Civilizált ember vagyok, még úgy is, hogy 50 százalékban magyar vér folyik az ereimben

• Victor Vasarely unokája Pierre Vasarely. Ő igazgatja nagyapja aix-en-provence-i alapítványát. Célja, hogy minél több, évtizedek óta eltűnt műalkotást visszaszerezzen az alapítványnak.
• Emiatt évek óta pereskedik, legkitartóbban mostohaanyjával. Kifejti, miért.
• Pierre Vasarely régóta kapcsolatban áll a nagyszülei adományaiból létrehozott pécsi és budapesti Vasarely Múzeummal. Pécsre szinte hazajár, Budapesttel is sokat dolgozott együtt, egészen a közelmúltig, csak aztán egy évvel ezelőtt egy szöuli kiállítás beárnyékolta a kapcsolatot.
• Apját és nagybátyját is beperelte, ennek részleteiről és ehhez fűződő nehéz érzéseiről is beszél; ahogy a dilemmáiról és arról is, hogy végül mivel nyugtatta meg a lelkiismeretét.
• A Vasarely-ügy kulcsfontosságú eseménye lesz annak a pernek a kimenetele, melynek során az FBI tavaly tavasszal 112 műalkotást lefoglalt mostohaanyjánál. Pierre Vasarely szerint a végkifejletet illetően csak egyféle forgatókönyv létezik.
• Az egész ügyről részletes cikkben számoltunk be, ez ide kattintva elérhető.

Azt szokta mondani, hogy az ön által vezetett Vasarely Alapítvány fő célkitűzése az, hogy a lehető legtöbb Vasarely-műalkotást visszaszerezze. Egy laikus alighanem megkérdezné: miért?

Tudom, hogy nem feltétlenül lesz népszerű a válaszom a jelenben, de Victor Vasarely és felesége, Klára kommunista volt. Egész életükben arra törekedtek, hogy mindenki szabadon hozzáférhessen a műalkotásaikhoz. Ez volt a hitvallása a Bortnyik-féle Műhely tanárainak is, ahol tanultak (Bortnyik Sándor és Molnár Farkas által alapított budapesti grafikai magániskola, mely a Bauhaus elvei szerint működött 1928-1938 között). Nem tudjuk megérteni se a műveiket, se a politikai nézőpontjukat, se az életüket, ha figyelmen kívül hagyjuk ezt az alapvető tényt.

Vasarely nagyon sikeres volt a hatvanas–hetvenes években, de néhányan kritizálták, amikor eldöntötte, hogy helyrehozza a romos gordes-i kastélyt. Szembeállították a terveit a nagyvonalú, utópisztikus, balos elképzeléseivel. Pedig nem akart ott élni, a műveinek szánta az épületet. Az alapítvány aix-en-provence-i épületét, ahol most ülünk, a saját pénzéből építtette, nem kért támogatást se az államtól, se a várostól, se cégektől. Talán ő a világon az egyetlen művész, aki a teljes vagyonát nonprofit projektbe fektette bele. Az sem volt jellemző akkoriban, hogy egy Franciaországban befutott művész egy ilyen mértékű, nagylelkű adományt ajánljon fel eredeti hazájának, mint amit ő 1976-ban Pécsnek, majd 1987-ben Budapestnek ajándékozott.

Ön a mai napig élénk kapcsolatot ápol Magyarországgal, sokat jár főleg Pécsre. Budapestre az utóbbi időben valamivel ritkábban.

2006-tól rendszeresen hívnak hivatalosan is Pécsre. Szoros a kapcsolatom a Vasarely Múzeummal, a Leőwey Klára Gimnáziummal, az egyetemmel (2013 óta díszdoktor vagyok), a színházi találkozóval, a magyar barátaimmal. Először 24 évesen jártam Magyarországon a nagyszüleimmel, és már akkor úgy éreztem, hogy valamit kezdenem kell a magyar gyökereimmel, még akkor is, ha nem beszélek magyarul, bár pár hónapig tanultam a – meglehetősen nehéz – nyelvet. A pálinkát valójában nem nagyon szeretem, és minden erőmet össze kell szednem, hogy a barátaim kedvéért lehúzzam, de a villányi bort és természetesen a tokajit imádom. A kolbászokkal és a fűszeres ételekkel nincsenek olyan gondjaim, mint a pálinkával.

Teljes bizalommal voltam a budapesti Vasarely Múzeum iránt is, sok igen fontos kollaborációnk és cserénk volt, azt hiszem, 2015-től kezdve dolgoztam együtt az új igazgatóval, akit Vasarely-kutatóként is jegyeznek. Ahogy az elődeivel, úgy vele is minden ragyogóan működött. Akkor kezdett meginogni a bizalmam, amikor a tudomásomra jutott, hogy a múzeumba érkezik majd egy adomány egy olyan embertől egy magyar közvetítőn keresztül, aki együtt dolgozott a nagyapámmal. Megtudtam, hogy ennek az embernek nincs valami jó híre Magyarországon, és, hogy korábban hamisított is. Jeleztem Orosz Mártonnak, a múzeum igazgatójának, hogy legyen óvatos ezekkel az adományokkal, így is fantasztikus a múzeum eredeti gyűjteménye. Volt egy másik kétes adományozó is, amit szintén jeleztem neki. Aztán nagyjából másfél évvel ezelőtt tudtam meg, hogy Orosz Márton a Puerto Ricó-i Michèle Vasarely Alapítványban lett testületi tag.

Összeférhetetlennek tartja, hogy egy Vasarely-szakember önnel és Michèle Taburno-Vasarelyvel is dolgozzon? A mostohaanyja és az ön érvelése egy ponton még egyezik is: mindketten a művész érdekére hivatkozva tevékenykednek.

Nem dolgozhat valaki a művész érdekében úgy, ha közben egy francia alapítványtól és múzeumtól ellopott műalkotásokat tart magánál! Madame Taburno és Arnauld Pierre Vasarely-specialista például két olyan műalkotást kínált eladásra egy londoni galéria kiállítása során 2022-ben, amelyek Gordes-ban voltak kiállítva 1970 és 1996 között, vagyis a Vasarely Alapítvány tulajdonát képezik.

„A budapesti Vasarely Múzeummal való együttműködésben vannak nehézségek, fontosnak tartom, hogy együtt, egy irányba haladjunk” –fogalmazott idén májusban a Műtárgy.com-nak. Nyitott a feszültségek feloldására Budapesttel?

Mindig is ez volt a szándékom, hiszen a múltban több együttműködésünk is volt, és szerintem nem nehéz visszatérni ehhez a múlthoz. Nem én voltam az, aki nemet mondott a további közös munkára. Mindenesetre érthetetlen számomra, hogyan lehet együttműködni valakivel, aki egy francia alapítvány és mellesleg állami múzeum tulajdonát képező történelmi jelentőségű műalkotásokat tulajdonított el. Lehet, hogy egy ponton a budapesti Vasarely Múzeum igazgatója belátja majd, hogy hibázott.

Amikor úgy fogalmaz, hogy „nem ön mondott nemet a további közös munkára”, akkor az év elején a koreai Hangaram Art Museumban rendezett kiállításra gondol? A kiállítás azért érte el a tervezett látogatószám csupán egytizedét, mert ön ellenezte azt a formát, ahogy a budapesti Vasarely Múzeummal szövetkezett a koreai fél, emiatt nem adta meg a reprodukciós jogokat, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem járult hozzá a kiállítás hirdetéseihez és merchandisingjához. Egyszóval jóval kevesebb emberhez jutott el a kiállítás híre, mint amennyihez a korlátozások nélkül eljuthatott volna.

2023. nyár végén keresett meg egy koreai kapcsolatokkal rendelkező kulturális szektorban dolgozó francia szervezet képviselője. Azt szerette volna, hogy a Vasarely Alapítvány elnökeként segítsek megszervezni egy nagy Vasarely-retrospektívet Szöulban. Mondtam, hogy rövid ugyan az idő, de az ötlet remek és kivitelezhető, mert több francia és külföldi – köztük a két magyar – múzeummal vannak kapcsolataink, és így tudunk nekik műveket kölcsönözni. Pár nappal később kaptam egy telefonhívást a francia összekötőtől, hogy a kiállítást végül a szöuli Magyar Kulturális Központ fogja megszervezni a budapesti Vasarely Múzeummal közösen. Megkérdeztem Baán László urat, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját, hogy mi történt, miért nem működünk valamennyien együtt. Aztán amikor láttam, hogy Orosz Márton szervezi a kiállítást, egyértelművé vált számomra, hogy Madame Taburno támogatását élvezi. Emlékeztetőül: Orosz úr nem sokkal ezelőtt lett a Puerto Ricó-i Michele Vasarely Alapítvány tudományos tanácsadója. Nem egy közhasznú, non-profit alapítványról van szó, mint amit Victor és Claire Vasarely 1971-ben létrehozott, hanem egy kereskedelmi vállalkozásról.

Végül emiatt nem adta meg a reprodukciós jogokat?

Fontos megérteni, hogy magát a szöuli kiállítás megszervezését nem elleneztem. A Libération, francia lap írt egy cikket, miszerint megakadályoztam a kiállítást, ami nem igaz, mert a kiállítást megrendezték. A belga La Libre és a magyar HVG szinte szóról szóra átvették ezt a cikket anélkül, hogy megkerestek volna. Ebben a három napilapban egyébként elértem, hogy helyreigazító közleményt adjanak le.

A szöuli kiállítást több okból sem tudtam ebben a formában elfogadni. Az első az volt, hogy a koreai múzeum kezdetben a Vasarely Alapítvánnyal akart dolgozni, aztán megváltoztatta a szándékát. A második, hogy értelmetlen volt a budapesti Vasarely Múzeum minden műtárgyát elszállítani azért, hogy külföldön több hónapos átmeneti tárlat legyen belőle. Nagyon kockázatos volt egy repülőgépben szállítani Victor Vasarely minden adományba adott művét. A harmadik pedig Orosz Márton igazgató már említett tevékenysége volt, hogy tudományos tanácsadó lett a Puerto Ricó-i Michèle Vasarely Alapítványnál. Emellett a szülőhazájuknak történő adományozáskor biztosan nem az járt a nagyszüleim fejében, hogy egy nap hosszú hónapokra kiürítik a múzeumot, a műalkotások helyére pedig egy posztergyűjtemény és szitanyomatok kerülnek (Az érvekre az érintett budapesti múzeum vezetősége is reagált, erről komplexünkben olvashat.)

Nemzetközi retrospektív kiállításokat úgy szokás szervezni, hogy a különböző múzeumokból, magángyűjteményekből kölcsönözik ki a legfontosabb műveket. Ha valaki kedveli Vasarely műveit, és kifejezetten a budapesti múzeum műtárgyai érdeklik, az elutazik Óbudára a Szentlélek tér 6.-ba.

Most Aix-en-Provence-ban ülünk egy jóval nagyobb múzeumban, a Vasarely Alapítvány 48 éves grandiózus épületében, amelyet a nagyszülei, Claire és Victor Vasarely építtetett saját pénzükből, és amelyet 15 éve ön vezet. Az épületet nemrég felújították, de még folynak munkálatok. Mi készült el és mi van még hátra?

Az elmúlt években, 2013 és 2019 között teljesen felújították az épületet; elkészült a légkondicionálás, a fűtés, a mennyezeti világítás, a külső homlokzat és a park. A legnagyobb munkákkal megvagyunk. Mostanáig 20 monumentális művet restauráltunk, ezek bent találhatók, 24 még hátravan. Hogy miképp haladunk tovább a munkálatokkal, idő és anyagi lehetőségek kérdése, hazai és nemzetközi szinten is keressük a magántámogatókat.

Az alapítvány székhelye 1970-től kezdődően eleinte Gordes-ban volt. Az alapítvány kezelésében a Musée didactique de Gordes (1970–1996) és a Centre architectonique d’Aix-en-Provence (1976–) gyűjteményéből származó műtárgyak állnak. 2013-ban történelmi műemléki épületté nyilvánították, 2020-ban lettünk Musée de France. Az alapítvány közhasznú magánintézmény, a belügyminisztérium és a kulturális minisztérium képviselik a francia államot az alapítvány igazgatótanácsában.

A nagyapja, Victor Vasarely nagyon nagyvonalú volt, rengeteg műtárgyat adományozott az alapítványnak.

A nagyszüleim összesen 44 monumentális alkotást, 798 eredeti tanulmányt a kirakatszekrényekbe (meg is mutatja Victor Vasarely saját fejlesztését: 22 átlátszó mozgó szekrényben van nagyjából húsz-húsz kép, egy gombnyomásra újabb és újabb kép jön elő) és nagyjából 430, Gordes-ból származó eredeti művet – melyek nagy része szintén a kirakatszekrényekben volt – adományoztak Aix-en-Provence-nak. Vasarely húszezer aláírt és sorszámozott szitanyomatot is adományozott az alapítványnak (Aixben és Gordes-ban), azzal a kifejezett céllal, hogy az eladásukkal lehessen biztosítani az intézmény működését.

Negyvennégy olyan mű van jelenleg kiállítva, amit úgy hívunk, hogy monumentális integráció: ezek közül 42 a falakon látható és két szobor is megtekinthető. Az első emeleten 1976 és 1996 között korábban az említett 798 eredeti tanulmányt lehetett látni művészetről és építészetről. Ezek a tanulmányok végül 1997-ben elhagyták az aixi központot. 1999-ben közel 340 tanulmányt visszaadott André és Jean-Pierre Vasarely, 2010 óta pedig több mint 300 tanulmányt tudtunk visszaszerezni. Több mint 200 tanulmány viszont továbbra is hiányzik, ezeket keressük, továbbá azt a nagyjából 430 eredeti művet is, amit 1970 és 1996 Gordes-ban állítottak ki.

El kell adni időnként műtárgyakat azért, hogy működtetni lehessen az alapítványt?

Csak az említett 20 000 darab, kifejezetten erre a célra készült nyomatot értékesíthettük, az eredeti műveket nem, amelyek a történelmi és elidegeníthetetlen felajánlások részét képezték. 1996 és ’97 között a nyomatokat az apám, a nagybátyám és a mostohaanyám, Madame Taburno begyűjtötte. A 20 000-ből mindössze 3000 nyomat tért vissza két évvel később Aixbe. A nagybátyám, André közel 1500 nyomatot adott vissza néhány éve az alapítványnak, a többinek még vissza kell térnie. Andrétól is visszatért 37 műalkotás, melyek korábban Gordes-ban voltak kiállítva. André többévnyi viszály után újra az oldalamon, az alapítvány oldalán áll.

Jelenleg 93 éves, és az ön gondnoksága alatt áll.

Igen, 2013 óta vagyok a gyámja, és évente jelentést kell írnom róla a bírónak. Fizikailag remekül van, a rövid távú emlékezetét viszont teljesen elvesztette, a múltra ellenben sokszor tisztán emlékszik, és élénk maradt a magyartudása is.

Az FBI tavaly tavasszal 112 műalkotást foglalt le a mostohaanyjánál Puerto Ricóban. Ön több helyen is elmondta, azzal számol, hogy ezek a művek visszakerülnek az alapítványhoz.

A 112 műalkotás, amelyet tavaly tavasszal az FBI Puerto Ricóban lefoglalt, annak a 430 darab eredeti műtárgynak a része, amelyet 1970 és 1996 között állítottak ki Gordes-ban. Feketén-fehéren le van írva két bírósági határozatban – 2014-ben a párizsi fellebbviteli bíróságéban és 2015-ben a legfelsőbb bíróságéban –, hogy ezek a művek sosem hagyhatták volna el Franciaországot, és továbbra is a Vasarely Alapítvány tulajdonát képezik. Az alapítvánnyal közösen azon dolgozom, hogy visszaszerezzük a Vasarely Alapítványtól az 1995 és 1997 között illegálisan elvett alkotásokat. (A Michèle Taburno-Vasarelyvel készült interjúnk ide kattintva elérhető.)

A gordes-i kastélyt és a benne helyet kapott Vasarely Múzeumot 1996-ban Madame Taburno, az akkori elnök és a barátai zárták be. Az összes ottani művet egy évvel később Párizsba (Madame Taburnóhoz és az apámhoz) és Annet-sur-Marne-ba (itt élt és dolgozott Vasarely) küldték. A nagyapám ekkor az apám, Jean-Pierre gyámsága alatt állt. Erről az egész műveletről egy Madame Taburnóhoz közeli személyekből álló arbitrage, azaz választottbíróság döntött, és érdekes módon sem a francia állam, sem az érintett két város nem akadályozta meg, hogy a családtagok széthordják az alapítvány műtárgyait.

Michèle Taburno-Vasarely ’97-ben, másfél év után lemondott elnöki posztjáról.

De alelnök maradt, és innentől a 2007-ig regnáló három-négy elnök nagyon közel állt hozzá. Hiába nem ő volt már az elnök ekkor, a háttérben mégis az ő kezében volt az irányítás.

Többnyire arról lehet olvasni, hogy a művészeti alkotások nem ekkor, hanem akkor tűnhettek el az alapítványtól, amikor 1981 és 1993 között Charles Debbasch, a helyi jogi egyetem dékánja volt az elnök.

Debbasch valójában nem az alapítványtól lopott műalkotásokat, ahogy ezt a családom a kilencvenes évek közepén állította. A nagyapámék lakóhelyéről és műhelyéből, Annet-sur-Marne-ból lopott el privát műalkotásokat, az alapítványtól pénzt sikkasztott. A francia bíróság el is ítélte emiatt, ezért menekült el 1995-ben Togóba. Aixből és Gordes-ból sosem lopott olyan műalkotásokat, amelyek az alapítványhoz tartoztak. A családtagok voltak azok, akik 1995 és 1997 között eltulajdonították az alapítványtól a műveket.

Vannak erre utaló nyomok vagy bírósági döntések?

A műalkotások egy részét az apám, a nagybátyám, a mostohaanyám és az arbitrage-ban részt vevő ügyvédek adták el. Az arbitrage 1995 és 1997 között azt mondta ki, hogy az alapítványnak 950 millió frankot kell adnia az apámnak és a nagybátyámnak, mint az 1990-ben elhunyt nagyanyám örököseinek. Mivel az alapítványnak nem volt rá fedezete, erre hivatkozva vitte el a műalkotásokat a gordes-i Vasarely Alapítványtól Madame Taburno, az apám, a nagybátyám és az ügyvédek.

Számos jogi eljárást követően, egy 2014-es és '15-ös megfellebbezhetetlen bírósági döntés szerint az arbitrage érvénytelen, mivel több ember műveket tulajdonított el az alapítványtól. Ismerjük ezeket a munkákat, a méreteiket, a címüket. Az említett 112 műtárgyon kívül a jelenlegi tulajdonosok kilétéről viszont nincs sok bizonyítékunk. Vannak olyan művek is, amelyekről egyáltalán nem tudjuk, hol vannak, lehetnek magánembereknél, aukciós házakban, galeristáknál. Ennek az az oka, hogy sokan kivárnak, és inkább tíz-húsz éven át az otthonukban pihentetik a műtárgyakat. Ezért sajnos sok időre van szükség.

Családja történetének egyes elemei, főleg a csatározások, nehezen követhetők a külvilág számára.

Ez csak addig volt így, amíg nem lettek meg az igazságügyi döntések.

Beszéljünk majd arról is. Egy interjúban azt mondta, hogy „nem vidám, de gyakran hasonlítom a helyzetet egy olyan, kevesebb pénzzel és szerényebb felmenőkkel rendelkező család örökösödéséhez, akik egymást ölnék egy színes tévé, egy videókamera vagy egy tablet miatt”. Ugyanakkor azt is szokta mondani, hogy az egész ügyet akkor nehéz megérteni, ha valaki emberek közti konfliktusként tekint a Vasarely-ügyre.

Nem emberek közti ellentétekről van itt szó, és nem is örökléssel kapcsolatos jogvita ez. A viszály nem Michèle Taburno és Pierre Vasarely, azaz mostohaanya és mostohafia között van; így a megoldásnak sem Madame Taburno és köztem kell létrejönnie, hanem az amerikai és a francia igazságszolgáltatás között.

Az ön és a mostohaanyja között évtizedek óta tartó feszültség alapja tehát az a 112 műalkotás, melyekről Michèle Taburno-Vasarely elismeri ugyan, hogy korábban az alapítvány birtokában voltak, de azzal érvel, hogy később hivatalosan, a törvényeknek megfelelően kapta meg őket. Ezeket az alkotásokat vitte el az FBI tavaly tavasszal Michèle Taburno-Vasarely házából.

Büntetőeljárás folyik ellene, amit – bár többen is ezt állítják – nem én nyújtottam be, hanem Xavier Huertas úr, akit 2007-ben a Vasarely Alapítvány adminisztrátorának kértek fel. Amikor megtudtam, hogy véglegesen be akarják záratni az alapítványt, elmentem az aix-en-provence-i bíróságra, és arra kértem a bírót, hogy olyan embert jelöljön ki, aki független. Huertas úrra esett a választás. Ő egy idő után látta, hogy mennyire hibás volt az alapítvány működése az előző vezetések alatt. 2009 és 2023 között az ügyben egymást váltották a párizsi bírók. Az utolsó bíró együttműködött az amerikai igazságszolgáltatással és ez vezetett el odáig, hogy az FBI 2023 tavaszán beavatkozott Puerto Ricóban. Jelenleg a francia és az amerikai igazságügyi hatóságok szorosan együttműködik az ügyben.

Az archívum továbbra is Michèle Taburno-Vasarelynél van, ez az FBI-t a jelek szerint nem érdekelte, noha egy bírósági döntés értelmében az is az öné lett.

Az archívumot a francia igazságszolgáltatás 2012-ben nekünk ítélte, Madame Taburno ennek ellenére megtartotta. Én nyilvánvalóan nem ülök fel egy Puerto Ricóba tartó gépre, és szegezek rá fegyvert, hogy érvényesítsem a bíróság döntését. Civilizált ember vagyok, még úgy is, hogy 50 százalékban magyar vér folyik az ereimben – amire egyébként nagyon büszke vagyok.

Márpedig archívum nélkül a szakemberek véleménye szerint nehézkes hitelességi teszteket adni.

Kivéve, ha az ember az adott művész munkásságának szakértője, mint például én. A művészeti világban 2003 óta az Union Française des Expert (szakértők francia szövetsége) tagjaként szaktekintélynek számítok. Továbbá a nagyapám 1993-ban egyedüli egyetemes örökösének és az életművéhez fűződő szerzői jogok jogosultjának jelölt ki. Van az itteni alapítványnak is archívuma és a tudományos bizottságunkban rengeteg az információ. Az ugyanakkor tény, hogy a Puerto Ricóban lévő archívum számos olyan iratot tartalmaz, amely a nagyapám és az apám teljes munkásságának nagy részét felöleli. Hogy nem hajlandó eleget tenni a bírósági végzéseknek, és a világ másik felére menekül, azt is mutatja, hogy Taburno asszony inkább kibújik a felelősség alól, semmint hogy felelősséget vállaljon elítélendő tetteiért. Várjuk tehát az ítéletet, a 112 műalkotás sorsa jelenleg az amerikai bíróság kezében van.

Milyen végkimenetelekkel számol, milyen forgatókönyvek vannak a fejében?

Csak egyféle forgatókönyvvel számolok: a műalkotásoknak vissza kell térniük Franciaországba, ide, a Vasarely Alapítványhoz. Nagyon ritka az efféle együttműködés Franciaország és az Egyesült Államok között, szóval gondolhatja, mekkora jelentőséggel bír az ügy.

Akkorával, hogy beszámolók szerint Serge Tournaire, a párizsi bíróság vezető vizsgálóbírója személyesen utazott el Puerto Ricóba.

Sosem beszéltem vagy találkoztam vele, de úgy tudom, hogy valóban megjelent a műtárgyak azonosításakor és lefoglalásakor. De visszatérve az ügyhöz: ezek a művek illegálisan érkeztek Amerikába Európából 2004–2005-ben – nem volt biztosítási és szállítási okmányuk és felgöngyölítve érkeztek meg, mint a szőnyegek –, aztán 2012-től kezdve Chicagoból továbbvándoroltak Puerto Ricóba.

Ön szerint miért költözött Michèle Taburno-Vasarely előbb Chicagóba, aztán Puerto Ricóba a műalkotásokkal együtt?

A pénz mindenképpen a motivációk között van. De az is kérdés, hogy miért segítettek külsős emberek neki ebben. Szerintem a legfontosabb kérdés mind közül az, hogy miért hagyta el Madame Taburno Franciaországot a kétezres évek közepén, két évvel azután, hogy a férje elhunyt.

Ez engem is érdekelt, ezért meg is kérdeztem tőle. Önt említette legfőbb okként.

Pontosan tudom, milyen válaszokat szokott adni az újságíróknak: mert nem bírta elviselni a személyemet, mert megfenyegettem őt, erőszakos voltam satöbbi. Szerintem ő valójában azért döntött így, mert könnyebbnek látta, ha kellő távolságból védekezik. Ha valaki tiszta, és minden részletében tisztázni tudja magát, akkor marad.

Mikor találkoztak utoljára?

Úgy rémlik, hogy 2011-ben egészen biztosan találkoztam vele Chicagóban egy per miatt. Legjobb emlékeim szerint ez volt az utolsó alkalom.

A korábban idézett interjúban azt is mondta, hogy „kénytelen voltam francia, olasz, angol, német és amerikai bíróságoktól követelni”, tehát nem csupán a mostohaanyja a célpontja. Munkásságának egy része évtizedek óta abból áll, hogy pereskedik, bíróságokra jár.

Mindig ugyanaz van a háttérben: ahogy mondtam, azokkal a műalkotásokkal van bajom, amelyek korábban Gordes-ban és Aixben voltak kiállítva, mert ezeknek vissza kell térniük az alapítványhoz. Megfellebbezhetetlen bírósági döntésről van szó. Az emberek sokszor vádolnak azzal, hogy mániákus vagyok, mert állandóan pereskedni akarok, miközben csak a nagyapám végrendeletét és a nagyszüleim akaratát szeretném érvényesíteni.

A nagyapjának két végrendelete volt, az egyik ’91 elejéről, a másik ’93 áprilisából. Az apja, a mostohaanyja, a nagybátyja és a nagynénje azt állították, hogy a második végrendelet nem érvényes, mert ön diktálta.

A ’93-as végrendeletben az áll, hogy Pierre-t jelölöm ki, hogy foglalkozzon a munkásságommal, de a családom ezt nem ismerte el, ők egy másik, ‘91-es végrendeletet tartottak érvényesnek. Az apám és a nagybátyám érdekeit képviselő Madame Taburno kényszerített arra, hogy 1998 januárjában perbe kezdjek, ami után egy öt éven át tartó jogi csatározás kezdődött. Végül 2003-ban a párizsi törvényszék kimondta, hogy a ’93-as végrendelet az érvényes, és felülírja az 1991-est. Ezt a döntést erősítette meg 2005-ben a párizsi fellebbviteli bíróság is.

Az apám 2002-ben halt meg. A mostohaanyám a nagybátyámmal együtt 2003-ban fellebbezést nyújtott be. Ettől kezdve André, a nagybátyám és Michèle Taburno ellen léptem fel, utóbbi hozzám hasonlóan apám jogutódja volt. Ez az eljárás 2005-ben érkezett el a végső döntésig, a párizsi fellebbviteli bíróság ismét azt mondta ki, hogy Victor Vasarely ’93-as végrendelete az érvényes. Az igazságszolgáltatás szerint én vagyok Victor Vasarely egyetemes örököse.

Ön szerint miért önt jelölte ki Victor Vasarely egyetlen és egyetemes örökösének?

Miután a nagymamám 1990-ben meghalt, a két fia és feleségeik harcolni kezdtek; ezt a nagyapám tehetetlenül nézte végig. Az apám és a nagybátyám 25 éven át az alapítvány boardjának a tagjai voltak, és négy évvel a nagymamám halála után úgy érezték, hogy kitagadták őket az örökségből. Számomra ez a mai napig hihetetlen. Emlékeztetőül: a későbbiekben Madame Taburno volt az, aki a pénzügyi és örökségi érdekeltségeiket kezelte. Emiatt dönthetett így Vasarely.

Az apám és a nagybátyám azzal érvelt, hogy 1993-ban a nagyapámon már eluralkodott a demencia. Nevetséges azt állítani, hogy 1993-ban Vasarely már nem volt jó mentális állapotban, hiszen ugyanebben az időben Charles Debbaschsal, a Vasarely Alapítvány akkori elnökével pereskedett. Egy hónappal a végrendelet keletkezése után, májusban a nagyapámhoz francia – és talán magyar – újságírók érkeztek Annet-sur-Marne-ba, politikusokat hívott meg ebédre; az összes vendége korrupt lett volna?

A családtagjai azzal is vádolták, hogy ezt a végrendelet-változatot gyakorlatilag lediktálta a nagyapjának.

Hét éven át, a 2005-ig tartó tárgyalás során ez volt az állandó érvelésük. És később, más perek során is. A nagyszüleim egész életükben engem támogattak, több alkalommal leírták, hogy én vagyok az alapítvány jövője, hogy én vagyok az egyetlen erő az életmű fenntartásához, mivel André orvos, Jean-Pierre pedig művész. A családtagjaim olyanokkal is vádoltak, hogy erőszakos, semmirekellő és ártalmas voltam, egy csomó szörnyű dolgot követtem el, műalkotásokat loptam a nagyapámtól. Minden bírósági eljárás az én értelmezésemet támasztotta alá.

Említette, hogy 1998-ban nehéz volt, amikor a saját családtagjai ellen indított pert. Megfordult valaha a fejében, hogy visszavonja a keresetét?

Apám részéről nagyon erős reakcióval szembesültem, de még nem szakadt meg köztünk a kapcsolat. Egy idő után viszont már nem volt lehetséges számomra, hogy az apámmal és a nagybátyámmal érintkezzem. Ebben az időszakban Madame Taburno intézte a mindennapjaikat, és képviselte az érdekeiket.

1995-ben született meg az első fiam, Ugo és arra gondoltam, hogy egészségtelen ez a környezet. Emiatt először gondoltam arra, hogy visszalépek, a kapcsolatom az apámmal nekem sokkal fontosabb ennél. Aztán elkezdtem kapni a leveleket a hagyatéki közjegyzőtől, amelyek szerint a '93-as végrendelet hamisítvány, és én köteleztem a nagyapámat, hogy írja így meg, a családtagjaim csalónak és tolvajnak neveztek.

1998. január elején vonattal utaztam apámhoz Aix-en-Provence-ból Párizsba. Tudtam, hogy minden reggel lemegy a croissant-jáért és a kedvenc napilapjáért, a Liberationért, és tudtam, hogy emiatt 6:45-kor tudnék vele találkozni az utcán a lakása közelében. Úgyhogy odamentem, de öt-hat perccel pont elszalasztottam. A lakásához mentem, becsengettem, felmentem a lépcsőn, elértem az ajtajáig, látott engem, de nem nyitott ajtót. Írtam egy kis üzenetet, hogy itt vagyok a következő harminc percben, ha gondolod, beszélhetünk. Nem jött. Innentől kezdve tudtam, hogy a helyzet már visszafordíthatatlan. Akkor, a kilencvenes évek végén nagyon nehéz volt azt mondtam magamnak, hogy akkor ő már nem is az apám, André pedig nem a nagybátyám, mivel mindketten a feleségeik hatása alatt álltak. Innentől kezdve az lett a küldetésem, hogy megmutassam az igazságot.

Az édesapja haláláig nem is változott ez a helyzet?

Még kétszer találkoztam vele a párizsi bíróságon. Az utolsó találkozásunk 2001-ben volt, amikor Aixben zajlott a bírósági ügy Charles Debbasch ellen, de nem beszéltünk egymással, noha ugyanazon a padon ültünk. Aztán a bíróság épülete előtt találkoztunk, amikor észrevette Ugót, a fiamat, odament hozzá, az ölébe vette, és az apám sírni kezdett. Erről a mai napig nagyon nehéz beszélnem. Ekkor láttam utoljára élő emberként. Az én szememben őt mindig a mostohaanyám manipulálta. Végül nem merült fel bennem, hogy elállok a pertől, ugyanakkor nagyon nehéz volt, hogy a fiaim nem láthatják a nagypapájukat, és a rá következő évben meg is halt. De az emlékeimben mindig úgy marad meg Yvaral, mint a legjobb barátom. Senki sem veheti el tőlünk a köztünk lévő ragyogó cinkosságot. A nagyapám haláláig nagyon szoros volt a kapcsolatunk.

A sok fajsúlyos esemény, amely ön mögött van, mind összefügg a Vasarely-örökséggel. Milyen érzés ön számára ezzel az örökséggel élni?

Éveken át szörnyen bonyolult volt, mert úgy éreztem, mindenkivel szemben állok. Ugyanakkor erőssé tett, hogy tudtam, a helyes úton járok. Harcoltam Charles Debbasch ellen, a rokonaim ellen, ami szörnyű, de tudtam, hogy el kell mennem a végsőkig. Ha valaki 1997-ben azt mondta volna nekem, hogy harminc évig elhúzódik ez az egész, nem biztos, hogy újra belevágok, de örülök, hogy így tettem. Örülök, hogy az emberek eljönnek az alapítványhoz és megnézik a műalkotásokat, örülök a kollaborációknak a Pompidou központtal és Péccsel, és annak is, hogy normális a viszonyom az összes magyar barátommal. Apránként helyreáll a család becsülete.

Szakemberek szerint a művész jelenlegi megítélését elhomályosíthatja, a műkincspiaci árait pedig negatív irányba befolyásolja ez az évtizedek óta húzódó vita.

Biztos, hogy vannak és voltak következményei, de nem érdekel a piac és a leggazdagabb emberek problémái. Az érdekel, ami a nagyapámat, aki a szociális művészetben hitt: hogy a művei minél több emberhez eljussanak, a legszegényebbekhez is. Csak ezért hozta létre az alapítványt, ezért adományozott egy csomó műalkotást a két magyar múzeumnak. Le akarta vinni a művészetet az utcára, a közösségi művészetben hitt. Egy művész népszerűsége, megítélése egyébként is változik, csakúgy, mint a részvényeké vagy az ingatlanáraké.

Említett pár dolgot, aminek örül. Mire a legbüszkébb abból, amit eddig elért?

A legbüszkébb a feleségemre és a fiaimra vagyok. Időről időre fel szokták róni, hogy persze, nekem könnyű, nem kell dolgoznom, van egy csomó műalkotásom és pénzem. Nehéz mit kezdeni ezekkel a vádakkal, még ha nem is felelnek meg a valóságnak. Nem vagyok hívő, de hiszek az igazságban és az igazságszolgáltatásban. Nagyon remélem, hogy az egész ügy olyan lesz, mint egy amerikai film, aminek a végén mindig veszítenek a rosszak.

Ha már szóba került a happy end: lát arra esélyt, hogy a jogi csatározások valamikor véget érjenek?

Igen, hiszek az igazságszolgáltatásban, és ha bármely kérdésben veszítek netán, azt is tudomásul fogom venni. Ez az utolsó küzdelmem. Ki kell várnunk, hogy dönt a francia és az amerikai bíróság. Már a célegyenesben vagyunk.

Most, hogy önnel és Michèle Taburno-Vasarelyvel is beszéltem, úgy látom, hogy attól függően, melyikükkel ülök le, más és más valóság tárul elém. Michèle Taburno-Vasarely három nyelven mutatott sok olyan dokumentumot, köztük kézzel írottakat is, amelyek teljesen az ő valóságát támasztják alá, ön pedig olyan dokumentumokat mutatott nekünk, amelyek az önét.

Madame Taburno az 1998 óta húzódó különféle bírósági ügyekben az ügyvédeinek és különféle bíróknak is bemutatta a dokumentumait. A dokumentumok nagy része hamis, utólag készítették őket. A bíróságok is mindig ezt állapították meg. (Megkérdeztük erről az állításról Michèle Taburno-Vasarelyt is, aki azt a válaszolta, hogy valamennyi dokumentuma valódi. Mint mondta, Chicagóban szakértők vizsgálták meg a dokumentumait, és arra jutottak, hogy eredetiek. Azt is mondta, hogy egyetlen bíróság sem mondta ki soha, hogy a dokumentumai hamisak lennének.)

A legfontosabb kérdés, hogy miért hagyta el Madame Taburno hirtelen Franciaországot 2004-ben az örökséggel együtt. Miért döntött a száműzetés mellett? Úgy érzem, hogy a kérdések magukban foglalják a válaszokat is. Debbasch úr Togóba menekült! Madame Taburno Puerto Ricóba menekült! Én pedig maradtam Franciaországban.

Szerencsére nem az én tisztem efféle kérdéseket tisztázni. Számol azzal az eshetőséggel, hogy az FBI által lefoglalt műalkotások Puerto Ricóban maradnak?

Nem! És még többnek kellene követnie ezeket a műalkotásokat!