Grecsó Krisztián: Mi, magyarok vagy a szőnyeg alá söpörjük a múltat, vagy glóriát rakunk a halottaink fejére

2022 februárjában, a Valami népi megjelenésekor adott interjúban még csak remélte, hogy meg tudja írni a regényt az apjáról. Hol akadt el, és mi vitte végül sikerre?

Bereményi Géza önéletrajzi kötete, a Magyar Copperfield a Teleki téri piac történéseivel indul, amit Géza már megírt novellában és filmben is, majd kénytelen volt a saját életrajzában sokadszorra újraírni. Egyfelől úgy gondoltam, hogy ha bizonyos jelenetekkel, helyzetekkel ugyanezt a kockázatot vállalom, akkor azokat rágom, mint a gumicsontot. Másfelől viszont nem vagyok képes lendületet venni és úgy elindulni, hogy a végeredmény ne terápiás szöveg legyen, hanem annál valami sokkal elemeltebb. Az olvasónak meg kell adnom a lehetőséget arra, hogy mérlegelni tudja a saját családi helyzeteit, ezért nem lehet egyéni indulatom benne. Ezt nem tudtam helyre tenni, rengeteg gondom volt ezzel: folyton visszaestem, és nem tudtam olyan nyugvópontra jutni, ahonnan el tudok rugaszkodni. Tulajdonképpen ez a regény egyik jelenkori tanulsága is: ezek állandóan futott körök nagy felfedezésekkel és felismerésekkel, amelyekre újra rájössz, újra eredményt hoznak, majd megy tovább az élet.

Aztán kérdés volt az is, hogy mindezt milyen nyelven mondjam el. Elkezdtem kísérletezni. Először azt gondoltam, Vida Gábor Egy dadogás történetéhez hasonlóan esszéregényt írok. Ezért elkezdtem egy nagy esszét írni, amiben folyamatokon gondolkodtam. Nézegettem, nézegettem, és arra jutottam, hogy nekem ez nem áll jól. De az is lehet, hogy egyszerűen túlokoskodtam. Nádasdy Ádám egyszer azt kérdezte: „Nem akarsz történetet mesélni? Azt olyan jól tudsz, ezt meg csak rágjuk, mint a gittet.” Igaza volt, és így közel 50 évesen be kellett látnom, hogy mi megy és mi nem megy.

Én ahhoz értek, hogy nagyon közelről, az objektívet meghúzva láttatom a morzsákat.

Mindeközben még az is ott van, hogy elképesztően hajlamos vagyok a sziruposságra, nagyon romantikus figura vagyok. Az Apám üzentben nagyon fegyelmeztem magam, ami iszonyú nehéz volt. A közös fellépéseink miatt sokat ülünk buszban Beck Zolival, aki egyszer azt mondta: „Figyelj, barátom, nem akarlak megsérteni, de lehetek én a giccs-potméter? Mert annyira szeretsz szirupos lenni.” Nagyon örültem, hogy erre lett ideje, és egész komoly kérdéseket feltéve végigment a szövegen. Ádám ugyanezt tette, ő is rengeteg dolgot jelzett a kéziraton, és végül nyolcanezer leütést húztunk ki belőle.

Az Apám üzent utószavában az olvasót hidegzuhanyként érheti, hogy a regény kitalált történet. Én például úgy olvastam a könyvet, mint valóságos események sorozatát. Miért egészítette ki a történeteket?

Két generációra visszamenőleg már torzul az emlékezet, változnak az emlékezés formái, és rá kellett jönnöm, hogy nem leltárszerűen őrizzük az emlékeket, hanem az őrzés technikája leginkább arról szól, hogyan próbálunk konfliktusokat kezelni, sérelmeket feldolgozni, stb. Ezért alakulnak ilyen dinamikusan az emlékek: képes vagy a teljes fikcióra úgy emlékezni, mintha ott lettél volna, mintha úgy történt volna. Be kellett látnom, és emiatt fegyelmeznem is kellett magam, hogy a történeteknek valóban számos nézőpontjuk van. Vagyis maguk az elbeszélők sem hitelesek, mert 20-25 év múlva új sérelmekben átértelmezve már másképp látják az egykori eseményt. Annyira radikálisan eltérő nézőpontok kerülhetnek elő, hogy a családunkban forr is emiatt az indulat. Úgy tűnik, hihetetlen méhkasba nyúltam:

például az egyik nagynéném átment haditudósítóba és történészbe, mert úgy érzi, egy nagyon más narratívát tudna elmondani, és mostanra egy nyolcoldalas hibajegyzéket állított össze.

Aztán van egy jelenkori szál is, amiben nem változtattam meg a szereplők nevét, és úgy mondok el történeteket, hogy a mindentudó elbeszélővel a szereplők gondolataiba is belelátok. Ettől a pillanattól kezdve már nem mondhatjuk a szövegre, hogy nem fikció. A családtagok neve azért lett megváltoztatva, mert már annyit használtam őket korábban. A Mellettem elférszben ezen a néven szerepelnek. Apámat egyébként valóban Grecsó János Ignácnak hívták.

A regény elején található egy beszélgetés egy ismert pszichológussal, amit azóta még tízezren megnéztek. Annak ellenére, hogy fent van a neten, próbáltam a lehető legfegyelmezettebben és legobjektívebben elmesélni, úgy, hogy az ne egy sértett ember visszaemlékezése legyen, hanem megmaradjanak az egyensúlyok. Ennek ellenére a doktor úr valószínűleg más nézőpontból mesélné el a találkozásunkat, és az én elbeszélésemet minden bizonnyal fikciónak minősítené. Tehát már magát a múltbéli énképünket is mi hozzuk létre, amit nyilván azért rossz beismerni, mert teljes joggal adódik a kérdés, hogy mi van akkor, ha nincsen valóság. Hát, amennyiben mindenki főszereplője ennek a történetnek, márpedig a saját nézőpontjából az, akkor tényleg nincsen objektív valóság.

A regényben gyakori, hogy még az egyes fejezeteken belül is ugrál az időben. Ez a narrációs technika adja vissza legjobban az érzései csapongását, vagy a megértést hivatott szolgálni?

Először a két-három generációval ezelőtti történetek kezdtek el nagyon szépen épülni. Ezeknél nem voltak egyéni sérelmeim, nem torzítottam a képet, és ami a legfontosabb, nem takartam ki semmit egy önéletrajzi gesztussal, hogy én valamilyen módon ott vagyok. Elképesztő, gyönyörű keret és szépírói szabadság. Ezeknél a történetszálaknál végigveszem, hogy a mában milyen hullámaik vannak. Az elbeszélés nem feltétlenül egyenes vonalú, hanem párhuzamosan futnak a mai és a régi események, és az olvasóra bízom, érti-e, ezek miért vannak egymás mellett. Így épül fel a mozaikos a szerkezet.

Ezeken a vonalakon mentem tehát végig, és részben Sárvári László családfakutató rendkívüli agilis munkájának köszönhetően megalkottam a transzgenerációs adósság kifejezést, amit a mában törlesztünk.

Mivel a szövegből kihúztam a tanulságokat, az olvasónak tényleg megmarad az a szabadsága, hogy akar-e belőlük tanulságot levonni vagy nem, és az összefüggéseket hiszi-e, vagy sem.

A családfakutatás során volt olyan információ, amire azt mondta, bárcsak sose tudtam volna meg, vagy ami csalódást okozott?

Eleinte szinte csak ilyen információk voltak, annyira, hogy majdnem elfogyott belőlem a lendület és az erő, mert egyfolytában azzal szembesültem, hogy semmi nem igaz, vagy nem úgy volt, ahogy én tudni véltem. Ráadásul ha átemlékezés történt, és azzal eltakartak egy ügyet, fel kellett tennem a kérdést, hogy mi volt az az ügy. Például a nagyszüleim mindössze féléves házasok voltak, amikor a nagyapám kikerült a frontra. Majd kiderült, hogy több évig voltak házasok, mielőtt ez megtörtént. Akkoriban még nagyon fiatalon összekerültek az emberek, kommendálták őket, szép lassan megismerték egymást, összemelegedtek, és egy éven belül megszületett a gyerek. De akkor náluk miért nem volt gyerek? Nem melegedtek össze olyan gyorsan? Nem indult úgy a házasság? Valami magyarázatnak kell lennie, főleg úgy, hogy amikor viszont mögé nézel, látod a fájdalmat, a gyarlóságot, amit a hazugsággal leplezni próbáltak. Ha kiderül, hogy a nagyapád hősies története nem is vele esett meg, és nem érted, miért hazudott, rájössz, hogy még annál is zárkózottabb volt, mint gondoltad.

A legtöbb prózai műve a múlt eseményeiből indul ki, többnek a szereplői az Apám üzentben is megjelennek. Ez a családkutatás nem válhat az ember mániájává?

Nagyon sok olvasói visszajelzést kapok most arról, hogy mi értelme van ennek. Mire jó a múlt bolygatása? Miért vagyok ebbe így beleőrülve? Sokan mondják, hogy most már tényleg engedjem el. Úgy gondolom, teljesen reménytelen bármilyen egyéni indulatot, vágyat, ambíciót a múlt ismerete nélkül megérteni, ugyanis olyan dinamikusan és szépen tudunk hazudni magunknak, annyira fals énképeket tudunk felépíteni, hogy azt a kreációt, ha belebetegszünk is, védelmezzük. Nekem ez az összegzés kellett ahhoz, hogy önmagammal kapcsolatban megértsek dolgokat, és azt gondolom, hogy ez esetleg másnak is így működik. Nincs jelen múlt nélkül: mindenképpen meg kell tudnom, honnan jövök, hogy értsek és tudjak élni a jövőben.

Szerintem az országnak is ez a baja. Egyfelől nagyüzemi glóriagyártás van: aki meghal, az attól kezdve tehetséges, sármos, ambiciózus volt, és minden rendben van vele, politikusokról tereket lehet elnevezni. Tehát az emlékezésünk elképesztően végletes.

Vagy a szőnyeg alá söpörjük a múltat, vagy glóriát rakunk a halottaink fejére. Ne higgyük, hogy az ott a szőnyeg alatt nem forr, nem rohad, és látható is, milyen mentális állapotban vagyunk. Ezek mind ott gyökereznek a múltban: se jóvátétel, se lelki megnyugvás nincsen. Konkrétan olyan sebek és sérelmek vannak, amelyek nemhogy behegednének, de egyre jobban fölszakadnak. Mi valószínűleg azok az üldözési mániások vagyunk, akiket üldöznek. Tehát egyfelől van a mániánk, másfelől meg tényleg van itt elég seb, és valahogyan neki kellene látni feldolgozni őket. Az egyéni feldolgozások hiányoznak: kezdődjön ott, hogy az én nagyapám belehalt abba, hogy elvitték a lovát.

A könyvben egy önsorsrontó fiú alakja körvonalazódik, ugyanakkor úgy jellemzi a könyvben, hogy az apja „finomkodó, különc gyerek volt”. A legsúlyosabb fordulat talán e két tulajdonsága miatt következik be a katonaságban. Mennyi adat állt rendelkezésre, amikor megalkotta az orosz vagonnál történteket?

A következő tényeket tudtam: elment a katonaságba egy, a konfliktusokat rendkívül nehezen kezelő, örökké a saját büszkeségét ápoló fiatalember, aki mástól se rettegett, mint hogy kiderül róla, hogy gyenge és fél. Ezért örökké túlkompenzált, és ő akart lenni a legharciasabb kakas. Ennek köszönhetően a hadbíróságig meg a futkosóig vitte, és sikerült neki a másfél évet két és fél év alatt abszolválnia. Továbbá tény az, hogy elment egy ambiciózus, nagylelkű, ámde végtelenül lusta fiatalember katonának, és visszajött egy alkoholista. Azt is tudom – és ez egy másik tény –, hogy apámnak démonai voltak, és édes mindegy, hogy igaz-e az, amit a démonok állítanak, vagy nem, ott vannak, és ha nincs mintád arra, hogyan lehetne legyőzni őket, akkor tulajdonképpen olyan, mintha az, amit a démon állít, igaz lenne. Ezeket tudjuk, semmi mást.

Ez a fajta szorongás, félelem, jelen van a magyar társadalomban. Úgy gondolom, a mostani rémült macsóság egyik oka az, hogy a hatalmi pozícióit féltő, önmaga vágyaival számot vetni nem tudó, saját magát nem értő ötven pluszos férfigeneráció alól kiment a talaj.

Jelen pillanatban ott tartunk, hogy ha akár a politikai vezető rétegből valakinek az énképe sérül, a lehető legdurvábban vagdalkozni kezd.

Nos, egy olyan társadalomban, ahol a férfiak jó része attól retteg, nehogy meleg legyen, mert az mindennél nagyobb vétek, ott ne csodálkozzunk, ha ilyen mértékű agresszió van a nőkkel szemben. Ha számosítjuk, szinte feldolgozhatatlan a családon belüli erőszak mértéke. Egészen biztos vagyok benne, hogy innen ered, ezért próbáltam ezeket kíméletlen őszinteséggel végiggondolni. Hogyha olvasol egy regényt, ketten vagytok a szöveggel, ami egy nagyon intim viszony. Hogyha az ember a bánatával akar kezdeni valamit, és ha egy tükör picit is torzít és hamis, miért akarna belenézni? Elég hazugsága van az embernek magától is. Nem kell újabb. Úgyhogy végtelenül őszintének kellett lenni a végén, és meg akartam érteni, mi történt.

Bele mert gondolni valaha abba, mi lehetett volna az apjából, ha nincs az alkoholfüggőség?

Igen, és ezért volt nehéz a kötetbemutatón a Radnóti színpadán ülni. Azt hiszem, még soha nem voltam ilyen fegyelmezett bemutatón. Eljött Holman Endre, a kiskunhalasi kórház már nyugdíjas urológus főorvosa is, aki apám nagy riválisa volt a szavalóversenyeken. Képzeljük el: ott van egy tanú, egy ikon, egy életen át hallgatott történet. Az ő hangja is remeg, amikor felolvassa önmagáról azt a részt a könyvből, amikor Holman Endre belesül a szavalásba Váci Mihállyal. Én is remegek egész testből. Ha egy pillanatra is elengedem magam, vége mindennek. Próbáltam fegyelmezett maradni. Holman Endre számomra egy apaminta volt – miközben akkor ismertük meg egymást. Az, hogy ő egy remek ember, és rendkívül jó volt az együtt töltött idő, csupán a sors kegye.

Van egy jelenet, amikor Erik annyira haragszik az apjára, hogy először nem képes bemenni hozzá: „Az anyja lehetetlent kért. Hogyan lehet valakihez benézni, akit semminek veszünk, akiről többé nem akarunk tudni...” Lezárta az apjával való kapcsolatának feldolgozását?

Ezek azok az adósságok, amiket az embernek például magának is meg kell bocsátania. A történetekben nemegyszer a saját bűneinket kell valahogy megérteni: miért csináltuk, miért mulasztottuk el, miért történt?

Arra kell ott is rájönni – és nem indokokat kell keresni –, hogy annak a történésnek milyen előzményei voltak, és azt mondani, nem baj, megbocsátom, és magamnak is meg kell bocsátani.

Ez ügyben, hál' istennek, sikerült sok mindent feldolgoznom. Hogyha ezt a regényt olvasva más is fel tud dolgozni ilyen fájdalmakat a saját múltjából, és el tudja engedi azokat, már érdemes volt megírni. Én jól állok ebben a folyamatban, sőt a saját személyes teremhez és a Szegvárhoz fűződő viszonyom is sokat javult, amihez nagy lendületet adott a lányom. Péntektől vasárnapig teljesen aktívan létezünk a faluban vásárolunk, járjuk a falut, közösségi életet élünk, és természetes, hogy otthon vagyunk. Engem is meglep, hogy sok régi kapcsolatom megújult. Nagyon mélyen dolgozott bennem egy lelkifurdalás a faluval szemben, ami távol tartott tőle: hogy elhagytam, pedig választhattam volna azt az életet is. Az, hogy ezt elengedtem, szerintem az aurámból érződik.

A Népszavának adott interjújában nemrég úgy fogalmazott: „Az, hogy nekünk a történelem ennyire jelen van az életünkben, egy teljesen más gondolkodást hoz. Most, hogy kinyílt a világ, bejönnek más minták is, de azért magyarnak lenni nehéz. És ezek a súlyok, amiket négy generáció óta cipelünk, lehúznak minket.” Ezt a gondolatot kifejtené bővebben?

Pontosítok: közép- és kelet-európainak lenni tényleg nehéz. A sógornőm és családja Svédországban él, és a svéd unokatestvérek rendre eljönnek hozzánk húsvétra. Ennek a közösen eltöltött időnek olyan tanulságai és hatásai vannak, amikkel elég nehéz szembesülni. Például nem is vettem észre, hogy nem szoktam tiszta szívből nagyokat nevetni. Velük viszont akkorákat nevetek, hogy a könnyem kicsordul, és ennek a fizikai velejáróit is érzem. Magyar viszonylatban én nem vagyok traumatizált ember: kézben tudom tartani az életemet, tisztességgel nevelem a gyerekemet, a függőségeim szociálisan elfogadhatók, stb. A sok fájdalomról és teherről azt hisszük, hogy nem befolyásolják a hétköznapjainkat. De látom, hogy míg nekem kevesebb, nekik sok energiájuk van. Nem igaz, hogy mi kevesebbek lennénk, de egy örvény minket továbbra is forgat.

A regény megírásához a végső lendületet szülővé válása és lánya adta, és a szöveg megfogalmazásán is érződik, hogy már apaként írta a regényt. A gyereke valamennyire átformálta a perspektíváját?

Teljesen. Az egész regény nézőpontját is megváltoztatta. Az autofikciós nézőpontoknak Magyarországon, a nyugati gyakorlattól eltérően, kezd az a hagyománya kialakulni, hogy az egy terápiás szövegirány, vagyis az elbeszélő minden alkalommal a történet vége, ami rajta csattant, azt neki kellett feldolgozni. Viszont abban a pillanatban, ha ez az elbeszélő egy szem a láncban, és ezeket továbbadja – nem tudom másképp fogalmazni –, jóval alázatosabb narratívát talál meg, jóval megértőbb, jóval kíváncsibb adott generációs problémákra, és akkor szükségszerűen másképp beszél. Tehát mint nyomozó, sokkal empatikusabb és kíváncsibb lettem, mióta apa vagyok. Ez szerintem nagyjából mindenkivel így működik, csakhogy az a fajta új autofikciós tér, ami most kibontakozni látszik, ennek ellentart, és egy más helyzetet működtet.

Most, hogy elkészült és megjelent a regény, hogyan tovább?

Amíg a kiadó dolgozott az Apám üzenten, elővettem azt, amin már korábban elkezdtem dolgozni, és folytatom a munkát. De egyelőre többet nem mondanék róla.

Valami népi?

Valami Vera.