Szörnyű dolog, de ez a film ma releváns. Bárcsak ne lenne az

Az angol Jonathan Glazer már akkor is korszakos művésznek számítana, ha megmaradt volna a reklámok és videóklipek rendezésénél – többek között neki köszönheti a világ a Jamiroquai mozgószobás kisfilmjét, a vezető nélküli autó előtt menekülő Kovács Lajost a Radiohead klipjében, és rengeteg, vizuálisan a mai napig megkapó reklámszpotot az ezredforduló környékéről, amiket a Guinnessnek vagy a Nikenak készített.

Glazer viszont 2000-ben elkezdett játékfilmeket is készíteni. Egészen idáig négy darabot rendezett, de mind a négy annyira sajátos, hogy egy-egy új Glazer-film felbukkanása olyan, mintha egy ritka üstököst lehetne megint hosszú évek után megpillantani. A 2000-es Szexi dög, a 2004-es Születés és főleg a Scarlett Johansson főszereplésével készült, 2013-as A felszín alatt sajátos, letaglózó stílusban készült, egyedi filmek, amiknek az egyre bátrabb formáját Glazer még tovább vitte: a nálunk februárban bemutatott Érdekvédelmi terület tényleg semmihez sem fogható film az auschwitzi haláltáborról, a sikolyok, pisztolylövések tövében, a krematóriumok füstje alatt – de ezek látványa nélkül, szigorúan a tábort vezető német családra fókuszálva.

Glazer filmje Martin Amis Magyarországon sajnos nem kiadott, The Zone Of Interest című regényéből készült, de az író-rendező csak az alaphelyzetet és néhány mondatot hagyott meg az alapanyagból. A főhősei – már ha lehet ilyet mondani rájuk – a Höss család, amelynek tagjai idillben élnek a koncentrációs tábor szomszédságában, kutyával, gyerekkel, érkező vendégekkel, szinte nem is törődve azzal, hogy mi zajlik a falon túl.

A néző persze pontosan tudja, és az Érdekvédelmi terület sem rejti véka alá, de mintha Hössék nem is hallanák, tudatában sem feltétlenül lennének, mi pedig nézzük, ahogy telik ez a náci élet. A film pedig mindezt szenvtelenül, tisztes távolságból mutatja be, amihez a rendező rejtett kamerákat is felhasznált. A színészek, többek között az Oscar-díjra jelölt Sandra Hüller sokszor nem tudták, hogy mennyi ideig tart egy jelenet, meddig kell játszaniuk. Egyszerűen csak léteztek, Höss családként, a valódi haláltábor egykori helyszíne közeli házban.

Hüllert nem ezért a filmért jelölték a legjobb főszereplő díjára (az az Egy zuhanás anatómiája), de az Érdekvédelmi terület így is öt Oscar-jelölést gyűjtött be a legjobb film, a legjobb nemzetközi film, a legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb rendező és legjobb hang kategóriáiban. Erről pont nem tudtuk kérdezni Jonathan Glazert, amikor néhány másik újságíróval együtt online kerekasztalos interjút készítettünk vele, de arról igen, hogyan találta ki a filmje vizuális megközelítését, és miért érezte úgy közben, hogy minél közelebb kell lennie Auschwitzhoz.

A filmmel kapcsolatban felmerül Hannah Arendt fogalma, a „gonosz banalitása”. Hogyan viszonyultak a készítés közben ehhez a gondolathoz?

A film készítése közben ez volt a kulcsgondolat. A filmben az elkövetők perspektívájából figyeljük a világot. Nézőként pedig próbáljuk keresni, hogy mi a közös bennük és bennünk, nem pedig azt, hogy mi a közös az áldozatokban és bennünk. A film olyanokról szól, akik lépésről lépésre tömeggyilkosok lettek, és a tetteiktől ilyen mértékben el tudtak határolódni. A létezésük lényege az, hogy teljes mértékben le tudták választani magukban, hogy mi érdekli őket és mi nem, mit értékelnek és mit nem. Az a fogalom, amiről Arendt olyan fantasztikusan írt, szinte teljesen leírta ezeket az embereket. Azt a kispolgári ambíciót, ami a tulajdon és a státusz megszerzése érdekében vezérli őket. Azt akartam, hogy a közönség magát vetítse rá a filmem szereplőire, és lássák meg, mennyire groteszk módon ismerősök.

Habár a második világháború alatt játszódik, a film azért sok hasonlóságot mutat azzal, amit a világban ma is tapasztalni lehet. Önnek mi erről a véleménye?

Amit a filmben láttunk, évtizedekkel korábban történt. De naprakész, hiszen a tévében mi is atrocitásokat láthatunk mindennap. Az Érdekvédelmi terület egyik fő kérdése, hogy miért értékesebb egy élet a másiknál, amikor az alapvető vágyaink és igényeink ugyanazok. Szörnyű dolog, de ez a film ma releváns. Bárcsak ne lenne az. Bárcsak azt tudnánk mondani, hogy ami történt, az egy anomália volt, valami, ami csak egyszer történt meg a múltban. De nem így van. Ez a film megpróbál szembenézni azzal, hogy micsoda erőszakra képesek az emberek, és ez az erőszak hova vezethet. Hogyan tudnak átlagos emberek nagy elszántsággal elindulni ezen az úton. Ez a legszörnyűbb az egészben.

A holokauszt ábrázolásának etikai kérdései évtizedekre nyúlnak vissza. Mik voltak a legnagyobb félelmei a film készítése közben ezzel kapcsolatban?

Nagyon sokat gondolkodtam ezen, hogy mit és hogyan lehet megmutatni egyáltalán. A magam részéről nem akart vizuálisan reprodukálni az atrocitásokat. Nem akartam látni őket, úgy éreztem, hogy ismerjük ezeket a képeket, értjük ezeket a képeket, a fejünkben élnek. Amikor viszont halljuk a hangokat, amik ezekhez a képekhez kötődnek, akkor látjuk is őket. Így nincsen rájuk szükség. Ez lett az én személyes zsinórmértékem, hogy mit és hogyan ábrázolhatom ezt. Az egész film nagyon finom egyensúlyt követelt meg.

Azt akartam bemutatni, hogy az áldozatok legyenek látóhatáron kívül, ahogy az elkövetőknek is voltak. Mi viszont ne tehessük meg, hogy nem gondolunk rájuk, ahogy ők teszik. Amit hallunk, az érzelmi hatást vált ki belőlünk, miközben látjuk ezeket az embereket, akikre ez semmilyen hatással nincsen. Ez a disszociáció a lényeg. Az igazi horror a házban van. Azt mondják, hogy a fasizmus a családban kezdődik. Ez igaz. Látjuk ezt a családot, akiknek semmilyen aggályuk nincsen azokkal a szörnyűségekkel kapcsolatban, amiknek a segítségével eljutottak oda, ahol vannak. Úgy éreztem, hogy ez az ellentét a film maga.

Hogyan dolgozták ki a színészekkel a karaktereket? Hedwig Hössről, akit Sandra Hüller alakít, nem sokat tudni.

Valóban nincsen sok anyag Hedwigről, de mégis megpróbáltam megtudni mindent, amit csak lehetett. A filmben látható minden egyes részletet és elemet hosszan megvitattuk, már ami az autentikusságot illeti. Még mielőtt elkezdtem írni a forgatókönyvet, a tábormúzeum két kutatójával konzultáltam, és megkértem őket, hogy keressenek fel minden anyagot, vallomást, beszámolót, amit csak tudnak a Höss családról. Mint egy régészeti feltáráson, rengeteg töredéket találtak.

Az egyik egy olyan auschwitzi kertész beszámolója volt, aki túlélte a háborút. Ő a saját fülével hallott egy beszélgetést, ami Rudolf Höss és felesége között zajlott. Ez volt az a beszélgetés, amikor Höss elmondta a feleségének, hogy áthelyezik máshova. Hedwig pedig a beszélgetés során kiborult, és azt mondta, hogy őt a hajánál fogva kell kirángatni Auschwitzből, mert nem hajlandó elmenni. Szó szerint azt mondta, hogy ott akar meghalni, mert megtalálta az édenkertet, amit egész életében keresett. Ez a kijelentés nagyon sokat elmond arról, akinek a száját elhagyta.

Egy másik mondat is nagyon érdekes volt, amit az archívumban találtunk, és amit szintén fültanúk hallatára mondott. Ez a filmben is szerepel, amikor Hedwig mérges lesz az egyik bejárónőre, és így fakad ki:

„Csak akarnom kell, és a férjem szétszórja a hamvaidat a mezőn!”

Ezek a pillanatok azok, amikor lehet látni, hogy ki lehetett ez a személy. Ezekből a nagyon árulkodó részletekből lehet felépíteni egy karaktert, amit Sandrával közösen meg is tettünk. Arendt azt írta ezekről az emberekről, hogy nemgondolkodók voltak. Azzal érvelt, hogy ha valaki gondolkodni akar, annak először meg kell állnia. Sandra és én úgy éreztük, hogy az a jó megközelítése Hedwig Hössnek, ha sosem látjuk megállni. A filmben folyton mozog, elfoglalja magát triviális dolgokkal, a kerttel, az étellel, a személyzettel, csak azért, hogy ne gondolkodjon és ne reflektáljon.

A film rejtett kamerákkal, hosszú beállításokkal készült. Hogyan alakult ki ez a vizuális hozzáállás a témához?

Abból fejlődött ki, hogy egyszerűen nem tudtam, hogyan nézzen ki. Nem akartam szokványos filmnyelvet használni, ugyanis nem akartam ezeket az embereket dicsőíteni, megszépíteni vagy fetisizálni. A film eszközei alapvetően mindig szépítenek, egy cselekmény pedig drámát szül. Minden drámától meg akartam szabadulni, nem érdekelt a Höss család drámája. Látni akartam, ahogy megélnek egy drámát – Rudolfot áthelyezik, Hedwig nem akar elmenni –, de nem akartam a részese lenni. Létre kellett hoznom egy kritikus távolságot. Látni akartam, hogy ezek az emberek mit művelnek, de meg akartam teremteni ezt a távolságot, hogy a néző ne kerüljön a képalkotás pszichológiai hatása alá, hanem csak egy szimpla megfigyelő legyen. Mintha bogarakat néznénk egy mikroszkóp alatt. Ha megfigyeljük őket, akkor tudjuk észrevenni a hasonlóságokat. Nagyon kevés dolog történik ebben a filmben, már ami a cselekményt illeti. De közben végig a foglyai vagyunk ezeknek a tereknek, ezekkel az emberekkel, és kényelmetlenül érezzük magunkat a jelenlétükben.

Miért akarta a filmet ennyire közel forgatni Auschwitzhoz?

Úgy éreztem, hogy ott kell. Tizenöt méterre voltunk az eredeti háztól, ahol a Höss család élt. Az eredeti tervek alapján építettük újra a házat és a kertet, a szimuláció pontosra sikerült. Tudtam, hogy a film erről a helyről szól. Ezen a helyen akartam lenni, amikor erről a helyről készítettem egy filmet. Érezni akartam a súlyát, a szörnyűségét. Számomra elengedhetetlen volt, hogy ilyen közel legyek az eredeti helyszínhez, hogy a színészek is ilyen közel legyenek, hogy a szereplők és a stáb is érezze ezeket a kimondatlan kétségeket és félelmeket. Szerintem ez mind része lett a végeredménynek. Nemcsak azokat a tárgyakat és embereket rögzíti a kamera, amik előtte vannak, hanem azt a levegőt és azt a fényt is, ami ott van. Minél közelebb akartam jutni az igazsághoz.

Mik voltak azok a kétségek és félelmek, amik hatással voltak a stábra?

Járt már ott?

Nem.

A tudás. A gondolat, hogy valami förtelmes történt itt. Ez vegyült azzal, hogy egy érzelmileg bonyolult dolgot készítettünk. Ez a filmet nagyon nehéz volt elkészíteni, az elejétől fogva. Most, hogy létezik, már rá tudok nézni. De a forgatás alatt nagyon nehéz volt mindenki számára, mert nem úgy készült, mint egy normális film, egy normális helyen. Nem teflonból vagyunk, nem tudott nem hatással lenni ránk ez a rengeteg tényező, ez elkerülhetetlen. Filmkészítőként izgatott voltam, hogy valami olyan készül, amit létre akartam hozni. De volt egy ellentmondás abban, ahogy éreztem magam, és abban, amiről és ahogyan készítettem ezt a filmet.

Az Érdekvédelmi terület február 15-től látható a magyar mozikban.