Cserhalmi György: Azt mondják Árpa Attilára, hogy színész. Akkor mi vagyok én?

Két fontos beszédének, vagyis egy beszédének és egy felolvasásának a felidézésével kezdődött a több mint egyórás interjú Cserhalmi Györggyel Veiszer Alinda legújabb műsorában (a teljes, több mint egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében). A Kossuth- és Balázs Béla-díjas nemzet színészének az 1989. március 15-én felolvasott 12 pontjáról és a nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémián mondott, nagy port kavart székfoglaló beszédéről van szó.

„Voltam én sokszor” március 15-i ünnepségeken, szétvert ünnepségeken is, idézte fel, ahogyan azt is: voltak, akiket március 14-én elvittek, másnap kiengedtek, „ők voltak az elit”, akik „még a vacsorát is megrendelhették”, és később „ők voltak a rendszerváltók”, de ő nem tartozott közéjük. A szétvert március 15-i ünnepségek után „én a proliszakaszban voltam”, nem voltak ellenzéki kapcsolatai sem, ezért 1989-ben „meg is lepett engem, hogy megkerestek ezzel a 12 ponttal”. A megkeresésre gondolkodási időt kért, „gyalázatos, ciki, hogy betojtam”.

– De betojt?
– Igen.
– Mitől?
– Attól, hogy lelőnek. Aztán azt mondtam magamban, hogy atyamáriám, erre azt mondani, hogy kérek szépen gondolkodási időt? És akkor mondtam, hogy rendben van, elvállalom.
– Ez a betojás, ez jellemző volt magára? Ami miatt mostanában a legtöbbet beszélnek magáról, a művészeti akadémián elmondott székfoglalója, amiatt is be volt tojva? Szerintem pontosan tudta akkor is, hogy mi fog történni.
– Persze, hogy tudtam. De hát attól még be lehettem tojva.
– De be volt?
– Annyira nem. De átsuhant az ember fején, hogy van egy tízéves gyerekem, és mi lesz, hogyha fejbe lőnek?
– Hát akkor ott már nem volt lövöldözés.
– Nem volt, hálistennek.
– És [most] az MMA előtt be volt tojva?
– Nem. Mitől lettem volna? Ha be lettem volna tojva, akkor más beszédet mondok.
– És mire számított, mi lesz, ha elmondja azt a beszédet?
– Erre nem számítottam, ami lett.
– Arra nem számított, hogy ilyen hangos ellenérzéseket vált ki?
– Nem. Én azt gondolom, hogy ez tök igaz, amit én elmondtam.

Az MMA-ra, az akadémiai tagságára (vagy nem tagságára) később még visszatérnek, elmeséli, hogy bent volt a kórházban, amikor felhívták, hogy akar-e tag lenni, „kérték, hogy gondolkodjak el ezen az egészen, és ezt mondtam, hogy ha megúszom a rákot, akkor igen… Az ember ott fekszik egy ágyon, lehet, hogy meghal, és rádöbben, hogy hiú. És baromi jó volt hiúnak lenni azon az ágyon, ahol haldokolni szoktak.”

A beszéde apropóján Alinda rákérdez, hogy provokatőr-e, amiből egy debreceni gimnáziumi történet kerekedik ki, konfliktusa az iskola igazgatójával, aminek része volt egy fojtogatáshoz közelítő nyakkendőhúzás is. Később utánanézett az igazgatónak, és kiderült, hogy „a múltjában volt nyilaskeresztes párt, aztán áthelyeződött a komcsi pártba, ahogy annak idején az úgynevezett szocialista ember... Én ezt utáltam”

A múltidézésben előkerül, hogy az anyai nagypapájának a testvére volt Dálnoki Miklós Béla vezérkari főnök, majd a Debrecenben megválasztott ideiglenes kormány miniszterelnöke. Milyen hagyaték, hogy az ember családjában van egy horthysta tiszt, kérdezi Alinda, amit Cserhalmi egyből kijavít: „kettő is volt, édesapám is az volt”. A jogász végzettségű apja a frontról hazakerülve 1945 után sokáig nem kapott munkát, a Horthy-korszakról sem beszélt soha. „A nagyapám, aki evangélikus kántortanító volt Mogyoródon, ő se. Volt egy közmegegyezés, hogy apát ezzel kapcsolatban békén hagyjuk. Nagyon furák voltak... Voltak olyan éjszakák, amikor üvöltésre ébredtünk, mert apámnak rémálmai voltak”, háborús rémálmok, amikről az anyja csak az apja halála után mesélt neki részletesen.

– Nem volt nekünk apukánk... A háború elvette az apukánkat. A Cserhalmi Gyula, az nem vitt minket kirándulni, engem nem tanított sakkozni, biciklizni... Nagyapám nevelt igazából.

Ilyen háttérrel és előélettel mit gondolt a politikáról, kérdezi Alinda.

– Egy deklasszált család, annak idején úgy hívták ezt a cuccot, amik mi voltunk. Mindenfelől verbuválódtunk, gyakorlatilag Trianonkor kerültünk be ide Budapestre, Bácskából meg inkább Besztercebánya környékéről jött a család. (...) Hazulról hoztam egy jobboldali, konzervatív indíttatást...
– Ez mennyire van közel mondjuk Horthyhoz?
– Nekem semmi, mert én a magam részéről utálom úgy, ahogy van. Apám se szerette. Ezt soha nem mondta ki, de lehetett tudni. Volt neki kis ezüst, nagy ezüst, minden vitézségi lószar, de nem énekelte a Horthy Miklós katonája vagyok-ot.

Bár 1956-ban még csak 8 éves volt, élénk emlékei maradtak meg az utcájukban sorban álló szovjet tankokról, a felgyújtott tankokból menekülő, égő emberekről, egy oldalkocsi motorbicikliről, amiről lőni kezdték őket, kenyérért sorba állókat. Innen kanyarodnak át az életének egy nem ismer fejezetére.

– Mit csinált maga '56-ban, ami miatt '57-ben nevelőintézetbe került?
– Semmit.
– Akkor miért?
– Így alakult.
– Azt hittem, köze van '56-hoz.
– Sokan azt hiszik.
– De hogy alakult így?
– Nem mondom el.
– Miért nem?
– Mert az az életemnek egy olyan pontja, amiről nem szívesen beszélek. Semmi rosszat nem csináltam.
– Csak annyira szeretném érezni, hogy hogy történhet meg, hogy az ember nem csinál semmit, és az egyik legdurvább helyre kerül egy időre.
– Mindegy, ott voltam, az a lényeg. És nagyon sokat köszönhetek neki, és visszatartott nagyon sok mindentől.
– Mit köszönhet neki?
– Megtanultam, hogy nagyon kemény az élet már nyolcévesen, vagy kilencévesen. Úgy kezdődött a reggel, hogy az alsó ágy és a felső ágy egymással szemben, és egy-egy pofon egymásnak, tízig.
– Parancsra?
– Igen. És ott állt a nevelő, és ha neki nem tetszett a pofon nagysága, akkor ő adta. Jó, hát így olyan álla nőtt az embernek, hogy aztán üthették, később lepattant róla.

Beszélnek az interjúban 1968-ról, amiért egyszer ő bocsánatot kért, amikor a színházával az akkori Csehszlovákiában jártak, és ameddig ő elhitte, hogy a szocializmus akár jó is lehet, „az én nemzedékemben mindenki elhitte”, pedig az ő családjában még az sem hangzott el, tér ki a válaszban erre is, ami akkoriban nagyon sok családban, „hogy nem baj, fiam, neked majd jobb lesz, mint nekünk volt”, mert „a mi családunknak a háború előtt jól ment, nem volt kérdés, hogy az életünk rendben van”.

A bocsánatkérése kapcsán, ami egy szimbolikus gesztus volt, egy ország, egy nemzet bűnéért, Alinda a hazafiság fogalmát veszi elő, és ez meghatározza az interjú hátralévő részét (bár 1968 kapcsán beszél arról is, hogyan kiáltotta ki őket, a '68-as színészgenerációt a nép ellenségének a kritika, pontosabban egy kritikus), és hogy a kultúrpolitika három T-je (tűrt, tiltott, támogatott) az olyan, aminél „mocskosabb ötlet még a világon nem volt, már a kultúrában”.

– Ez a bocsánatkérés azért, amit a magyar politika tett, ez valamiféle hazafiság?
– Nem tudom, mert piszkosul visszaéltek már ezzel a fogalommal. Üljünk le egymással szemben. Ki tud több népdalt? Ki ismeri jobban a magyar történelmet? Ki szemetel többet az utcán? Ki tud többet Trianonról? Ki tudja a görög irodalmat, ki tudja az Ótestamentumot? Menjünk végig!
– Ez legyen a hazafiság koordinátarendszere?
– Többek között. Lehet mindent, az égegyadta világon. Csak akkor nekem is lehessen.
– És ebben a koordinátarendszerben hova teszi magát?
– Sehova. Nekem van egy alapelvem, minden fontos és mindenki fontos a világon, csak én nem.
– Ezt miért mondja?
– Mert így is gondolom. Azért, mert látom ezeket a rettenetes „én aztán, jaj, istenem, föllökök egy NATO-tankot a mellkasommal, akkora hazafi vagyok”... Hagyjuk már a fenébe!

Majd amikor Alinda ezt próbálja továbbvinni, Cserhalmi egyszer csak visszakérdez:

– Azt mondják Árpa Attilára, hogy színész. Akkor mi vagyok én?
– Csalódott.
– Nem, nem. Akkor kérdezem, hogy mi vagyok én. Ha ő azt mondja nekem, hogy ő fontos, akkor mi vagyok én? Akkor nem vagyok fontos, hát nyilvánvaló.
– Ahhoz képest nagyon sokat foglalkoznak magával...
– Ízlésem ellen való.
– Nem pont jó, mert így rá tud világítani dolgokra?
– Tudnék erre egy jót válaszolni, de nem akarok.
– Na, nyugodtan.
– Elkezdtünk élni egy monológvilágban itt az utolsó nem tudom, hány esztendőben. És mivel a színház erre nem talál választ, tehát a saját műfajom, azt gondoltam magamban az SZFE szétrúgása után, hogy mi lenne, ha én is mondanék monológokat?

Ha az az oldal mondja a monológját, ahova én tartoztam, és bizonyos értelemben most is tartozom, az mondja a monológját, és az egyre butább, egyre egyszerűbb, egyre primitívebb, akkor mondjunk jó monológokat. Nagyon jókat.

– Ez a konzervatív oldal monológja?
– Hát persze. Hát ennek a [másik] oldalnak a dialógja meg követhetetlenek. Ha erről szól a dialóg, akkor inkább nem kell. Erre mondja a nép, hogy a kurva anyád.

A „másik oldal” előjön akkor is, amikor Alinda arról beszél, hogy az Új Színházból annak idején azért kellett eljönnie, mert „beleszólt a politika”.

– Gy. Németh Erzsébet politikus? Schiffer János politikus? Ugyan már! Statiszták.
– Kik a politikusok, ha ők statiszták?
– Akik ránk küldték őket. Horn Gyula mondta, hogy igen, menjenek oda, neki ajándékozom a színházat X-nek, Y-nak, Z-nek.

A hazafiságra még egyszer visszakanyarodik: „Nem tudják az emberek, akik ezeket a marhaságokat mondják, hogy amikor tényleg tetemre hívja az embert a sors, és azt mondja, hogy na akkor most mutasd meg, milyen hazafi vagy, az borzalmas, mert ott vér szokott folyni.”

A beszélgetésben kitérnek Vidnyánszky Attilára is, akivel Cserhalmi dolgozott együtt, jó munkafolyamatnak tartja azt a mai napig is. „Akkor ez most mi?” – kérdez rá Alinda az SZFE-vel vitába keveredett színésztől.

– Attila elkövette azt a hibát, hogy belerúgott a mestereimbe. Azt én nem engedem.
– Miközben tőlük is menekült egy ponton, a konfliktusok elől – utal vissza Alinda a műsor egy korábbi részére, Zsámbéki Gáborra és Székely Gáborra.
– Igen. De ők a mestereim. Velük töltöttem az életemet. És azt kérdőjelezték meg, hogy egyáltalán csináltunk-e valamit, vagy csak komcsiskodtunk, marxistáskodtunk. Ezt nem veszem jó néven. Miközben arra is hivatkozik, hogy többek között miattam is jött Magyarországra.

De erről nem beszélt Vidnyánszkyval, ma már szerinte nincs köztük beszélőviszony. Viszont „azon nagyon röhögtem, amikor mondták az aranydiplomámmal kapcsolatban, hogy nem találták meg a telefonszámomat. Hát ott van a Vidnyánszkynál a telefonszámom.”