Miért akarunk az égvilágon mindent kirántani?

2021. március 01. – 21:24

frissítve

Miért akarunk az égvilágon mindent kirántani?
Fotó: Ács Bori / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A „kirántott” hús maga a magyar szeretetnyelv, annak magassága és mélysége egyszerre. Ünnep, vasárnapi ebéd és lakodalom, születésnap és családi összejövetel. Bőség és gazdagság. A rántott hús fokozása, ha sokféle étel kerül az asztalra, mind kirántva. További fokozása a mennyiség és a méret: a rántott hús lelóg a tányérról vagy hegyekben áll. Esetleg mindkettő. Étteremben, ahol biztosan legalább tízféle lesz az étlapon, rántott húst rendelünk, hiszen az a biztos: akkor nem nyúlhatunk mellé, gondoljuk (pedig mennyire). A világ jár csodájára a kifőzdéinknek, ahol asztalnyi méretű rántott húsokat kapni, nem finomak, persze, de hát óriási, és ez a lényeg. Mindenki szereti, aki nem, az ehet rántott sajtot, rántott gombát, rántott májat, rántott velőt, borjúlábat, krumplit, tojást, tököt.

Zsemle, párizsi

A kabátos hús ugyanakkor a hideg zsemlébe vágott tegnapi rántott hús a büfében, az ínség és a hiány jótékony takarója, a szocializmus húshiányában a rántott párizsi, a bélszínroló, az egérke (mikor a puszta panírt golyókban kisütik) volt. Néhány éve, mióta az internet voltaképp megtelt ételfotókkal, létrejöttek ezek a vicces közösségi oldalak, amelyek a kifejezetten csúnya ételfotók gyűjtésére szakosodtak.

Ezek alatt a valóban teljesen szürreális képek alatt a leggyakoribb hozzáfűzés, ami már szállóigévé vált: „ki kellett volna rántani”. Mert ez az, amit mi a konyhában teszünk. Ha az alapanyag nagyon jó: kirántjuk. Amikor nagyon rossz: hát akkor is kirántjuk. És ez nem is vicc, elég visszagondolni Benke Laci bácsi teljes életművére, mely lecsós rántott pacalokon át vezetett az országos népszerűséghez.

Senki nem ránt semmit

A rántott szó eredeti formája „rátott” (‘sült’) volt, az -n később illesztődött a szóba népetimológia nyomán. (Ez az a jelenség, mikor egy szó idegen számunkra, ezért egy másik, alakban hasonló, ismerős, de az eredetihez jelentésben nem rokon szót húzunk rá. Saját példa erre a kisfiam, aki a „gulyáslevest” „gólyás leves”-nek nevezte, hiszen a gólyának a gulyával ellentétben volt számára jelentése.) Ebben a XVII. századi csukareceptben már a „ránt” alakban, de a „zsírban sütés” jelentéssel használják a kifejezést: „de gyakran az szító vason megrántogasd, hogy meg ne ragadjon…”. Az, hogy a kisütött hús vagy hal panírt kap, valószínűleg az eredeti jelentés szűkülése volt. Tehát az égvilágon semmit nem rángatunk, ha bundában, olajban sütünk ki valamit, és nem is tettek így őseink sem.

Az újkori magyar receptekben nem találni még csak panírozáshoz hasonló eljárást sem, nincs ilyen a Szakácsmesterségnek könyvecskéjében, sem más receptben egészen sokáig. Az újkorban még leginkább egészben sütötték vagy főzték a húsokat, és sokféle mártással tálalták őket. Szinte biztos, hogy Bécsből érkezett hozzánk a panírozás technikája, hogy mikor, az kevésbé. A legrégebbi német nyelvű bécsi szelet receptje Katharina Prato könyvében található, ami 1830-as. Az azonban vita tárgya, hogy Bécsben keletkezett-e, vagy olasz átvételről van szó. Az osztrákok természetesen a sajátjuknak mondják, az olaszoknak pedig még régebbi, 12. századi dokumentumaik is vannak morzsában sült hússzeletekről, méghozzá Milánó történetéből. Így lett az olasz rántott hús „cotoletta alla milanese”.

Fotó: Ács Bori / Telex

Ugyanakkor úgy tűnik, ebben az időszakban már Angliában is készítettek ilyesmit – nem véletlen tehát, hogy a történelem első rántott Mars szelete is a Szigetországban sülhetett meg kevesebb, mint 200 évvel később. A Magyar Néprajz szerint nálunk az 1800-as évek elejétől alkalmazták, de az biztos, hogy a század közepére mindenütt elterjedt, már több étterem menüjén is szerepelt. Mindennek történelmi okai vannak, hiszen a Habsburg Birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia idején az osztrák, magyar és sok más nemzettel való szoros együttélésben nyilván a nyelvvel és a kultúrával együtt az étkezési szokások, receptek és konyhatrükkök is intenzívebben terjedtek. Ezekben az években alakult ki mindaz, amit ma magyar gasztronómiának gondolunk.

Korai magyar receptek

A legrégebbi magyar rántott hús recept, amit találtam, Simai Kristóf a 18-19. század fordulójának évtizedeiben gyűjtögetett étel-leírásai között volt, tehát viszonylag korai. Rögtön háromféle módszert is ad hozzá: az egyik előbb zsemlemorzsába forgatja, majd sörtésztában süti ki az egész csirkedarabokat, a másik zsemlemorzsa-liszt keverékébe forgatja sütés előtt a húst. A panírozás is megjelenik már, csak egy zöldséges, fűszeres alaplében pácolja a húsokat, mielőtt lisztbe, tojásba, majd morzsába forgatná őket. Mindhárom folyamat végén bő vajban süti ki a húst. Az 1835-ös Németh Zsuzsanna-féle könyvben is van rántott hús, ahogy a későbbi Zilahy Ágnes szakácskönyv is ír ilyen ételről, Rézi néni szegedi szakácskönyvében, ami még későbbi, viszont csak egyetlen bécsi szeletet találni. Itt tehát még a panírozás egyáltalán nem olyan mindenható, mint a későbbiekben.

A 20. század eleji szakácskönyvekben már egyre népszerűbb lesz ez a technika, Móra Ferencné hatféle rántott ételt ír le, Magyar Eleknél pedig hosszú, ízes esszé is szerepel a rántott csirke csodáiról. „Nem is hinném, hogy komoly ellenfélre akad útjában, hiszen talán nincs is olyan ember, aki a rántott csirkét nem szereti” – írja az Ínyesmester, aki csaknem harminc féle rántott étel leírását közli könyvében

A legfontosabb kérdés: vastag vagy vékony?

Ha maga a panírozás technológiája még osztrák is, a legrégebbi magyar rántott húsok, különösen a csirkék, melyeket sokan gondolnak máig is eszményinek, egészen másfélék voltak, mint az elegáns, hajszálvékonyra klopfolt bécsi borjúszelet. A klasszikus magyar rántott csirkék tavasszal készültek, frissen vágott csirkéből, és természetesen annak minden részét bepanírozták, szárnyat, combot, májat is, és kirántották, klopfolás nélkül, vastagon, csontostul, bőröstül. Mindezt persze nem olajban, hanem bőséges zsírban sütötték ki.

A mai háziszakács még mindig imádja a rántott húst, ezt kérnének a gyerekek minden nap a palacsinta elé, de utál panírozni, utálja az olajban sütés maceráját. Így lehet, hogy az utóbbi években a hazai internet legnépszerűbb receptjei az „egyszerű”, a „villámgyors” és a „mosogatás nélküli” megoldások. Lehet ilyesmivel kísérletezni, ott van például Dragomán György egydobozos trükkje (mikor a húst dobozba teszi, majd fázisokban adja hozzá a panír elemeit, mindegyiket külön alaposan összerázva), de rántott húst készíteni mindig óriási
rendetlenséggel, olajszaggal és mosogatással jár. Mégis, valamiért úgy érezzük, meg kell tennünk, és meg is tesszük.

Fotó: Ács Bori / Telex

A miénk is, meg mindenki másé

A rántott hús annyira identitásunk része, nemzettudatunk alapköve, hogy nyilván magyarnak gondoljuk, miénk. Így vagy úgy azonban szinte az egész világ lelkének egyik legkedvesebb étele a hús, amely valamilyen bundában, bő zsiradékban sül ki. Az amerikai rántott hús története elképesztően izgalmas, valószínűleg skót letelepedők vitték magukkal a receptet, majd kérték afroamerikai rabszolgáiktól, hogy készítsenek nekik, így lett szép lassan kifejezetten nekik tulajdonított étel a bundázott hús. A sztori szerint később ez a tudás segített az afroamerikaiaknak a saját lábukra állni, ahogy ezt az általuk profi szintre emelt fogást árulni kezdték, majd büféket, éttermeket alapítottak. A rántás Amerikában egészen mást jelent, mint az osztrák-olasz-magyar stílusban, sőt, olyannyira fontos alapétele ez az Egyesült Államoknak, hogy már rengeteg alváltozata is létezik. Az úgynevezett déli típus valamilyen tejtermékbe (íróba, joghurtba) forgatott, pácolt, majd lisztes-keményítős keverékkel panírozott csirkét jelent. Ezt közvetlenül a sütés után gyakran megszórják valamilyen fűszerkeverékkel. A bunda teljesen közvetlenül vonja be a húst, nincs olyan levegőrés, mint a mi panírunknál, és sokkal-sokkal ropogósabb.

Innentől kezdve nem lesz már annyira meglepő, hogy ha Ázsia irányába indulunk, mindenütt találunk rántott húsokat. Ezeknek nagy része azonban elég távol áll attól, amit mi azonos módon nevezünk. Kínában, Indonéziában, Indiában, Koreában is rántanak húst, de nagyon gyakran közvetlenül utána valamilyen szószba teszik őket. Így már nem ropogósak, csak bundás-ragacsosak lesznek. Az ázsiai húsok sokszor kapnak egy nagyon erős marinádot is bundázás előtt, gyakran gyömbéres, fokhagymás, szójás pácban érlelik őket. Vannak szósz nélkül hagyott, ropogós rántott húsok is, például a thai, amit sokáig sütnek, de a lisztes-keményítős bunda miatt ezek is inkább az amerikaihoz hasonlók.

Fotó: Ács Bori / Telex

A miénkhez legközelebb álló ázsiai rántott húshoz egészen Japánig kell menni. A japán gasztronómia az utóbbi öt évben lett nagyon trendi az egész világon, hozzánk lassú adagokban érkezik. Tokióban régóta versenyeznek egymással a jobbnál jobb Michelin-csillagos és egyszerűbb rántott húsok. Állítólag ebben is azért olyan jók, mert a külföldről kölcsönzött trendeket úgy veszik át, hogy még magasabb szintre emelik, tökéletesítik őket. Mikor Budapesten is egyre népszerűbbek lettek a ramenezők, tavaly, még a lezárások előtt nyílt egy japán étterem, ami kínálta a legendás japán tonkatsut is. Sokan alig vártuk, hogy megkóstolhassuk, mindenki legendákat zengett élete rántott húsáról, ám meglepve tapasztaltuk, hogy egy egészen egyszerű, bár tény, hogy tisztességesen elkészített rántott szeletet eszünk, ketchuppal. Az ováció oka viszont érthető, hiszen itthon hosszú évek óta ritkán lehet egyszerű, mégis rendesen elkészített rántott húst kapni, holott egy szakácsművészeti ismereteket nem igénylő műveletről van szó, amit a kiscsoportos lányom is el tud végezni. Hol a hús száraz, hol az egész tocsog az olajban, és így tovább – innen nézve nyilván óriási ügy a finom, nem kiszárított, érdes bundájú japán verzió.

No de mit tudnak a japánok, amit mi nem? Semmit, egyszerűen jó húst választanak, például fekete sertést, csakis nagyon boldogat, zsírral átszőttet, amit nem klopfolnak ki, maximum bevagdosnak, illetve finoman széthúzogatják. Sokkal zsírosabb húsokat használnak, mint mi, ez is a kulcsa a szaftos belsőnek. Zömmel karajból vagy szűzpecsenyéből készítik – nem spórolják el a tojást, és különlegesen finom, szálas pankómorzsát alkalmaznak, ami borzas-ropogós állagot biztosít a bundának. A panírozott hús nem vár, azonnal megy is a forró olajba. A húst egyenletes hőben, olajsütőben sütik, és felszeletelve, szósszal tálalják. Akárhány japán rántott hús receptet és praktikát kipróbálhatunk és összehasonlíthatunk, arra fogunk jutni, hogy ez az étel épp olyan, mint a miénk, amikor szívvel-lélekkel készítjük. Mindezekkel a szabályokkal mi is tisztában vagyunk, otthon mind alkalmazzuk is, csak rejtélyes módon a vendéglátásban nehéz megvalósítani. Szóval készítsünk egy nagyon jó rántott sertésszeletet, és hívjuk tonkatsunak.

Magyar-japán rántott hús

Alapanyagok:
4 db, egyenként kb. 100 grammos sertésszelet

150 gramm liszt
2-3 tojás
150 gramm morzsa (szálas kenyérmorzsa, vagy pankó morzsa)
a sütéshez olaj (esetleg zsír)

A szószhoz:
100 gramm ketchup
1 evőkanál szójaszósz
1 evőkanál Worcestershire szósz
1 kiskanál francia mustár

A hússzeleteket zacskóban vagy folpackba csomagolva nem recés felületű klopfolóval, vagy egy súlyos lábossal egyenletesre ütögetem, simítgatom. Megsózom. Három mély tálba teszem a lisztet, tojásokat és a morzsát. (A morzsát én kovászos kenyér száraz sarokmaradékaiból faragtam.) A tojásokat pici sóval felverem. A hússzeleteket egyenként előbb lisztbe mártom, lerázogatom, majd tojásba mártom, lecsöpögtetem, végül morzsába forgatom, és már megy is a lehetőleg vastag falú lábasban felforrósított, kb. 175 fokos olajba. Tálaláskor felszeletelem, és a szósszal tálalom.

Dél-Egyesült Államok-beli ropogós-csípős csirke

Alapanyagok:
1 db tojásfehérje
2 dl író (vagy joghurt és tej keveréke)

500 gramm csirkehús
150 gramm liszt
1 púpos evőkanál kukoricakeményítő
A sütéshez: olaj

A tetejére:
egy teáskanál csilipor
egy teáskanál oregano
egy teáskanál őrölt gyömbér

A csirkét feldarabolom, a tojásfehérjét elkeverem az íróval, sózom, beleforgatom a húst. (Ezt akár előző este is meg lehet tenni, még puhább lesz a csirke.) Egy másik tálban elkeverem a lisztet a keményítővel. A húsdarabokat egyenként lecsepegtetem, majd a lisztes keverékbe forgatom. Bő, 175 fokos olajban aranyszínűre sütöm, papírtörlős tálcára teszem, megszórom a fűszerkeverékkel.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!