A Rammstein közel harminc év után is az a zenekar, amit látni kell élőben

Ha egy világszerte ismert és népszerű zenekar húsz-harminc év után még mindig aktív, és sorra nyomja a grandiózus stadionturnékat, akkor törvényszerűnek tűnik, hogy egyre bénábbnak és izzadságszagúbbnak fog érződni az egész, hiába élvezik ugyanannyira a rajongóik a koncerteket, mint régen. A Rammstein keddi, Puskás Arénában tartott koncertjén nagyjából a negyedik szám környékén lettem biztos abban, hogy a német zenekar huszonkilenc év után még mindig nem indult el ezen a lejtőn, és bár a hangsúlyok kicsit máshová kerültek, élőben még mindig olyasvalamit tudnak produkálni, amit semmilyen más zenekartól nem kaphat meg az ember.

Tavaly a zenekar legutóbbi albumáról, a Zeitról szóló kritikánkban azt írtuk, a Rammstein egyik legnagyobb erénye, hogy évtizedeken át stabilan, hullámvölgyek nélkül csinálták azt a zenét, amit pontosan így soha senki nem tudott reprodukálni. Annak, hogy a Rammstein sosem csinált igazán rossz albumot, viszont üzembiztosan ontotta magából az olyan gigaslágereket, amiket a rockos-metálos közegen túl is mindenki ismert, nagy szerepe volt abban, hogy ennyire népszerű koncertzenekar lett belőlük. Emellett már a kilencvenes években is híresek voltak az extravagáns, rengeteg pirotechnikával és szokatlan díszletekkel operáló fellépéseikről, és a sikerükhöz az is sokat hozzátett, hogy sosem fogták vissza magukat, ha polgárpukkasztásról volt szó.

A Herzeleid és a Mutter borítója, a Deutschland vagy a Mein Teil klipje (és ha már itt tartunk, szövege), vagy éppen a Pussy című szám Pornhubra feltöltött klipje mind ide tartoznak, de tényleg a végtelenségig lehetne sorolni azokat a dolgokat, amikkel a Rammstein szándékosan vagy véletlenül megbotránkoztatta a nagyközönséget. Persze előfordult, hogy ez visszaütött: Amerikában egyszer Till Lindemann énekest és Christian „Flake” Lorenz billentyűst is letartóztatták a Bück dich alatt előkerülő műpénisz miatt, a Liebe ist für alle da című albumot pedig eredeti változatában gyakorlatilag betiltották Németországban.

Ezt azért is fontos kiemelni, mert a közelmúltban is beleszaladtak egy komolyabb botrányba Lindemann miatt, akit többen is azzal vádoltak az elmúlt időszakban, hogy a zenekar koncertjein rendszeresen szállítanak neki fiatal rajongólányokat, akikkel szexelhet. Egy északír nő azt állította, hogy bedrogozták, miután nem akart lefeküdni az énekessel, ezután pedig több partner is megszakította a kapcsolatot a zenekarral vagy kifejezetten Lindemann-nal. A botrány nyomán mi is beszéltünk több rajongóval, hogy kiderítsük, pontosan mi zajlik a színfalak mögött, és bár egyértelmű választ nem kaptunk, az biztos, hogy Lindemann ellen már elindult a nyomozás ebben az ügyben.

Mindennek egyelőre nincs semmilyen kézzelfogható hatása, a zenekar nem mondta le a turnéját sem, így kedden Budapestre is eljutottak, és szerdán is fellépnek majd ugyanitt. A magyar rajongók ennek alighanem eléggé örültek, mert a Rammstein legutóbb 2011-ben járt nálunk, azóta csak a környező országokban lehetett őket elkapni. Én akkor ott is voltam a Papp László Sportarénában, és nagyon kíváncsi voltam, hogy tizenkét év elteltével mit fog nyújtani a német zenekar, bő két óra után pedig arra jutottam, hogy hiába telt el ennyi idő, ha akarnék, se nagyon tudnék belekötni a telt háztól ránézésre elmaradó, de azért komoly tömegeket megmozgató koncertbe.

A Rammstein már 2011-ben is közel járt a tökéletességhez a vizuális körítést illetően, a stadionturnékon bejáratott mostani színpadkép viszont már csak a méretéből adódóan is bőven túltesz bármin, amit a zenekar korábban csinált. A monumentális színpad már a koncert előtt is egészen lehengerlő volt, akkor meg aztán pláne, amikor a fények villódzása közben öt különböző helyről csaptak fel az óriási lángcsóvák, tűzijátékok robbantak, konfetti hullott tonnaszám, és a színpadon is megvolt az összes kötelező kör a Mein Herz brennt fáklyázásától a Puppe lángoló babakocsiján és a Mein Teil lángszórós kondérján át a Du riechst so gut tüzes íjáig.

A Rammstein mindig próbált figyelni arra, hogy a látvány brutális legyen, de azért ne kerüljön túlságosan az előtérbe, ami érzésre egy kicsit most megbicsaklott, én legalábbis ennyire még sosem éreztem, hogy nem egy koncertet, hanem egy grandiózus show-t nézek.

Ez persze nem feltétlenül baj, mert koncertként is tökéletesen működik az egész, még akkor is, ha Lindemann kicsit szét van esve, és néhány kisebb baki mellett például teljesen elnézi a Sehnsucht utolsó refrénjét. A Rammsteinnak annyi slágere van, hogy egy négyórás koncertet is simán ki lehetne hozni belőlük, a zenekar tagjai pedig még mindig nagyon profik – ami még úgy is tök egyértelmű, hogy azért nagy matekozás nincs a számokban –, és az is látszik, hogy még mindig nagyon élvezik a zenélést. A néhol indokolatlanul hangos dobtól eltekintve a hangosítás is teljesen rendben volt, szóval a zenei oldalra tényleg nem lehetett panaszkodni.

Arról lehet vitatkozni, hogy miért nem játszanak olyan alapvetéseket, mint a Feuer frei, de én a koncerten lenyomott huszonkét számból egyet sem tudnék jó szívvel lecserélni, pláne mert az újabbak is tökéletesen működnek. Az előző albumról a Giftig és az Angst remek példák erre, és az Adieu-ről is kiderült, hogy nemcsak az albumon, hanem élőben is tökéletes zárószám, de ezen a ponton a Puppe és az Ausländer nélkül is nehéz lenne elképzelni egy Rammstein-koncertet. Őszintén szólva akár még több dal is beférhetne az előző két lemezről – a Rammsteinról a Tattoo, a Zeitról meg a Zick Zack, hogy mást ne mondjak.

Nekem a Lindemann botránya miatt kimaradt Pussy (és az énekes hatalmas falloszágyúja) sem hiányzott annyira, így az egyetlen igazi szívfájdalmam az volt, hogy a Zeit fantasztikus nyitószáma, az Armee der Tristen kimaradt, pedig tavaly Prágában ezzel kezdtek. Christoph „Doom” Schneider sem vezeti már át pórázon a zenekar négykézlábra ereszkedett, szopóálarcos tagjait a kisebb színpadra, hogy aztán ott elnyomják a Bück dichet meg a Mann gegen Mannt (most a másik színpadon az Engel zongorás változatát játszották), de hatvanhoz közelítve azért valahol érthető, hogy inkább a pirózást részesítik előnyben, meg az olyan, amúgy tök szórakoztató performanszokat, mint amikor a Kruspe-féle Deutschland-remix alatt világító pálcikaemberekként bohóckodnak a besötétített színpadon.

Ilyen közjátékból amúgy még mindig elég sok van, akár a két gitáros Mein Teil előtti időhúzásáról, akár a klasszikus gumicsónakos színpadhoz szörfözésről van szó, és bár teljesen egyértelmű, hogy ezek mind a másodpercre pontosan megtervezett show szerves elemei, valahogy mégis őszintébbnek és spontánabbnak érződik tőlük az egész. Hiába ismeri már mindenki Lindemann vagy a billentyűs Christian „Flake” Lorenz manírjait, hiába tudja mindenki, hogy előbbi le fogja lángszórózni utóbbit egy kondérban, ezek 29 év után még mindig működnek. Ja, és a gitáros Richard Kruspe is pont ugyanolyan tökéletes rocksztár, mint tíz vagy húsz éve volt.

A Rammstein mint színpadi produkció ennyi idő után is, még mindig hihetetlenül olajozottan működik, és pont emiatt még mindig egy olyan zenekar, amit legalább egyszer tényleg mindenkinek látnia kellene. Persze nem lenne rossz, ha nem parodizálnák ki magukat azzal, hogy előzenekar helyett két zongoristával mennek turnézni, akik Rammstein-számokat játszanak el zongorán, mert ez még a legutóbb bevetett Deathstarsnál is kellemetlenebb volt – de ha a szerdai ismétlés után nem kell megint tíz évet várni a következő koncertre, akkor még ezeket is simán el tudom fogadni.