hétnek van SBTi-plecsnis vállalása, és 31 további cég tett egyéb fajta ígéretet.

Kényszermegoldás

A nettó zéró célok lényege, hogy a cégek egy önkényesen kiválasztott határidőig a szén-dioxid- és egyéb, a klímaváltozáshoz hozzájáruló gázkibocsátásaikat fokozatosan nullához közeli szintre csökkentik.

A net zero szókapcsolatból a net jelző az, ami erre a bizonyos közeli szintre utal. Ez technikai részletkérdésnek tűnhet, de pontosan ez az a tényező, ami lényegében az önkéntes karbonpiacot hajtja.

Az esetek döntő többségében ugyanis a vállalatok csak egy bizonyos szintig képesek zsugorítani a klímalábnyomukat. Teljesen nem, mert a további csökkentés aránytalanul drága fejlesztéseket vagy termeléscsökkenést vonna maga után. A maradék kibocsátásokkal valami mást kell kezdeni.

A kényszermegoldások közül a legelterjedtebb és egyre inkább egyeduralkodónak tűnő módszer a karbon-ellentételezés. A nettó zéró célokkal bíró 2 ezer legértékesebb vállalat 42 százaléka tervezi karbonkreditek beszerzését, és csupán 3 százalékuk zárja ki.

Karbonkredit ≠ szén-dioxid-kvóta, avagy az egér és az elefánt

Minden karbonkredit szén-dioxid-kibocsátási egység, de nem minden szén-dioxid-kibocsátási egység karbonkredit. Az úgynevezett karbonpiac tág halmaz, aminek csak kis szelete az önkéntes karbonpiac, benne a karbonkreditekkel. Az igazán nagy szegmenst a kötelező karbonpiacok adják, amiket államok szabályoznak és az előírásokat nem teljesítő vállalatok súlyos büntetésekkel néznek szembe.

A világon 28 helyen működik ilyen kötelező piac (további 21 helyen tervezik bevezetni), ezek közül a legnagyobb az EU-ban 2005 óta létező EU emissziókereskedelmi rendszer (EUETS). Az EU legnagyobb kibocsátó cégeinek több mint 11 ezer legnagyobb létesítménye tartozik ide. Magyarországról több mint 100 nagy kibocsátó, köztük a Mátrai Erőmű és a Wizz Air repülőgépparkja számít a legnagyobbnak.

Az ilyen piac lényege, hogy az állam a nagy kibocsátó cégeket egy rendszerbe kényszeríti, és egy részüknek ingyen, más részüknek aukciókon szén-dioxid-kibocsátási egységeket kínál. A vállalatoknak évente számot kell adniuk szén-dioxid-kibocsátásaikról, és azokkal egyenértékű szén-dioxid-egységet kell visszautalniuk az államnak. Mivel a kiosztott, illetve aukciózott egységek számát az állam évről évre csökkenti, így – a szűkösség nyomán – egyre nő az egységek értéke. Az egyre drágább szén-dioxid-egységek pedig egy idő után kibocsátást csökkentő fejlesztéseket, projekteket kényszerítenek ki a rendszerbe tartozó cégektől. Ez a rendszer fő célja.

A logika hasonló, mint egy dohányfüstös szobában, ahol az ott tartózkodók a rossz levegőt megelégelve úgy döntenének, hogy fokozatosan limitálják a beengedett cigarettaszálakat. Napról napra egyre kevesebb cigit osztanak ki egymás között, amelyek ekképpen az idő múlásával egyre drágábbá válnak. Így a pöfékelők kétszer is meggondolják, hogy rágyújtsanak-e. A cigarettaszálak árának növekedése a láncdohányosokat először kocadohányosokká változtatja, a végén pedig teljesen leszoktatja káros szokásukról, jó esetben más, tiszta tevékenységre kényszeríti őket.

Az EUETS-ben 10 éve még 4–5 euró között mozgott a szén-dioxid-egységek tonnánkénti ára, manapság pedig 80–100 euró között cserélnek gazdát. Ehhez képest az önkéntes karbonpiacokon a legtöbb karbonkredit árfolyama 1–20 euró között mozog. A kétféle típusú szén-dioxid-egység közös jellemzője, hogy mindkét fajta egy tonnára vonatkozik.

A kötelező karbonpiacok értéke a Refinitiv adatai szerint 2022-ben 923 milliárd amerikai dollárt (ebből 820 milliárdot az EUETS) tett ki, ezzel szemben az önkéntes karbonpiac nagysága csupán 2 milliárd dollár volt.

A kötelező karbonpiacok szén-dioxid-egységeit szokás kvótákként emlegetni. De ez nem pontos megnevezés, mert a kvóta az adott évben kiosztható szén-dioxid-egység mennyiségét (szakszóval az allokáció nagyságát) jelenti, nem magukat az egységeket.

Csak a karbonkredit lehet megoldás?

Léteznek a karbon-ellentételezésen kívül is próbálkozások a maradék kibocsátások kezelésére. Ilyen az offszet koncepció ellenpárjaként létrejött inszet, ami klímacélt kitűző cégek – jellemzően élelmiszer-vállalatok – termelési láncán belül, a beszállítók tevékenységének zöldítését jelenti. A Nestlé például gabonabeszállító cégeknek nyújt támogatást ahhoz, hogy álljanak át klímaközpontúbb agrártechnológiákra.

Vannak ennél egyszerűbb kényszermegoldások is. A Spotify svéd zenemegosztó cég a klímacélokra felajánlott donációkra esküszik. Ezek esetében nem a tonnában kifejezett szén-dioxid-csökkenés a lényeg, hanem közvetett klímahatással bíró kezdeményezések (például oktatás támogatása). De ezek az alternatív kísérletezések egyelőre mind eltörpülnek a karbonkredit-vásárlások mellett.

Házon belül egyre nehezebb

A vállalati klímacélok terjedési üteme gyors. De azért mégsem annyira, hogy ez önmagában magyarázná, hogy miért nőne ötvenszeresére a karbonkreditigény kevesebb mint nyolc éven belül. A megugrás mögött leginkább az a dinamika áll, hogy a klímacél határidejének közeledtével egyre nehezebb feladat a karbonlábnyom leszorítása csupán házon belüli lépésekkel. Így nincs mese, az idő múlásával egyre inkább az említett kényszermegoldásokra kell támaszkodni.

Vegyük az Apple példáját! A vállalat karbonkreditigényének felívelése jól érzékelteti a házon belüli csökkentések korlátait. A cég 2020-ban tűzte ki, hogy az irodáihoz, gyáraihoz, adatközpontjaihoz, valamint céges utazásaihoz kötődő szén-dioxid-kibocsátásait évről évre csökkenti, és már 2030-ban eléri a nettó zéró állapotot. Ez a villámgyors ütem nagyon szépen mutat marketingbrosúrákban, de a gyakorlatban annál nehezebb kivitelezni.

Az Apple eddig jól haladt, és az elmúlt nyolc évben fokozatosan csaknem megfelezte házon belüli kibocsátásait. Ez dicséretes, ám a csökkenés így sem volt elég gyors. A vállalat már tavaly kénytelen volt 324 ezer tonnányi kibocsátáscsökkentést karbonkreditekkel kipótolni. Mindez azonban semmi ahhoz képest, ami a következő években vár a cégre. Úgy kalkulálnak, hogy a csökkentési lehetőségek beszűkülése miatt 2030-ra 9,6 milliósra, azaz csaknem harmincszorosára duzzad az éves karbonkreditigény.

És ez még csak nem is extrém magas érték ahhoz képest, hogy a Shell 2030-ban 120 millió tonnát kíván karbon-ellentételezni (a 2021-es húszszorosa). A Volkswagen-csoport 40 milliót, de még az említett cégeknél sokkal kisebb karbonlábnyomú, gyógyszeripari GSK is 2 millió tonnát.

Csak greenwashingra jók a karbonkreditek, vagy valami értelmük is van?

Tízből kilenc önkéntes karbonpiacokról szóló hír botrányokból áll. Tényleg ilyen haszontalan ez a furcsa pénzügyi piac?

Íme, a karbonkreditek pártfogóinak három fő érve arra, hogy a rendszert miért érdemes kijavítani és nem az ablakon kidobni:

• Ösztönzőleg hatnak az innovációra: a karbonkreditek kibocsátáscsökkentő projektek révén jönnek létre. Az azokat fejlesztő cégek igyekeznek a világon a lehető legalacsonyabb költséggel legnagyobb szén-dioxid-csökkentő hatást elérő projekteket felkutatni. A fejlesztések során egyre tökéletesednek a projektek, ekképpen pedig egyre olcsóbbakká válnak. Tíz évvel ezelőtt a nap- és szélerőmű-fejlesztések voltak a legnépszerűbb karbonpiaci projektek. Ma már viszont nem, mert olyannyira leesett az áruk, hogy az offszetekből befolyó bevételek nélkül is hamar megtérülnek. Manapság a fejlesztők egyik fontos próbaterepe a technológiai jellegű szén-dioxid-megkötési módozatok (például a már említett, levegőből szén-dioxidot kiszippantó ventilátorok), amelyek most még rendkívül drágák. A tudósok szerint a világ klímasemleges pályára állításához mindenképpen szükség lesz ilyen technológiákra, így fejlődésük felgyorsítása általános klímavédelmi érdek.
• Szegény országok számára bevételi forrás: a legolcsóbb kibocsátáscsökkentési lehetőségek jellemzően fejlődő országokban találhatók, azok közül is a legszegényebbekben. Ezek a társadalmak az ellentételezési céllal létesülő projektek révén befektetésekhez, munkahelyekhez jutnak. A kiotói jegyzőkönyv alatt már működött egy karbonkreditpiac, amelynek keretében a fejlett országokból 2005‒2018 között több mint 300 milliárd dollár jutott fejlődő országokba. Csak a nagyságrend érzékeltetése végett: a fejlett országokból fejlődőkbe jutó hivatalos fejlesztési segélyek (ODA) mértéke 2022-ben 204 milliárd dollárt tett ki.
• Kötelező karbonpiacokat köt össze: a kötelező karbonpiacok annál hatásosabban működnek, minél kiterjedtebbek. A jó minőségű karbonkreditek jó eséllyel több emissziókereskedelmi (cap-and-trade) rendszerben is felhasználhatók lehetnek, ezáltal kapocsfunkciót láthatnak el. Ideális esetben a világon működő és jövőben létrejövő rendszerek globális piaccá állhatnak össze, ebben a karbonkreditek fontos szerepet játszhatnak. Egy friss tanulmány szerint kiterjedt karbonpiac esetén dupla annyi kibocsátáscsökkentés valósulhat meg a világon, mint anélkül.

Szén-dioxid-kredit vs. bor

De hát miként fordulhat elő, hogy ez a sok, hírnevére kínosan ügyelő cég valami olyasmire építi hosszú távú környezetvédelmi tervét, aminek botrányaitól mostanában egyre hangosabb a sajtó? A titok a minőségben rejlik.

A karbonkreditek eltérő jellegére utalnak a széles skálán mozgó árak. Minden kredit egy tonna szén-dioxidra vonatkozik ugyan, de árulnak olyat, ami 1 dollárnál olcsóbb, és olyat is, amiért ezer dollárnál többet kell fizetni.

A minőséget befolyásoló tényezőket illetően hasonló a helyzet, mint a borok esetében:

• A vörösborok általában drágábbak, mint a fehérek. Karbonkreditekből is alapvetően kétfajta létezik. Az egyik a piac zömét adó, olcsóbb kreditek, amik kibocsátáscsökkentés (illetve elkerülés) révén jönnek létre, jellemzően megújuló energia vagy „sparhertcsere-projektek” révén. A másik kategória a már egy ideje levegőben tartózkodó szén-dioxidot kiszippantó és megkötő drágább egységek. Ezek mögött tipikusan erdőtelepítések állnak.
• Egy üveg bor esetében az is meghatározó, hogy pontosan milyen szőlőből készült. Egy palack shiraz jó eséllyel drágább, mint egy kövidinka. Nincs ez másképp a karbonkrediteknél sem, ahol a több mint 170-féle projekt valamennyire iránymutatásul szolgál az árat illetően. A szén-dioxid-megkötést eredményező projektek közül egy természetalapú projekt (például erdőtelepítés) olcsóbb, mint egy levegőből szén-dioxidot valamiféle technológiai megoldással (például óriás ventilátorokkal) kinyerő projekt kreditje.
• Nagyon fontos a címke. Borok esetében a borászat neve mellett különböző versenyeken elért díjakat tüntetnek fel, ezzel kvázi garantálva a jó minőséget. Karbonkreditek esetében a pecsét arra vonatkozik, hogy magát az offszetet mely szabványgazda szervezet bocsátotta ki. A svájci Gold Standard nevű szervezetet tartják a piacon a legszigorúbbnak, így az ilyen pecséttel ellátott kreditek általában drágábbak a például az amerikai Verra által kibocsátottnál.
• Lényeges még az évjárat. Ám amíg a boroknál annál drágább egy palack, minél korábbi a szüret éve, addig a karbonkrediteknél a frissességnek van felára. Egy elmúlt 3 évben megvalósult kibocsátáscsökkenés kreditéért többet kell fizetni, mint egy 10 évvel ezelőttiért.

Összefogás A Gyűrűk Ura mintájára

A karbonkredit-vásárló cégek döntő többsége nyilván igyekszik jó minőségű krediteket beszerezni. De még a legdrágább kredit esetében sem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a mögötte lévő projekt nem kerül botrányok középpontjába.

A bizonytalanság oka, hogy vállalatok önkéntesen, törvényi kötelezettségek nélkül tesznek nettó zéró vállalásokat és vásárolnak azokhoz karbonkrediteket. Ekképpen kívül esnek az állami hatóságok felügyeletén.

Világos előírások, büntetések visszatartó ereje híján kénytelenek a saját fejük után menni. Szabványszervezetek, egyetemek, vállalati érdekképviseletek (illetve idehaza egy új kiadvány révén az MNB) mindent megtesznek ugyan, hogy különböző iránymutatókkal, legjobb gyakorlatok demonstrálásával segítsék az eligazodást ezen a kaotikus piacon, de jelenleg túl sok a bizonytalanság ahhoz, hogy tisztán lehessen látni.

Ez a helyzet az idei évtől a remények szerint fokozatosan javulhat. A piaci szereplők széles körű összefogást hirdettek, és hadat üzentek a keszekuszaságnak. Hasonlóan mint A Gyűrűk Ura fantasytrilógiában, ahol a törpöktől a tündéken át a hobbitokig mindenki összefog a közös ellenség ellen, az önkéntes karbonpiac szereplői – bankárok, NGO-k, projektfejlesztők, szabványszervezetek stb. – is összeálltak a bizalmi válság leküzdésére.

Kínálati (projektek számára) és keresleti oldalon (karbonkredit-vásárlók számára) is létrejött egy-egy „integritási szövetség”, amely kétévnyi intenzív konzultáció után június végére megjelentetett egy minden eddig létező iránymutató fölött álló szabályrendszert.

Az új rendszer egyik sarokköve egyrészt egy amolyan „szuperpecsét”, amit ősztől kezdve az arra érdemes projektek érdemelhetnek ki a szabványszervezetek meglévő pecsétjein felül. Keresleti oldalon az újítás pedig egy olyan címkézési rendszer bevezetése, ami a nettó zéró célokat kitűző cégeknél a zöldre festést kívánja kiszűrni a felelős karbonkredit-használat elismerésével.

Az egyelőre még a jövő zenéje, hogy az új kezdeményezések valóban beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket, és a bizalom visszaépülésével valóban megvalósulnak-e a piac növekedésére vonatkozó elemzői várakozások. Mindenesetre még ha minden jól alakul is, akkor sem várhatjuk a karbonkreditektől, hogy önmagukban megfékezzék a gyorsuló klímaváltozást. Mindazonáltal csakúgy, mint a mértékkel fogyasztott, jó minőségű vörösbor jótékony hatása, ez a piaci eszköz is akár a bolygó egészségét szolgálhatja.

A szerző a Magyar Nemzeti Bank Fenntartható pénzügyek főosztályának vezető elemzője.