Amikor idejöttem segítséget kérni, akkor az életem volt a tét

Augusztusban Orfűn, a Kispál és a Borz szombati visszatérő koncertje után öt és fél percet beszélgettünk, ami nem került be a zenekar visszatéréséről szóló dokumentumfilmünkbe. Ilyen rövid idő alatt is sokat meséltél nekünk arról, hogy alkoholizmusból felépülő függőként éled most az életed. Feszít a közlésvágy?

Abszolút. Azt gondolom, hogy van üzenetértéke annak, ahogy az életem jobbá alakult. Az önsegítő közösségben, ahova járok, fontos az üzenet átadása: megosztjuk a nehézségeinket, a jó dolgokat az életünkből, és emiatt is van ez a közlési vágy bennem.

A függőség témája még mindig tabu vagy jó sok előítélettől övezett Magyarországon. Nálad viszont a felépülőfüggő-létforma mintha az identitásod új része lenne, amiről már augusztusban is meglepően nyíltan beszéltél.

Igen, ennyire erősen még soha nem éreztem az identitásomat egész életemben, mint most, hogy felépülő függő vagyok. Ez kell ahhoz, hogy józanul és másképp tudjak élni. Egy 12 lépéses program szerint élem az életemet és dolgozom magamon.

Korábban viszont az volt az identitásod meghatározó eleme, hogy te vagy a Kispál és a Borz zenekar dobosa, és ez azután is elkísért, hogy már nem voltál a zenekar tagja. Ez az identitásrész már teljesen eltűnt belőled vagy megvan még valahol?

Nagyon jó a kérdés. Itt, a Leo Amici Alapítványnál a terápiám alatt a legtöbbet ezen kellett dolgoznom: hogy rock and roll zenész vagyok, vagy ki is vagyok én? Nagyon meg kellett dolgoznom azzal is, hogy mi az én részem abban, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy történtek. Volt bennem neheztelés [Lovasi] Andrásék felé, és az önértékelésem is nagyon alacsony volt.

Miért?

Ezt hozom magammal gyerekkorom óta. Mindig azt éreztem, hogy alkalmatlan vagyok, hogy kevesebb vagyok, mint a többi ember. Itt kaptam olyan eszközöket, hogy hogyan tudom az önértékelésemet a helyére tenni, hogyan tudom a határaimat megtalálni. Hogy ne legyenek saját magam és mások felé olyan elvárásaim, amiket képtelenség betartani, mert akkor jön a szorongás, jön a megfelelési kényszer. A használatomban még hebegtem-habogtam, egy épkézláb mondatot nem tudtam elmondani. Igazából itt tanultam meg beszélni. Itt tanultam meg az érzéseimet kifejezni, a gondolataimat szavakba önteni. Emiatt tudunk most itt beszélgetni.

Valószínűleg az ego is elkezd ilyenkor másképp működni.

Pont erről van szó, mert a függők nagy részének – ahogy nekem is – hatalmas az egójuk. A legnagyobb problémánk általában az, hogy nem akarjuk a világot elfogadni olyannak, amilyen, hanem azt szeretnénk, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy nekünk jó. Én – aki önértékelési problémákkal küzdöttem –, ha ittam, a világ legfaszább gyereke voltam, aki a spanyolviaszt is feltalálta.

Dobosként az egót viszont háttérbe kell szorítani, mivel a dobos nem egy frontemberszerep. Ez a láthatatlanság bántotta az akkori énedet?

Abszolút! Nem én vagyok a központban, nem én vagyok a frontember, a megmondó; viszont a dob pont egy olyan hangszer, ami ha téved, nagyon megborítja a zenét. Kiesik a groove, nincs alja a zenének, ha a dobnál gáz van, akkor nagyon nagy a gáz. Míg ha egy énekes hamisan énekel, de alatta dübörög a zene, akkor nincs akkora baj. Vagy ha egy gitáros mellényúl, akkor mondhatja, hogy hát én vendéghangokkal akartam szólózni. Ha egy dobos hibázik, az ugyanaz, mint a fociban a kapus, ha gólt kap: nagyon hátrányba kerül a csapata. A fociban amúgy csatár voltam.

Kicsit az egónál maradva: a zenekar többször kért, hogy menj el dobtanárhoz, amire többnyire bólogattál, de végül sosem mentél el. A zenésztársaid kedves, szimpatikus és vicces emberként jellemeztek, de azt is mondták, hogy nem volt könnyű együtt dolgozni veled.

Az, hogy a többieknek a jó oldalamat akartam mutatni, valamennyire megfelelés is volt, mert az igazi nehéz érzéseimet nem voltam képes kimutatni. Másrészt meg nem mertem kimondani, hogy szégyellem magam, vagy azt érzem, hogy alkalmatlan vagyok valamire. A humor meg a jófejség egy kicsit ezt is fedte. Amúgy tényleg szeretek viccelődni, meg szeretem ugratni az embereket, meg szeretek szarkasztikus lenni, de most már másképp tudom ezt használni. Megpróbáltam pozitívnak látszani, de belül csavartak ezek a rossz meg nehéz érzések.

Az egód akadályozott meg abban, hogy elmenj dobtanárhoz?

Igen, és a szégyen: hogy már valahol tartottunk a zenekarral, és szégyenként éltem meg, hogy pont most menjek el. Most már úgy gondolom, hogy az, hogy valaki fejleszteni akarja magát és jobb akar lenni valamiben, nem szégyen, de akkor ezt nem így éltem meg. Meg lusta is vagyok, és nem tettem bele kellő erőfeszítést, de már többet teszek ez ellen, mint korábban bármikor. A zenére most már csak hobbiként tekintek, megtaláltam a helyemet itt, a Leóban.

Feltételezem, hogy dobosként nem volt feléd akkora elvárás a többiektől, hogy ötleteket vigyél a zenekarba. Így te nem az ihlet madarát akartad befogni az ivással, mint a legtöbb alkoholista művész, hanem főleg a feszültségedet, a szorongásaidat akartad oldani?

Vittem azért ötleteket, mondjuk általában inkább úgy, hogy volt a Lovinak egy riffje vagy a Kispinek egy ötlete, és arra próbáltam rá, hogy hogyan gurulna együtt a dolog. Olyan nem nagyon volt, hogy egy ritmust dobolok, és ők arra reagálnak valamit. Ez nagyon ritka szerintem. Az Andráséknak is voltak dobötleteik, és mivel én nem voltam képzett dobos, sokszor nem tudtam megcsinálni, és így nem derült ki, hogy most ez jó lenne vagy nem. Emiatt érezték úgy, hogy abban, ahogy fejlődni szerettek volna, hátráltatom őket. Mondjuk gyakorolhattam volna többet. Jó volt próbákra és koncertekre járni, de otthon egyedül gyakorolni, azt már nem nagyon szerettem.

A szó, amit többször említettél a Kispál-filmből kimaradt öt és fél percben, az a jóvátétel volt: hogy egyfajta „jóvátételként élted meg az Andrásék felé” a részvételedet a visszatérő koncerten, miután azelőtt öt évvel az utolsó pillanatban mondtad le a Lovasi 50-koncertet. Javában tervezgettük ezt a beszélgetést, amikor megjelent a Recorder interjúja veled, amiben részletesen el is mesélted az esetet.

A jóvátétel nagyon fontos része a felépülésnek. A 12 lépéses program része, hogy úgy gyakoroljam a jóvátételt, hogy semmiféleképp ne bántsak meg vele senkit. Ha a másik elutasítja, akkor azt tiszteletben kell tartani. Úgy tudok jóvátételt tenni, ha egyrészt elmondom, hogy a múltban bántó voltam a használatom miatt. Vagy úgy, hogy másképp vagyok a jelenben a barátaimmal vagy a legközelebbi szeretteimmel. És ezt veszem észre az Andrásékon is, hogy már jobban érzik magukat a társaságomban.

Amikor az időd nagy részét még a zenekarral töltötted, milyen volt a kapcsolatod a két Andrással, Lovasival és Kispállal?

Ha az emberi kapcsolatról beszélünk, mindig olyan helyzetekbe hoztam magam, ami miatt lehetett szurkodni meg bántani – vagy csak egyszerűen igazuk volt. Egyrészt vagy nem álltam ki magamért, vagy ha kiálltam, akkor tényleg elviselhetetlen módon. A verbális bántalmazás királya voltam néha. De inkább nagy megfelelésben voltam és nem mondtam ki, amit igazán gondoltam vagy éreztem. És ők ehhez alkalmazkodtak. Nem arról akarok beszélni, hogy nekik mi volt ebben a részük, hanem, hogy nekem milyen volt a viselkedésem ezekben a helyzetekben.

És zenei téren?

Zenei téren figyeltem arra, hogy mit mondanak. A Kiscsillagnál is észrevettem, hogy ahogy az András játszani kezdett valamit, egyből eszembe jutott róla valami, és mi tudtunk egymásra hangolódni. Szerettem, ahogy ő basszusgitározik, hogy nem a hagyományos basszusgitáros, hanem úgy basszusgitározik, mintha gitározna. A Kispi is hozzátette a részét, és ez inspirált engem. Ott van például a Húsrágó hídverő: azt mondják ugye, hogy a basszusgitár meg a lábdob együtt lüktessen. Én meg ott pont válaszolgatok a Lovinak a basszusgitárjára, szóval egy kicsit eltértünk a zenei szabályoktól. Aztán hogy szeretik az emberek! Úgyhogy volt zenei kémia is közöttünk. Már utólag, a felépülésem idején mondták a Loviék, hogy „jó ráfeküdni a dobolásodra”. Lehet, hogy régebben is mondták ezt, csak én elvoltam a kis fejemben, meg sem hallottam az ilyen pozitív dolgokat.

Voltak olyan pillanatok, amikre nosztalgikusan gondolsz vissza?

Az első időszakokban, amikor még nem volt a lemezkészítés-szorongás, nagyon sokat próbáltunk, és nagyon jól megtanultuk eljátszani a saját számainkat. Két kilót lefogytam egy koncerten, annyira beleéltem magam. A fellegekben jártam, amit úgy hívtam, hogy zenei orgazmus. Nagyon meghatározó, hogy voltak ilyen élményeim, amikor annyira felszabadult volt a zenélés a színpadon, hogy az volt a mennyország.

Ennek eléréséhez mindig az alkohol volt az eszköz?

Igen. Ráadásul az első kispálos években csak nekem volt jogsim, ezért én vezettem. Úgyhogy szorgalmaztam, hogy mindig legyen szállásunk, pont amiatt, hogy tudjak inni.

Voltak az alkoholizmusod miatt konfliktusaid a zenekarral?

Csomószor volt olyan, hogy „ne igyál már többet, mert be fogsz rúgni, lassulni fogsz”. A sör lassít. Egyrészt nem árultam el nekik, hogy mennyit ittam koncert előtt, másrészt meg akkor ittam, amikor nem látták – tipikus függő viselkedés. Egyszer sikerült talán a Schönherz klubban egyformán annyit innunk a zenekarral, hogy tök jók voltunk. És voltak pánikrohamaim is, és olyankor nagyon sokat kellett innom, hogy egyáltalán föl tudjak menni a színpadra. Egy idő után a Loviék már elkezdték mondani, hogy „sárgák a szemeid, alkoholista vagy”. Én meg: „Dehogy vagyok!” Közben nekem mindig kellett másnap is innom, hogy ne legyenek elvonási tüneteim, és akkor beindult a mókuskerék, és folyamatos ivás lett belőle.

Aztán eljutottál a teljes szétesésig. Augusztusban azt mondtad nekünk, hogy öt évvel korábban majdnem meghaltál. Ez a Lovasi 50 orfűi koncert után történt?

Lelkileg ott omoltam meg teljesen, de akkor az ivásom már folyamatos volt, nem volt egyetlen nap sem, amikor nem ittam. Mindig kellett valamit innom, hogy ne legyenek szorongásaim és félelmeim. Úgy, hogy közben nem csináltam semmit, csak máshogy már nem tudtam már létezni. Erre mondjuk azt, hogy a függőség egy progresszív betegség.

Ekkor kértél segítséget a barátnődtől, hogy vigyen be a pécsi pszichiátriára.

Igen. Ha akkor nem kérek segítséget, akkor most nem ülök itt. Halálra ihattam volna magam. Lelkileg már semmibe nem tudtam belekapaszkodni. Az volt a célom, hogy ne legyek ébren. De nem tudtam elkábítani magam, és jött, hogy megint inni, megint inni. Reggel innom kellett, hogy fel tudjak kelni, és az volt bennem, hogy de jó lenne nem létezni. De ahhoz meg gyenge voltam, hogy megöljem magam.

Akkor raktam fel a kezemet és mondtam a barátnőmnek, hogy vigyen be a pszichiátriára. Már az sem érdekelt, ha leszedálnak gyógyszerrel vagy elaltatnak, csak ezt ne érezzem! Valaki segítsen! Soha nem fogom elfelejteni ezt a mély, fájdalmas érzést, és ez a félelem segít a józanságban. Soha többet nem akarok ilyet átélni. Ezt hívjuk kapitulációnak, teljes megadásnak a függőséggel szemben. Ami nagyon fontos, hogy a felépülésben a kapitulációt minden nap meg kell tenni, mert vissza lehet esni.

Hány év szerhasználat – ami esetedben az alkohol volt – vezetett el ehhez a ponthoz?

Harmincöt év. Azt érdemes tudni, hogy a függőség nem a szerhasználattal kezdődik, az a csúcspontja. A rossz viselkedési és kapcsolati minták, a szorongás, az elfojtás – én ezekre használtam az alkoholt, és persze egyre többet és többet kellett innom, ami miatt sokszor kerültem vállalhatatlan állapotba.

Sokféle munkába belevágtál a zenélések között.

Mindenfélét kipróbáltam az állattartástól az autókozmetikán át a sofőrködésig, de közben meg azt éreztem, hogy – és megint itt az identitás kérdése – én rock and roll zenész vagyok, mi a tökömet keresek itt? 2002-ben költöztünk vidékre, ahol azt találtam ki, hogy birkákat tenyésztek, és így találom meg az életemet. Utána jött a Kiscsillag, akkor megint az volt bennem, hogy rock and roll zenész vagyok, 2008-ig. Aztán állandóan bulikat szerveztem. Egy bulin meg inni kell, nem? Ilyen engedélyeket gyártottam magamnak.

Már az is egyfajta engedély, ha zenélsz, nem véletlenül alakult ki a sex & drugs & rock & roll fogalom. A zeneiparban a különféle tudatmódosítás szinte annyira magától értetődő, mint az orvos nyakában a sztetoszkóp. Volt benned olyan érzés, amikor letetted a piát, hogy ezzel a dobverőket is leteszed? Hogy alkohol nélkül nem fogsz tudni dobolni?

Volt ilyen félelmem, de amikor idejöttem segítséget kérni, akkor az életem volt a tét. Ezekkel a kérdésekkel itt, csoporthelyzetekben nagyon meg kellett dolgoznom: hogy én mit nem tettem meg, ami miatt mindent félbehagytam, és hogy a függőségem hogy csúcsosodott ki. Hogy amikor egyetlen edző azt mondja, hogy fizikálisan gyenge vagyok, abbahagyom a focit; a doboláshoz tehetségem van, de nem használom ki; a Kiscsillaggal kaptam egy második lehetőséget, de ugyanúgy nem tettem meg érte mindent. Tipikus függő viselkedés, hogy mindig ugyanazt csinálom, és mégis más eredményt várok.

Mi volt a legnehezebb a lejövésben?

Egyrészt az alkoholelvonás. Ide, Komlóra hála istennek úgy tudtam jönni, hogy már két hete nem ittam, de valamennyi nyugtatót azért szedtem. Volt remegésem, izzadások, tehát először a fizikális tünetek. Az lemegy pár nap vagy egy hét alatt, és akkor jönnek a lelki dolgok: mit akarok én? Mit csinálok itt? Nagyon sokan elmennek és nem csinálják végig a terápiát. Másfél év alatt legalább ötven ember megszakította a kezelését.

Miért?

Nem tudom, de basszus, az életed múlik ezen! Semmi olyat nem kérnek itt, amit ne lehetne megcsinálni. Csak jön az ego, hogy jaj, mi az, hogy takarítanom kell, meg ezt meg azt meg kell csinálnom. Meg a teljes absztinencia és az izoláció. Elkezdtem naplót írni, hogy akkor írok egy könyvet, erre mondták, hogy nem azért vagy itt, hogy írogass, hanem azért, hogy valami történjen benned, mert meg fogsz halni. És elkérték a naplómat.

Milyen dolgokat éltél át a rehabilitáció során?

Ami pozitív volt, hogy az itteni közösségben voltak az idősebb terápiások, akik befogadóak és segítőkészek voltak. Itt nagyon be van osztva az idő, mert a lukas idők tudnak visszavinni a régi helyzetekbe. Nekem függőként a szabadság nagyon fontos volt. Munkába járni, pénzt keresni, befizetni a számlákat – ez sosem érdekelt. Mindig a feleségem vagy a barátnőm csinálta ezeket. Mindent másokkal intéztettem el, de most, a józan életben már mindent én csinálok. Aztán előjött az arroganciám, két hét után majdnem összeverekedtem a mentorommal, dobáltam a székeket a központi térben, és akkor mondták, hogy itt ilyet nem lehet, ha folytatom, el fognak küldeni. Olyan is volt, hogy én akartam elmenni, amikor többször szembesítettek magammal, de akkor inkább kapaszkodtam a székembe. Azt szoktuk mondani, hogy a csoda előtt öt perccel ne menj el, merthogy ez a csodák völgye, és itt bármi megtörténhet.

Nem véletlen, hogy ilyen hosszú a terápia, mert lassan történik a változás, nem egy nap alatt lettünk függők, és nem egy nap alatt fogunk felépülni. A türelem nagy erény, ezzel is dolgoznom kell. A terápiám alatt nagyon nehéz volt itt lenni. Nagyon sokszor sírtam, nehéz volt a szembesítés. A legszebb dolog, ami történt, hogy 12. hónapja voltam itt, és egyszer csak elfogott egy békés nyugalom, hogy basszus, most pont ott vagyok, ahol lennem kell.

Kaptál testre szabott feladatokat?

Zene- és színházterápiával is dolgozunk. Én feleltem a zeneszobáért, ahol a hangszereket tartjuk. Nekem kellett takarítanom a helyet, kiadni a hangszereket, de nem zenélhettem. Nem abban kell fejlődnöm, hogy tudok dobolni, hanem az önzetlenségben, hogy nincs bennem alázat, ezért is kaptam ezt a feladatot. Terápia közben volt olyan, hogy mondták, hogy hozzak ki egy cajónt és kérték, hogy csoporthelyzetben doboljam el, hogy most leteszem a hangszereket egy ideig, és mással fogok foglalkozni. Úgyhogy a cajónon eldoboltam nekik az érzéseimet.

Bő egy év után azt mondták, hogy köszi, tök jó minden, mehetsz?

Nem. Tizennégy hónapig voltam itt, amikor a segítők a félutas lakást javasolták Pécsen. Nem akartam menni, aztán mégis elfogadtam. Két és fél hónapig voltam a félutas lakásban, onnan jártam dolgozni. Ez az izolációból való integrálódás a nagy életbe. Ijesztő innen kimenni, ebből a védett környezetből. Féltem is.

„Nagyon itt ragadt a szívem ezen a helyen, Komlón” – ezt mondtad nekünk Orfűn. Aztán kisebb távollét után te is itt ragadtál, és most segítőként dolgozol.

Szeptemberben lesz három éve. Nekem itt, a terápia háromnegyed részénél még azt mondták, hogy „te egy elviselhetetlen ember vagy”. Két évre rá tárcsázták a telefont azzal, hogy „figyelj, arra gondoltunk, hogy ide jöhetnél dolgozni”. Ez a változás bizonyítéka, nagyszerű érzés volt.

Milyen először az egyik, majd a másik oldalról nézni ugyanazt a helyzetet?

Ez tök jó kérdés. A köztes időszakban többször is önkénteskedtem kint, és mindig megkérdeztem az itteni segítőket, hogy kell-e helyettesíteni valakit. Bennem az volt, hogy nagyon jó lenne segíteni másoknak a függőségben. Persze tudtam, hogy nem könnyű munka, elsősorban mentálisan. A rehabilitációs intézetekben sok helyen dolgoznak felépülő függők, van is egy olyan irodalom, hogy „A józanság mint hivatás”. Ezért elvégeztem egy szociális gondozó, ápoló, meg rehabilitációs konzulensi képzést. Azóta is járok képzésekre. Vannak ugye a tapasztalataim, és sokat tanulok a régebben itt dolgozó munkatársaktól, emellett képzem magamat. Ezt hivatásnak tekintem, nem is munkának. A legjobb segítők szerintem a tapasztalati segítők, és akik itt vannak terápiában, tudják, hogy mi is felépülő függők vagyunk, ami erőt ad nekik.

Van egy felnőtt fiad. Vele hogy alakult a kapcsolatod?

Akkor váltunk el, amikor 6 éves volt. Most 33 éves és operatőr, nagyon büszke vagyok rá, csinált például egy kisjátékfilmet is, Feltámadás címmel. Miután elváltunk, ők felköltöztek Budapestre, én Pécsen maradtam. Amikor megszületett, akkor ment a legjobban a kispálos időszak, ezért nagyon keveset voltam vele. Nem voltam jó apukája. Utána nem fizettem a gyerektartást, keveset láttam. Most kezd jó lenni a kapcsolatunk, ami nem tipikus apa-fia kapcsolat – mondjuk ő faternak hív –, hanem most teszek meg olyan dolgokat, amiket most már meg tudok tenni. Nagyon jó beszélgetéseink vannak. Biztos, hogy vannak még benne sérelmek, ha ő majd szeretne erről beszélni, akkor biztos azokról is tudunk majd beszélgetni. Nagyon hálás vagyok azért, hogy a volt feleségem és a férje szeretetben nevelték fel a fiamat, és úgy érzem, velük is jó a kapcsolatom.

Vendégként tértél vissza a Kispál és a Borzba. Augusztus óta négy koncerten vettél részt alkohol nélkül. Mi van most helyette?

Mindig ittam a koncertek előtt, most meg többet beszélgettem az Andrásékkal, a Lecsóval [Leskovics Gábor], Dióval [Dióssy D. Ákos] meg a többi zenész ismerősömmel. És most már figyeltem arra, hogy mit mondanak, milyen érzéseik vannak, hogy vannak ők, és így sokkal mélyebbek a beszélgetéseink. Azt is el merem mondani nekik, hogy szorongok. Merem vállalni az érzéseimet.

Az egésznek a legnehezebb része fölmenni a színpadra ennyi ember elé. Amit ad, az az, hogy most egyenlő partneri viszonyban érzem magam mindenkivel a zenekarból, és persze jó érzés, amikor megtapsolnak az emberek. De nem vágyom már rá, hogy nagy színpadokon legyek. Zenélni szeretek, szerintem ha tolószékes leszek, akkor is zenélni fogok. A felépülő társaimmal is van egy zenekarunk, egy héten egyszer próbálunk, ötletelgetünk, nincs teher. Az a zenekar neve, hogy Ez még nem az. Aztán majd lehet, hogy az lesz.

Az augusztusi és a májusi koncerttel a függőséged során jól ismert élethelyzetek és emberek tértek vissza. Ez visszahozhat régi reflexeket. Kísértés ez neked?

Azt szoktuk mondani, amikor valaki elkezdi a józan életét, hogy váltson játszóteret meg játszótársakat. Ez nem mindig történik meg. Ha sóvárgásom van, akkor kilépek a helyzetből vagy eljövök onnan. A májusi Budapest Park-os koncerteken volt olyan, hogy láttam, hogy a többiek bort isznak, én meg másra fókuszáltam akkor: nem azzal foglalkozom, hogy ők ihatnak, én meg nem. És most nem bedobtam gyorsan valamit a koncert előtt Orfűn, hanem öt perccel a fellépés előtt elmentem az erdőbe, és imádkoztam. Kértem a felsőbb erőt, hogy segítsen. Ez a spiritualitás egyik lényege, hogy nem én vagyok a világ közepe, hanem van egy nálam hatalmasabb erő. És ha valaki nem hívő, egy közösségben is meg tudja találni a felsőbb erőt. Mondjuk én hiszek, katolikus vagyok.

Eszerint a kísértéseket már tudod kezelni.

Ha bajban vagyok, és ha nagyon azt érzem, hogy innom kell, akkor a közösségben mindig van segítség. De vannak visszaesések. Azt tapasztaljuk, hogy ha valaki nem használja a program eszközeit, akkor nagy eséllyel szép lassan visszaeshet.

Ennek a lehetőségéhez hogy állsz?

Nagyon félek a visszaeséstől, és nem mondhatom száz százalékig, hogy ez nem történhet meg. Csak a mai nap megteszek mindent annak érdekében, hogy józan felépülő legyek. Azt gondolom, hogy az életem végéig dolgoznom kell magamon. Ez erőfeszítésekkel jár, de megéri az erőfeszítés, mert sokkal boldogabb az életem. Hálás vagyok, hogy függő vagyok, mert így gazdagabb lettem, még a nehézségek ellenére is. Van egy fontos idézet a Kati vagyok, alkoholista című könyvben: „Ha rossz helyen ülsz, akkor a jó helyen mindig üres a széked.” Az én székem már nem üres.

Ennek az interjúnak az elkészülésekor fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.