A Vatikán egykori kollégiuma, ahol elfér egymás mellett a Vasarely-sztori, az orosz cári múlt, Jennifer Lopez és jó sok macska

A Vasarely-sztori miatt jártunk vissza pár napon át Michèle Taburno-Vasarelyhez, és ezalatt egy semennyire sem hétköznapi nő filmbeillő története bontakozott ki előttünk. Izgalmas események, rendkívüli emberek, művészek, barátok, szövetségesek és árulók, hullámhegyek és hullámvölgyek elevenedtek meg, mialatt kecses kanapéján hallgattuk. A végére egyértelművé vált, hogy élete epizódjainak füzére simán kitenne egy sorozatot.

Michèle Taburno-Vasarely, Victor Vasarely menye nyolcvanas éveiben jár, a Puerto Ricó-i San Juan óvárosában, egy régi egyházi kollégiumból kialakított házban él, körülötte jó pár macska, mégsem kelti idős macskás nő benyomását. Javában zajlik körülötte az élet – és ez még akkor is így lenne, ha 2023 áprilisában nem csöngetett volna be hozzá az FBI.

„Olyan, mint egy elvarázsolt kastély” – állapítjuk meg halkan kolléganőmmel, amikor az FBI után másfél évvel mi is becsöngetünk a San Juan óvárosában álló ódon, pasztelltürkiz házba. Az ajtóban megjelenik Michèle Taburno-Vasarely, kedvesen invitál minket befelé, mi pedig nem a helyzet miatt feszengünk, inkább azért, nehogy egy óvatlan pillanatban kiszökjön az egyik macska, vagy hátizsákunkkal lelökjünk egy porcelánszobrot.

Vendéglátónk az elvarázsolt kastély asszociációnkhoz passzoló öltözetben fogad minket, minden részlet mindennel harmonizál, a csipkék látogatásunk későbbi napjain is kötelező kísérőjegyei, ahogy meseszerű, gyermeki megjelenése is; egyszerre jelmezszerű, zavarba ejtően fiatalos, mégis önazonos.

Sűrű, múzeumszerű, egyedi térbe lépünk, amelynek a tematikáját mintha egy merész és a túlzásoktól sem idegenkedő kurátor alakította volna ki: az op-art műalkotások mellett orientalista festmények, rokokó, barokk és art deco lakberendezési és műtárgyak, színpompás, olykor giccsbe hajló bútorok, fotók, művészeti témájú könyvek. Egy élet gyűjteménye. „Itt minden egy-egy emlék az életem különböző szakaszaiból. Vannak persze újabb szerzemények és olyan bútorok is, amelyeket újrahasznosítottam” – mutat körbe. A ház központi részét természetesen a két művész: Michèle férje, Yvaral és világhírű apósa, Victor Vasarely alkotásai uralják. A két művész világa minimalista, Michèle-é a végletekbe hajló maximalizmus. Házigazdánk sosem titkolta, hogy szereti a giccset, amin apósa, Vasarely remekül szórakozott.

Az enteriőr egyértelműen árulkodik arról, hogy a benne élő embernek három szenvedélye van: a romantika, a férje és az apósa. Vasarelytől két kedvenc festménye a Lava és a Cosmos. Az egyik falon ott van harmadik kedvenc festője, Rudolf Ernst, az orientalizmus osztrák származású francia nagymesterének egyik alkotása is.

Nehéz megmondani, melyik szobarész pontosan milyen funkciót tölt be, ezért Michèle navigál: „Ez itt a nappali, amely három részből áll” – mutat végig egy nagy termen. Innen egy karácsonyi tematikájú kisebb terembe lépünk, amely egész évben startra készen várja az ünnepeket, „így nem szükséges decemberben feldíszítenem” – magyarázza, miért praktikus egy egész évben világító rénszarvas. A konyha olyan, mintha az Alice csodaországban című mesébe csöppent volna az ember: kerámiagyűjtemény és friss macaronok fogadnak, a falakon a berendezés hangulatához illő képek.

A Colegio de Párvulos nevű kollégiumot 1865-ben építették a spanyol hódítás idején, azzal a céllal, hogy havi egy peso tandíjért cserébe a szegény családok gyerekei is részesülhessenek oktatásban. A konyha helyén tanterem volt. „Időről időre bekopognak és bejönnek körülnézni a volt diákok. Legtöbbször úgy reagálnak, hogy de szép lett, mindjárt elsírom magam.” Minden szempontból grandiózus élettér.

„Passzol hozzám” – jegyzi meg. Egyetértően bólintunk.

Kint tombol a karibi nyár, bent hangulatvilágítás és légkondicionálás biztosítja az egyenletes légkört és páratartalmat. Ebben a térben feloldódnak a napszakok. A hangulatra a mindenhol felbukkanó Tiffany-lámpák is rásegítenek, rejtett hangszórókból Leonard Cohen szól. A házigazda, függetlenül attól, hogy délben vagy délután érkezünk, pezsgővel kínál minket, és a szeme sem rebben, amikor az egyik díszes kárpitra véletlenül rálöttyen pár csepp.

A termekben – mint egy múzeumban – sétálgatva lendületesen meséli, hogyan kötött ki éppen itt. A 2010-es évek elején költözött Chicagóból Puerto Ricóba, ahol egy penthouse lakásban élt San Juan egy távolabbi pontján. Pár évvel később az egyik barátjával tartott Old San Juan, vagyis az óváros egyik étterme felé, és pont erre vezetett az útjuk. Az egykori kápolna elhagyatottan és lepusztultan magasodott az óceán fölé, mint később kiderült, már tíz éve nem használta senki.

„Amikor megláttam, mondtam a barátomnak, hogy azonnal álljunk meg, itt akarok élni. Egészen mostanáig nincs magyarázatom erre az érzésre. A barátom megállt, nevetni kezdett, és azt mondta: »Láttad a keresztet a kupolán? Ez az épület az egyházé.« Egy héttel később már a Puerto Ricó-i bíboros előtt álltam, aki azt mondta, sajnálom, madame, de nem áll módunkban teljesíteni a kérését, mivel az ingatlan a Vatikán tulajdona. Bár üres és elhagyatott, az egyházi ingatlanokat általában nem bocsátjuk áruba.”

Michèle azonban nem adta fel, két hét után meghívta magához a bíborost vendégségbe. Az egyházi méltóság többedmagával érkezett. „Sokáig maradtak, és nagyon jót beszélgettünk teológiáról, filozófiáról.” És természetesen az ódon épületről is. Eltelt két hét, majd hírek érkeztek a Vatikánból. „Miután leellenőriztek engem, a Vatikán beleegyezett. Nagyon boldog voltam, a barátaim viszont azt mondták, megőrültem, hiszen ez hatalmas munka, és csak a vételár felét tudtam kifizetni. Nem sokkal később a dolgok tovább bonyolódtak, mert felbukkant Jennifer Lopez Puerto Ricó-i származású énekesnő, aki valahonnan tudomást szerzett erről az épületről, és az általam felajánlott összeg – amit akkor még nem is rendeztem – háromszorosát ajánlotta érte. Amikor közölték velem a hírt, nem sápadtam el, mert mindig sápadt vagyok, hanem áttetszővé váltam. Végül hat hónapot kaptam, hogy előteremtsem a maradék összeget.”

Az épület végül az övé lett. Nagyjából három évet vett igénybe a felújítás, és közben az építkezésen dolgozó munkásoktól spanyolul is megtanult. Átköltöztette a teljes életét a penthouse lakásból, azóta itt lakik, és az alapítványa ügyeit is innen intézi. „Én terveztem meg mindent, én voltam az építész és a belsőépítész is; nem akartam ilyenekre szórni a pénzt. Még mindig nem felel meg tökéletesen az ízlésemnek, de folyamatosan fejlesztem. Szeretem a dekorációt.”

A macskák éppúgy az enteriőr szerves részét képezik, mint a rengeteg műalkotás. Egyikük, Mackenzie, aki a nappaliban lakik, a beszélgetésünk közben gyakran jön oda hozzánk. Michèle egyik barátnőjéről kapta a nevét, egy híres amerikai bútortervezőről, akinek extravagáns alkotásaiból itt is akad néhány.

Egy másik macska a teraszon vár minket, ahol trópusi és szubtrópusi növények burjánzanak, melyekkel a kontinentális éghajlat flóráját idéző művirágok kelnek versenyre.

Kolléganőm fotózni kezd. „Magyarországon nem ismernek, úgyhogy remélem, szépek lesznek a fotók. A legtöbb ember csak annyit tud rólam, hogy 2023 tavaszán kiszállt hozzám az FBI – mondja egy fojtott nevetéssel kísérve, majd az óceán felé fordul. – Szeretem nézni a tengert, de nem járok ki túl gyakran, néha esténként a barátaimmal elmegyünk vacsorázni. Inkább itthon vagyok és dolgozom.”

Az emeleti dolgozószobába sétálunk át, ahová az asszisztensén és rajta kívül a dolgozószobai macskáknak van bejárásuk (ők nem azonosak Mackenzie csapatával). Mostanáig egy kicsit nagyvilági, kicsit arisztokratikus, de mindenképp bohém kép alakult ki bennünk; ezt a képet nem várt németes rendezettség árnyalja. Sokáig lapozgatunk a beszélgetésünkhöz kapcsolódó, akkurátusan rendszerezett iratokban: örökség, lezárt perek iratai, kézzel írt levelek, újságcikkek, fényképek – időnként egy-egy magyar szöveg is felbukkan.

„Legalább tíz órát dolgozom naponta. Ötven-ötven százalékban foglalkozom a Vasarely-archívum körüli ügyekkel és jogi feladataimmal: leveleket és jelentéseket írok, fordítok, újságírókkal beszélgetek. Sajnos meg kellett ismernem a jog világát, amely a művészeti világ szöges ellentéte. Leginkább a művészet, a szépség, az esztétika, a gondolkodást igénylő, kreatív dolgok mozgatnak” – magyarázza.

Érthető: nem hétköznapi, kiváltságos családból került egy másik kiváltságos családba. Felmenőinek története egészen Nagy Péter orosz cárig nyúlik vissza. „Amikor a cár Szentpétervárt építette, olyan városról álmodott, amely vízen terül el. De hamarosan rájött, hogy helyben nincsenek megfelelően képzett építészek, technikusok és iparművészek, és tudta, hogy Olaszországban talál ilyen embereket. A nagyapám olasz mérnök volt, annak a csapatnak a tagja, amely a transzszibériai vasútvonalat építette, és a szentpétervári villamoshálózat tervei is hozzájuk kötődtek. A munkája miatt közel került a cárhoz. Aztán szerelmes lett egy orosz arisztokrata nőbe, ezért Oroszországban maradt. Összeházasodtak, három fiuk és egy lányuk született. Akkoriban az előkelő arisztokrata családok fiainak útja egyenesen vezetett az egyházba vagy a hadseregbe. Apám is így került a Birodalmi Gárdába, a testvére pópa lett az egyházban, a harmadik fiúból pedig művész lett.

Kiváltságos életet éltek, az oroszországi elit akkoriban a világ egyik legkifinomultabb világa volt. Aztán jött a forradalom, és mindent elsöpört. A nagyapám szívinfarktusban meghalt. A nagyanyám azt mondta három fiának, hogy azonnal meneküljenek, és nekik adta csodálatos ékszereit. Miután rájuk zúdult a forradalom az erőszakos mészárlásokkal, a nagyanyám a legkisebb lányával együtt öngyilkos lett. Az egyik fiú Amerikába menekült, apám Franciaországba, és az anyja ékszereinek köszönhetően tudott új életet kezdeni, ahogy művész testvére is. Ez minden, amit a családomról tudok, ennek is egy részét a Google segítségével derítettem ki.”

Apjára kulturált, elegáns emberként emlékszik, aki legalább nyolc nyelven beszélt. Bakuból származó anyjával már Franciaországban találkozott. „Két év után elváltak, és én az anyámmal maradtam, mert akkoriban így rendelkezett a francia jog. A mai napig hiányzik az apám, akit csak havonta egyszer láthattam, mígnem tizenöt éves koromban meghalt. Anyám nem szeretett engem, az apámra emlékeztettem. Hároméves koromban vidékre adott, aztán hétéves korom körül betett egy domonkos rendi zárdába, ahol tizenöt éves koromig éltem. Ekkor eljöttem onnan. Ha az embert kisgyerekként elutasítja az anyja, az elszigeteli a világtól. Emellett olyan eltéréseket is eredményez nála, melyeket utána valamilyen pozitív dologgá kell átformálni. Megtanultam fejleszteni ezt a másságomat, a személyiségem szerves része lett. Emellett a soha nem volt gyerekkorról alkotott képem még most is tovább él a megnyilvánulásaimban, amelyek néha gyerekesek. Az, amin keresztülmentem, és különösen az, amin a férjem halála óta keresztülmentem, ez a pusztító üldöztetés, nem hagy más lehetőséget, mint hogy erős legyek.”

Kimegyünk egy kis friss levegőt szívni, ránk ömlik a forróság, a terasz buja növényei hoznak egy kis felfrissülést. A nem mindennapi élet története folytatódik tovább: „Miután elhagytam az anyámat, a legjobb zárdabeli barátnőm szülei fogadtak be, akik diplomaták voltak. A fiatalkorom rendkívül nehéz volt, de a rettentően szigorú vallásos nevelésem tartást adott. Meghatározta a viselkedésemet és a világlátásomat, ez mentett meg érzelmileg. Részben ennek a nevelésnek köszönhetem azt, aki vagyok, és gyakran gondolok nagy szeretettel az apácákra, akik megismertettek az igazi emberi értékekkel.

A barátnőm családja tehát támogatott, de nem akartam sokáig kihasználni a kedvességüket, ezért eldöntöttem, hogy munka után nézek. Nem tudom, miért akartam titkárnő lenni, mindenesetre felvettek egy utazási irodába, ahol a tulajdonos, aki nagyon türelmes volt – hiszen még gyerek voltam –, betanított, és megmutatta nekem az irodai munka csínját-bínját, ebből élek tulajdonképpen még ma is. Másfél évet maradtam ott, aztán egyszer a barátnőmmel kirakatokat nézegettünk az Avenue Montaigne-n, és lenyűgözve álltunk meg egy Christian Dior-butik kirakata előtt. Leesett az állunk, és mondtam, hogy itt akarok dolgozni. Szerencsémre éppen eladónőt kerestek, és azonnal felvettek. Alighanem ez az időtlen és kifinomult világ kerekítette le a későbbi ízlésemet.”

Ezzel párhuzamosan esti művészeti órákat vett a l’Académie des Arts Plastiques-on, aztán jött a korábbi interjúnkban már említett, Le Mini nevű étterem, amelyet a barátnőivel nyitott, és amely a hatvanas években gyorsan nagy népszerűségre tett szert. A húszas évei elején járt, amikor megismerte későbbi férjét, ettől a pillanattól lett részese a Vasarely-történetnek és indult a teljes életét átszövő elköteleződése apósa iránt. Több mint hatvan év telt el azóta.

„Az életem, attól a pillanattól kezdve, hogy megszülettem, a feje tetejére állt, és nagyon nem volt szokványos. Egy regényszerű élet, a legrosszabb és a legjobb dolgokkal – összegez sokkal inkább vidáman, mint búslakodva. – Minden héten jön valami új. Jó dolgok is: néha fantasztikus emberekkel találkozom, akikkel első látásra kedveljük egymást. Ha a mostohafiamat kivesszük az egyenletből, minden rendben van az életemmel, de remélem, hogy ez a csata, amelynek Victor munkája a fő áldozata, hamarosan véget ér."