Az ország harmada kisvárosokban lakik, de az életükről szinte semmit sem tudunk

A filmet az Arte német és francia csatornáin, illetve Németországban a WDR-en lehet látni, Magyarországon pedig online a Telexen elérhető. Szentpéteri Áront a filmkészítés körülményeiről kérdeztük.

Miért éppen Tiszavasvári?

Távolabbról indítanám. Megkeresett egy félig magyar, félig német producer, Roland Possehl hogy szeretne Magyarországról filmet forgatni, de nagyon tág elképzeléseik voltak, közélet, aktuálpolitika. Azt mondtam erre nekik, hogy sokkal izgalmasabb lenne, ha nagyobb struktúrában próbálnánk megközelíteni ezt a dolgot. Ha meg akarjuk érteni azokat a társadalmi folyamatokat, amik meghatározzák, hogy ma miben élünk, ahhoz legalább a rendszerváltásig vissza kéne mennünk. A közélettel meg annyiban foglalkozzunk, amennyire az ezeknek a nagyobb struktúráknak része, következménye.

Engem az érdekelt, hogy valami olyat csináljunk, ami itthon is hiányzik. Tehát ami nekünk mond valamit arról, amiben vagyunk most. A másik, amivel keveset foglalkozunk, hogy létezik Magyarországnak egy szelete, a kisvárosok Magyarországa, ahol a magyarok körülbelül egyharmada él, mégsincsenek reprezentálva se a médiában, se filmekben, igazából sehol, csak ha valami hirtelen esemény történik.

Akkor egy vagy két napra leszalad egy stáb, ott valamit vagy fel tud venni, vagy nem, de inkább nem, mert azért nyilván, hogyha kívülről jössz, akkor kell egy kis idő, amíg találsz olyan embereket, akik kíváncsiak rád, akikre te kíváncsi vagy. Emiatt erről egyszerűen nem beszélünk eleget, ezek a helyek nincsenek megmutatva, van egy tök nagy hiány.

És akkor Tiszavasvári.

És akkor Tiszavasvári pedig úgy lett, hogy csomót gondolkoztunk, kutattunk, hova lenne érdemes menni. Nem akartunk megyeszékhelyre menni, mert az már egy picit nagyobb, ott kicsit azért másmilyenek a folyamatok. Tiszavasvári azért volt izgalmas, mert ott a rendszerváltáshoz kapcsolódó privatizációs folyamatok tíz évvel később éreztették igazán a hatásukat, nem a ‘90-es évek elején. Az Alkaloida Vegyészeti Gyár leépítése a 2000-es évek elején kezdődött meg, tehát egy picit frissebbek ezek az emlékek, direktebbek a hatások – így is eltelt persze már 20 év, de azért még mindig jobban ott vannak.

Az Alkaloida azért is különösen tragikus esete a privatizációnak, mert itt egy nagy múltú, kvázi high-tech gyógyszergyár épült le, zsugorodott össze, nem egy bánya, vagy mesterségesen felduzzasztott nehézipari üzem.

Emellett más problémák, helyzetek, konfliktusok is jelen vannak Tiszavasváriban, ami általában is jellemzi a kisvárosokat, főleg Észak- vagy Északkelet-Magyarországon, de akár az Alföldön, Baranyában, Somogy megyében.

Például a roma-nem roma együttélés?

Hát igen, például van két nagy szegregátum a városban, érződik helyben ez a feszültség. De az is, hogy a város kiürül, az értelmiség elfogy, ez mind jellemző, szóval volt min elindulni.

És volt még egy faktor: Balázs Anna és Hain Ferenc terepmunkája és 2023-ban publikált helytörténeti kutatása Tiszavasváriról. Ők évek óta dolgoztak a településen. Ettől teljesen függetlenül Anna segítette a mi filmes kutatásunkat is a legelején, amikor még nem volt meg a város. 2023 tavaszán akartunk csinálni egy 5-10 perces demo anyagot, amiből látszik, hogy milyen filmet képzelünk el, és végül Tiszavasvári mellett döntöttünk.

Ezalatt a pár nap alatt véletlenül találkoztunk Andor bácsival, aki aztán a filmben is szereplő lett. Vele azon túl, hogy nagyon érdekes az élettörténete, jól tud mesélni, filmes karakterként is tök jó, és egy személyes kapcsolódás is kialakult. Engem a nagyapámra emlékeztetett, és mi is szimpatikusak lettünk neki. Amikor eldőlt, hogy ebből tényleg megpróbálunk filmet csinálni, akkor Andor bácsi már biztos pont volt.

Innentől minden simán ment?

Hát nem. Mert eredetileg az volt a gondolat, hogy az egyik tartományi filmalaptól szereznek majd támogatást a filmre. Csak aztán ez nem jött be. Amikor 2023 szeptemberétől elkezdtünk intenzíven Vasváriba járni Becsey Kristóf operatőrrel, akkor egy jó ideig nem tudtuk, hogy mi lesz ebből, lesz-e egyáltalán film. De addigra már úgy voltunk vele, hogy megcsináljuk akár magunk miatt is. Meg, ha nem kezdtük volna el akkor a munkát, tudtuk, hogy biztosan kevés lenne az idő. Aztán szerencsére végül az Arte beszállt a filmbe később.

Ahhoz képest, hogy végül tévés produkció lett, a formátum mégis filmes. Ez már megvolt az elején is?

Ez volt a kiindulás, még ha a konkrét forma nem is volt meg. Elég összetett folyamatokat próbáltunk megmutatni, és fontosabbnak éreztük, hogy ezeket inkább átélhetővé tegyük, mint, hogy minden összefüggést végigmagyarázzunk egy narrátorral, vagy szakértővel. Ez lehet akár jogos kritika is, hogy még részletesebben kellene mesélni. De mi inkább úgy döntöttünk, hogy megfigyeljük, egymás mellé tesszük a személyes történeteket, helyzeteket, és bízunk benne, hogy a néző fejében összeállnak a darabok. Ebben nagy szerepe van a vágásnak, Érdi Zsófi munkájának. Örültem, hogy az első írás, ami kijött a filmről ezt külön ki is emelte.

Visszatérve, a tévés szerkesztőknek voltak kérdései mielőtt úgy döntöttek, hogy részt vesznek a filmben. Mert az, hogy „mi történik Magyarországon?”, az külföldön kb. annyi, hogy Magyarország egyenlő Orbán Viktorral. De, amikor beszéltünk róla, hogy nagyobb társadalmi képet mutassunk azt mondták, „jó, ez érdekes lehet”.

Az is segített, hogy Roland, nem csak félig magyar, félig német, de Kelet-Németországban is nőtt fel. Nagy különbség van a nyugat- és a kelet-németek között abból a szempontból, hogy mennyire értik, mit jelent, amikor egy városban leépül egy gyár, és teljesen megváltozik egy település pályája. Szóval ez neki nem teljesen idegen problémakör, tudta, miért fontos erről is beszélni egy kicsit, ahhoz, hogy a mai Magyarországot megértsük. Amúgy mi is, nem csak a külföldi nézők.

Hogy találtátok meg a szereplőket?

2022-ben elkezdtünk kutatni, 2023 tavaszán pedig elég sokat jártuk az országot, volt például olyan gondolat, hogy keresünk először egy karaktert, aki mondjuk elköltözik egy kisvárosba, vagy visszatér hosszú idő után egy ilyen településre. Különböző opciók merültek fel, például egy pályakezdő tanár, ezért az összes egyetemet végigjártuk, hátha találunk olyan kezdő tanárt, aki kisvárosba megy, és forgatna is velünk. De nem találtunk.

Utána jártuk a városokat, megcsináltuk a hangulatvideót Tiszavasváriban, már abban is voltak karakterek, de később nem maradt meg mindenki. Például egy család, ahol tök jó dinamikák voltak, de az anyuka közmunkán dolgozott, ezért ők azt már nem vállalták, hogy a nagy filmben is részt vegyenek, ami kikerül majd. Csomó ilyen sztori van, félnek az emberek.

Végül 2023 őszétől kezdtünk el intenzívebben forgatni. Nagyon sokat mentünk Tiszavasváriba, először csak ketten Becsey Kristóf operatőrrel, aztán később beszállt Rubi Anna is, aki a rendező munkatársaként segített. Az is fontos tapasztalat volt, hogy nagyon kell egy női stábtag. Teljesen mások a dinamikák, hogyha van veled egy nő is. Például egy tradicionális roma közösségben az, hogy két férfi bemenjen egy házba egy nővel forgatni úgy, hogy nincs otthon egy férfi se, ez kizárt. Ahhoz nagyon sok időnek kell már eltennie, hogy ez oké legyen. Ezt nekünk is meg kellett tanulni.

Kit volt a legnehezebb meggyőzni?

Nem biztos, hogy a meggyőzés a legjobb szó, mert azt hiszem, hogy akit ez eleve nem annyira érdekel, azt úgysem lehet meggyőzni.

Akkor úgy kérdezzük, hogy mi a motivációja annak, aki szerepel egy ilyen filmben? Gondolom, tőlük is sok áldozatot kíván.

Az a klasszikusnak tartott motiváció, hogy az emberek azt hiszik, majd a nyilvánosságtól megváltozik az életük, az egy mese. Ezt már senki sem gondolja. Sőt, a legtöbb ember úgy van vele, hogy minél nehezebb, minél függőbb helyzetben van, annál nagyobb az esély, hogy ő a nyilvánossággal csak veszít. És ez sajnos sokszor igaz is. Rengeteg rossz tapasztalatuk van a médiával, hogy lement a híradó egy napra, és valakiből hülyét csináltak, vagy nem úgy mutatták meg, ahogy ezt ő igazán szerette volna. Hogy valaki egy filmben részt vegyen, ahhoz kell valami személyes motiváció, kíváncsiság, vagy kapcsolódás a témához, az alkotókhoz.

Andor bácsi például olyan ember, aki a saját munkájában is értékeli, ha valamit megcsinált, és az végül szép lesz, jó lesz, mint mikor ő stéget ácsolt, vagy amikor kőműves volt. Az, hogy volt itt egy filmes, aki létre akart hozni valamit, és ő ebben tud segíteni, részt tud venni, az neki elég volt.

Bence, a fiatal vadász, szeretett rajzolni, festeni, szóval neki az alkotás nem teljesen idegen. Vagy Réka, az anyuka, ő szerintem egyszerűen csak kíváncsi volt, érdekelte, hogy mi ez, kicsit olyan is volt talán, mint egy játék. Meg nyilván ott a helyi politika, ami részt vett ebben.

Nekünk az álom lenne, ha összejönne olyan, mint nektek. Mi pár percekre tudunk beszélni fideszes politikusokkal, és már azért is összetesszük a kezünket, ti viszont egy évig követtétek a polgármestert is. Ez hogy sikerült?

Amikor először lementünk Kristóffal forgatni, felvettünk egy városi ünnepséget, este pedig lementünk inni egy sört, és kiderült, hogy a polgármester kávézójába ültünk be. Ő is ott volt, megtalált minket, mondta, hogy na, látta, forgattunk, kik vagyunk? Akkor ittunk együtt egy sört, dumáltunk, elmondtuk, hogy kik vagyunk, meg hogy forgatunk egy filmet. Most még nem tudjuk pontosan, mit akarunk, de hosszú távra tervezünk, és ha van kedve, valamikor üljünk le kamera nélkül, és beszéljük át.

Aztán pár héttel később leültünk, mesélt egy korábbi vitába fordult forgatásról egy újságíró csapattal, éreztük, hogy neki fontos a határok meghúzása, és hogy ahhoz tartsuk magunkat. Nekünk viszont volt időnk, és kíváncsiak voltunk arra is, amit ő akar mutatni.

Elmentünk azokra az eseményekre, amikre ő hívott minket, ami neki volt fontos, hogy megmutassa, és ezekhez is igyekeztünk úgy hozzáállni, hogy ne csak a saját perspektívánkból mutassuk meg, ilyen volt például a Mikulás-motorozás.

Arról is úgy jöttünk el Kristóffal a nap végén, hogy ez igazából tök jó, itt van egy város, ahol kevés dolog történik, ezen a motorozáson viszont több településre is átmennek, összekötik őket, van közösségépítő ereje, a gyerekek élvezik. Közben persze csomó mindent arról is elmond, hogy milyenek azok az események, amiket a polgármester szervez, ő hogyan van ebben jelen, de a karakteréről, a pozíciójáról is sokat mesél, tehát a nagyobb kép szempontjából is fontos. Végig megmaradt ez a korrekt viszony köztünk, szerintem ő is úgy érezte, hogy kap teret. Biztos ebben is van valami személyes, megbízott abban, hogy nem fogjuk őt rosszabbul beállítani, mint amit ő maga elmond. Persze a működésének a kritikája is megjelenik, de ez része annak, ha valaki vezető pozíciót tölt be.

De az is számíthatott, hogy ti hogyan definiáltátok magatokat: nem újságírók voltatok, hanem filmesek, akik sok időt töltöttek ott.

Abszolút. Az is fontos, hogy nem az első nap forgattunk, amikor ott voltunk, hanem addigra már ötször látott minket a városban, és amikor azt mondtuk, hogy mi ide vissza fogunk járni, és itt hosszabb időn keresztül jelen leszünk, próbálunk figyelni arra, mi történik, akkor ezt utána ő is valószínűleg elhitte. De ez minden szereplőre igaz, az nem elég, hogy azt mondod, hogy sokat fogsz jönni, ezt bizonyítani is kell. Senki nem forgatott velünk az első nap, amikor találkoztunk.

Nem festi a legvidámabb képet a helyzetről a film. Pozitívumokat láttatok? A forgatás vége mennyire lepett meg benneteket?

A nagy folyamatok szintjén kevés a pozitívum. Nekem az emberi kapcsolatok voltak a legjobb tapasztalatok, a szereplőink többségével kialakult személyes viszony, elég hosszan tudnám sorolni, hogy kiben mit szerettem meg, miért tisztelem őket.

Az szerintem izgalmas lehet, hogy a közösség egy része úgy érezte, fontos lenne helyi szinten a kezükbe venni a város sorsát. Lehet, hogy fontos pillanatban voltunk ott, de ezt majd az idő eldönti.

Milyen hatása lehet ennek a filmnek? Minek örülnél?

Az egyik első néző mondta még az utómunka fázisban, hogy neki az volt a legérdekesebb, hogy a karakterek, és a helyzetek is eggyel komplexebbek voltak, mint amit előzetesen várt volna tőlük, ezért sokszor nem tudta azt gondolni, amit „szokott”. Ha már ennyit sikerülne elérni, hogy egy kicsit mindenki kimozduljon a saját bunkeréből, azzal elégedett lennék.

Például, hogy lássuk, nem egyedül a Fidesz tehet az összes problémáról – bár tény, hogy sokat rontott a dolgokon – de ezek a folyamatok évtizedekkel ezelőtt elindultak.

Vagy hogy feltedd magadnak a kérdést, te mit csinálnál, ha már reggel 6-kor el kéne indulnod a szomszéd városban lévő összeszerelő üzembe a dolgozói járattal, de közben tudod hogy a 8-10 éves gyerekednek akkor egyedül, vagy az idősebb gyerekek kíséretében kell egy órát gyalogolni majd a suliba? De a másik oldalról, te mit csinálnál, ha bezárnák a szegregált iskolát, és hirtelen lenne tizenöt új nagyon nehéz sorsú osztálytársa a gyerekednek? Bevállalnád, hogy a saját bőrödön keresztül integrálsz, vagy elvinnéd a szomszéd város iskolájába minden reggel kocsival? Még polgármesterként is, mi lenne a megoldásod erre a helyzetre, amikor az állam magadra hagy, és a tankerület, még az iskolabusz járatot is megszünteti?

Ezek valahol fals kérdések, mert nem az egyén dolga lenne rá válaszolni, de mégis ez a realitás. Ráadásul ezekre helyi szinten sem lehet önállóan válaszolni, az állam feladata lenne, hogy ebben masszívan szerepet vállaljon, és ne hagyja magára ezeket a településeket, ahogy teszi azt most.

A filmet nemrég levetítettétek Tiszavasváriban is, hogyan fogadta a közönség?

Tiszavasváriban szerettük volna először megmutatni a filmet, mert legközvetlenebbül mégis az ott élőket érinti a film. Izgultunk, hogy lesz-e bárki, de végül jött 150-200 ember, köztük a legtöbb szereplőnk is. Jó volt nagyvásznon látni a filmet közönséggel, még én sem láttam így soha, és úgy éreztem, hogy a nézők reagálnak is rá érzelmileg. Inkább filmként, nem csak úgy, hogy éppen melyik szomszédjukat szúrják ki a vásznon.

Aztán vagy egy órán át tartott a beszélgetés, szuper volt, hogy maradtak az emberek, sok minden előkerült, és nem ment át sem udvariaskodásba, sem utálkozásba, őszinte kérdések és hozzászólások jöttek. Nehéz összefoglalni a témákat, de a „miért nem pozitívabb a képtől?” a „nehéz látni, de ez a valóság, és tök jó, hogy szó van róla” álláspontokig volt minden.

Andor bácsi nem tudta végigvárni a beszélgetést, úgyhogy 11-kor még leugrottunk hozzá elbúcsúzni, kíváncsi voltam, hogy érezte magát. Örült nekünk, hogy ezt megcsináltuk, és ilyen sok ember eljött. Azt mondta, ez olyan érzés, mint amikor felraksz egy falat kőművésként, és amikor kész, ránézel, és gyönyörködöl a munkádban: Istenem, hát ez is elkészült.

Szentpéteri Áron 1987-ben született Pécsen. 2015-től Enyedi Ildikó mesterszakos osztályában a régi Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) tanult filmrendezést. Láthatatlanul című fikciós rövidfilmje a Cannes-i Filmfesztiválon mutatkozott be 2017-ben. 2017 és 2020 között az SZFE filmrendező BA osztálya mellett dolgozott tanársegédként. Máté Bencével közösen rendezett Öt lecke a valóság felszámolásáról című dokumentumfilmjét 2022-ben vetítették a Genfi Emberi Jogi Filmfesztiválon, és Európa-szerte számos TV adó tűzte műsorára. A 2024-es Verzió Filmfesztiválon a legjobb magyar film díját és a közönségdíjat is elnyerő Az életed nélkülem című, Rubi Anna által rendezett film elkészítésében íróként és producerként vett részt.