A vágány mellett vigyázzanak, a transzszibériai multiverzum mindenkit beszippant!

Mióta minden, de tényleg minden (minden) a multiverzumról szól, az ember a legváratlanabb helyeken találkozik a párhuzamos valóságok egymásra licitáló megfejtéseivel. Például, ha arra jár, a Katona József Színházban, a Moszkva-Peking Transzszimfónia előadásán. „Dokumentumabszurd” – jelöli a színlap a darab műfaját, ilyen persze nincs, amit az alkotók is tudnak, és maximálisan ki is használnak:

nem létező műfajban bármit lehet, például dimenziókaput nyitni a transzszibériai expresszen.

A Moszkva-Peking Transzszimfónia igazi „békeidős” darab, amibe lassan bekúszik a jelen, és a fenyegető jövő is. Habár egyáltalán nem politikai dráma, ma már a címe is egészen máshogy cseng, mint öt éve, amikor megszületett az előadás ötlete.

2017-ben Bodó Viktor Kárpáti Péter drámaíróval és magyar-német alkotótársaikkal együtt felszálltak a transzszibériai expresszre, és elrobogtak rajta Moszkvától Pekingig. Az utazás élményei alapján Kárpáti Péter írta meg a darabot, amit abban az évben be is mutattak Frankfurtban Bodó Viktor rendezésében.

Egy elmúlt világ utolsó másodpercei

A magyarországi bemutató időpontja a járvány kitörése miatt két évet csúszott, azóta pedig nagyot fordult a világ, különösen az a része, ahol a világ leghosszabb vasútvonala fut. Kárpáti Péter (aki a háború kitörésére reagálva alakított is a szövegen) az előadás színlapján olvasható ajánlóban úgy fogalmaz: „akkor még nem tudtam, hogy egy elmúlt világ utolsó másodperceit rögzítem.”

A Katona színpadán most, 2022 tavaszán, Novák Eszter rendezésében ismét életre kel ez a világ – és még egy rakás másik is. A végtelen zakatolásban egymásba folynak a napok, városok, végtelennek tűnő nyírfaerdők és lassan a valóságok is. A szinte folyamatosan forgó színpadon egyre elképesztőbb figurák tűnnek fel és tűnnek el másodpercek töredéke alatt, amiről egyre kevésbé hisszük el, hogy a kulisszákban megbújó gyorskezű öltöztetők érdeme (az előadásban 18 színész játszik megszámlálhatatlan karaktert, jelmez: Zeke Edit), és egyre inkább kezdünk hinni a csodában, no és abban, hogy a takarásban tényleg megnyílt az a bizonyos dimenziókapu. Az illúzióra persze a maga önkritikus stílusában az előadás is rájátszik:

– Mi ez, valami dimenziókapu?
– Igen, és mi vagyunk a férgek a féreglyukban – hangzik fel a minden tisztességes sci-fiben kötelező dialógus.

A díszlet: szocreál vonatbelső (avagy pályaudvar, repülő csészealj, börtön, purgatórium – díszlet: Horváth Jenny). A folyosón szamovár: kiszuperált R2D2. A mindent-mindenhol-mindenkor ellenőrzése alatt tartó kalauznő (Pelsőczy Réka) babakocsiból osztja a teafiltert, a csokit és a változatos méretű plüssfókákat. A vécé általában nem működik. Dohányozni tilos, de néha egyszerűen muszáj.

Tehetetlenül sodródunk, leszállni se lehet

A darab „főszereplője” a német Moritz (Mészáros Béla alakításában kicsit esetlen, kicsit elveszett, de nagyon is szerethető férfi), a kívülálló, aki a nyelvi és kulturális falak mögül kukucskálva ugyanúgy rácsodálkozik erre a furcsa világra, mint a nézőtér soraiban ülők. Hogy miért szállt fel a vonatra, és hova tart, nem derül ki, és egy idő után jelentőségét is veszti a kérdés. Moritz tehetetlenül sodródik ebben az intergalaktikus centrifugában, aminek lassan ő maga is a része lesz, talán önszántából, talán csak azért, mert erről a vonatról nem igazán lehet leszállni, hát meg kell tanulni (túl)élni rajta. Az is lehet, hogy nincs végállomás.

Nem véletlen szerepel a címben az, hogy transzszimfónia: a darabban végig hangsúlyosan jelen van a zene, a szereplők előbb-utóbb mind hangszert ragadnak és/vagy dalra fakadnak (zene: Lázár Zsigmond). A kulturális és nyelvi kavalkádba mindenféle zenei stílus keveredik, a kórus egyre nagyobb és egyre hangosabb, néha még a hangszerek is megnőnek. Itt tényleg minden lehetséges.

A szimfonikus zenekar tagjai: mozdonyszerető kalauzok, európai szeretőkről álmodozó orosz csajok, kamcsatkai szellemlányok, hosszan (nagyon hosszan) nosztalgiázó nyugdíjasok, pussy riotok, Elvis-imitátorok, farkasfejű halálügynökök, nyuszik, bőröndkutyák, szárított halak, életre kelt alteregók, fitneszőrültek, vodkavedelő irodalmárok, filozófusok, történészek és életművészek – egyszerre nagyon valóságos és nagyon valószerűtlen karakterek.

Moritz orosz útitársait (Keresztes Tamás és Bányai Kelemen Barna remek komikus párosát) csak egy dolog érdekli a káoszban: mikor és milyen körülmények között gyújthatnak végre rá. A körömrágó, percszámolgató láncdohányosok a legföldhözragadtabb utasok az egész vonaton, talán éppen ezért velük/rajtuk nevetünk a legtöbbet. Aztán róluk is egyre kevésbé hisszük el, hogy Kárpáti tényleg találkozott velük azon a bizonyos 2017-es utazáson.

Kárpáti drámája kimondatlanul és kimondottan is békéért kiált.

A kórus egyre hangosabban énekli: „Mondd, hogy ahol állunk, atomfegyvermentes övezet, mondd, hogy az álmunk atomfegyvermentes.” Talán nem annak indult, de végül az lett, ami: álomkép a régi Oroszországról, és egy tovatűnő, talán valóságos, talán képzelt világról, ahol gyomorgörcs nélkül lehet nevetni azon, hogy szegény németek nem ünneplik május 9-én a Győzelem Napját, hogy a Putyin koronázási kardján dolgozó kovács igazából semmit nem gondol Putyinról, és azon is, hogy van, akinek a Lenin sugárúton „európai fílingje” van.

Nincs magyarázat

A vonat aztán hirtelen berobog a rögvalóságba, abba a dimenzióba, ahol a darab meseszerű, groteszk-gyönyörű Oroszországa háborús agresszor és véres diktatúra. „Visz ez a vonat oda, ahova nem akarom” – énekli Moritz, egy utolsó pillantást vetünk a kulissza mögött eltűnő ukrán zászlóra, a vonat megy tovább. Talán túl éles, túl direkt a kép, a zászlóval, a dallal, a vigyázzállásba dermedt katonákkal, de talán szükségünk is van erre a direktségre. A háború sem kopog, ajtóstul ront ránk.

A Moszva-Peking Transzszimfónia nem kínál semmilyen megfejtést és magyarázatot. Békeidőben ez talán zavarna minket, most inkább megnyugtat a tudat: ezt nem is kell, talán nem is lehet érteni. Leszállni úgyse tudunk, ordítunk hát egyet a telihold alatt.