Balaton a Kádár-korszakban: egy hazugságokkal terhes rendszer világa volt, amely sok kárt is okozott

Az ismert dalt idézve sokszor hangzik el, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, ennek pedig leginkább a nyugati mintákat másoló Kádár-kor ágyazott meg. Vörös Riviéra című könyvében Rehák Géza azt fejtette fel, hogy milyen politikai, társadalmi folyamatok vezettek ahhoz, hogy az állampárt is belevetette magát az üdülés fejlesztésébe. A nyugati turisták pénze nagyon kellett, ezért épültek ki szállodarezervátumok, de a dolgozó népet is ki kellett szolgálni. A fejlesztési elképzeléseikkel óvni akarták a Balatont, de a tervük kisiklott, és olyan problémahalmazt hagyott maga után, amivel a mai napig küzdeni kell. A Jaffa Kiadó gondozásában ősszel megjelent kötet jogász, történész szerzőjével beszélgettünk.

A Kádár-kori Balatonra talán még azok is nosztalgikusan gondolnak, akik nem is abban a korban éltek, mert az akkor teremtett miliő évtizedekre meghatározta az ottani üdülőtájat. Ön azonban a könyvében igyekszik távolságot tartani ettől a nosztalgiától.

Nem a kor nyaralókultúrájáról, annak társadalomtörténeti jellemzőiről akartam írni, jóllehet ezek a Balaton kapcsán eléggé kézenfekvő témák, amelyek iránt az érdeklődést amúgy is táplálja a nosztalgia, a retróhullám. Engem jobban érdekelt az egykor egyéni és közösségi szinten megélt tapasztalások háttere, hogy mi zajlott a színfalak mögött, például hogy milyen döntések határozták meg az üdülőrégió, a táj sorsát, kik hozták ezeket a döntéseket, és milyen célok, kompromisszumok alapján.

A Balatonnak már a Kádár-kor előtt is volt legalább két nagyobb felfutása, mégis az 1960-as, 1970-es, 1980-as évekre szeretünk idilliként tekinteni. Miért lehet ez?

A Horthy-kor turizmusa még más jellegű volt, egy polgári időszak üdüléséről volt szó, a fogyasztói társadalom és a tömegturizmus jelensége alig-alig mutatkozott meg. A turizmus az egész világon a második világháború után, valamikor az 1960-as években robbant be. A motorizáció fejlődése, az anyagi gyarapodás és az egyre több szabadidő mind szélesebb rétegek számára tette lehetővé az üdülést. Hazánk is ebbe a folyamatba illeszkedett, miközben a jelenség itthon a Kádár-kor vívmányaként vált a kollektív tudat részévé. Ha a Balatonról esik szó, az ezen időszakhoz köthető képzettársítások szinte megkerülhetetlenek. Még ha az olcsó lángosos, napfényes, üdülőtelepes Balaton-part emléke kopni fog is az idő előrehaladtával, valamilyen formában mindig része lesz a közemlékezetnek.

A könyvének címe a Vörös Riviéra. Miért választotta ezt? Nem sokszor hallhattuk így emlegetni a Balatont.

A korabeli nyugati szaksajtóban elsősorban a bolgár és román tengerparti fejlesztéseknél használták ezt a kifejezést, utalva ezen országok ideológiai elkötelezettségére és nemzetközi idegenforgalmi törekvéseire, de nálunk, kicsiben, a Balatonon is hasonló jelenségek voltak tapasztalhatók. A szocialista blokk országai különböző mértékben az ötvenes évek végétől igyekeztek a nyugati világ fejlődő idegenforgalmát saját hasznukra kamatoztatni. Hazánkban a külföldi nyaralóturizmus megteremtése érdekében a Balaton déli partján voltak az első komoly szállodafejlesztések, majd az északi partra terelődött a figyelem, és a hatvanas évek végétől Füreden, Almádiban és Keszthelyen épültek nagy befogadóképességű objektumok. Táji adottságai folytán is ez a partszakasz lett a Riviéránk.

A Rákosi-kor még nem nagyon fedezte fel magának a Balatont, pedig előtte azért már jól működött a turizmus.

A Balaton-vidék turizmusának fejlődését a második világháború akasztotta meg. Ehhez hozzátehetjük, hogy azért Magyarország az 1939 utáni években még a béke szigetének számított, így a belföldi üdülőforgalom valamelyest fennmaradhatott 1944-ig. Amikor a második világháború véget ért, a Balatonnál is sokan azt gondolták, hogy egy demokratikusabb, nyitottabb világ következhet, az üdülőhelyek egy új prosperáló korszakba léphetnek. Az események azonban más irányt vettek, a kierőszakolt kommunista hatalomátvétellel leereszkedett a vasfüggöny, az új berendezkedés pedig egyáltalán nem kedvezett a turizmusnak. A hidegháborús feszültségben a külföldi utasforgalom lehetősége lényegében a nullára redukálódott. A belföldi turizmust pedig felváltotta a belföldi üdültetés. A szovjet típusú alkotmány kimondta, hogy a Magyar Népköztársaság biztosítja dolgozói üdültetését. Ehhez a létesítményi hátteret a Horthy-kor államosított infrastruktúrája kínálta, ami azonban eredendően nem tömegüdültetésre született, ennek fogadására nem is volt alkalmas. A szakszervezeti, vállalati keretek között szervezett állami nyaraltatás elsősorban propagandisztikus célokat szolgált. Új és szélesebb rétegek nyaralhattak a Balatonnál, mindazonáltal a férőhely-kapacitások komoly korlátot szabtak az üdültetésnek. A Rákosi-kort egyébként nem érdekelte a Balaton, nem érdekelte egy olyan szolgáltató szektor, mint a turizmus; mint tudjuk, az erőltetett iparfejlesztés, a mezőgazdasági kollektivizálás állt a fókuszban. Sztálin 1953-as halála után vált érzékelhetővé e téren némi változás. Nagy Imréék elkezdtek gondolkodni arról, hogy olyan infrastruktúrát és szállásokat alakítsanak ki, ahol külföldi, nyugati vendégeket is lehet fogadni. Ezt a folyamatot aztán megakasztotta 1956, de utána újra felbukkant ez a gondolat.

Olyannyira, hogy a balatoni fejlesztések egyik legfőbb céljaként azt jelölték meg, hogy a nyugati turistákat kell idecsalogatni, mert az országnak nagy szüksége volt devizabevételekre.

Valóban ez volt a döntő gazdaságpolitikai faktor, ami elindította a Balaton-fejlesztést, de azért nem jelentett kizárólagos szempontot. Nyilván előbb-utóbb a belföldi üdülőturizmus növekedése által támasztott igények is halaszthatatlanná tettek volna bizonyos beruházásokat a hosszú ideje elhanyagolt Balaton-parton. Azért az érdekes, hogy a közvélekedés a hatvanas évektől kezdődött időszakra a belföldi üdülőturizmus virágkoraként emlékezik vissza, miközben a rendszert sokkal inkább a tőkés haszon érdekelte, mint saját állampolgárainak üdülési lehetőségei. Ennek fő oka a negatív tőkés fizetési mérleg, a Nyugat irányába való eladósodás veszélye volt. Miként már szóba került, nemcsak Magyarországon, hanem más szocialista országokban is úgy látták, hogy az idegenforgalom fejlesztése kiváló lehetőséget biztosít nyugati devizához jutni. Hazánkban akkoriban is Budapest számított külföldi szemmel a leginkább vonzó területnek, a főváros után pedig a Balaton térsége bírt a legkomolyabb idegenforgalmi potenciállal. A magyar tenger partján eleinte afféle szállodarezervátumokat igyekeztek kialakítani a nyugati turistáknak. Ehhez azonban olyan beruházásokat is végre kellett hajtani, ami a belföldi turizmusnak is létszükséglete volt. Merthogy egy szálloda vagy étterem megépítése egy alapinfrastruktúrát is feltételez, kell hogy legyen folyó víz, csatornahálózat, villany, tehát ezt is létre kellett hozni.

A propaganda szerint ekkoriban minden bűnös volt, ami Nyugatról érkezik. Hogyan jutott el a rendszer addig, hogy a paranoiája alapján több tízezer potenciális veszélyes elemet utaztasson be az országba?

Nehezen birkóztak meg ezzel a dilemmával, de az mutatja a politika elit viszonylagos pragmatizmusát, hogy ha a hatalom megtartása érdekében a józan ész úgy kívánta, túllendültek az ideológiai doktrínákon, és például a nyugati turisták beengedése kapcsán legyőzték ezeket a Rákosi-korból eredő beidegződéseket, félelmeket. A Kádár-rendszer rugalmasan reagált arra, hogy mi történhet, ha több tízezer nyugati vendég elvegyül a magyarok között. A belügy, illetve az államvédelem persze folyamatosan készítette a jelentéseit, de az idő előrehaladtával ezek egyre gyengébb visszhangra találtak a politikai vezetésben. A Kádár-rendszer bár az 1980-as években már határozottan a kifulladás jeleit mutatta, túlélési stratégiáit tekintve más szocialista országokhoz képest egészen messzire jutott, ennek is köszönhette a legvidámabb barakk elnevezést.

A könyvéből is kiderült, hogy a nagy fejlesztések kezdetén egységes szemlélettel álltak a Balatonhoz, a tervek nagyon előremutatók voltak, hangsúlyozták a tóvidék táji értékeinek megóvását, a települések funkcióinak meghatározását, és az építészeket is visszafogottságra kérték. Ezek a szempontok aztán mégsem tudtak maradéktalanul érvényesülni. Hol siklott ki ez a nagy nekibuzdulás?

Az már a Horthy-korban megvolt, hogy a Balatont egységes régióként kezelték, az ottani tapasztalatokat felelevenítve hoztak létre újra egy Balatoni Intézőbizottságot és egy balatoni főépítészi hivatalt. Ezek váltak a koncepcionális Balaton-fejlesztés motorjává. Egypár évig elég hatékonyan működött a Farkas Tibor főépítész által vezetett rendszer, mert volt hozzá pénz és hatósági jogkör is, de aztán a különböző részérdekek szétfeszítették a bevált struktúrát. Mert hiába a szocialista állam volt a fejlesztő, a beruházó, különböző entitásainak már sokszor nem ugyanaz volt az érdekük. Akár egy üdülőt építeni szándékozó vállalatnak vagy az idegenforgalomért felelős tárcának, a különböző párt-, illetve állami szerveknek kezdett terhessé válni az értékes balatoni területek körüli főépítészi kontroll. A történet tanulsága az, hogy ha egy adott terület, egy régió valami oknál fogva értékes számunkra, nem elég kijelenteni, hogy köztulajdon vagy nemzeti kincs, hanem az értékeket védelmeznünk is kell, különben könnyen kárba vesznek. Ha a Balaton elmúlt száz évét nézzük, többször láthattuk, hogy néha a partikuláris érdekek felülkerekednek a közérdeken. A cél viszont egy üdülőterület esetében is az lenne, hogy az adottságok hasznosítása, használata minden esetben a köz érdekében és ne annak kárára történjen. És hogy mi a Balatonnál a közérdek? Az, hogy a tó megmaradjon kellemes fürdővíznek, a környezetében lévő természeti, történeti értékek, kulturális javak széles körben elérhetők maradjanak, ne pusztuljanak, fogyjanak, hanem lehetőség szerint átgondolt fejlesztések révén inkább gyarapodjanak.

Ezt az elvet a Kádár-korszakban is többszörösen figyelmen kívül hagyták, elég csak arra gondolni, hogy egy hatalmas, környezetszennyező vegyipari konglomerátumot működtettek a Balaton közelében, vagy hogy a tó környékét a táji adottságokkal szembemenve a nagyüzemi mezőgazdaság kereteibe igyekeztek beleerőltetni.

A szocializmus ipar nélkül elképzelhetetlennek számított, mivel az ideológia szerint a kommunista párt politikai bázisát a munkásosztály adta. Pap János Veszprém megyei párttitkár, miután a vegyészmérnöki pályát lecserélte politikai karrierre, a vegyipar fejlesztését különösképpen forszírozta a térségben. Ha csak rajta múlt volna, valószínűleg holmi környezetvédelmi aggályok nem akaszthatták volna meg Balatonfűzfőn az iparág bővülését. A központi pártirányítás azonban a már említett idegenforgalmi érdekek miatt sem engedhette a tó környezetének végzetes elszennyezését, és az 1960-as évek derekától a káros tevékenységeket korlátozó intézkedéseket léptetett életbe.

A mezőgazdaság kollektivizálása is mély nyomot hagyott a balatoni tájban. Az északi part hegyes-völgyes vidékén, ahol az adottságokhoz igazodva évszázadok óta kis- és középgazdaságok jelentették a szőlőművelés bázisát, a nagyüzemi gazdaságot erőltették politikai-ideológiai okokból. Az erőfeszítések nyomán a Badacsonyi Állami Gazdaság az egyik legjelentősebb szőlőtermesztő gazdaság és borkészítő üzem lett az országban. Ennek azonban komoly ára volt. A nagyüzemi művelésre átállás következtében sok helyütt parlagon maradtak a korábban egyéni gazdálkodásban gondozott hegyoldalak, gazdátlanná váltak értékes területek, például mert a rendelkezésre álló gépekkel nem tudták megművelni. A rendszer aztán azt találta ki, hogy ezeket a területeket kis parcellákban visszaadják magántulajdonba. Ezekből lettek a zártkertek, de a többség már nem elsősorban szőlőt művelni, kertészkedni akart a Balaton partján, hanem sokkal inkább nyaralót építeni. Így kezdtek a tó körül, külterületen, spontán módon, új nyaralótelepek kiépülni, többnyire ellenőrizhetetlenül és szabálytalanul zajlott építkezések nyomán, ami megint csak erodálta a táji értékeket. A hatalom sem akarta ezt a beépülést, de nem tudott mit kezdeni vele. A folyamatok eredményeképpen jelentős mértékben károsult a hagyományos, a térség turisztikai vonzerejéhez is nagymértékben hozzájáruló tájszerkezet.

A már említett Pap János egyszer kifogásolta, hogy Veszprém megye nem sokat profitál a turizmusból, mert a pénzek az állami vállalatokhoz mennek, „de ha nincsen kolbász, ha nincsen lángos, ha nincs sör, ha nincs ez, nincs az, akkor viszont megölnek bennünket”, idézte a könyvében. Miért alakulhatott ki ilyen ellentét?

A Veszprém megyei vezetés máshogy tekintett a Balatonra, mint a fővárosi székhelyű központi párt- és állami szervek apparatcsikjai. A veszprémi pártszékházból nézve a balatoni nyaralóforgalom inkább csak a helyi kommunisták életét nehezítő, problémákat generáló jelenséget jelentett, és ideológiai-doktriner alapon sokkal fontosabbnak tartották a megye ipari városainak fejlődését, fejlesztését. Idesorolták Ajkát, Várpalotát és magát Veszprémet is. A politikájukat meghatározó ideológia úgy szólt, hogy szocializmust az iparral kell építeni. Ideológiai alapon nehéz volt elfogadni, hogy akkor miért a turizmust kell fejleszteni. Azt persze Pap is megértette, hogy az idegenforgalom devizabevételeket hozhat, amire szüksége van az országnak, a rendszernek, de joggal érezhette azt, hogy Budapest szedi be a hasznot, nekik meg maradnak a nehézségek.

Bár viszonylag gyors ütemben épültek szálláshelyek és vendéglátóhelyek, hamar kiderült, hogy a nyugatiak mellett megjelenő belföldi nyaralók kiszolgálására nincs elég kapacitás.

Amikor a kádári vezetés figyelme a Balaton felé fordult, már hosszú ideje elhanyagolt volt a tópart. A Rákosi-kor a vendéglátás bázisát jelentő magántulajdont is igyekezett államosítani, a magánkezdeményezés, a vállalkozói szellem a rendszer elveivel összeegyeztethetetlennek számított. Amikor a Balatonnál újraindultak a fejlesztések, a vendéglátóipar is állami monopóliumnak számított, a tervgazdálkodást folytató szocialista állam tehát a vállalkozó szerepét is magának vindikálta, nyilván a haszon reményében. Csakhamar bebizonyosodott azonban, hogy a bürokratikus államgazdaság képtelen önállóan a balatoni nyaralóturizmus szerteágazó, intenzíven növekvő igényeiről gondoskodni. Ezért a rendszer, bár eredendően magántulajdon- és vállalkozóellenes volt, mégis a magánkezdeményezésben rejlő lehetőséghez fordult, és egyre szélesebb körben engedélyezte vagy tűrte meg, hogy állampolgárai vállalkozói tevékenységet folytassanak.

Ennek a folyamatnak részét képezte a magánszoba-kiadás felfutása, a Balatont ugyancsak fémjelző Zimmer Frei jelenség, a magánlángossütők, halsütödék, különböző vendéglátó egységek növekvő száma. Az állam ezek nélkül önmagában képtelen lett volna a Balatonnál nyaranta jelentkező tömeg számára a szállást és ellátást biztosítani. Feszültséggel ez is járt, a kommunisták egy részét, például a Veszprém megyei vezetést zavarta, hogy aki például a szobáját kiadta, az szerintük, illetve az uralkodó ideológia szerint nem munkával, hanem lényegét tekintve kapitalista módon jutott pluszjövedelemhez, ami pedig ellentmondott a szocialista erkölcsnek. Más kommunisták, akik nem ragaszkodtak annyira hitelveikhez, nyaralójukat maguk is kiadták.

Ha visszatekint, mi az, amit pozitívnak tart a Kádár-kor Balaton-politikájában, és mi az, amit máig ható hibának lát?

Példamutató volt, ahogy újjászervezték a Balatoni Intézőbizottságot, kialakítottak egy olyan menedzsmentet, ami adott viszonyok között hatékonyan tudta elősegíteni a fejlesztések megvalósítását, nem utolsósorban forrást is rendeltek ehhez. Volt egy átfogó gondolkodás a tóval kapcsolatban elsősorban az építészek, urbanisták jóvoltából, és ők meg is kapták a lehetőséget, hogy szakmai meglátásaikat érvényesítsék. Az viszont már negatívumként hat, hogy a „közös gondolkodásban” a helyben élőknek nem jutott szerep, és hogy végső soron a rendszer jellegéből adódóan felülről, központilag mondták meg, hogy hol mi legyen, figyelmen kívül hagyva sokszor a helyi közösségek érdekeit. Másrészt a rendszer döntéshozatalát jellemző egyoldalúság és szűklátókörűség, a rövid távú érdeket előtérbe helyező rossz kompromisszumok a Balaton egész vidékét olcsó, szezonális tömegturizmusra rendezték be. Egy olyan Balaton-part született, amely csak nyáron üzemel. Máskor úgymond zárva tart. Ez a táj, a térség adottságait nézve egy meglehetősen pazarló megközelítés volt. A nyárra korlátozódó Balaton-part koncepciója olyan banális megfontolásokból fakadt, hogy így a szállodaépítésekre szánt pénzből több férőhely hozható ki, mert nem kell a költséges fűtésről gondoskodni. Az egyébként szűk fogadókapacitásokat így lehetett nagyobb ütemben bővíteni.

Az egyoldalú mennyiségi szemléletet már a hatvanas években is kritikával illették egyesek, hivatkozva például Balatonfüredre, ahol a hagyományok, a rendelkezésre álló gyógyvíz, a szívkórház egész éves turistaforgalmat is lehetővé tett volna, ha megtörténnek azok a célzott fejlesztések, amelyekre azonban nem került sor. Azóta történtek előremutató lépések a szezonális kiszolgáltatottság mérséklésére, azonban még sok pénzt, energiát, beruházást és szemléletformálást igényel, hogy a tóról és környékéről kialakult kép megváltozzon, és ne csak nyáron számítson kézenfekvő úti célnak.

Ha már az interjú elején a nosztalgikus Balaton-képről beszéltünk, önnek milyen személyes kapcsolódása van a Kádár-korszakhoz?

Szerencsésnek érzem magam, mert a Balaton partján nőhettem fel. Első emlékeim még a rendszerváltás előttről datálódnak, tehát mondhatni, valamennyit a Kádár-korból is megéltem. A gyerekkor élményeivel összefonódva valamiféle nosztalgikus hangulat bennem is éled, ha visszagondolok arra az időszakra. Akkoriban nyáron a Balaton a világ közepének tűnt, itt találkoztak családok, barátok és nációk. Visszakanyarodva a beszélgetés elején elhangzottakhoz, született egy sajátos nyaralókultúra, ami számos kompromisszuma, fogyatékossága mellett is a miénk volt, mai szemmel is érdekes és szerethető tárgyakkal, akár épületekkel, melyek közül egyébként több is nagyobb figyelmet érdemelne a mai kortól. Ugyanakkor a kutatásokból az is kirajzolódott, hogy ez egy ellentmondásokkal és hazugságokkal terhes rendszer világa volt, amely sok kárt is okozott a Balaton-partnak. Több olyan problémát szült, amiket évtizedek óta görgetünk magunk előtt, és már nehéz ezeket helyrehozni.

Rehák Géza: Vörös Riviéra – A Balaton a Kádár-korszakban.
Jaffa Kiadó, 2024, 4999 forint