Petőfi gulyást reggelizett, Krúdy olcsó kocsmaételeken élt

„Nem tudom, hogy ez miért csak a tizenötödik könyvem” – mondta Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész hétfőn este Szegeden a Mentorháló rendezvényén, ahol Mautner Zsófi gasztrobloggerrel legújabb kötetéről, az Így ettek őkről beszélgettek.

Az irodalomnak olyan ősi témája a gasztronómia, mint a szerelem, Nyáry szerint a legnagyobb magyar írók egy tál ételen keresztül mindent el tudtak mesélni szegénységről, gazdagságról, örömről és bánatról. Maga a könyv is erre fókuszál, olyan magyar írókat mutat be, akik az étkezésen keresztül mondtak érvényeset a világról.

A szerző hetven olyan íróból indult ki, akiknek műveiben központi téma volt a gasztronómia, de végül a kötetbe csak harmincan kerültek be, így maradt ki például Hamvas Béla és a rántott levese is. Itt nem csak életrajzokat lehet olvasni, a könyv azt is segít feltérképezni, hogy egy-egy író hogyan viszonyult az ételhez.

„Miközben a szerelem olyan, hogy nincs nagyon szoros összefüggés az életrajz és az életmű között, mert igazából az is tud izgalmas szerelmes regényt írni, aki boldog monogám kapcsolatban él vagy agglegény, a gasztronómiai témáknál már szorosabb a kapcsolat” – mondja Nyáry. Kutatása során azt találta, hogy ha valakinél gyakran visszatérő motívum az étel, akkor szinte biztos, hogy az a magánéletben is szerette a hasát.

Kivétel is akad. A szegedi Móra Ferenc például – akin keresztül sokat tudtunk meg a tanyavilág gasztronómiai szokásairól – úgy nyilatkozott, hogy bármit megeszik: „amit elém tesznek, behányom a gallér mögé”. Móra a szegedi kertvendéglőket szerette, de valószínűleg azért, hogy bosszantsa feleségét, aki korábban hobbiból költött nagy pénzeket a főzésre, később pedig szakácskönyveket írt. Akkoriban sikeresebb is volt Móránál, aki gyakran lesajnálóan beszélt erről a műfajról.

A kötetbe mindössze egy nő fért be. Nyáry magyarázata erre az, hogy az irodalomban alapvetően is kevesebb nő van, mert társadalmi szerepük miatt nem tudták kifutni magukat a művészetben, de akik alkottak, azok is fő szabályként kerülték a gasztronómiát. „Szabó Magda adta meg nekem a választ, hogy miért. Azt nyilatkozta, hogy büszke rá, hogy rossz háziasszony, nem tud főzni. Azt mondta, azért, mert azok a felmenői,

azok az asszonyok, akikben látott tehetséget, a konyha rabságában élték le az életüket.”

A férfi írók közt a 20. század végéig nem volt divat, hogy a konyhában időzzenek, a dolognak csak a napos oldalát látták, a nők számára viszont ez a valóság volt, munka, úgy viszonyultak hozzá, mint a takarításhoz. Szabó Magda is arra használta a gasztronómiát, hogy olyan alakokat mutasson meg, „akik a főzőkanálhoz vannak bilincselve”.

„Hiányzik egy alapos gasztrotörténeti munka, ez csak lábjegyzet” – mondta Nyáry. Szerinte fontos része a kultúrának, hogy mit eszünk és hogyan viszonyulunk az ételhez és a főzéshez. Az irodalomban a gasztronómia mindig messzebb mutat önmagánál. Ha a legjobb írók ételekről írnak, sosem az étel a fontos, hanem az ember, aki azt megeszi. Karaktereket, élethelyzeteket ábrázol, az étellel emlékszik, felidéz, rajta keresztül valamivel szembesít az író. Jó eszköz, mert mindenkinek van hozzá viszonya.

„Móricz Zsigmond nem azért volt nagyon jó a témában, mert receptként olvashatóak a művei, hanem mert az evésen keresztül el tudott mondani mindent a magyar szegényparasztról vagy a lecsúszott dzsentriről” – hangzott el a beszélgetésen.

Nyáry Krisztián úgy látja, hogy a magyar gasztronómiának két szakasza van. A gasztroforradalom a 19. században zajlott le, aminek köze volt az ország átalakulásához, a nemzetállamosodáshoz, de megváltozott az élőhely, az élelmiszerek és az élethelyzet is, ezek okán az emberek mást és máshogy kezdtek el enni. Megjelenik a paprikás, a gulyás, a pörköltfélék, és ennek az irodalomban is megvan a lenyomata: Petőfi is hajlamos volt reggelire gulyást enni, de másik nagy kedvence a túrós tészta volt.

„Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki”

– írta 1847-ben, de egy Arany Jánosnak küldött levelében a túrós tésztára esküdött meg barátjának.

A paprikás ételek a század végére a magyarság identitásának a részévé váltak. Mikszáth Kálmán már úgy hitte, hogy a magyar konyha mindig is paprikás volt, és a nemzetközitől kezdte el félteni a hazát. A túrós tésztához őt is különleges viszony fűzte, gyakran ette azzal álomba magát. Kosztolányi írásaiban a fogyókúra is megjelent, ő a habos süteményeket maguktól megtagadó nőkben látta a világ pusztulásának kezdeti jeleit.

Krúdy is siratta a nagy hasakat. Bár őt tartják az egyik legfontosabb gasztroírónak, a téma csak az életműve második felében került a középpontba, az első világháború idején, amikor a nagyevő világ már eltűnőben volt, és neki is egyre kevésbé volt része lakomákban.

Krúdy akkoriban többnyire olcsó kocsmaételeken élt, így műveiben a boldog evés inkább nosztalgia és a férfierő megjelenésének eszköze, míg a kevés étel az elmúlás, az étvágy elvesztése pedig a halál metaforája. Krúdy a receptek terén nem pontos, jegyzi meg Nyáry. A szakácsművészet iránt sem érdeklődött igazán, de „úgy ír, hogy elhisszük, mindent tud a témáról”.

Talán Bródy Sándor volt az egyedüli a kor jelentős férfi írói közül, aki járatos volt a konyhában. Ő rájött arra, hogy a főzni tudó férfi a nők körében is nagy népszerűségnek örvendhet, Margit-szigeti szállására télen is gyakran csónakáztak át a nők, hogy vacsoráját megkóstolják.

A nagy evések a romantika miatt nem kerültek be az emelkedett irodalom kedvelt témái közé.

„Azt szeretjük, ha egy költő éhezik, az sem baj, ha éhen is hal. Ha valaki pedig nagy lakomákon vesz részt, az gyanús figura”

– jegyezte meg Nyáry. Az íróknál ez talán jobban megengedett, de az igazán magasztos téma mindig a nélkülözés volt.

Ide idézte Kosztolányit, aki ezt a hozzáállást hazugságnak tartotta, hiszen az ételről írni szerinte is fontos. Ő az édességeknek volt a megszállottja, és ez, illetve a nagyevés az Édes Annában is visszaköszön, amikor a főszereplő a tetőpont előtt a konyhába megy, habzsolni kezdi gazdái süteményeit, majd legyilkolja a családot.

A szerző a Szegeder újságírója. A cikk a Szegeder és a Telex együttműködésének keretében jelenik meg a Telexen is.