Vasarely utolsó nagy optikai csalódása lelépett a vászonról, és összekuszálta a valóságot

De a Colegio de Párvulos névre hallgató egykori vatikáni épületben nem drogot vagy fegyvereket keresett az FBI, hanem 112 műalkotást, melyeket úgy fél évszázaddal korábban Victor Vasarely és fia, a szintén művész Yvaral készített Franciaországban.

Kora reggel az FBI hívására ébredt Michèle Taburno-Vasarely, a világhírű művész menye. Félálomban azt hitte, egy kábítószer-ellenes művelet hangjai szűrődnek be hálószobájába. Felkelt, megsimogatta az egyik macskáját, majd amikor meglátta a kommandósokat az ajtaja előtt, belehasított, mi is történik körülötte. Az FBI előre értesítette, hogy műalkotásokat tervez lefoglalni nála, ezért már előző nap gondosan becsomagolta és felcímkézte a kért darabokat. A nyomozók érkezésének időpontja és módja viszont meglepte, kis híján szívinfarktust kapott, ám a macskáira való tekintettel mégsem élt a felkínált lehetőséggel, hogy kórházba szállíttassa magát. Pár órával később már rögtönzött művészettörténet-órát tartott az FBI érdeklődő munkatársainak, miközben más nyomozók teherautóba pakolták az op-art remekműveket.

A beszámolók szerint az amerikai nyomozók meglepetésvendégeket is hoztak magukkal, a francia hatóságokat, Serge Tournaire-rel az élen. Tournaire a párizsi bíróság vezető vizsgálóbírója, az ügyre rálátó egyik jogász forrásunk szerint francia nemzeti érzelmekre erősítő politikai erődemonstrációként is értelmezhető a tény, hogy a Forma–1-es kaliberű vizsgálóbíró személyesen felügyelte az akciót. Az eseményről készült cikkekben azt is látni lehet, hogy volt olyan műalkotás, amit egyszerűen csak leakasztottak a falról, és – teljesen szakszerűtlenül – úgy került egyenesen a teherautóba. Csak remélni lehet, hogy a razzia után a képek végül sértetlenül érkeztek meg ismeretlen célpontjukra, az általános vélekedés szerint egy karibi raktárba.

Az FBI kiszállása egy 2009 óta zajló büntetőeljárás – vélhetően – utolsó epizódja. A szövevényes konfliktus lényege leegyszerűsítve annyi, hogy Pierre Vasarely, Victor Vasarely unokája, a Puerto Ricóban élő Michèle Taburno-Vasarely mostohafia – és nem utolsósorban a franciaországi Vasarely Alapítvány vezetője – hosszú évek óta elszántan dolgozik azon, hogy visszaszerezze az alapítványtól az 1995 és 1997 között elvett alkotásokat. Szerinte ezek közé tartoznak az FBI által lefoglalt műalkotások is, amelyeket Michèle Taburno-Vasarely jogtalanul birtokolt, és emiatt vissza kell szolgáltatnia az Aix-en-Provence-ban székelő Vasarely Alapítványnak. Mostohaanyja szerint ez az értékelés téves, mert noha régen ezek az alkotások valóban az alapítvány tulajdonában voltak, később hivatalosan kerültek Vasarely fiaihoz, ő pedig már ezután kapta meg tőlük ajándékba – szintén hivatalosan.

Pierre Vasarely jelenleg 64 éves, élete során jó néhány pert indított, részben mostohaanyja ellen; az aktuális keresetet mégsem ő, hanem egy Xavier Huertas nevű személy nyújtotta be, aki nincs túl távol az aix-en-provence-i alapítványtól: 2007-ben nevezték ki a szervezet adminisztrátorának. A francia igazságszolgáltatás több állomásán áthaladva, hat vizsgálóbíró után jutott el odáig az ügy, hogy az Egyesült Államok és Franciaország kölcsönös jogsegélyegyezménye alapján az FBI becsöngetett a San Juan óvárosában álló, műtárgyakban és macskákban gazdag ház ajtaján. (Az akció további filmbe illő részleteiről majd a Michèle Taburno-Vasarelyvel készült interjúnkban olvashat.)

Pierre Vasarely azt remélte, hogy a razzia után – mely a helyi lapok szerint 40 millió dollár értékű műkincsre irányult – a Vasarely Alapítvány visszakapja a 112 műtárgyat. Michèle Taburno-Vasarely azonban már másnap fellebbezést nyújtott be a helyi bírósághoz. Megkerestük a Szövetségi Nyomozó Irodát (FBI), hogy részleteket tudjunk meg az ügyről, de udvarias válaszukban azt írták, nem nyilatkoznak.

A műtárgyak további sorsát a régóta húzódó jogi eljárás eredménye határozza majd meg. Visszarepülnek valaha Victor Vasarely és művész fia, Yvaral alkotásai születésük helyszínére, Franciaországba? És még inkább: nyugvópontra ér valaha egy több mint három évtizede zajló, olykor krimibe, máskor tragikomédiába illő viszály? Bármi is a válasz, a csatározás egy dolgot már biztosan elért: elhomályosította Victor Vasarely életművét.

Éppen tizenháromezer kilométerrel odébb, a következő tavasszal, 2024 áprilisában Dél-Koreából tartottak hazafelé, Budapestre Victor Vasarely műalkotásai. Ekkor döntöttük el, hogy mélyebben foglalkozunk a sajtóban évek óta Vasarely-affér néven emlegetett üggyel. A szállítódobozokban szerencsére nem, körülöttük azonban kissé puskaporos volt a levegő: attól a perctől kezdve, hogy a budapesti Vasarely Múzeum gyűjteményének nagy részét kikölcsönözte a koreai kiállítás, a Vasarely-unoka, Pierre összevont szemöldökkel figyelte a dél-francia Aix-en-Provence-ból a kelet-ázsiai eseményeket. Nem adta meg a kiállításhoz az úgynevezett reprodukciós jogokat, ami sok más mellett azzal járt, hogy a kiállítást megtartották ugyan, de nem hirdethették hatékonyan. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a zajos közönségsiker és ezzel együtt a szervező bevételei jócskán alulmaradtak a várthoz képest. A magyar felet nem érte kár, mivel a koreai kiállítás a budapesti Vasarely Múzeum és ernyőintézete, a Szépművészeti Múzeum számára nem járt kiadásokkal, ugyanakkor ez már a sokadik olyan kellemetlen fiaskó volt a nemzetközi művészeti világban, melynek hátterében a Vasarely-ügy áll.

Az évtizedek óta zajló jogi lövészárokharc idén tavaszra ezzel a fordulattal már nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is elérte Magyarországot. A nemzetközi sajtóban megjelent cikkeket bogarászva eleinte nehéz volt átlátni, miféle viszály folyik az unoka, Pierre Vasarely és a meny, Michèle Taburno-Vasarely között, ráadásul két dolgot ekkor még nem tudtunk. Az egyik az, hogy két, egymástól fényévekre lévő magánvalósággal találkozunk majd; a másik pedig, hogy ha egy sztorira tökéletesen ráillik a méhkas kifejezés, akkor az ez. Aztán fokozatosan oszlani kezdett a köd, de pár kérdés így is nyitva maradt. Ezek megítélése attól függ, honnan tekintünk az ügyre – éppen úgy, mint amikor Vasarely monumentális alkotásai előtt áll az ember: ha az egyik irányból nézem, a síkból domborodik kifelé a festmény; ám ha a másikból, szinte átlyukasztja a falat, úgy behorpad.

A csatározások bő harminc évvel ezelőtt kezdődtek, amikor Vasarely felesége, Claire 1990-ben meghalt. Az időszak főszereplői a maguk igazát kereső örökösök, Victor és Claire Vasarely két fia, és feleségeik. Mára már csak ketten folytatják az állóháborút: a Puerto Ricóban élő meny és az Aix-en-Provence-ban élő unoka. A meny – rögzítsük újra – Michèle Taburno-Vasarely, Vasarely fiának, Jean-Pierre-nek a második felesége. Az unoka, Pierre Vasarely, Jean-Pierre első házasságból származó fia, aki kisgyerekként válogatott magyar káromkodásokkal hozta zavarba a világhírű nagypapa magyar vendégeit, majd némi magyar szókincsbővítés után később fokozatosan belefolyt a hetvenes évek eleje óta működő Vasarely Alapítvány életébe, 2009 óta pedig a dél-franciaországi Aix-en Provence-ban működő alapítvány vezetője.

És már meg is érkeztünk a történetmesélésben oda, ahol egyikük máris megkopogtatná a vállamat, és kijavítana, hogy a harc valójában nem közöttük, hanem a meny és a francia igazságszolgáltatás között folyik; aztán másikuk köhintene udvariasan, hogy ez egyáltalán nincs így, mivel Pierre, a Vasarely unoka teszi tönkre módszeresen az életét, és sározza be a művész nevét azzal, hogy megszállottan pereskedik – nem csak vele, a fél művészeti világgal. Csak egy apró, de tipikus példája annak, hogy a csatározásaik története kusza, a két főszereplő valósága közti közös halmaz pedig egy vékonyka csík csupán. Ha az ember órákon át hallgatja bármelyiküket, el tud merülni egyéni igazságaikban, ám minden érvre, amit az egyikük mond, jön egy ellenérv, az ellenérvre egy újabb ellenérv, és így tovább. Nem meglepő, hogy a nemzetközi sajtóban rendre a „szövevényes”, „bonyolult”, „sötét” „összegubancolódott” jelzőkkel illetik a Vasarely-ügyet.

Azt már az elején érdemes leszögezni, hogy nem csak Victor Vasarely örökösei között alakult ki vita az örökség körül. A Picasso család nagyjából félszáz örököse kezdetben hasonló harcokat vívott egymással, csak aztán ők dűlőre jutottak – a jobblétre szenderült Picassóra való tekintettel. A legtöbb örökösödési vita egy idő után nyugvópontra ér. A Vasarely-viszály során is voltak olyan illékony pillanatok, amikor úgy tűnt, végre betemetik a lövészárkokat, ám ez végül sosem következett be.

„Nem egyedi eset a Vasarely-örökösöké, főleg, ha kiterjedtebb művészeti hagyatéka van egy művésznek – ami azt jelenti, hogy sokszor már életében elismert művészről van szó, aki komoly életművel rendelkezik. Ha szakemberként nézek erre az ügyre, ezen a területen ez egy szokványos öröklési jogvita” – magyarázza dr. Andreides Katalin műgyűjteményeket érintő jogi kérdésekre szakosodott ügyvéd. Munkája során nemzetközi gyűjtőknek, galériáknak, múzeumoknak, művészeknek és alapítványoknak ad tanácsot olyan ügyekben, mint tranzakciók, tulajdonjogi viták és származási kérdések.

„A művészeti alkotások esetében a művészt szerzői jogosultságok összessége illeti meg, amelyeket a művész halálával az örökösök vagy a hagyatékot kezelő személy érvényesíthet” – magyarázza az ügyvéd. „Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nemcsak maguk a műalkotások, hanem a szerzői jogok is számottevő vagyoni értéket képviselnek. Emiatt nem mindegy, kit illetnek a különféle jogok” – szögezi le Andreides Katalin. Erre volt beszédes példa a reprodukciós jogok miatt kialakult koreai ribillió.

Orosz Márton 2014 óta vezeti a múzeumot, mely Victor Vasarely és felesége, Claire adományaiból 1987-ben nyílt meg. Mint mondta, 2023 szeptemberében érkezett hozzá a felkérés, hogy még az év végén rendeznének Szöulban egy Vasarely-kiállítást, mellyel a Hangaram Art Museumban keletkezett négy hónapnyi lyukat töltenék ki. A kiállítást a dél-koreai–magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének 33. évfordulója alkalmából szervezte a Szöuli Művészeti Központ.

Az időkeret tehát szokatlanul szűk volt, ahhoz pedig különösen, hogy máshonnan is kölcsönözzenek műveket. „Normális esetben egy kiállítás előkészítése minimum egy év, de inkább kettő, olyankor szokás több helyről, például múzeumokból, magángyűjteményekből is kölcsönözni. Ebben a helyzetben ez rengeteg pluszmunka lett volna, nem lehetett volna tartani a határidőt, így is az utolsó pillanatban tudtuk megszervezni a szállítmányozást, a biztosításokat, valójában az egész koncepciót” – magyarázta Orosz Márton.

Pierre Vasarely mindezt erősen nehezményezte, olyannyira, hogy végül – miközben a jogok másik gyakorlója, Michèle Taburno-Vasarely Puerto Ricóban zöld utat adott a kiállításnak – nem adta meg a reprodukciós jogokat, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem járult hozzá a kiállítás hirdetéseihez és merchandisingjához. (A vagyoni jogok körébe tartozik a többszörözés vagy reprodukció. A reprodukciós jogokat az örökösök között szokták felosztani. Tipikus példa egy adott műalkotás reprodukciója, arról készült felvételek közzététele és terjesztése aukciós vagy kiállítási katalógusokban. Ehhez a művész, illetve az örökösök/hagyatékkezelő hozzájárulását kell kérni, illetve díjat kell neki fizetni érte.) Ha a jogok gyakorlói közül bárki nemet mond, a másik oldal zöld jelzései hiábavalók. Innentől a bukás, legalábbis a jócskán elmaradó látogatószám Szöul esetében borítékolható volt.

Pierre Vasarely sorozatunk egyik következő részében beszél majd arról, miért döntött így, most csak röviden az érvei: az egyik az volt, hogy a több hónapos koreai tárlat kedvéért szinte üresen kongott a budapesti múzeum, és mint mondta, ez biztosan ellentétes nagyszülei eredeti szándékával. Az adományozáskor szerinte nem az járhatott a fejükben, hogy „egy nap majd hosszú hónapokra kiürítik a múzeumot”. A szállítás során fellépő biztonsági kockázatok miatt is aggódott, és azt sem nézte jó szemmel, hogy Orosz Márton tudományos tanácsadó lett a Puerto Ricó-i Michèle Vasarely Alapítványnál. Pierre Vasarely ezt valószínűleg úgy értelmezte, hogy a budapesti múzeum oldalt választott az örökösödési vitában, és a mostohaanyja mellé állt.

Orosz Mártontól azt tudtuk meg, hogy a budapesti Victor Vasarely-kollekció esetén „a múzeum minden esetben betartja a vonatkozó ajándékozási szerződésekben és a Vasarely Múzeum alapító okiratában foglaltakat.” Megkérdeztük Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját is az ügyről – a Szépművészeti alá tartozik a budapesti Vasarely Múzeum – aki Pierre Vasarely érvelésére azt válaszolta, hogy világszerte előfordulnak gyűjteményes kiállítások: „A budapesti Vasarely Múzeum esetében sem ez az első eset, és például a Louvre főművei is elutaztak már hosszabb időre Abu-Dzabiba, a 2010-es években pedig számos európai múzeum – például a párizsi Louvre vagy a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum – adott otthont a Szépművészeti főműveinek, de a gyűjteményből összeállított kiállítás Buenos Airesbe is eljutott.”

A kiállítás december végén Treasures from Budapest címmel, The Responsive Eye alcímmel nyílt meg Szöulban (az alcím értelmezhető hommage-ként is a New York-i MoMA 1965-ös, azonos nevű kiállításához, amely az op-art és a kinetikus művészet egyik legnagyobb seregszemléje volt közel száz művész alkotásaival, köztük Vasarely műveivel), az Óbuda szívében található múzeumot a kiállítás idejére nem zárták be – néhány mű nem is kelt útra –, hanem helyettesítő kiállítással működött tovább. Bruno Fabre nemzetközileg jegyzett Vasarely-gyűjtő és szakértő plakátkiállítása fogadta a látogatókat a műtárgyak távollétében.

A koreai kiállítás végül idén április második felében zárt, a hónap végén a műalkotások visszatértek Budapestre. A szervezők nagyjából 250 ezer látogatóval számoltak – akkor jött volna vissza a jegybevételekből a tárlatra fordított összeg –, ehelyett mindössze huszonötezren látták Vasarelyt. A kiállítás valamennyi költségét a koreai szervező állta. (Az eseménnyel kapcsolatban kérdéseket küldtünk a szervezőnek, cikkünk megjelenéséig nem kaptunk rájuk választ.)

A koreai fiaskó óta tény, hogy a Pierre Vasarely és a mostohaanyja között húzódó három évtizedes viszály hatásai Magyarországot is elérték. A Pierre mellett teljes mellszélességgel kiálló pécsi kulturális élet szereplőitől hallottunk olyan hangokat, amelyek elmarasztalták Budapest koreai bemutatkozását, a pécsi Vasarely Múzeum vezetése ugyanakkor jóval visszafogottabban fogalmaz:

„Az örökösök közötti konfliktusnak ránk, a két magyarországi múzeumra nincs hatása, mivel nincs köztünk konfliktus, a helyzetben van egy implicit feszültség. Mi szeretnénk kivonni magunkat ez alól” – mondta Getto Katalin, a pécsi Vasarely-gyűjtemény gondozásával megbízott muzeológus. Ő 2019 óta tölti be ezt a pozíciót, elődje, Sárkány József szoros kapcsolatban állt Pierre Vasarelyvel. „Azt ugyanakkor érzékeltem, hogy ebben a történetben lehetetlen nem választani oldalt, ráadásul Pierre olyan színt hoz a pécsi kulturális életbe, amit mindenképp érdemes megőriznünk” – fűzte hozzá.

Getto Katalinhoz hasonlóan vélekedett Baán László is: „A budapesti és a pécsi Vasarely Múzeum kapcsolatát illetően nem tudunk feszültségről, az intézményeinkben dolgozók kiváló szakmai és kollegiális kapcsolatot ápolnak, amelyet közös projektjeink is bizonyítanak.” Baán azt is hozzáfűzte, hogy a Szépművészeti Múzeumnak nem feladata, hogy állást foglaljon egy művész hagyatékát érintő kérdésben vagy az örökösök közti esetleges vitában.

A pécsi és a budapesti múzeum Aix-en-Provence számára is fontos: e két gyűjtemény gyakori partner ugyanis a műtárgykölcsönzések során, a jó kapcsolat tehát minden szereplő érdeke.

Mi cikksorozatunkban nem állunk egyikük mellé sem, mivel csupán betekintést szeretnénk nyújtani a 21. század elejének egyik legizgalmasabb családi viszályába, amelyet ha egy Netflix-sorozatban látnánk, azt mondanánk, túlságosan meglódult a forgatókönyvíró fantáziája.

De lássuk, kik a küzdő felek.

Michèle Taburno-Vasarely nem az a nyolcvanas évei közepén járó tipikus özvegyasszony, akit az életkora vagy a családi státusza sugall: aktív, élettel teli, és a jelek szerint az emlékezete sem hagyta cserben. Megjelenésére pedánsan odafigyel, ahogy nagy műgonddal kialakított életterére is, amelyet macskákkal oszt meg. Sem a macskatartás mértékében, sem pedig otthona berendezésében nem riad vissza a túlzásoktól. Jóakarói szerint udvarias és humoros, kivételes zseni, rosszakarói szerint rafinált, és csak a pénz érdekli. „Ügyes kommunikátor erős érdekérvényesítő képességgel, és jól tudja irányítani az embereket. Ugyanakkor kifejezetten szerethető ember, és kőkeményen kiáll a művészek érdekeiért” – jellemezte nekünk egyik ismerőse.

Egy korábbi vatikáni kollégiumból kialakított ódon házban lakik a Puerto Ricó-i San Juan óvárosában, ahová az FBI is becsöngetett. Puerto Rico az Egyesült Államok társult állama, itt a kontinentális Amerikához képest enyhébb az éghajlat, többet süt a nap, és az adózás is kedvezőbb. Ide jegyezte be saját alapítványát, a Michèle Vasarely Foundationt. Neve éveken át a Vasarely-viszály miatt bukkant fel a francia és a nemzetközi sajtóban, de miután tavaly áprilisban – a viszály folyományaként – 112 műtárgyat elvitt tőle az FBI, ma már inkább erre a filmszerű akcióra asszociálnak róla.

Victor Vasarely unokája, ha úgy vesszük, Michèle mostohafia, bár sosem tekintett családi viszonyrendszerben apja második feleségére, a Vasarely nevet is igyekezett elperelni tőle (sikertelenül). Nagyszülei révén félig magyar, amire büszke. Egyik ismerősétől záporoznak róla a pozitív jelzők: „Jó humorú, szókimondó, nagyvonalú, vendégszerető, melegszívű, sármos. Nagyon nagy játékos, pillanatok alatt jóban tud lenni emberekkel. Olyan, mintha egy sakktáblán játszana. Nagy érdekérvényesítő.” Ő is letagadhatna jó pár évet européer megjelenésével, visszafogott eleganciájával. Kritikusai szerint a gyerekkorát leszámítva csak olyankor fordult a nagyapjához, ha valamire szüksége volt; egyetlen problémamegoldási módja a pereskedés, polgári és büntetőperek sokaságát kezdeményezte, ami miatt a művészvilág az elmondások szerint tart tőle. Pécsre, Vasarely szülővárosába szinte hazajár, nagy népszerűségnek és megbecsülésnek örvend a városban, a Pécsi Tudományegyetem szenátusa 2013-ban díszdoktorrá avatta.

Az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvány múzeumában találkozunk vele, ahol kutyája társaságában beszélgetünk órákon át; természetesen csak miután megtekintettük a nagyszülei által létrehozott alapítvány grandiózus és lassan ismét régi fényében pompázó tárlatát.

Victor Vasarely Pécsen született 1906-ban, 24 évesen Párizsba költözött, jó néhány éven át grafikusként dolgozott, orvosi kiadványok reklámmellékleteit készítette, plakátokat rajzolt. Nem sokkal később követte őt későbbi felesége, Spinner Klára, aki maga is művész volt; Bortnyik Sándor Műhelyében, a Bauhaus elveit követő budapesti grafikai magániskolában ismerkedtek meg. Összeházasodtak, hamarosan megszületett két fiuk, André és Jean-Pierre. Vasarely Vásárhelyi Győzőről franciásított Victor Vasarelyre, Klára pedig, akit a család Bonzinak hívott, idővel nevének francia megfelelőjét, a Claire-t kezdte használni.

Vasarely a hatvanas évek elején lett francia állampolgár, 1976-ban nyílt meg a tervei alapján épült Fondation Vasarely – Centre Architectonique (Vasarely Alapítvány – Építészeti Központ) Aix-en-Provence-ban. Éveken át az alapítvány tiszteletbeli elnökeként tevékenykedett, de a szervezetet 1981-től bő egy évtizeden át Charles Debbasch, az Aix-Marseille egyetem dékánja vezette. Vasarely élete utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett; betegsége pontos időtartamáról és mértékéről megoszlanak a vélemények. Élete utolsó három és fél évét mindenesetre egy magánintézetben, a külvilágtól meglehetősen elszigetelve töltötte. Sokan felróják fiainak és feleségeiknek, hogy intézetbe dugták a kilencven felé közeledő művészt. Az ügyre rálátó egyik forrásunktól egy 1996-os Le Figaro-cikket kaptunk igazolásaként arra, hogy egészen élete legvégső időszakáig tiszta volt az elméje.

Két fia ekkorra már felnőtt: az idősebb, André orvos lett, a fiatalabb, Jean-Pierre pedig Yvaral néven vált ismert képzőművésszé. Az Yvaral név az Yves Aral rövidítése, amely a Vasarely anagrammája – ezzel az álnévvel szerette volna a fiatal Jean-Pierre művészként függetleníteni magát apjától. 1960-ban első házasságából megszületett Pierre nevű fia, három évvel később ismerte meg Michèle Taburno-Vasarelyt, második feleségét. Yvaral 2002-ben halt meg rákban.

A kis Pierre – ahogy nagyapja hívta – Victor Vasarely egyetlen ismert unokája. Ugyanakkor néhány éve felbukkant egy lehetséges unokatestvér, egy Belgiumban élő Xavier Terlet nevű férfi is, aki André törvénytelen fiának vallja magát, de egyelőre nem lépett fel követelésekkel. Victor Vasarely másik fia, André még él, 93 éves, a rövid távú emlékezetét elvesztette, a gyerekkorában használt magyar nyelv ugyanakkor gyakran előtör elméjéből. Évek óta unokaöccse, Pierre gyámsága alatt áll. Ha majd meghal, alighanem újra kell keverni a lapokat.

De vissza Debbaschhoz, a Vasarely Alapítvány egyetemi dékán elnökéhez, akinek a történetben megkerülhetetlen szerepe van. Mint kiderült, 1987 és 1992 között sikkasztott és fosztogatott a Vasarely Alapítványnál, a család az alapítványtól eltűnt több száz műtárgyat is az ő számlájára írta. 1994 végén hűtlen kezelés miatt emeltek vádat Debbasch ellen. Miután megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, letartóztatták, Marseille-ben bebörtönözték. Egy évvel később az igazságszolgáltatás elől Togóba menekült.

A Vasarely Alapítványt a hetvenes évek elején jegyezték be, és előbb a Château de Gordes-ban, azaz a Vasarely által felújított gordes-i kastélyban, majd 1976-tól Aix-en-Provence-ban működött. De miért kell egyáltalán egy művésznek alapítvány? Leginkább azért, mert nagyon fontos kérdés, hogy ki kezeli a művész hagyatékát, a művészeti vagyonát. „Erre a legtipikusabb – ahogyan ez Vasarely esetében is történt –, hogy még a művész életében létrehoznak egy alapítványt, amely a művész halála után is folytatja a művészi hagyaték kezelését – magyarázza Andreides Katalin ügyvéd, a téma korábban már idézett szakértője. – Jegyzik, például, hogy milyen köz- és magángyűjteményben lelhetők fel a műalkotások. Nagymértékben határozza meg egy művész jelenét, hogy hogyan kezelik a hagyatékát.”

Vasarely nagylelkű művész volt, már életében több száz művet adományozott alapítványának. És ez az a pont, ahonnan Claire Vasarely 1990-ben bekövetkezett halálával a felhők gyülekezni kezdtek.

„Az apám és a nagybátyám, André 25 éven át az alapítvány boardjának tagjai voltak, és négy évvel a nagymamám halála után úgy érezték, hogy örökösként kitagadták őket az örökségből” – idézi fel a kezdeteket az unoka. Az örökösök, André, Jean-Pierre és feleségeik a helyzet megoldását az arbitrage, azaz egy választottbíróság felállításában találták meg. 1995-ben, két évvel Vasarely halála előtt döntött erről az alapítvány igazgatótanácsa, melynek akkori elnöke Michèle Taburno-Vasarely volt.

A választottbíróság vagy arbitrage hétköznapi nyelven azt jelenti, hogy a felek nem az állami bírósághoz fordulnak egy polgári ügyben, hanem egy privát bírósághoz. A felek azonos arányban döntenek arról, hogy kik ülhetnek a választottbíróságban. A választottbíróság a kilencvenes évek közepén azt állapította meg, hogy Victor Vasarely túlságosan sok műalkotást adományozott az alapítványnak, és ezzel kárt okozott fiainak, továbbá hogy az alapítványnak 950 millió frankot kell adnia Vasarely két fiának. Az alapítványnak erre nem volt fedezete, anyagi gondokkal küzdött, így 1997 tavaszán csődöt jelentett, a gordes-i kastélyban működő múzeum bezárt. Pierre szemében mostohaanyja ennek a gigantikus kifosztásnak volt ármányos irányítója.

A közel 400 műalkotás elsősorban Gordes-ból került az örökösökhöz, Vasarely két fiához (ezek egy részét kapta meg Michèle, a sokat emlegetett 112 műalkotás ebbe a kategóriába tartozik). Számos jogi eljárást követően végül egy 2014-es és 2015-ös megfellebbezhetetlen bírósági döntés mondta ki, hogy a választottbírósági eljárás érvénytelen, és csak „a Vasarely-örökösök által érdekeik érvényesítésére létrehozott látszatintézkedéshez” volt rá szükség. A döntés része volt az is, hogy a még megmaradt festményeket vissza kell szolgáltatni az alapítványnak. Innen indult Pierre Vasarely jelenleg is tartó hajtóvadászata a képek után. Gyakran hangoztatott mondata, hogy „a műtárgyaknak vissza kell térniük a Vasarely Alapítványhoz”.

Az egyik legáltalánosabb nézet szerint Vasarely nem azért tömte ki műtárgyakkal az alapítványát, mert érzéketlen lett volna családtagjaival szemben, sokkal inkább azért, mert mélyen hitt benne, hogy a művészet nem lehet csupán néhány gazdag ember kiváltsága. És azért is, mert a gyakorlati élet, így a jog, távol állt tőle, nem mérte fel döntésének lehetséges következményeit. „Franciaországban nem lehet kitagadni a gyerekeket az örökségből. Victor Vasarely olyan művész volt, akitől a jog és a jogrendszer különösen távol állt, és akaratlanul is kitagadta gyerekeit a különböző szervezeteknek vagy magánszemélyeknek tett nagy összegű adományaival” – értelmezte a történteket Michèle Taburno-Vasarely.

Vasarely betegeskedve, távolról figyelte fiai és menyei vircsaftjait, 1997-ben meghalt. A művész halála után kirobbant, végrendeletét érintő vita tovább borzolta a kedélyeket: egy 1991-es végrendelet után – melyben Vasarely kisebbik fiát, Jean-Pierre-t jelöli ki a személyhez fűződő jogai egyedüli örökösének, felbukkant egy 1993 áprilisában kelt végrendelet is, melyben már az áll, hogy az unoka, Pierre a művész hagyatékának kizárólagos gondozója, valamint egyedüli egyetemes örököse, és a művész személyéhez kötődő jogok is őt illetik meg. A művész személyéhez fűződő jogok (moral rights vagy droit moral) a művész nevének, státuszának és műveinek tiszteletben tartását biztosítják.

„A személyhez fűződő jogok gyakran óriási piacformáló hatalmat jelentenek az örökösök vagy a hagyatékkezelő alapítványok kezében, különösen híres művészek esetében, mint amilyen Vasarely. Ez nyilvánvaló, ha arra gondolunk, hogy a művész halála után ők döntenek arról, hogy mely művek tartoznak a hagyatékba, vagy mely műalkotás vehető fel a művész archívumába, mely művek kerülhetnek nyilvánosságra, vagy hogy mely mű hitelességéről bocsátanak ki igazolást” – magyarázta Andreides Katalin. A személyhez fűződő jogokat kezdetben Michèle gyakorolta, egy újabb pereskedés után kerültek Pierre-hez.

A francia legfelsőbb bíróság 2015-ben végül az 1993-as végrendeletet fogadta el valódinak, eszerint Pierre Vasarely az egyetemes örökös. Egy, a francia jogban otthonosan mozgó forrásunk szerint ez a „légataire universel de l'artiste” cím inkább társadalmi elismerést jelöl, nem pedig erkölcsi örökséget vagy a reprodukciós jogok gyakorlásához való kizárólagos jogot. Egy nekünk nyilatkozó jogász szerint viszont konkrét vagyoni jogokat is jelent ez a cím.

Pierre erős antréval lépett fel az örökösödési viták színpadára: 1998-ban beperelte apját, Yvaralt és nagybátyját, Andrét, mert nem ismerték el a neki kedvező ’93-as második végrendeletet, és éveken át azzal gyanúsították, hogy a benne lévő szöveget csak diktálta a jóhiszemű Vasarelynek. Végül a következő évben a bíróság kimondta, nincs ok arra, hogy kételkedjenek a művész szellemi képességeiben a ’93-as végrendelet keletkezésekor.

Szinte párhuzamosan Vasarely népszerűségének csökkenésével az aix-i alapítvány monumentális épületének állapota is romlani kezdett, a mennyezet beázott, ami a műtárgyakat is veszélyeztette. 2010-ben petíció indult, hogy a francia kormány mentse meg az épületet, miután felmerült, hogy a gordes-i kastély sorsára jut, és bezárhatják. Ma az alapítvány a kormány felügyelete alatt áll; a helyreállítási munkálatok még folynak.

„Bizonyos értelemben nagyon szigorú embernek tűnt. Hihetetlen aurája volt, ami tiszteletet parancsolt. Amikor belépett egy helyre – egy kiállításmegnyitóra, egy étterembe vagy bárhová máshová –, az emberek elhallgattak, és magára vonzotta a tekintetüket – jellemzi unokája. – Sokan azt gondolták, nagyon komoly, sőt talán gőgös is; de ez csak látszat volt. Családjában egyszerű, nyitott, kedves és nagylelkű ember volt.”

Hasonlóan jellemezte a művészt a meny, Michèle is: „Rendkívül emberséges volt: szeretett adni, megosztani a dolgait. Kellemes hangja és bájos magyar akcentusa volt; stílusos, elegáns, magas és jóképű. Kedvelte a nőket, és szeretett udvarolni nekik; az alaptermészete ugyanakkor távolságtartó volt. Humanista volt, egy igazságosabb világra vágyott.”

És egy harmadik vélemény a családon kívülről: „Lebilincselően kedves ember volt, kenyérre lehetett kenni. Kellemesen és szellemesen társalgott. Sok levelet őrzök tőle” – mondta ezt már Vígh Árpád, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professzora, író és műfordító. Közvetlenül a rendszerváltás után, 1991-től 1995-ig volt a párizsi Magyar Intézet igazgatója, a párizsi magyar nagykövetség kulturális tanácsosa. „Egyszer például megkértem, hogy rajzoljon egy új logót a Magyar Intézetnek, hogy az intézet műsorfüzetén magyar művész logója legyen – pillanatok alatt megrajzolta. A fia, Yvaral festette piros-fehér-zöldre a nagy H betűt.”

Vasarely és felesége, Claire mindvégig őrizte magyar identitását. „Győző és Bonzi 1961-ben lettek francia állampolgárok. Jól emlékszem gyerekkoromra, serdülőkoromra és ifjúkoromra. Mindketten mindig magyarul beszéltek egymással. Nagyapám gyakran számolt és írt magyarul. Fontos volt nekik, hogy megőrizzék a magyar identitásukat, még úgy is, hogy nagyon gyorsan megtanultak franciául, és gyorsan értek el kiváló szintre. A nagybátyám és az apám a második világháború alatt Budapesten tanult meg magyarul. André nagyon jól ír és beszél, míg apámnak a beszélt magyarja volt jó. Első feleségeiknek – Barbara és Geneviève – ez nem volt mindig könnyű, mert a családi ebédeken gyakran váltottak át magyarra, különösen, ha bizonyos témákról beszélgettek.” A beszámolók szerint Vasarely az élete vége felé az Alzheimer-betegség miatt már sokszor nem emlékezett rá, mit csinált előző nap, de tökéletesen fel tudta idézni a gyerekkorát és Magyarországot; egyik legkedvesebb szórakozása pedig – különösen élete vége felé – a magyar népdalok hallgatása volt.

Mindezeket Pierre Vasarely és szerzőtársa, Philippe Dana 2019-ben Vasarely regényes évszázada címmel megjelent életrajzi könyvéből is tudni lehet, ahogyan sok más kisebb és nagyobb mozzanatot is a művész mindennapjairól. Például hogy egészséges életmód terén megelőzte korát, hogy minden reggel pontosan ugyanannyi szilvát fogyasztott, hogy munkájában állhatatos volt. „A fél adag kávéját csak fél adag cukorral kérte, minden fél volt nála – mesélte ezt már a menye, Michèle, aki éveken át intézte ügyeit. – Szerintem azért is, mert szerette volna megtartani az élvezeteket, de nem akart túlzásokba esni. Ilyen volt a dohányzás is: reggelente három szál cigarettát tett a zsebébe, egész napra beosztotta, és mindig a nap azonos szakaszában szívta el őket. Szeretett volna többet szívni, de nem tette, mert tudta, hogy nem egészséges, csak akkor tett kivételt, amikor fotózták. Olyankor rágyújtott egy cigarettára, mert ez az imázsához tartozott.”

Vasarely sok tekintetben újító volt. Viszonylag későn, negyvenes éveiben találta meg egyéni hangját, ekkor mélyedt el az optikai illúziók világában. Őt tekintik az optikai festészet, vagyis az op-art és a kinetikus művészet atyjának. Letisztult formákból építkező, a geometrikus absztrakció nyelvén megfogalmazott képeivel vált ismertté, melyek a szemlélő perspektívájával játszottak, a látásban rejlő bizonytalanságra építve. Kaput nyitott a jövő művészeti irányzatainak is, például a digitális művészetnek.

Újító szemléletében nagy szerepe lehetett alma materének, a magyar Bauhausként emlegetett Műhelynek, amelyet 1929 és 1930 között látogatott. A Műhelyben gyökerezik a szociális művészetről vallott elmélete is; demokratizálni akarta a művészetet, meggyőződése volt ugyanis, hogy a művészet mindenkié, a társadalom legalacsonyabb rétegeihez is el kell jutnia. „Nemesebb mindenkinek adni, mint mindent magunknak és szeretteinknek megtartani” – írta 1972-ben. Ezért is szerette volna művészetét mindenki számára hozzáférhetővé tenni: és ezért döntött úgy, hogy munkáinak jelentős részét olcsóbb nyomatként hozza forgalomba, optikai csalódásokkal játszó szobrait pedig kifejezetten az utcákra szánta. Kommunistaként jellemezték, bár ez a fogalom abban az időben mást jelentett Franciaországban, mint Magyarországon, ráadásul akkoriban aligha lehetett volna olyan francia művészt találni, aki nem volt balos beállítottságú.

Az op-art berobbant, Vasarely a hatvanas–hetvenes évek sztárja lett. Alkotásai megjelentek a divatban, a ruhákon, a lakberendezésben és sok más területen is. Egy idő után a csapból is Vasarely folyt: a rue Bayard-on lévő egykori RTL-épület (ma már lebontott) homlokzata, a Gare Montparnasse csarnok 1971-ben, a frankfurti német központi bank ebédlője, David Bowie Space Oddity című albumának borítója, a Renault logója (Yvarallal közösen), a Taittinger pezsgősüveg, reklámok, tévéműsorok. Csak néhány példa arra, mennyire meghatározta korát.

A nyolcvanas években rohamosan csökkenni kezdett népszerűsége, halála után pedig mintha ő és munkássága is feledésbe merült volna. Az op-art és a geometrikus absztrakt az utóbbi időben viszont újra felívelőben van, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy – bár Vasarely renoméjának sokat ártottak a botrányok, még így is – az ő művei hozzák a legnagyobb forgalmat az aukciós piacon a már nem élő magyar művészek között. Legutóbb például Hantai Simont és Moholy-Nagy Lászlót előzte meg. Ugyanakkor a családtagok között feszülő konfliktus aggályokat és bizonytalanságot kelt a gyűjtők körében, ami a leütési árakra is hatással van. Ez pedig azt jelenti, hogy a lövészárok-háború miatt sok gyűjtő és a potenciális vásárló óvatos és inkább kivár.

Jelen pillanatban a legizgalmasabb kérdés egyértelműen az, hogy amikor majd az utolsó perben kimondják a végszót, pont kerülhet-e az évtizedek óta húzódó viszály végére, illetve hogy visszakerül-e Franciaországba az a 112 műalkotás, mely jelenleg az FBI valamelyik karib-szigeteki bizonyítékgyűjteményében, azaz vélhetően egy raktárban várja jobb sorsát. Vagy Michèle Taburno-Vasarely alapítványához térnek vissza a képek? Netán egy nem várt fordulat borzolja majd a kedélyeket? Cikkünk megjelenéséig nem született döntés az ügyben, részben ezért is ültünk le beszélgetni Michèle Taburno-Vasarelyvel és Pierre Vasarelyvel. Cikksorozatunk következő részében ezeket az interjúkat olvashatja.

Ami pedig a lehetséges forgatókönyveket illeti, két forrásunk is egyetért abban, hogy a per kimenetelétől függetlenül mindkét alapítvány tovább fog tudni működni, mivel más jogi és gazdasági környezetben tevékenykednek, egymástól eltérő feltételeknek eleget téve. Ezért, ha a per egyszer lezárul, elméletileg sem a francia, sem a Puerto Ricó-i alapítvány kezelésében lévő művek nem cserélhetnek többé gazdát, mivel az alapítványok önálló entitásként működnek, és nem függnek az örökösöktől, Vasarely mostani vagy leendő családtagjaitól.

Nyitott kérdés, hogy Michèle Vasarely halála után a közös jogkezelő, a francia ADAGP el fogja-e ismerni, hogy az általa alapított intézmény birtokolhatja-e a reprodukciós jogok egy részét. És még megannyi kérdés kering a lehetséges végkifejlet körül: Pierre Vasarely vajon átruházhatja a nagybátyjától, Andrétól örökölt jogokat saját gyerekeire? Hogyan integrálható ez az örökség az Aix-en-Provence-i Vasarely Alapítvány jogi struktúrájába? Az sem mellékes, hogyan illeszkedik ebbe a káoszba Xavier Terlet, a másik unoka – André Vasarely nemrég felbukkant, állítólagos törvénytelen gyermeke –, aki eddig nem kívánt szerepet vállalni a perben, mivel személyes nyugalma fontosabb volt számára a jogi ügyekben való részvételnél. A kérdések egy részére csak a jövő hozza meg a választ, egy másik részére a két főszereplővel készített interjúk, de ahogy már szó volt róla, olyasmire érdemes számítani, mint amikor egy Vasarely-festmény előtt áll az ember: minden attól függ, honnan nézzük.