Mindenki azt hiszi, róla van szó és senki se tudja, hogy erről szó sincsen

Hajdu Szabolcsék filmjeivel számomra képtelenség objektívnek lenni, de mostanra jöttem rá, hogy ez nem az én hibám, ezt ők alakították így. 15 éves voltam, mikor megjelent a Macerás ügyek, a füzeteimet ikonikus mondataival rajzoltam tele, hej én tudom ám tudom ám az igazságot, te megennéd a gólyát, a szerelem az szerelem, nincsen kóla szénsav nélkül. Aztán jött a többi film, amik lassan egyre távolabb kerültek tőlem, műviesedtek, elkezdték elhagyni az őszinteséget, de nehezen szeretek ki bármiből, így változatlanul imádtam, akármit is csináltak. Közben elvileg felnőttem, nekem is családom lett, mint nekik, azt gondoltam, ciki már rajongani, itt az ideje a kedvenceket is hideg fejjel és távolságtartással szemlélni, ekkor kezdődött a trilógia, ami a napokban lett hivatalosan kész.

Kiderült, hogy nem csak én vagyok úgy velük, hogy képtelenség távoli művészekként tekinteni rájuk, és időközben ők is úgy döntöttek, hogy lejönnek a vászonról, vagy felengednek minket, szóval megszüntetik a távolságot néző és színész, befogadó és alkotó között. Ezzel óriási kockázatot vállaltak, amiről akárhol szóba kerültek a filmek, csak vitákat hallottam. Nem csak én, ők is, hiszen az Egy százalék Indián végén éppen egy ilyen vita zajlik az Ernelláék Farkaséknál-ról, azaz a trilógia első részéről. Egy kalap szar. Nézd meg a dialógokat, hát ki beszél így? Csupa klisé – mondja Árpi, azaz Szabó Domokos azzal az egyszerre vicces, mégis félelmetes feszültséggel, ahogyan csak ő tud mondani valamit. Nem új dolgok ezek, hogy az alkotók az alkotásról is beszélnek, hogy addig közelítik egymáshoz a fikciót és a valóságot, színészt és szereplőt, alkotót és befogadót, ameddig csak lehet anélkül, hogy összemosódnának. Más módja pedig nincs annak, hogy közelebb menjen a művészet hozzánk, vagy igazibbat mondjunk a lényegről, ha egyáltalán érdemes – erre tesz kísérletet ez a film.

De vissza az elejére: a trilógia előbb kis lakásszínházi előadásokon volt látható, aztán jöttek a filmek, az Ernelláék Farkaséknál 2016-os bemutatója után 8 évvel, idén mutatták be a Kálmán-napot és az Egy százalék Indiánt is.

A három történet teljesen más, csak a kiinduló szituáció (egy pár betoppan egy másik párhoz) és – nagyrészt – a figurákat megformáló színészek változatlanok. Azért nagyrészt, mert Hajdu felesége és állandó színésze időközben kiszállt, Török-Illyés Orsolya eredeti szerepeit mások vették át (Tóth Orsi és Pető Kata). Ez a szakmai és magánéleti válás meghatározza az alkotásokat, leginkább a befejező részt. Erről a rendező sokat beszél, nincs titok vagy a filmek/darabok mögötti valós szál, amit amúgy mi, nézők szeretünk inkább titkon kilesni, mint nyíltan tudni.

A zárófilmben három pár találkozik a férfiak közös barátjának temetése után. Zsuzsa (Pető Kata) és Andris (Hajdu Szabolcs) másnap költöznének Mexikóba, de a nő nem biztos benne, hogy akar-e menni. Niki (Tóth Orsi), a megkeseredett színésznő pénzügyekkel cseszteti pasiját, Árpit (Szabó Domokos), akiről bár tudja, hogy milliós tartozást halmoz, nem mer vele beszélni róla. Rajmund (Gelányi Imre) a klasszikus lecsúszott csávó a kocsmából, aki veri és megalázza állandóan szorongó párját, Csibit (Tankó Erika). A kérdés az, végül elmegy-e Zsuzsa (akit a színházban Török-Illyés alakított) Andrissal, vagy ott marad, válasz szerencsére nincs.

Hogy a valóság-fikció határán való tánc-e vagy saját zsenialitásuk állandó megleckéztetése az, hogy Szabó Domokos például három egymással nagyon rokon, mégis totál különböző módon utálnivaló férfitípust alakít a három történetben, nem tudom, de hogy mindhárom olyan, mintha mindig ismertem volna, azt igen. Ugyanez a helyzet a mindig főhős Hajdu Szabolccsal és a szellemi elnyomó, magát önreflektívnek és megértőnek gondoló alaptípussal, és valószínűleg így lett volna Török-Illyéssel is, az ő figuráik mindig mások, mégis ugyanolyanok, ez is a mi feladatunk, hogy helyre tegyük őket.

De ez most nem egy művészetelméleti szeminárium, teljesen mindegy, mi a valós és mi nem. Az sem fontos, hogy miről szólnak a filmek, bár erről is rengeteget magyaráznak az alkotók minden platformon, magában a filmben is. Az pedig mindig gyanús, ha megmondják, hogy mi miről akar szólni.

Ezzel együtt az Egy százalék indián szól persze sok mindenről, ha akarom, arról, hogy mi van a szerelem után, hogyan játszmázik nő és férfi. Hogy miért bántja a férfi a nőt, és az miért hagyja. Hogy milyen a férfi barátság és van-e női együttérzés. Talán ezutóbbi az, amivel kapcsolatban igazán kiábrándult az üzenet, a nők mind hagyják magukat verni, kizsákmányolni, átverni, szellemileg elnyomni, de még akkor sem segítenek igazán egymásnak, mikor megcsillan köztük egy-egy másodpercre az együttérzés lehetősége, ítélkezni viszont mindig készek egymás felett. A férfiakat pedig csak a közös (nem vicces) poénok kötik össze.

Meg szól még az országról is, amiben élnek a nagymagyarok, akik valójában lengyel-zsidó-indiánok, hogy elmenjünk-e innen vagy maradjunk, meg arról is, hogy mennyit piálunk, meg hogy szegények vagyunk. A filmkészítők is, persze, hiszen tudható, hogy szinte semmiből készült mindhárom része a trilógiának, de a minimalizmus nem (csak) a pénztelenség eredménye, hanem egyre fontosabbá váló eszköz.

Az Ernelláéktól az Indiánig egyre szűkebb a tér és egyre sivárabb, egyre kevesebb a tárgy, egyre inkább csak a kis mozdulatok számítanak, és egyre rövidebbek a mondatok. Egyre inkább színházi a film is, amitől lehet persze félni, hogy nem működik majd, a vászon nem ugyanaz, mint mikor fél méterre tőlem zokog Zsuzsa, és majdnem rámzuhannak a részegen dülöngélő férfiak. A filmen az operatőr megy mindenhez annyira közel, ahogy a színházban látnánk, a színpadi hatások működését a moziban mégis a dialógusok indítják be.

Mert nem az a legfontosabb, amiről ezek a filmek szólnak, hanem ahogy – tényleg – éppúgy mozognak, beszélnek és rakosgatják maguk körül a tárgyakat, mint mi. Az egész történet végigkövethető jelentéktelen tárgymozgatások mentén. Az el nem szívott, kézben tartogatott cigaretták, a borral leöntött ing, ami egyik pillanatban még drága volt, és kár érte, a másikban már mindegy. A mankó, ami mindig csak útban van, nem támaszt semmit, „baszd le oda”, mondják. A kacattal teli tál az asztalon, ami minden lakásban van, és amiben minden megvan, de soha nem találunk benne semmit. A kiömlő szotyi, a Jézusos bögre, amiből Rajmund egymásra issza a kávét és a bort.

Amikor hazamegyek, mosogatás közben egyszer csak meghallom magam, éppúgy beszélek, mint Niki, vagy Eszter, vagy Olga, szóval mint bármelyik szereplő, és nem tudom, hogy én lettem egyszer csak egy Hajdu Szabolcs figura, vagy engem írt bele a szövegkönyvekbe, pedig sosem hallott mosogatás közben.

A pár szavas „Hol voltál? / Cigiztem” jellegű dialógtól a „Minden oké? / A faszt” – ig minden vagy egészen üres és értelmetlen, amit egymásnak mondanak, vagy nyilván hazugság. Ennek legjobb példája a szellemileg leépült Rajmund, aki állandóan beszél, de semmit nem mond, azzal is csak bánt mindenkit. Ez a sok semmitmondás annyira fájdalmasan vicces, olyan rettenetesen kínos ott lenni is a szobában, hogy néha odanézni is rossz. Könnyebb a szotyit nézni, amit Árpi rág, addig is elviselhetőbb ez a feszítően fájdalmas, groteszk röhögés, amibe a párbeszédek sodornak minket.

Aztán olykor mégis megpróbálnak a figurák őszinték lenni, és az vezet a legnagyobb klisébe bújt katasztrófákhoz. Amikor végre tényleg mondani akarnak egymásnak valamit, mondjuk hogy szeretik-e még a másikat, együtt képzelik-e el a jövőjüket, vagy éppen hogy miként verték át egymást, az válik igazán kellemetlenné. A valódi dolgok nem elmondhatók: hogy egyedül érezzük magunkat egy kapcsolatban, hogy félünk a másiktól, hogy boldogtalanok vagyunk, hogy milliókat vertünk el és hazudtunk róla. Ha kimondjuk, rögtön hamisabbá válnak az üres párbeszédeknél is. (Veled mi értelme? / Nélküled mi értelme? Vagy: Ne veszekedjünk soha többet. / Jó.) Meg mindegy is, mert aztán vagy nem értik meg egymást, vagy nem érdekli őket, mit is szeretne a másik. Ahogy a főcímben, a Balaton Mindig mindent című dalában is szól:

Mindig mindent meg kell bánnod
Semmit se mondhatsz el ingyen
Minden szavadat félreértik és
Senki sincs, aki segítsen

Mindenki azt hiszi, róla van szó és
Senki se tudja, hogy erről szó sincsen
Mindenki azt hiszi, félreérted és
Senki sincs, aki segítsen

Akkor most hol van, akit várok?
Volt, vagy majd eljön vagy az sincsen?
Volt, vagy majd eljön, de én itt vagyok és
Senki sincs, aki segítsen