Három bálványunk volt: a Beatles, a Rolling Stones és Victor Vasarely

• Hogyan lehetséges, hogy fél évszázaddal a második világháború után 800 Vasarely-műalkotásnak lába kél és egy részük a mai napig nem kerül elő?
• Milyen az, ha egy világhírű művész örökösei úgy érzik, kihagyták őket az örökségből? És amikor egymás után két végrendelet kerül elő, majd az egyik leszármazott bepereli a családot?
• Miért hagyja ott Franciaországot egy ízig-vérig francia hölgy és telepedik le előbb Chicagoban, majd Puerto Ricoban?
• És persze: mi történt 2023 tavaszán, amikor a macskáival szendergő nő arra ébredt, hogy „FBI, azonnal jöjjenek le, különben betörjük az ajtót!”
• Először adott interjút a magyar sajtóban Michele Taburno-Vasarely, a Vasarely-viszály egyik nem mindennapi főszereplője.
• Az egész ügyről részletes cikkben számoltunk be, ez ide kattintva elérhető.

A hatvanas évek elején találkozott először későbbi férjével, Jean-Pierre-rel, azaz Yvarallal, Victor Vasarely fiával. Ön azóta részese a Vasarely-sztorinak.

A férjemmel 1963-ban találkoztam Victor Vasarely első nagy kiállításán a párizsi Musée des Arts Décoratifs-ban. Felejthetetlen, varázslatos és grandiózus esemény volt. A korombeli fiatalokat lenyűgözte ez az új művész, aki annyira más volt és annyira a kor szellemiségét sugározta. Három bálványunk volt: a Beatles, a Rolling Stones és Victor Vasarely.

Amikor megérkeztem a megnyitóra, nagy örömmel fedeztem fel a magyar művészt, akiről annyit cikkeztek az újságok. Maga Victor azonban nem jött el a saját megnyitójára, arra hivatkozva, hogy rosszul van. Később megtudtam, hogy utálta a kiállításmegnyitókat. A fiát, Yvaralt küldte, hogy képviselje őt, és akkor, bumm, kölcsönös szerelem első látásra. A szívem megdobbant, és életemben először ott helyben szerelembe estem.

Nem gyanúsították meg azzal, hogy a könnyű élet és anyagi haszonszerzés reményében vetette ki a hálóját Vasarely szintén művész fiára?

Hagyom, hogy a rossz nyelvek énekeljék a nekik tetsző dalt. Vicces, hogy a férjem soha nem akarta kihasználni az apja hírnevét és anyagi forrásait. Sőt, kezdetben, amikor még fiatal művész volt elegendő bevétel nélkül, inkább én voltam az, aki a hétköznapjait finanszírozta. Művészeti órákat vettem az Académie des Arts Plastiques-ban, ami mellett néhány barátommal nyitottunk egy Mini nevű éttermet az akkoriban divatos párizsi negyedben, a Contrescarpe téren. Az étterem villámgyorsan nagyon sikeres lett, mert úgy rendeztem be, mint egy babaházat; kicsi volt, de nagyon kifinomult. Gyorsan kerestem sok pénzt, a kapcsolatunk első éveiben ebből éltünk, amíg Yvaral munkái be nem indultak. A tanórák és az étterem után az éjszaka közepén ért véget a napom.

Szegény Yvaralnak nyolc hónapot kellett türelmesen várnia, mire beadtam a derekam. Egy rendkívül szigorú zárdában nevelkedtem, ahol azt tanították nekünk, hogy „házasság előtt semmi”. Ez fél évszázaddal ezelőtt volt, nagyon más idők jártak. Egyébként életünket egyetlen fogalom határozta meg: a munka, ami ebben a művészeti kontextusban nagy öröm volt. Kiváltság zseniális művészekkel együtt dolgozni.

Milyen volt a kapcsolata apósával és anyósával, Claire Vasarelyvel?

Szerencsétlenségemre a saját anyám – számomra ismeretlen okokból – a születésemtől kezdve elutasított és ugyanilyen balszerencsés voltam a férjem anyjával is. Reménykedtem, hogy az anyósomban pótanyára lelek, de nem jártam sikerrel. Claire nagyon különös személy volt, nem nagyon szerette az embereket. Hideg és távolságtartó volt, kevés szeretetet tudott adni. Másrészt viszont nyilvánvalóan tehetséges művész volt. Nagy kár, hogy feladta, hogy nagy művész lehessen belőle. Mindig is tiszteltem őt, bár a személyéhez nem kötődtem.

Ezzel szemben Victor Vasarely már az első pillanattól kezdve cinkostársának választott. Fiatal voltam és éretlen, semmilyen konkrét elképzelésem nem volt a jövőmről. Intelligens emberként felfedezett bennem egyfajta potenciált, kommunikációs érzéket és azt is, hogy vágytam rá, hogy hasznosnak érezzem magamat. Egy nap nevetve mondta nekem: „Felejtsd el az éttermet, felejtsd el az iskolai leckéket, én majd adok neked munkát. A művészekkel való munka a legjobb iskola arra, hogy az ember művészetet tanuljon.” Igaza volt, nem szalaszthattam el ezt a kivételes lehetőséget, így hát éltem vele. Apósomnak segíteni nemcsak kötelességem, hanem mindenekelőtt megtiszteltetés volt.

A visszaemlékezések alapján apósa és férje nemcsak különleges tehetségükben hasonlítottak egymásra, hanem nők iránti vonzalmukban is.

A férjem, akárcsak az apja, nagy csábító volt, vonzódott a nőkhöz. Ráadásul a ’60-as, ’70-es években a korszellem is kedvezett a szabadosságnak, különösen a férfiak számára: a szexuális forradalom időszaka volt.

Szokatlan, nyitott művészházaspár voltunk. Nem könnyű egy művész feleségének lenni, mindenhonnan leselkednek a kísértések, a nők imádják a művészeket, és egyesek semmitől sem riadnak vissza, hogy megnyerjék őket. Életed férfiját nem tudod láncra verni és számomra egy párkapcsolat nem börtön. Ki kellett zárnom a féltékenységet a kapcsolatból, különben nem tartott volna sokáig. Erre hamar rájöttem és a szerelmi érzéseket képes voltam rendíthetetlen barátsággá alakítani. Ha valaki szereti a férjét, az számomra azt jelenti, hogy megpróbálja boldoggá tenni, nem pedig rövid pórázra fogja. Az életünk tele volt örömökkel, fordulatokkal és felfedezésekkel, de mindig emlékeztünk rá, hogy a szerelem törékeny és tudni kell alkalmazkodni a másik ember jelleméhez és a valósághoz.

A család életét beárnyékolta egy krimibe illő fordulat: kiderült, hogy 800 műalkotás eltűnt a Vasarely Alapítványtól. Ennek egy része később visszatért, egy másik részről viszont máig nem lehet tudni, hol van, pedig a második világháború óta elég jól követhető a műtárgyak sorsa. Ön, a férje és a sógora az akkori elnököt, egy bizonyos Charles Debbascht tették meg ezért felelőssé, aki 1981-től 1993-ig vezette az alapítványt.

1981-ben a gyengélkedő Victor Vasarely megállapodást írt alá az alapítvány irányításáról az Aix-Marseille-i Jogi Egyetemmel, amelynek Charles Debbasch volt az elnöke. A megállapodás aláírása után Debbasch lett az alapítvány elnöke is.

1990-ben Claire, aki szintén beteg volt, hirtelen meghalt, és Victor rám bízta ügyeinek kezelését, különösen az életét érintő nehézségekét. Ekkor fedeztem fel azt a sikkasztást, amely az alapítványnál folyt, melynek akkoriban lett az igazgatója Yvaral fia, Pierre Vasarely. Eljárás indult, mert Debbasch, hogy zavart keltsen és védje magát, jogi támadást indított az idősödő művész és fiai ellen.

Hogy tűnhetett el ennyi műalkotás?

1995-ben, amikor az alapítványt és a művészt övező botrány bekerült a hírekbe, egy kormányhivatal és az adóhatóságok kezdeményezték az intézmény korábbi gazdálkodásának átvilágítását. A számlák átvizsgálása több mint egy évig tartott, az ellenőrzés a legkorábbi adományokra is kiterjedt, több mint ezer alkotást vizsgált és arra jutott, hogy 800 festmény eltűnt. Az alapítvány az állam felügyelete alatt állt és áll ma is, ami rendkívül ellentmondásos helyzet és különösen kínos az alapítvány irányításáért felelős személyek számára.

Nem tudom, hogyan tűntek el a műalkotások, és a tévedés jogával élve arra jutottam, hogy a jelek szerint ez senkit nem zavart. Mivel Charles Debbasch meghalt, az egyetlen ember, aki véleményem szerint ismeri az igazságot, Pierre, a mostohafiam, aki abban az időben igazgatóként napi szinten jelen volt az intézményben.

Vasarely hét évvel élte túl a feleségét. Claire halála után került sor egy választott bíróság vagyis arbitrage összehívására. Az arbitrage a kilencvenes évek közepén azt mondta ki, hogy 950 millió frank jár Yvaralnak és Andrénak, Claire Vasarely örököseinek. Az alapítványnak nem volt erre fedezete, így az lett a döntés, hogy a családtagok műtárgyakat kapnak az alapítványtól. Aztán bő egy évtized múlva egy bírói döntés érvénytelennek nyilvánította az arbitrage-t.

Vasarely írásban kérte fiait, hogy szerezzék vissza az alapítványnál maradt műveket. Ezután jött az arbitrage. A semmissé tételről pedig az a véleményem, hogy hihetetlen, hogy 13 évvel később mondja ki egy bíró, hogy érvénytelen a választott bíróság, arra hivatkozva, hogy a választott bíróság egyik tagja kapcsolatban állt az örökösökkel és ez a francia jog szerint összeférhetetlen.

A bíróság azt viszont nem mondta ki, hogy vissza kell szolgáltatni a műveket, mert ha így tett volna, akkor megfosztotta volna a két fiút az örökségtől, és ez jogellenes Franciaországban. Amikor megtudtam, hogy a választott bírósági eljárást összeférhetetlenség miatt megsemmisítették, azonnal megkérdeztem, hogy vissza kell-e adni a műveket – mivel az én tulajdonomban voltak azok a művek, amiket az örökösöktől kaptam. A választottbírósági eljárást megsemmisítő ítélet nem rendelte el a művek visszaszolgáltatását, mert ha így tett volna, az sértette volna a francia öröklési törvényeket.

Aztán újabb fordulat következett: Victor Vasarely halála után unokája, Pierre beperelte az apját, Yvaralt és a nagybátyját, Andrét.

Amikor Victor Vasarely 1997-ben elhunyt, felbontották a végrendeletét, amelyet egy közjegyző barátjára bízott. Tájékoztatták a fiait a tartalmáról, amely szerint a megmaradt vagyonát egyenlő arányban osztották volna fel közöttük. Felfedeztek azonban egy másik végrendeletet is, amelyet 1993-ban Dél-Franciaországban jegyeztek be. Ez néhány sorból állt, és arról szólt, hogy Pierre felelős Victor Vasarely munkájáért az alapítványon belül. Mivel Vasarely nemcsak végrendeletében, hanem különböző, harmadik személyeknek címzett leveleiben is kifejezte kívánságait – köztük a budapesti Vasarely Múzeumnak címzett levelében is –, az új végrendeletet a művész fiai elutasították, mivel úgy vélték, hogy Pierre kihasználta nagyapja megromlott egészségi állapotát. Pierre azonnal jogi lépéseket tett a családja ellen.

A férjemet sokkolta, hogy a saját fia rátámadt, felháborította, hogy a fia bántalmazza, ezért mérhetetlen depresszióba esett, és agresszív rák alakult ki nála. 2002 augusztusában meghalt.

Amikor eluralkodott rajta a betegség, kétségbeestem, szerettem volna segíteni rajta, de tehetetlen voltam. Az egyetlen megkönnyebbülés, amit adhattam neki, az volt, hogy hazudtam neki. A halála előtti napon egy olyan jó hírrel érkeztem a kórházba, amit én találtam ki. Azt mondtam neki, hogy a fia visszavonta a feljelentését. Felragyogott az arca, és megkérdezte, miért. Azt válaszoltam: „megbánta, amit veled tett”. Ez volt az utolsó öröme, az utolsó ragyogó tekintete, az utolsó mosolya, amelynek képe még ma is kísért. Másnap meghalt.

Elképzeltem, hogy Pierre, szembesülve ezzel a tragédiával, visszavonja az apja elleni feljelentését, de épp az ellenkezője történt, megörököltem az eljárást, és abban a zűrzavaros állapotban, amelyben találtam magamat, nem volt erőm védekezni. Ami a francia igazságszolgáltatást és a politika beavatkozását illeti, igyekszem nem vitatkozni. Csak utalnék Pierre Vasarelynek a francia köztársasági elnökhöz írt levelére, amelyben megköszöni az elnök „szolgálatainak beavatkozását ebben a folyamatban lévő ügyben”. Végül azt a végrendeletet ismerték el érvényesnek, amelyet valószínűleg Pierre diktált a nagyapjának, és amire Pierre úgy hivatkozik, mint a Bibliára. Ez a néhány jelentéktelen sor azonban csupán a szégyen és az árulás jeleit hordozza.

Külön érdekesség, hogy Pierre Vasarely voltaképp az ön mostohafia. A kezdetektől terhelt volt a kapcsolatuk?

Kezdetben szerettem volna a mostohafiamat a saját fiamnak tekinteni, de ő már akkor elutasított, amikor kisgyerek korában először találkoztunk. Később megtudtam, hogy 3 évesen engem hibáztatott a szülei válásáért. Az érvelése alaptalan volt, mert mire megismertem a leendő férjemet, már elvált.

Mivel nem volt gyerekem, egy ideális világban arról álmodtam volna, hogy legyen egy nevelt fiam, akivel összefoghatnék és akivel sok mindent megoszthatnék, beleértve a vagyonomat is. Sajnos Pierre Vasarely, aki identitást keresett magának és komplexusos attól, hogy nem örökölte apja és nagyapja tehetségét – hiszen a tehetség nem öröklődik –, úgy próbált érvényesülni, hogy az általa tökéletesen ellenőrzött jogrendszeren és médián keresztül keltett botrányokat. (Pierre Vasarelyvel szintén készítettünk interjút, ez ide kattintva elérhető.)

Nem kell diploma ahhoz, hogy megértsük, hogy önmagában semmit nem jelent, ha valakinek ismert a neve. Egy embert a tettei alapján kell megítélni, nem a neve és a vele járó kiváltságok alapján, és még kevésbé annak a művésznek a dicsősége révén, akivel saját bevallása szerint alig találkozott. Minden eszköze megvolt Pierre-nek arra, hogy zseniálisan sikeres legyen. Ő mégis egy másik utat választott. Végzetes hibát követett el azzal, hogy pert mert indítani az apja és a nagybátyja – a művész két fia – ellen. Engem támadni újabb hiba volt a részéről. Azt hiszi, hogy sikerrel járt, de a művészvilágban egy folyamatosan pereskedő, kerülendő ember hírében áll. Viselkedése ellentétes a művészvilággal. Hatvannégy évesen még mindig nem érti, hogy neki, akárcsak nekem, az életmű szolgálatában kellene állnia, és nem annak a nevetséges komédiának a szereplőit kiszolgálnia, ami sehova nem vezet, csak mindannak az elpusztításához, amit a művészek egy életen át építettek zsenialitásukkal és eszméik iránti elkötelezettségükkel. Romboló cselekedeteivel Pierre a borból csinált vizet.

Magyarországon inkább őt ismerik, szinte hazajár Pécsre. A beszélgetésünkre készülve találkoztam olyanokkal, akik attól tartanak, hogy ön olyan követelésekkel léphet fel, amely a két magyar múzeum gyűjteményére vonatkozna. Láttam olyan 1992-es keltezésű levelet, melyet lehet így értelmezni.

Nem emlékszem erre az 1992-es levélre, amelyet talán ügyvédek diktáltak nekem. Nem vagyok sem Claire, sem Victor örököse, de én képviselem néhai férjem, Yvaral, Victor fiának érdekeit. Soha a legcsekélyebb szándékom sem volt, hogy bármit is követeljek a magyar múzeumoktól, sőt, pont ellenkezőleg: amikor Sárkány József úr, a pécsi múzeum akkori igazgatója megkeresett, hogy a pécsi boltban nincs semmi eladható, akkor több száz plakátot küldtem Magyarországra, hogy a múzeumnak legyen némi bevétele. Homályosan emlékszem, hogy az apósom egy időben megkért, hogy rendszerezzem a magyarországi aktákat, melyek nagyon kuszák voltak, de ennek semmi köze nem volt a művek visszaküldéséhez. Apósom nagyon ragaszkodott a magyar emlékeihez. Úgy gondolom, hogy az adományait a szülőföldjének tiszteletben kell tartani, annál is inkább, mivel látszik, hogy a festmények jó kezekben vannak, és nem tűntek el, mint az Aix-en-Provence-i alapítvány esetében.

Most Puerto Rico fővárosában, San Juanban ülünk. A kétezres évek közepén Párizsból Chicagóba, majd bő egy évtizede ide, Puerto Ricóba, az Egyesült Államok társult államába költözött. Miért?

Férjem, Yvaral halála után, Pierre Vasarely bosszúja idején döntöttem úgy, hogy az Egyesült Államokba költözöm, hogy nyugodtan dolgozhassak és megpróbáljam újjáépíteni magam. Néhány év Chicago után döntöttem úgy, hogy Puerto Rico lesz az új otthonom, amely szintén amerikai terület, és amelyet jól ismerek, mivel az egyik legjobb barátom Puerto Ricó-i volt.

Mi szólt még Puerto Rico mellett?

Puerto Rico napsütötte hely, barátságos éghajlattal és különösen megnyugtató légkörrel. Művészeti tevékenységem lehetővé teszi, hogy itt éljek. A béke és a nyugalom az oxigénem. Szerettem volna együttműködni egy Puerto Ricó-i személlyel, aki korábban Franciaországban a férjemmel dolgozott együtt, mert segítségre volt szükségem a munkámhoz. Barátomnak tekintettem őt, de elárult, és csak később jöttem rá, hogy az árulás mögött, mint mindig, az állt, hogy titokban kapcsolatban állt a mostohafiammal, aki, bárhova megyek, ily módon követ. 1998 óta kitartóan támad engem, ráadásul a saját apja és a nagybátyja ellen is fordult. Megszállott pereskedő, egyik jogi támadása követi a másikat. Úgy gondolja, hogy 40 év házasság és munka után öregkoromra nincstelenné kellene válnom.

Franciaországban nem lehet kitagadni a gyerekeket az örökségből. Victor Vasarely olyan művész volt, akitől a jog és a jogrendszer különösen távol állt. A különböző szervezeteknek és magánszemélyeknek tett nagy összegű adományaival így – akaratlanul bár, de – kitagadta gyerekeit. Amikor a Vasarely Alapítványánál történt botrány során fény derült a sikkasztásra és a lopásra, azt akarta, hogy az intézményben megmaradt festményeit osszák fel fiai között, és ez meg is történt. Az örökösök nekem ajándékoztak néhány festményt, azzal az indokkal, hogy saját pénzemből fedeztem a súlyos jogi költségeket és a művész gondozását élete utolsó éveiben, amit örömmel tettem, mivel apósom mindig nagyon kedves és nagylelkű volt hozzám. Őszintén szerettem és egyáltalán nem érdekelt a pénz.

Amikor az örökösök visszakapták a festményeket, úgy gondolták, hogy nem nekem kellett volna viselnem az ilyen jellegű költségeket, ezért felajánlották, hogy festményekkel kárpótolnak. A férjem azt tanácsolta, fogadjam el a felajánlást. Ezek azok a művek, amelyeket 1996-ban, dokumentumokkal együtt hivatalosan ajándékoztak nekem és amiket a mostohafiam vissza akar szerezni. Céljai érdekében a legszörnyűbb dolgokkal vádol, „egykori prostituáltnak” nevez, így kelti rossz híremet, sárba tipor, hogy jó színben tüntesse fel magát és erőszakkal szerezze meg a vagyonomat. De valójában csak magát blamálja, és saját nevét gyalázza meg. Az önzetlenség és az erkölcsösség zászlaját lobogtatva teszi tönkre művész nagyapja munkáját.

Pierre Vasarely évtizedek óta pereskedik önnel az 1996-ban önhöz került műalkotások miatt. Azt állítja, hogy 112 műalkotás illegálisan van önnél. Tavaly tavasszal ezeket foglalta le az FBI. Pierre Vasarely sokszor hangoztatott érve szerint ezek a műalkotások továbbra is a Vasarely Alapítványhoz tartoznak.

2008-ban pert indított ellenem a művekkel kapcsolatban, amit megnyertem, mivel a bíróság úgy ítélte meg, hogy a művek az enyémek, és sem Pierre-nek, sem az alapítványnak nincs joga visszakövetelni őket. Az ítéleten feldühödve újabb keresetet nyújtott be ellenem ugyanezen művek miatt. A Vasarely Alapítványt és annak ügyintézőjét, Xavier Huertas-t használta fel a büntetőfeljelentéséhez, pont amikor megnyertem az ugyanerről szóló előző pert. A francia jogrendszer lehetővé teszi, hogy ugyanazokat a kereseteket újra és újra benyújtsák, ami egy véget nem érő körforgást eredményez.

Hány bírósági eljárás indult ön ellen?

Pierre körülbelül húsz pert indított ellenem és mások ellen. Mindenkit beperel, aki ellent mer mondani neki vagy megkérdőjelezi őt. Fenyeget és bíróságra jár. Galériák, gyűjtők és múzeumok vannak az áldozatai között. Korábban a Vasarely Alapítványt is többször beperelte. Számára a pereskedés életmóddá vált, és igazolásul szolgál a tétlenségre, a bátorság és az őszinteség hiányára, valamint a tiszteletlenségére azzal a két művésszel szemben, akik zsenialitásukat, energiájukat és életüket áldozták az életművükre.

Az első per során – amit néhány héttel a férjem halála után indított ellenem – megpróbálta megtiltani, hogy használjam a Vasarely-nevet. Látványos vereséget szenvedett, és bár ugyanezért nem perelt be újra, minden interjúban következetesen az apám nevén említ. Büszke vagyok az apám nevére, de mivel olyan sokáig voltunk Yvarallal házasok, az én nevem a művészé.

Pierre szájából mindig ugyanaz az egy mondat hangzik el: „feljelentést fogok tenni”, mivel tökéletesen ismeri a francia igazságszolgáltatási rendszer gyengeségeit és egyes hivatalok anyagi javak iránti mohóságát.

Hol tart az aktuális perhez kapcsolódó nyomozás?

A nyomozás 2009 óta, 15 éve tart. Az eljárás titkos és ezt tiszteletben kell tartanom. Nyugodtan és türelmesen várjuk, hogy vége legyen az őrületnek, amelyet egyetlen személy idézett elő és az intézmény (az alapítvány – a szerk.) köpönyege mögé bújva áll bosszút saját frusztrációiért.

A francia bíró „bizonyítékként” vissza akarta venni tőlem ezeket a műveket, ami érthetetlen, mert hivatalosan adták őket nekem. Pierre Vasarely a manipuláció mintaképe, e tekintetben csodálom őt. Ahhoz, hogy ezeket a műveket amerikai földön le lehessen foglalni, az amerikai jog szerint a francia bírónak értesítenie kellett az FBI-t. Az FBI a Franciaország és az Egyesült Államok között 1995-ben létrejött francia-amerikai jogsegélyegyezményre hivatkozva avatkozott be. Az eljárások vitathatók, ezért fellebbeztem az amerikai bíróságoknál, amiről még nem hoztak döntést. Ahogy említettem, türelmesen kell várnunk, és folytatnunk kell a munkát, ahogy teszem is a csapatommal.

Az aktuális pereskedés eddigi leglátványosabb epizódja az volt, amikor tavaly áprilisban az FBI kiszállt önhöz és lefoglalt 112 Vasarely- és Yvaral-műalkotást. A beszámolók alapján filmbeillő napja volt. Mi történt pontosan?

Az FBI illetékesei megállapodtak az ügyvédeimmel, hogy az előre összekészített művekért a délelőtt második felében érkeznek majd kellő diszkrécióval. Végül egészen máshogy történt. Reggel hatkor furcsa zajokra ébredtem. Egy turistaövezet fölött lakom, ahol időnként előfordulnak drogokkal kapcsolatos események, néha véres incidensek is. A hangszórókból hallottam, hogy „FBI, FBI kezeket fel, fegyvereket eldobni!”. Azt hittem, hogy az ablakom alatt tört ki valami verekedés.

A macskáimmal összebújva félálomban szunyókáltam az ágyban, amikor megszólalt a telefonom: „FBI, FBI, azonnal jöjjenek le, különben betörjük az ajtót!”. Naivan azt képzeltem, hogy meg akarnak védeni. Rózsaszín csipke hálóingben, szalaggal a hajamban és hozzáillő telefonnal – félig mint Hófehérke, félig mint Hamupipőke –, kinyitottam a kaput és négy fekete ruhás, csuklyás férfi állt előttem, rám szegezett géppuskákkal. A lélegzetem is elállt. Előttünk egy mentőautó parkolt. Az orvosok elkaptak, és kórházba akartak szállítani, mert attól féltek, hogy szívrohamot kapok, ami három nappal később be is következett.

Természetemnél fogva szeretem az akciót. Az igazságtalanság megsokszorozza az energiáimat, a menekülés szóba sem jöhetett, az állataim és az otthonom elhagyása végképp nem. Emlékezetes volt látni ezt a hollywoodi produkciót, az erő és az erőszak demonstrációját, miközben azért jöttek csupán, hogy begyűjtsék a gondosan összekészített festményeket.

A nap végén az egyik FBI-ügynök azt mondta nekem: „Nem értem, miért vonultunk ki ide, mi, akik megszoktuk, hogy vérben gázolunk”. Néhány ügynök kíváncsi volt, és megkért, hogy rögtönözzek nekik egy művészettörténet-órát, így hát körbejártam velük a házat és elmagyaráztam nekik néhány művet. Nagyon tetszett nekik. Ezen az emlékezetes napon gondolataim azok felé fordultak, akik, feltételezem, a síron túlról voltak szemtanúi ennek az értelmetlen felhajtásnak, amely boldoggá tette a mostohafiamat.

Mi történt azután, hogy elmentek a nyomozók?

Amint az FBI elment, a szomszédaim egy kis utcabált rögtönöztek, hogy jobb kedvre derítsenek. Ezúton is köszönöm az FBI-nak, hogy semmit nem törtek össze ezen a kivételes, lágysággal és nőiességgel teli helyen.

A beszámolók szerint a műalkotások most egy raktárban várják jobb sorsukat, vagyis a per végét. Elképzelhetőnek tartja, hogy a művek végül visszarepülnek Franciaországba? Milyen lehetőségekkel számol?

Természetemnél fogva nem félek semmitől, és az elmúlt 20 évben hozzászoktam, hogy rágalmaknak vagyok kitéve. Bízom az amerikai igazságszolgáltatásban, hogy nem fertőzték meg a politikai ideológiák és a személyes érdekek. A logika, a pragmatizmus és a bizonyítékok földjén vagyunk, távol a francia jogrendszertől. Megkockáztatom, hogy a szövetségi bíróság tiszteletben fogja tartani a jogaimat, és ugyanígy tiszteletben fogja tartani annak a két művésznek a kívánságát is, akik az utolsó pillanatig bíztak bennem.

Türelemmel kell várnunk, hogy a törvény tegye a dolgát. Sokat dolgozom, ami nem hagy sok teret a szorongásnak. El vagyok havazva kulturális eseményekkel és projektekkel. Optimista, idealista és magabiztos ember vagyok. Tavaly februárban beidéztek tanúskodni. Sajnos újabb szívrohamot kaptam, de felépültem, mert hajt, hogy megvédjem az életművet és magamat. Ennek a hatalmas színjátéknak egyetlen célja van, hogy meggyengítsenek, de félreismernek. Minél jobban üldöznek, annál erősebbnek érzem magam. Az orvosi leleteim miatt az amerikai igazságszolgáltatás már nem akarja vállalni a tanúskodásom kockázatát.

Néhány évvel ezelőtt bejegyezte saját alapítványát Michèle Vasarely Foundation néven. Miért?

Az alapítvány, amelyet létrehoztam, nem egy múzeum, hanem egy kutatási központ, ahol sok múzeumi ember, történész és diák fordul meg. El akarom távolítani magam ettől a felhajtástól, amelynek egyetlen célja, hogy megfosszanak a javaimtól, megakadályozzanak a munkámban és abban, hogy megtartsam a művészeknek adott szavamat. De semmi sem állíthat meg. Amit megígérek, azt meg is teszem. Túlságosan szerettem és csodáltam a művészeket, Vasarelyt és Yvaralt ahhoz, hogy cserbenhagyjam őket; az életemet szentelem nekik. E két rendkívüli művész szeretetének, tanításának és példájának köszönhetően váltam azzá, aki vagyok, ők formáltak engem, nekik köszönhetek mindent. Az utolsó leheletemig küzdeni fogok azért, hogy bizonyítsam az irántuk érzett hálámat.

A jelenlegi helyzet nagyon nehéz, szégyellem magam a mostohafiam miatt és szomorú vagyok a férjem miatt, aki ennyit szenvedett igazságtalanul, ráadásul nagyszerű művész volt. Micsoda káosz, micsoda zűrzavar!

Milyen jövőt szán a még önnél lévő Vasarely- és Yvaral műalkotásoknak?

Két-három évvel azután, hogy a férjem meghalt és kezdtem kicsit magamhoz térni, eleinte az volt a tervem, hogy a halálom után néhány festményemet visszajuttatom Franciaországba. Aztán a rengeteg engem ért támadás, per és rágalmazás után megváltoztattam a szándékomat és eldöntöttem, hogy a műtárgyaim soha nem fognak visszatérni Franciaországba. Emiatt hoztam létre az Egyesült Államokban az alapítványt.

Az alapítványom boardjában különleges, a művészeti világban elismert szakemberek ülnek, ők folytatják majd utánam az alapítvány irányítását. Mindenem az alapítványé, az otthonom is. Meg akarom védeni ezt az örökséget, mert tudom, hogy ha a művek visszakerülnének Franciaországba, akkor fennállna a veszély, hogy eltűnnek, ahogy ez már történt.

Úgyhogy minden vagyontárgyam az Egyesült Államokban marad, és már most rengeteg egyeztetésben és tárgyalásban vagyok; nagyszabású projekteket és a jövőt készítem elő. Remélem, hogy a jogi saga, amelyet nem én kezdeményeztem, végre véget ér, teret engedve a művészetnek és nemzedéke legfontosabb alkotója munkásságának, a számítástechnika előfutárának, aki nem érdemli meg, hogy nevét olyan közönséges vitákkal mocskolják be, amelyek szöges ellentétben vannak azzal, ami ő volt.

(Köszönjük kollégánk, Marczisovszky Márton francia fordításokban nyújtott segítségét.)