Rég olvastunk ennyit a hazaszeretetről, mint a külföldön élő magyar gyerekek történeteiben

Tizenöt éves koromban kaptam egy ösztöndíjat, amivel három hetet töltöttem egy kis bajor faluban egy nyári táborban. Rengeteg országból érkeztek oda gyerekek, és ez a három hét az egész életemre hatással volt: amellett, hogy hirtelen kitágult és színpompássá vált a világ, rájöttem, mekkora élmény az addigi életemhez képest új dolgokat látni és új embereket megismerni. Utólag visszatekintve újra és újra ezt az érzést akartam megélni, amikor később hónapokat, majd éveket éltem különböző országokban; és akkor is, amikor – még egygyerekes szülőként – hármasban egy portugál szigetre költöztünk bő fél évre.

Személyes érdeklődésből vettem tehát kezembe Raskó Gabi Hoztok nekünk túrórudit? című, tavaly év végén megjelent könyvét, amelyben külföldre költözött családok gyerekei mesélnek arról, milyen az életük, miért mentek el, milyen gyakran jönnek haza, hogyan telnek a mindennapjaik, milyen nehézségekkel találkoznak, hogyan tartják a kapcsolatot az itthon maradt családdal, és mit tesznek a szüleikkel közösen azért, hogy a közmondásos gyökereiket megőrizzék.

A gazdagon illusztrált ismeretterjesztő könyv hét Európában (Ausztriában, Németországban, Svájcban, Olaszországban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban) és hét Európán kívül (az Egyesült Államokban, Szaúd-Arábiában, Japánban, Indonéziában, Dél-Afrikában, Ausztráliában, valamint Mexikóban és Brazíliában) élő magyar család történetét mutatja be. Szerepelnek benne olyan gyerekek, akik Magyarországon születtek, és olyanok is, akik külföldön. Van család, ahol mindkét szülő magyar, és van, ahol csak az egyik.

A családok egy része úgy gondolja, hogy egyszer hazatér Magyarországra, egy másik része nem tervezi, hogy visszaköltözik, és van olyan család is, amelyik már visszajött.

A szülők motivációja szempontjából is erős a szórás, mivel vannak családok, amelyek az egyik szülő munkahelyváltása miatt költöztek el, mások kalandvágyból vagy a külföldi házastárs ösztönzésére; és vannak olyanok is, amelyek a jobb és nyugodtabb élet reményében – nem függetlenül az elmúlt évek közéletének történéseitől.

Nem vagytok egyedül

Legtöbbször egy-egy általános iskolás korú gyerek meséli el családja történetét, ha túl kicsik a gyerekek, akkor valamelyik szülő, a felépítése pedig egy család = egy fejezet. A történetek nagy részét felolvastam óvodás és kisiskolás gyerekeimnek, és azt tapasztaltam, hogy tényleg közel hozza a gyerekekhez a történeteket az a tény, hogy a felnőttek helyett a gyerekek perspektívája érvényesül – még úgy is, hogy egyértelműen érezhető a történeteken és a témamerítésben a szülői/szerkesztői kéz. Többször rákérdeztek, hogy igaz történetek-e ezek, és mindig örültek, hogy a válasz igen.

Látszik az is, hogy nem merev szerkesztői elvek szerint alakult ki a könyv, amire jó példa, hogy a szerző saját, 80-as évekből származó gyerekkori története is megjelenik (Mexikó és Brazília), ahogy a gyerekeinek aktuális története is (Bali szigete, Indonézia). Pont ez a párhuzam adta egyébként Raskó Gabinak az ötletet – derül ki az előszóból –, észrevette ugyanis, hogy a gyerekei nagyon hasonló nehézségekkel találták szembe magukat, mint ő évtizedekkel ezelőtt: új éghajlat, új nyelv, új iskola, új barátok és a beilleszkedés általános próbatételei.

Azt is szerette volna, ha azok a gyerekek, akik a történeteket olvassák, tudják, sem az örömeikkel, sem a nehézségeikkel nincsenek egyedül. Ez sikerült is, ez a „nem vagy egyedül” érzés az egész könyvet áthatja.

Bármennyire jó szándékú és őszinte ez a családokat segítő könyv, a magyar közélet aktuális állapota és az elmúlt bő egy év könyvcenzúrázási eseményei miatt – sajnos – sokkal inkább nevezhető bevállalósnak, mint ha, mondjuk, tíz évvel ezelőtt jelent volna meg. Alighanem a szerző is tisztában van ezzel, egyik nyilatkozata legalábbis erre utal:

„Fontosnak tartom megemlíteni, hogy én nem egy emigrációösztönző könyvet szerettem volna írni.

Kifejezetten figyeltem arra, hogy a végén az összkép kiegyensúlyozott legyen: egyformán hangsúlyosan és őszintén jelenjenek meg ennek az élethelyzetnek az ajándékai és kihívásai is” – mondta egy interjúban nem sokkal a megjelenés után. Itt beszélt arról is, hogy már többször elment Magyarországról, de mindig visszahúzta a szíve, bármennyire jól érezte magát a világ különböző tájain, mert „Magyarország az én igazi otthonom”.

Meglepő lehet annak, aki a sokat sulykolt politikai ideológiákat interiorizálva gondolkodik a saját és mások magyarságáról, de

a kortárs gyerekirodalomban mostanában nem olvastam ennyit eleven és élő hazaszeretetről, mint ebben a könyvben.

A magyar gyökerek és szokások, az irodalom és a gasztronómia megtartásának vágya, esetenként még a nosztalgia is gyakran felbukkanó téma a történetekben, és ez még úgy is figyelemre méltó, hogy értelemszerűen a szerző kérdései irányítják a családportrék témáit. Többször összefutott a nyál a számban felolvasás közben, olyan finom magyar ételeket emlegettek a gyerekek, és tippre egészen biztosan többször főznek a külföldön élő magyar anyák hagyományos magyar ebédeket, mint én Budapesten. Bogyó és Babóca, valamint Kufli témában pedig szemlátomást egész kis szakértősereg él az ország határain túl is. És hát ott a könnyen megkopó anyanyelv, amit könnyen el tud nyomni az új ország nyelve.

„Szeretném, ha külföldön élő magyar gyerekek és szüleik bátorítást kapnának arra, hogy használják és ne felejtsék el a magyar nyelvet. Hiszek abban, hogy ha tudnak magyarul beszélni, írni és olvasni, az hasznukra válik. Segíti őket abban, hogy felfedezzék, honnan jöttek, hogy kapcsolódni tudjanak a magyar rokonaikkal, barátaikkal és minden magyar emberrel”

– írja a szerző az előszóban.

A szimbólummá terebélyesedett túrórudi

A gyerekeimnek nagyon tetszett a könyv, előfordult, hogy zsinórban három történetet is fel kellett nekik olvasnom, a nagyobbik pedig önállóan is többet elolvasott; és hosszan nézegették a fotómellékletben található családi fotógyűjteményeket is. A könyv vizuális világa amúgy is nagyon erős. Talán tudatos döntés, talán nem, de mindenképp érdekes, hogy az illusztrátornak is bőven van tapasztalata idegenben, és ez az idegen az ő esetében éppen Magyarország: a Lengyelországban született és a Krakkói Képzőművészeti Akadémia festő szakán végzett Grela Alexandra ugyanis 2005 óta él Magyarországon, gyerekkorában pedig egy évet Líbiában élt a családjával.

A könyvet a Tippek gyerekeknek és szülőknek című fejezet zárja, amelyet Szabó Vivien Svédországban élő pszichológus írt, aki szakemberként a külföldre költözés pszichológiájával foglalkozik.

Ja, és a cím: bárhol éltem is külföldön, a rokonok és barátok első kérdése mindig az volt, mielőtt meglátogattak, hogy „hozzunk neked túrórudit?”. Mivel már a gondolatától is rosszul vagyok, rendre azt válaszoltam, hogy kösz, ne, erre jöttek az Erős Pistával meg a Piros Arannyal. A sokadik ilyen kérdés után egyértelművé vált számomra, hogy

a túrórudi messze túlnőtt önmagán, és a külhonba szakadt magyarok iránti gondoskodás elsődleges szimbólumává vált.

Hogy miért pont épp a rudi, arra csak tippjeim vannak. Talán mert régi magyar gyártmány, amit minden korosztály ismer, emellett jó édes, könnyen belefér a bőröndbe, csak mérsékelten romlékony, a legtöbb országban nem kapható, és a legtöbb gyerek tényleg nagyon szereti.

Összegezve: kedves, bensőséges, érdekes és hasznos könyv a Hoztok nekünk túrórudit? Bennem egyetlen hiány maradt csupán: az európai történetek között szívesen olvastam volna tőlünk keletebbre vagy a Balkánra költözött családok tapasztalatait is. De ez minden. Érdekes olvasmány azoknak is, akikben fel sem merült, hogy elhagyják az országot. És nyugalom, nincs veszély: azzal, ha egy gyerek a Kárpát-medencében elolvassa, nem akarja majd egyből szedni a sátorfáját. A gyerekeim legalábbis pont úgy nem akartak más országba költözni az utolsó oldal után, mint ahogy a Meseország mindenkié után sem jelentkeztek nemváltó műtétre.

Raskó Gabi: Hoztok nekünk túrórudit?
Zazie Books Kft., 2023, 6999 Ft