Háy János: Az ország vezető rétege és értelmisége soha nem tudott ennyire keveset arról az országról, amiben él

A Boldog boldogtalan azért tűnik szerencsés címnek, mert mindent elmond a regény szereplőinek kiterjedt számáról, és közben azt is megengedi, hogy elgondolkozzunk azon, van-e egyáltalán olyan ember a világon, aki valóban boldog. Miért foglalkoztatja a téma?

Ez a boldogságügy, azt hiszem, eléggé túl van habosítva. Ha Jézus klasszikus boldogságbeszédét nézzük, akkor az a boldog, aki méltó arra, hogy bekerüljön Isten országába. Aki arra méltatlanul él, az ne is számítson a boldogságra. Manapság számomra ez a megnevezés, hogy boldog, inkább a kereskedelemhez és a termeléshez kötődik. Boldog leszel, ha megszerzel magadnak bizonyos dolgokat, tárgyakat és vagyontárgyakat. A figyelem egyébként ma már az élményekre is kiterjed. Boldog leszel, ha megvásárolsz magadnak bizonyos élményeket, nyaralásokat, szórakoztató eseményeket. A boldogság afféle elvárásként jelenik meg, ami a társadalmi rendszabályozást, a törvények és különféle tiltások és központilag irányított megengedések mellett, az érzelmi világunkban is meg akarja valósítani. És meg is valósítja, mert az érzelmileg alátámasztott vágy generálja a legjobb eladásokat.

Amikor a regény nyitó mondatában a szereplő lemond a boldogságról, valójában erre a társadalmi elvárásrendszerre mond nemet. Mert ez az elvárásrendszer, ami örökösen kényszerek közé szorít, és ha beteljesítettél egy elvárást, rögvest újabbat fogalmaz meg.

A végén mindenképpen belebuksz, és egyszer csak azt veszed észre, hogy eliramlott melletted az élet, pedig kellőképpen sovány voltál, úgy étkeztél és olyan vitaminokat vettél be, amilyenek el voltak várva, olyan élményekben részesültél, amelyek rajta vannak a toplistán. Csak arra nem maradt idő, hogy a veled történtek tényleg mélyre menjenek.

A két boldogságfogalom, Jézusé és a kereskedelemé, egymással szöges ellentétben áll. Ha lehet, én inkább az előbbire szavazok, annak ellenére, hogy a szót magát kiüresedettnek érzem. Az emberi élet akkor van helyes úton, ha rajta marad a fájdalom-öröm skálán. Ez az igazi valóságunk, és ha ehhez a valósághoz a lehető legközelebb élünk, akkor valósul meg bennünk az élet, akkor éljük át azt, hogy kik vagyunk és mivégre vagyunk. És nincs annál fontosabb, mint hogy száz százalékig benne legyünk az életünkben.

A regény origójában a szerelem áll, mint a boldog élet záloga, legalábbis azok számára, akik még nem az öregkor azon stádiumában vannak, ahol – ahogy ön fogalmaz – a jövőt nem a szabad akarat szervezi, hanem az egészségügyi rendszer és a testünk. El tudja képzelni, hogy szerelem, párkapcsolat nélkül is boldogan éljen valaki?

Persze, én bármit el tudok képzelni, ismerek is olyan embereket, akik más kondíciók mentén alakították ki az életüket. A többség azonban, azt hiszem, mégiscsak kapcsolatra vágyik. Ahogy Lovasi énekli: „Nem szégyellem, szar egyedül lenni.” A szerelem olyan gigantikus erejű esemény az életünkben, amikor a saját életünkön keresztül élhetjük meg, hogy azonossá válunk a világgal. Ugye, ez egy alapfeszültsége az emberi természetnek, hogy szeretnénk része lenni a mindenségnek, ugyanakkor örökösen lepattanunk onnan, részben azért, mert a mindenség végtelenje és a mi végességünk kibékíthetetlen ellentétben áll, részben azért, mert rettegünk attól, ha felolvadunk a többiek világában, akkor elveszítjük önmagunkat. A szerelem egy olyan élmény, amin keresztül megbékélünk a világgal, ráadásul egy olyan feloldódás, amikor nem szűnik meg az, hogy kik vagyunk. Sőt, ez a helyzet késztet arra, hogy megmaradjunk önmagunknak, hiszen az van szeretve benned, ami te vagy. A nagy irodalmi művek egyébként majd szétpattannak a szexualitástól, és az aszexuális alkotók okos és művelt dolgaival is nehéz mit kezdeni, mert ez a szexuális vagy érzelmi erő ad életet a szövegnek. Amúgy én társfüggő vagyok, általában csak rövid ideig bírok egyedül lenni. Amikor hosszabb időt voltam külföldön, egyrészt azt is rossz volt elviselni, hogy csak magammal kell törődnöm. Nem tartom magam annyira jelentősnek, mint létezőt, hogy ebben merüljön ki a figyelmem, másrészt alapvetően a hiányt éltem meg, nem csak Svájcban, ami tényleg olyan érzelemdeficites ország, hogy ha csak kilépsz az utcára, a szar is beléd fagy, nem csak a szíved. De én megvagyok ezzel, és nem szeretném, ha egy ügyes szakember ezt a problémát kivezetné belőlem, mert ez én vagyok. Nem szeretném elveszíteni a bajaimat.

Mitől érzelemdeficites egy ország? Ha van ilyen minősítés ebből a szempontból, hova helyezné Magyarországot?

Svájchoz képest Magyarország hányavetibb ország. Megbízhatatlanabb, pontatlanabb és kiszámíthatatlan. De én mégis jobban szeretem ezt, mint ami Svájcban van, mert az olyan, mintha a Műszaki Egyetemen rakták volna össze. Svájc hibátlanul működik, gazdagok, Tell Vilmos óta gyűjtik a pénzt, sokszor nem is túl szimpatikus módon, némikor bűnözők vagyonának kezeléséből. Jól működik, és persze mindenki nagyon kedves, de egy pontnál közelebb nem tudsz kerülni az emberekhez. Van egy szint, aminél mélyebbre nem lehet menni, mert nincs olyan kitárulkozási szándék, mint a magyarokban.

Egy beszélgetésben azt mondta, napi szinten forgatja a Bibliát, és gondolkodik róla. A Teremtés könyve többször említésre kerül a regényben, a végén pedig a hatnapos teremtés után az összes szereplő felvonul egy képzeletbeli színpadra, és megismerkedik az Idősek Otthonában. Az író is itt válik valóságossá. Szándékosan játszott Istent a regény megírása során?

A pöffeszkedő énképünk azt sugallja, mintha tőlünk függne minden, ami történik velünk. Ezt csak így zárójelben súgom meg, hogy nem így van. Nem biztos, hogy minden végletekig determinált, ahogyan a vulgármarxizmus gondolta, de hogy nem te, hanem a sors osztja a lapokat, ezt bárki megtapasztalhatja, és vannak rossz lapok is. Az egyszerű kauzalitás megkönnyíti a gondolkodást, de elbukik a valóság eseményein. Hogy csak egy példát mondjak, nemrég volt osztálytalálkozóm, ahol az derült ki, hogy nem épp azok vannak a sírban, akik mindent megtettek azért, hogy szarrá rombolják a testüket. Ezzel persze nem szeretnék senkit sem buzdítani a rosszra vagy az önrombolásra, sem pedig arra, hogy ne tegye meg azt, ami a világban neki jutott, mint feladat. Valamennyi kompetenciánk mégiscsak van az életünk és a környezetünk élete felett, s hogy ezt a kompetenciát milyen szinten váltom cselekedetre, attól igenis függ az én és mások életének a minősége.

Az elbeszélő több ízben éles kritikát fogalmaz meg, például az alapítványi iskolák tanulóiról (az átlag fölött önteltek és nagyképűek), a közösségi médiáról („a kérkedés […] mind azt bizonyítja, hogy ez az élet bizony a megszokott átlagéleteknél sokkal boldogtalanabb”) és a pszichológusokról is. Nem tart attól, hogy azonosítják a túl általánosító, beskatulyázó véleménnyel?

Egyrészt fontos tudni, hogy a regény vagy a regény szereplői nem az én véleményemet képviselik, még ha néha nagyon közel állnak hozzám. Mert az egyik vélekedés közel áll, a másik nem áll közel, de érdekes. Minden olyan gondolat, ami kizökkent a gondolati komfortzónádból, szerintem hasznos. Könnyebb lenne az élet, ha minden úgy volna, ahogyan elgondoljuk, hogy van, de új gondolatokat csak a biztonsági keretek lebontásával tudsz kikeverni. A múltkor például közönség előtt beszélgettünk Kollár-Klemencz Lacival, és amikor beszéltem a hamis énprofilokról, hasonlót mondtam, amit idézett, mire ő azt mondta, hogy az emberek szeretnék megtalálni, hogy kik ők a világban, és egy-egy Facebook- vagy TikTok-profil felfogható egyfajta igyekezetnek, hogy megtalálják önmagukat és a feladatukat. Nem az rendített meg, amit Laci mondott, hogy abban lehet igazság, hanem a jóindulat, amivel a probléma felé fordult. Ugyanakkor ha nincsen egy határozott mondatom, valószínűleg nem fogalmazza meg a véleményét, de így szükségszerűnek látta, mert nem akarta, hogy egy vélemény diadalmaskodjon a beszélgetésünkben. Nem a sarkos kijelentésekkel van gond, hanem a maszatosakkal, a taknyosakkal, mert ahhoz sem emberileg, sem gondolatilag nem lehet viszonyulni. Ettől függetlenül megint csak hangsúlyozom, a regény gondolata a regényé, és attól válik elevenné, ha valaki, aki olvassa, továbbgondolja, netán vitába is száll vele.

Az elbeszélő állást foglal az állami intézmények által mesterségesen generált veszélyhelyzetekről is, amelyek célja szerinte, hogy ezáltal is elkötelezzék az állampolgárokat. Ezen keresztül az irodalom domesztikálásáról is ír a könyv. Saját példáján keresztül és mondjuk egy kezdő írót tekintve hogyan vélekedik az írói szabadságról a gyakorlatban?

Nagyon egyértelmű, amit erről gondolok. Minden művészeti alkotás igazsága csak és kizárólag csak akkor valósulhat meg, ha az alkotó teljes mértékben megéli ezt a szabadságot, és semmilyen erőnek, legyen ez közéleti, politikai, esztétikai nem hagyja kiszolgáltatni magát. A műalkotás, lazán utalva Heidegger rövid könyvére (A műalkotás eredete), nem más, mint mélységes törekvés a világról való igazmondásra. Ezzel minden olyan írói gesztus, működés szemben áll, ami ilyen-olyan érdekektől vezérelve a korrupció vagy más szóval a hazugság és a hamisság irányába viszi a művet. Ide sorolom azt is, amikor egy anyag például alkohol, a narcizmus vagy az ideológiai elköteleződés oltárán vérez el. Ugyanakkor minél centralizáltabb egy társadalom, netán egy kulturális élet, annál nehezebb helyzetben van az igazmondás. Én amúgy is a nagyarányú társadalmi önrendelkezés híve vagyok (nem az adózás terén). A művészeten belül, ha megjelenik a megfelelés kényszere, az könnyen maga alá temet még tehetséges alkotókat is. Bár számtalan példát tudok mondani, amikor egy alkotó meg akart felelni, például Tandori a hatalomnak vagy Móricz a pénznek és a bevételeknek, és nem sikerült, mert a belső erők, az az imperatívusz, ami alkotásra késztet egy írót, nem engedték. Bizonyos tehetség fölött hiába számoltad fel az erkölcsi tartásodat, a tehetséged nem engedi, hogy átjuss a hazugok világába.

A könyvben aggodalmát fejezi ki bizonyos olvasói csoportok elvesztése miatt, például ilyen a kutyásoké. Amikor írta a szöveget, látott olvasókat maga előtt? Ha igen, milyeneket?

Az az igazság, hogy írás közben soha nem látok olvasókat magam előtt. Nyilván a piacorientált könyvek, filmek másképp működnek, hisz azok épp úgy termékek, mint minden termék, ahol az előállító optimalizálni akarja az eladásokat. Helyesebben egy olvasót nemcsak látok, hanem jelen is van, az pedig én vagyok. Az én ízlésemen és figyelmemen áll vagy bukik minden. Ha rosszul döntök, a szöveg megbotlik, de ha jól döntök, akkor sem biztos, hogy ennek a többi olvasóra feltétlenül hatása van. Az író, ha világot akar felépíteni, kizárólag a világra tud koncentrálni, és az abban a világban lakókra. A létrehozás óriási koncentráció, nem lehet megengedni, hogy elkalandozzon a figyelem az olvasók, a leendő látogatók felé. Ráadásul egy ilyen figyelemelkalandozás, könnyen a hamisság felé ránthatja az írót, hogy immáron nem a belső elvárásainak és a szöveg belső elvárásainak akar megfelelni, hanem az olvasónak és/vagy a kritikusnak. Szóval, amikor a regény játszik az olvasóval mint lehetőséggel, csak úgy játszik, mint más szereplővel is. Ez esetben az olvasó szereplője lett a megírásnak.

A kötetei elején jelzi, hogy a szöveg helyesírása számtalan ponton eltér az akadémiai helyesírástól. A szótárban megadottól (boldog-boldogtalan) eltérő szerkezet a címben lévő Boldog boldogtalan is. Miért tér el ilyen sűrűn a szabályos alakoktól?

Olyan korban szocializálódtam, amikor még voltak, akik esküdtek arra, hogy a teraszt két r-rel kell írni a latin eredet miatt (terra). A nyelv egy folyamatosan változó organizmus. A változások jórészt arról szólnak, hogy a lehető leggyorsabban és a legmélyebben tudjuk megjelentetni a valóságot. Minden elhangzó és leírt nyelvi forma ebben az organizmusban és csakis ebben értelmezhető. Az irodalmi műveknek is van nyelvi alakítóerejük, és ez nem függhet az akadémiai elvárásoktól, mert az irodalmi nyelv nem pusztán az akadémiai stilisztika és nyelvtan szabályait, de még az őt megelőző irodalmi nyelvek konszenzusát is felmondja. Hogy csak egy helyesírási példát vegyek: miért kell a végül ist különírni? Mert még élnek olyan nyelvőrök, akik ezért kardoskodnak? Persze ez hamarosan meg fog oldódni, de könnyen lehet, hogy egyszer felolvad az elipszilon szabálya is, hiszen akusztikailag már nem tudunk különbséget tenni a két jé között. És azt is el kell fogadnunk, mert nem a nyelvőrök, hanem a nyelvhasználók alakítják a nyelvet. Amúgy meg azért szoktam beleírni a könyvekbe, hogy nincs rendben helyesírásilag, nehogy a kiadó munkatársait vádolja valaki hanyagsággal, hogy mért nem javított ki ezt vagy azt. Egyébként nem szoktam értelmetlen változtatásokat csinálni. A legtöbb probléma az egybeírással és különírással van, és persze olyanokkal, hogy miért kell a narcizmust a-val írni, a horribilist két r-rel.

Az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be az összes verseit tartalmazó új kötetét Negyven év címmel, amelyet akár tekinthetünk összegzésnek, leltárnak is. Milyen elméleti és gyakorlati dilemmákkal járt a régi versek kötetbe rendezése?

Első lépésben érzelmileg volt rettenetesen nehéz, hiszen egy efféle munka mégiscsak számadás. Mintha én tenném ki magam után a pontot. Ahogy a Füst Milán-könyvcím mondja: Ez mind én voltam egykor. Olyan érzés volt, mintha az életem már megvalósult volna, és ami megvalósult, az már nem valósulhat tovább. Gyakorlati döntések voltak a következők. Összes verseket akarok, amelyeket nem szeretnék kozmetikázni, átírni, a mai gondolkodásom szerint feljavítani. Részben nem akartam azt az akaratot felülbírálni, amely akarat harminc, netán negyven évvel ezelőtt kevert ki szöveget, meg sokszor nem is értettem pontosan, hogy mi van a szövegek mögött. Szinte megoldhatatlan nehézségnek látszott, hogy emlékeztem, valaha kifelejtettem vagy szándékosan kihagytam verseket, és ezeket most bele akartam tenni, de alig lehetett megtalálni, hiszen én rettenetesen rosszul adminisztrálom magamat, vagyis sehogy és a memóriám is elég gyatra. De azért így is lett egy elég nagy anyag, ami nem szerepelt még könyvben, sőt egyáltalán nem jelent még meg. Az ezerszáz oldalnyi szöveg negyven évet fog át, 1976-tól egészen 2016-ig. A következő kötet lesz a Tíz év, ami feltehetőleg 2026-ban vagy 2027-ben fog megjelenni. Mindenesetre elég tanulságos ekkora idősávot átfogni és végignézni, merre és hogyan indul útra egy-egy újabb kötet. Olyan barangolni benne, mint amikor egy régi várost társz fel, átjutsz egyik rétegből a másikba, körültekintően emeled ki a leleteket, és próbálod kitalálni, hogyan is éltek itt, akik valaha itt éltek.

A „rettenetesen rosszul adminisztrálom magamat, vagyis sehogy” azt jelenti, hogy lesznek olyan versek a kötetben, amiket most a memóriájából hív elő, mert sehol sincsenek leírva?

Úgy csináltam meg a kötetet, mintha már nem élnék. Nem nyúltam bele, nem szerkesztettem át a verseket. Vannak alkalmi költemények, zsengék, és amire emlékeztem, leírtam, például lesz néhány gyerekkori maradvány is.
A kötet kb. harmada még nem jelent meg kötetekben, vagy azért, mert kifelejtettem, vagy azért, mert vázlatfüzetekben hagytam. Átnyálaztam ezeket a füzeteket, hogy lehetőleg ne maradjon ki semmi.

Nagyon nem szeretek a régi dolgokkal foglalkozni, de most készülnie kellett egy ilyen kötetnek. Mindig nehéz visszatekinteni. 1976-tól kellett visszanézni a „fényképeket” magamról, visszanézni azokat az érzelmeket, amelyek mozgatói voltak egy-egy szöveg megszületésének. Az egésznek van egy olyan jellege, mintha vége lenne a történetnek. Számadás, záróra, és ez eléggé megviselt, mert mégsem családi fotókról van szó, ahol születésnapon és a nyaralás boldog perceiben vannak lekattintva az emberek. Itt épp a múlt nem mosolygós oldala látszik, és persze mellette ott az érzés, hogy elmúlt. Tudom, hogy azok a szövegek milyen érzelmi státuszban születtek, és sokszor az ember haragszik magára, hogy miért nem csinálta jobban, mármint az életét. Miért nem szeretett jobban és miért nem hagyta magát, hogy jobban szerethessék.

A Telex tárcarovatában jelent meg a Mohács című írása, amelyben mintha Rákay Philipet formázná meg egyes szám első személyben. A Telex Afterben márciusban beszélgetett a Most vagy soha! című filmről. Fontosnak tartja, hogy a rendszeresen megnyilvánuljon bizonyos közéleti témákban?

Egyrészt magamat képzeltem a novella főhősének szerepébe, nem a fent említett producert. Nem vagyok közéleti szerző, de bizonyos dolgok mellett mindig is kiállok és kitartok. Például a társadalmi mobilitás, számomra létfontosságú kérdés, azt gondolom, hogy egészséges társadalom csak akkor tud létrejönni, ha van benne mozgás, ha kihívást kapnak az aktuális elitek a társadalom alsóbb rétegeiből érkezőktől, ha nem döglik meg a változtatni akarás reménye már a születésedkor. Ha a társadalom mondjuk az oktatás révén lehetőséget kínál mindenkinek, hogy elérhesse azt, amit szeretne, amire a képességei lehetőséget kínálnak. A magyar társadalom ma körülbelül egymillió emberről mond le, akik az underclassba szorultak, ahonnét még ösvény sem látszik kivezetni. Egyáltalán nem látszik az igyekezet, hogy törekednénk a legjobb minőségű munkavállalók kiképzésére. Az elit már kialakította a maga játszóterét magániskolákban és külföldön, a többi nem érdekes, majd eltengődik segélyen és betanított munkán.

Pedig az ország tíz százalékáról nagy luxus lemondani. Ráadásul ezzel lemondunk arról, hogy legalább hírmondó érkezzen a komfortközegünkön túlról. Azt hiszem, az ország vezető rétege és értelmisége soha nem tudott ennyire keveset arról az országról, amiben él. A szociográfia mint műfaj szinte megszűnt. Persze ezen túl is számtalan nagy társadalmi kérdés van, amihez hozzá kéne minden pillanatban szólni, elég csak a 12 pontra gondolni: közteherviselés, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság, és mellé csúsztatnék néhány gondolatot az evangéliumokból. Ezek mentén jobb és emberségesebb világot tudhatnánk kiépíteni magunk körül.

Mindeközben, úgy tűnik, az aktuálpolitika nem az ön terepe.

A konkrét politikai mozgáshoz ritkábban szólok hozzá. Idegennek érzem magam ebben a közéleti térben. Nem középen állok, mert olyan szerintem nincs. Mert hol van a közép? Kik között? Akik közé pozicionálom magam, azok hol állnak? Mert ugye akkor a közép elég ingatag lábakon áll, főleg egy olyan országban, ahol jelenleg csak jobboldali párt működik. Egyszerűen nem vagyok benne. Azoknak a társadalmi szolidaritásra épülő elveknek, amelyeket én fontosnak tartok, annak a társadalomkritikának, amely ellene mer mondani az általánosan elfogadott gazdasági és vele összeölelkező politikai hatalomnak, jelenleg nincs közösségi képviselete Magyarországon. És nem jó azt mondani, hogy értelmetlen a kritika, mert úgysem lehet ezt a világrendet leváltani. Szerintem lehet, és ha csak annyit érnénk el, hogy a tőkének és az egyént leuraló államnak kicsit kisebb lenne az arca és erőteljesebbé válna a személyes felelősség és az önrendelkezés, mondjuk úgy az önrész egy társadalomban és az életünkben, máris előbbre lennénk.