A vágány mellett vigyázzanak, a transzszibériai multiverzum mindenkit beszippant!
2022. május 15. – 23:35
A Moszkva-Peking Transzszimfónia öt évvel ezelőtt, még egy egészen más világban született meg. 2022-ben, mire a dráma eljutott a magyarországi bemutatóig, már a címe is máshogy cseng. Kárpáti Péter drámaíró szövegét Novák Eszter vitte színre a Katona József Színház színpadán, május 14-én mutatták be. A premier előtti előadást néztük meg.
Mióta minden, de tényleg minden (minden) a multiverzumról szól, az ember a legváratlanabb helyeken találkozik a párhuzamos valóságok egymásra licitáló megfejtéseivel. Például, ha arra jár, a Katona József Színházban, a Moszkva-Peking Transzszimfónia előadásán. „Dokumentumabszurd” – jelöli a színlap a darab műfaját, ilyen persze nincs, amit az alkotók is tudnak, és maximálisan ki is használnak:
nem létező műfajban bármit lehet, például dimenziókaput nyitni a transzszibériai expresszen.
A Moszkva-Peking Transzszimfónia igazi „békeidős” darab, amibe lassan bekúszik a jelen, és a fenyegető jövő is. Habár egyáltalán nem politikai dráma, ma már a címe is egészen máshogy cseng, mint öt éve, amikor megszületett az előadás ötlete.
2017-ben Bodó Viktor Kárpáti Péter drámaíróval és magyar-német alkotótársaikkal együtt felszálltak a transzszibériai expresszre, és elrobogtak rajta Moszkvától Pekingig. Az utazás élményei alapján Kárpáti Péter írta meg a darabot, amit abban az évben be is mutattak Frankfurtban Bodó Viktor rendezésében.
Egy elmúlt világ utolsó másodpercei
A magyarországi bemutató időpontja a járvány kitörése miatt két évet csúszott, azóta pedig nagyot fordult a világ, különösen az a része, ahol a világ leghosszabb vasútvonala fut. Kárpáti Péter (aki a háború kitörésére reagálva alakított is a szövegen) az előadás színlapján olvasható ajánlóban úgy fogalmaz: „akkor még nem tudtam, hogy egy elmúlt világ utolsó másodperceit rögzítem.”
A Katona színpadán most, 2022 tavaszán, Novák Eszter rendezésében ismét életre kel ez a világ – és még egy rakás másik is. A végtelen zakatolásban egymásba folynak a napok, városok, végtelennek tűnő nyírfaerdők és lassan a valóságok is. A szinte folyamatosan forgó színpadon egyre elképesztőbb figurák tűnnek fel és tűnnek el másodpercek töredéke alatt, amiről egyre kevésbé hisszük el, hogy a kulisszákban megbújó gyorskezű öltöztetők érdeme (az előadásban 18 színész játszik megszámlálhatatlan karaktert, jelmez: Zeke Edit), és egyre inkább kezdünk hinni a csodában, no és abban, hogy a takarásban tényleg megnyílt az a bizonyos dimenziókapu. Az illúzióra persze a maga önkritikus stílusában az előadás is rájátszik:
– Mi ez, valami dimenziókapu?
– Igen, és mi vagyunk a férgek a féreglyukban – hangzik fel a minden tisztességes sci-fiben kötelező dialógus.
A díszlet: szocreál vonatbelső (avagy pályaudvar, repülő csészealj, börtön, purgatórium – díszlet: Horváth Jenny). A folyosón szamovár: kiszuperált R2D2. A mindent-mindenhol-mindenkor ellenőrzése alatt tartó kalauznő (Pelsőczy Réka) babakocsiból osztja a teafiltert, a csokit és a változatos méretű plüssfókákat. A vécé általában nem működik. Dohányozni tilos, de néha egyszerűen muszáj.
Tehetetlenül sodródunk, leszállni se lehet
A darab „főszereplője” a német Moritz (Mészáros Béla alakításában kicsit esetlen, kicsit elveszett, de nagyon is szerethető férfi), a kívülálló, aki a nyelvi és kulturális falak mögül kukucskálva ugyanúgy rácsodálkozik erre a furcsa világra, mint a nézőtér soraiban ülők. Hogy miért szállt fel a vonatra, és hova tart, nem derül ki, és egy idő után jelentőségét is veszti a kérdés. Moritz tehetetlenül sodródik ebben az intergalaktikus centrifugában, aminek lassan ő maga is a része lesz, talán önszántából, talán csak azért, mert erről a vonatról nem igazán lehet leszállni, hát meg kell tanulni (túl)élni rajta. Az is lehet, hogy nincs végállomás.
Nem véletlen szerepel a címben az, hogy transzszimfónia: a darabban végig hangsúlyosan jelen van a zene, a szereplők előbb-utóbb mind hangszert ragadnak és/vagy dalra fakadnak (zene: Lázár Zsigmond). A kulturális és nyelvi kavalkádba mindenféle zenei stílus keveredik, a kórus egyre nagyobb és egyre hangosabb, néha még a hangszerek is megnőnek. Itt tényleg minden lehetséges.
A szimfonikus zenekar tagjai: mozdonyszerető kalauzok, európai szeretőkről álmodozó orosz csajok, kamcsatkai szellemlányok, hosszan (nagyon hosszan) nosztalgiázó nyugdíjasok, pussy riotok, Elvis-imitátorok, farkasfejű halálügynökök, nyuszik, bőröndkutyák, szárított halak, életre kelt alteregók, fitneszőrültek, vodkavedelő irodalmárok, filozófusok, történészek és életművészek – egyszerre nagyon valóságos és nagyon valószerűtlen karakterek.
Moritz orosz útitársait (Keresztes Tamás és Bányai Kelemen Barna remek komikus párosát) csak egy dolog érdekli a káoszban: mikor és milyen körülmények között gyújthatnak végre rá. A körömrágó, percszámolgató láncdohányosok a legföldhözragadtabb utasok az egész vonaton, talán éppen ezért velük/rajtuk nevetünk a legtöbbet. Aztán róluk is egyre kevésbé hisszük el, hogy Kárpáti tényleg találkozott velük azon a bizonyos 2017-es utazáson.
Kárpáti drámája kimondatlanul és kimondottan is békéért kiált.
A kórus egyre hangosabban énekli: „Mondd, hogy ahol állunk, atomfegyvermentes övezet, mondd, hogy az álmunk atomfegyvermentes.” Talán nem annak indult, de végül az lett, ami: álomkép a régi Oroszországról, és egy tovatűnő, talán valóságos, talán képzelt világról, ahol gyomorgörcs nélkül lehet nevetni azon, hogy szegény németek nem ünneplik május 9-én a Győzelem Napját, hogy a Putyin koronázási kardján dolgozó kovács igazából semmit nem gondol Putyinról, és azon is, hogy van, akinek a Lenin sugárúton „európai fílingje” van.
Nincs magyarázat
A vonat aztán hirtelen berobog a rögvalóságba, abba a dimenzióba, ahol a darab meseszerű, groteszk-gyönyörű Oroszországa háborús agresszor és véres diktatúra. „Visz ez a vonat oda, ahova nem akarom” – énekli Moritz, egy utolsó pillantást vetünk a kulissza mögött eltűnő ukrán zászlóra, a vonat megy tovább. Talán túl éles, túl direkt a kép, a zászlóval, a dallal, a vigyázzállásba dermedt katonákkal, de talán szükségünk is van erre a direktségre. A háború sem kopog, ajtóstul ront ránk.
A Moszva-Peking Transzszimfónia nem kínál semmilyen megfejtést és magyarázatot. Békeidőben ez talán zavarna minket, most inkább megnyugtat a tudat: ezt nem is kell, talán nem is lehet érteni. Leszállni úgyse tudunk, ordítunk hát egyet a telihold alatt.
Cím: Moszkva-Peking Transzszimfónia
Író-dramaturg: Kárpáti Péter
Rendező: Novák Eszter
Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, Kiss Eszter, Mészáros Béla, Rajkai Zoltán, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Hornung Gábor, Gloviczki Bernát e.h., Hajdu Tamás Miklós e.h., Jakab Balázs e.h., Kanyó Kata e.h., László Gáspár e.h., Pásztor Dániel e.h.
Hossz: 2 óra 30 perc, egy szünettel