Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik.
A fenti címen kiváló film készült még 2007-ben Tom Hanks főszereplésével. A film lényegében azt mutatja be, hogyan sikerült az USA-nak jelentős hadi és pénzügyi támogatást összeszednie az akkor a szovjetekkel harcoló afgán ellenállóknak. Maga a szovjet-afgán háború egyébként 1979-ben Afganisztán szovjet megszállásával kezdődött majd 10 évvel későbbi kivonulásokkal egyben vereségükkel ért véget. Az afgán vereség talán nem az egyetlen, de mindenképpen jelentős szög volt a Szovjetunió koporsójában, sokan a rendszer összeomlásának egyik fő okaként tekintenek rá.
Az afgán ellenállóknak adott katonai és pénzügyi támogatást 10 év alatt 6-12 milliárd dollárra becsülik, bár pontos összeg nem ismert. Ugyanezen időszak alatt összesítve az USA hadi költségvetése közel 2000 milliárd dollárt tett ki. Azt is fontos látni, hogy az említett 6-12 milliárdos összeget nem kizárólag az USA fizette, hanem szövetségesei is beszálltak ennek finanszírozásába. De mégha a teljes összeget vesszük alapul, és a becslés felső részével számolunk, akkor is az USA alig költötte el a hadi költségvetésének a fél százalékát az afgánok támogatására, az USA GDP-jére vetítve a fenti összeg pedig nagyítóval alig látható néhány bázispontnyi tétel csupán. Az USA szemszögéből ez kiváló befektetésnek bizonyult, hiszen hozzájárult az általa rettegett legnagyobb ellenség összeomlásához és az azt követő 30 boldog békeév megvalósulásához.
Az afgán ellenállók támogatásának több tanulsága is van a fentieken túl is. Egyrészt hiába volt teljesen egyértelműen jelentős számbeli és gazdasági fölényben a szovjet birodalom az afgánokkal szemben, ezt a nyugati modern technológia sok esetben jóval kiegyenlítettebbé tette. Pedig akkor még a Nyugat technológiai fölénye közel sem volt akkora, mint napjainkban. Ez jól látható az orosz-ukrán háború esetén. Az orosz hadsereg az Afganisztánban 10 év alatt elszenvedett veszteségeinek sokszorosánál jár néhány hónap alatt, miközben valós katonai sikerei az afgán helyzethez képest jóval szerényebbek. Az USA GDP-arányos támogatása az ukránok számára pedig ugyanúgy a nemzeti össztermék néhány bázispontjára tehető.
Amiben viszont jelentős eltérés van az afgán és ukrán háborúk között, az az időközben a nemzetközi viszonyrendszerbe mind gyakrabban alkalmazott, és sokak által kritizált szankciós politika.
Magyarul Oroszország nem csak a Nyugat jelentős technológiai fölényével találkozik nap, mint nap az ukrán fronton, és ezáltal számbeli fölényét képtelen érdemi háborús sikerré konvertálni, hanem a teljes gazdasági elszigeteltséggel is szembesülnie kellett néhány hónapon belül.
Látni kell, hogy az orosz gazdaság az ukrajnai inváziót követően recesszióba zuhant. Itt nem feltétlen a szankciók gyors hatása, hanem inkább a nyugati vállalatok gyors kivonulása játszott döntő szerepet. Tehát az orosz gazdaság nyugatiasan működő része a háborút követő néhány hónapban villámgyorsan leépült. Az orosz gazdaság értelemszerűen azért kerülte még el a teljes összeomlást, mert a békeidőben a költségvetés bevételeinek felét adó gáz és olajbevételek az emelkedő áraknak köszönhetően betámasztották a gazdaságot és a költségvetést is.
Azonban e tekintetben baljós árnyak közelednek, és miközben sokan azt gondolják, hogy az EU-nak kell rettegnie a téltől, a helyzet valójában pont fordítva van. Az EU 6. szankciós csomagja az EU felé történő orosz olajimport megszüntetéséről szól, mint tudjuk, néhány kivétellel. Az olajimport tilalom 2023-tól lép életbe. Miközben sokan azt gondolják, hogy az oroszok könnyedén képesek lesznek az EU-n kívül értékesíteni az általuk megtermelt olajat, a valóság ehhez képest sokkal reménytelenebb az ő szempontjukból.
Az ok pedig egyszerű fizika. Az orosz olajexport Európában nagyrészt tankerhajókon érkezik. Elhajózni az orosz olajat a legnagyobb átvevő kikötőbe, Rotterdamba, az északi orosz kikötőkből messze gyorsabban és olcsóbban megvalósítható, mint körbehajózni a földet és elvinni ugyanazt a tankert Indiába vagy Kínába.
Ha a hajózási távolság a tízszeresére nő, akkor ugyanannyi olaj elszállításához tízszer annyi tankerhajó kell, amit szinte lehetetlen elővarázsolni néhány hónap alatt.
A számok nyelvén: Oroszország a szankciós csomag miatt elveszíti napi 3 millió hordó nyersolaj és körülbelül napi 1 millió hordó finomított termék értékesítését az EU felé. Reálisan talán ennek a mennyiségnek a felét lesz képes máshol értékesíteni. Azaz napi 2 millió hordó a kiesés, ami a mai árakon kb. napi 150 millió dollár, évi körülbelül 55 milliárd dollár veszteség. Ez az összeg tovább nőhet, ha az orosz olaj vételárát korlátozza a G7. Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy az orosz olaj jelenleg is komoly, 25-30 dollár körüli diszkonton forog a Brenthez képest, szóval a háború a még meglévő értékesítésen lévő bevételt is közel harmadával csökkenti. Az orosz költségvetésen a fenti tényezők komoly, bepótolhatatlan lyukat ütnek.
A bevételek másik részét adó gázexport épp az elmúlt hetekben állt le. A gázzal az a helyzet, hogy az orosz gázkivitel 80 százalékát az EU veszi meg, és itt egyszerűen nincs lehetőség másnak eladni. Kína felé ilyen vezetékkapacitás kiépítése évtizedes munka, ami nyugati technológia hiányában egész biztosan nem lesz rövidebb. Így az egyik következtetésem, hogyha az oroszok nem szeretnének jövő tavasszal éhen halni, és az EU betartja a 6. szankciós csomagban foglalt olajimport-tilalmat, akkor lesz gáz ezen a télen. Mert az oroszoknak muszáj lesz valamit eladni, különben összeomlik az orosz költségvetés. Sőt az sem kizárt, hogy az olajexport beszüntetése elegendő lesz a költségvetés összeroskadásához. Persze nehéz pontos becslést adni a fentiekről, hiszen papíron az oroszok rengeteg tartalékkal rendelkeznek, de ezek egy részét már befagyasztotta a Nyugat, a másik része kérdéses, hogy hány hónapig képes pótolni az elapadó szénhidrogén-bevételeket.
A magas árak takarékosságra késztették az európai fogyasztókat, így az EU energetikailag egy átlagosan hideg telet akkor is képes lesz elviselni, ha az oroszok valamiért mégsem szállítanak gázt. Vagyis a függés kétoldalú. Tény, hogy Európa rászokott az orosz szénhidrogénekre, de az EU-ban van elég tőke, tudás és mára megjött a politikai akarat is az energiaforrások diverzifikálására. Így az EU képes lesz már néhány negyedév alatt is drasztikusan csökkenteni az orosz függését. Ellenben az oroszok infrastruktúra hiányában nem nagyon tudják majd kinek értékesíteni a termékeiket.
Egyre valószínűbb, hogy az orosz gazdaság a szankcióknak köszönhetően a szakadék széle felé araszol.
Ha racionálisak a felek, akkor a politikai rendezés elkezdését nem a szakadék szélén kezdik el, mert akkor a tárgyalási pozíció sem túl erős már. Így az orosz-ukrán helyzet politikai rendezésére nem valószínű, hogy sokkal több idejük van az oroszoknak 6-12 hónapnál.
Charlie Wilson háborúja szintet lépett. Az USA-nak méreteihez képest minimális pénzügyi erőfeszítéssel sikerült az orosz hadsereg harci potenciálját a korábbi töredékére csökkenteni. A 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest a ma már alkalmazott gazdasági szankciók pedig meglehetősen gyorsan térdre kényszeríthetik az agresszor gazdasági hátországát is.
A fentiek alapján Oroszország érdeke a relatív rövid időn belüli olyan megállapodás megkötése a Nyugattal, amely biztosítja az orosz olaj eljuttatását az európai finomítók felé. Erre pedig az ukrán háború valamilyen tartós, hiteles, politikai rendezésének hiányában nincs lehetőség.
A fenti tézis matematikai hátterét egyébként részleteiben is bemutatja, Smith és Mesquita: A diktátorok kézikönyve című könyvében. A diktatúrák mindig villámháborúkban gondolkodnak, a demokráciák gazdaságilag egyszerűen tovább képesek háborúzni, jobban bírják anyagilag, mert kisebb az egy főre jutó teher. Ergo a háború elnyújtása, a gazdasági terhek gyors növelése az, ami az agresszort a lehető leggyorsabban térdre kényszerítheti.
