Amennyire eldugott helyen van a Kijevtől két órára lévő perejaszlavi azonosítási központ, annyira pótolhatatlan szerepet tölt be. Ez az egyetlen olyan halottasház Ukrajnában, ahol a szakértők kizárólag az Oroszországtól csere révén hazaszállított ukránok holttesteit és földi maradványait vizsgálják, hogy megpróbálják megállapítani a halottak személyazonosságát. A központban dolgozók hozzászoktak a háborús munkakörülményekhez, a perejaszlavi orvosok, orvosasszisztensek és rendőrségi nyomozók feje fölött néhány naponta orosz drónok repülnek át fényes nappal. A csapat közben a lehető legjobb tudása szerint igyekszik visszaállítani a holttesteket és maradványokat olyan állapotba, hogy visszaadhassák a nevüket a fronton elesett katonáknak, és mellette az is kiderülhessen, mi történt velük az utolsó óráikban. Mindezt azzal a tudattal végzik, hogy munkájuk több évig, akár egy évtizedig is eltarthat, mert minden egyes nappal nő a fronton megölt, azonosítatlan katonák száma.
2026 nyarán a hatóságok több mint 114 ezer ukrán katonát vagy civilt tartottak számon eltűntként – azaz több százezer anya, apa, testvér, házastárs és barát vár hónapok vagy akár évek óta arra, hogy kiderüljön, mi történt a szerettével, él anélkül, hogy megadatna neki a lezáráshoz nélkülözhetetlen gyászolás, elbúcsúztatás és megemlékezés lehetősége. Az eltűntként nyilvántartottak nagyobbik része valószínűleg elesett a fronton, de annyian esnek orosz fogságba, hogy a családtagok az utolsó pillanatig – sőt sokszor még az azonosítás után is – reménykedve várják a telefonhívást arról, hogy akit hazavárnak, életben van valahol. A halálhír bizonyossága nélkül ezeknek a családoknak az élete megfagy annál a pillanatnál, amikor hírt kaptak az eltűnésről: nem tudnak elindulni a veszteség feldolgozása felé, hiszen szinte lehetetlen elgyászolni azt, akiről senki sem tudja biztosan, hogy meghalt-e.
Ez a cikk a halottak azonosításán dolgozók munkájáról, a hozzátartozók fájdalmáról és a bizonyosságig vezető útról szól; a még életben lévőkről, a már nem élőkről és azokról, akik a családtagjaik szívében valahol a kettő között vannak.
A kezünk, a szemünk és a szakmai tudásunk a legfontosabb eszközeink
A Kijevtől délkeletre lévő Perejaszlav egyik fő nevezetessége Ukrajna legelső skanzenje. Ha Oroszország nem rohanta volna le az országot négy és fél évvel ezelőtt, elképzelhető, hogy tennék egy kitérőt a nádfedeles parasztházak, harangtornyok és szélmalmok között, ha erre sodorna az élet. Most viszont nem a skanzen volt a célom, hanem a még további tizenöt perc autóútra lévő igazságügyi orvos szakértői és azonosítási központ, ami a maga nemében szintén első Ukrajnában. Oroszország és Ukrajna rendszeresen hajt végre holttestcserét (repatriálást), 2026 nyaráig Oroszország nagyjából 25 ezer ukrán katona holttestét vagy maradványait adta át. A cserékből Ukrajnába visszaérkező holttestek egy részét a perejaszlavi központba szállítják igazságügyi vizsgálatra: az ország összes régiójában vizsgálnak repatriált holttesteket, de ez az egyetlen olyan halottasház, ahol csak és kizárólag a cseréből érkező, azaz szinte biztosan erőszakos halált halt emberek holttesteivel foglalkoznak a szakértők.
Bár a halottasház Perejaszlavról kapta a nevét, jó húsz kilométerre van a várostól, még a szomszédos falvaktól is több kilométerre kapott helyet. Az autóból kiszállva a központ parkolójából már látszottak a közeli nemzeti park erdejének legelső fái, a növényzet arra utalt, hogy a Dnyeper is mindössze néhány száz méterre lehet. Az egyetlen épületegyüttes a környéken a halottasháztól pár perc sétára lévő veteránkórház és rehabilitációs központ, jó néhány perc bolyongás után végül az egyik itt dolgozó gyógytornász kísért el a megfelelő épülethez. Miközben egyre inkább felerősödött a nehéz, édeskés és szúrós szag, amit korábban soha nem éreztem, a bejáratnál feltűnt Vitalij Levcsenko igazságügyi orvos szakértő, az intézet vezetője és néhány kollégája – a mindössze ötfős csapatuk végzi az azonosítási munka orvosszakmai részét a perejaszlavi központban.
„Hat hónapig abban a sátorban dolgoztunk, télen költöztünk át az épületbe – Levcsenko egyik munkatársa, Natalija Bojko igazságügyi orvos szakértő rámutatott egy több tíz méter hosszú sátorra, miközben megkezdte a körbevezetést a halottasház udvarán. – Elképesztően meleg és hideg tudott lenni, de annyi a munkánk, hogy nem várhattunk addig, amíg befejeződik az építkezés.” A nemrég elkészült halottasház épületétől pár tíz méterre, egy nagyobb konténerben kaptak helyet az igazságügyi orvos szakértőkkel folyamatosan együtt dolgozó rendőrségi nyomozók irodái. Az azonosítást ugyanis nem az igazságügyi szakértők végzik, hanem a rendőrségi nyomozók.
„A mi munkánk mindössze az, hogy átadjunk minden olyan információt a nyomozónak, amit a zsákok tartalma és a holttestek vizsgálata alapján össze tudunk gyűjteni” – mondta Bojko.
Kicsit távolabb körülbelül tíz hűtőkonténer és két teherautó állt, utóbbi kettőt épp magasnyomású vízsugárral mosta két tetőtől talpig fehér védőruhába beöltözött ember.
„Alacsony, nagyjából mínusz 20 fok körüli hőmérsékleten szállítják a holttesteket, ez nagyon fontos, mert így lehet a lehető legjobb állapotban megőrizni őket és megakadályozni a bomlást. Ha megérkeztek, a szállító járműből áthelyezzük őket valamelyik hűtőkonténerbe” – folytatta Bojko. A hűtőkamrákból mindennap csak annyi testrészt vesznek ki, amennyivel aznap dolgozni tudnak, ezeket a halottasházban kiolvasztják, majd az igazságügyi orvos szakértőkből, igazságügyi antropológusokból, rendőrségi nyomozókból, kriminológusokból és az orvosasszisztensekből álló csapat elkezdi a vizsgálatokat.
Bojkóék minden egyes lépésről fényképeket készítenek: lefotózzák a zsákot kívülről és – még mielőtt bármihez hozzányúlnának – belülről, a kísérő dokumentációt, később pedig minden testrészt és tárgyat, amit a zsákban találnak. Utána felvesznek egy jegyzőkönyvet, a nyomozó pedig segít a zsákban található tárgyak feldolgozásában. Leírják, hogy milyen ruhadarabokat találnak és milyen feliratok vagy címkék voltak a ruhán, a katonák ugyanis sokszor ráírják vagy felvarrják a nevüket vagy az azonosítójukat az egyenruhájukra. Utána átteszik a holttestet vagy a maradványokat a zsákból az asztalra, lemossák őket, és megpróbálnak egyedi elváltozásokat vagy azonosításra alkalmas jegyeket (csonttöréseket, tetoválásokat, hegeket) keresni. „A következő lépés attól függ, hogy milyen állapotban van a holttest és mennyire indult meg a bomlás – mondta Bojko. – Lehet, hogy már csak a csontváz maradt meg, lehet, hogy egyben lévő holttest van a zsákban, de az is lehet, hogy több személyhez tartozó maradványok keverednek. Ez teljesen változó.”
Az itteni orvosok tehát rögtön a munka elején olyan nehézséggel szembesülnek, amivel egy nem háborús országban dolgozó igazságügyi orvos szakértő valószínűleg csak nagyon ritkán: az Oroszország által átadott zsákokban nagyon gyakran egynél több ember maradványai keverednek.
A nemzetközi humanitárius jog előírja a harctéren maradt holttestek felkutatását, amit orosz és ukrán részről is katonai egységek és állami szervezetek végeznek. Ukrajnában a civil keresőcsapatok is nagyban kiveszik a részüket a munkából. Az egyik leghíresebb ilyen önkéntes szervezet, a frontról nagyjából 1500-2000 ukrán és orosz katona holttestét kihozó Placdarm idén nyáron vesztette el alapítóját és vezetőjét, Olekszij Jukovot, miután a férfi aknára lépett az elesett katonák felkutatása közben. Jukov halála is mutatja, hogy ezek a keresőcsapatok állandó életveszélyben dolgoznak: a fronton vagy a front közelében nincs idő arra, hogy a különböző maradványokat megvizsgálják és szétválogassák, a feladat az, hogy minél gyorsabban kihozzák őket a veszélyzónából. Így fordulhat elő, hogy egy-egy Ukrajnába visszakerülő zsákban több katona maradványai, olykor orosz katonák testrészei, sőt időnként akár állati csontok is lehetnek.
Ahhoz tehát, hogy egyáltalán megkezdődhessen az azonosítás, az itteni szakértőknek először azt kell megállapítaniuk, hány ember maradványai vannak egy-egy zsákban. Ez az itt dolgozó igazságügyi antropológusok egyik legfontosabb feladata: megvizsgálják a csontokat, a csontvázakat, a töredezett maradványokat, és ezek alapján állapítják meg a – steril szaknyelvvel élve – „minimális egyedszámot” (minimum number of individuals, MNI). A perejaszlavi csapat az elmúlt években több képzésen is részt vett, konfliktuszónákat is megjárt ausztráliai, brit, spanyol és kolumbiai igazságügyi antropológusok osztották meg a tapasztalataikat arról, hogyan kell vizsgálni az összekeveredett emberi maradványokat.
„Az egyetlen rendelkezésünkre álló információ az, hogy ezek a zsákok Oroszországból érkeztek csere révén. Semmit nem tudunk azokról az emberekről, akiknek a maradványait ezek a zsákok tartalmazzák, ezért nagyon fontos, hogy teljesen objektívak legyünk a munka során. Az azonosításhoz három fontos módszert alkalmazunk: a fogászati vizsgálat, a genetikai vizsgálat, azaz a DNS-mintavétel, illetve az ujjlenyomat-vizsgálat” – mondta Bojko. Ha tudnak, DNS-mintát vesznek a testből és a testrészekből, majd a mintákat elküldik a laboratóriumba. Utána ha megmaradt a fogsor, röntgenfelvételt csinálnak a fogakról, illetve egyes testrészekről, majd megpróbálják helyreállítani az ujjak körüli szöveteket az ujjlenyomatvételhez.
Közben az udvarról bementünk a halottasházba, hogy megmutassa, hol és milyen eszközökkel dolgoznak. Az épületben éppen nem folyt munka, a holttestek vizsgálatát kegyeleti okokból egyébként sem mutathatták volna meg az itt dolgozók. A teremben öt tiszta boncasztal fogadott, az egyiken letakart holttest feküdt. Egy másik helyiségben Bojko megmutatta az ICMP-től kapott CT-t, ez Ukrajna első post mortem vizsgálatokra alkalmas ilyen eszköze. A CT-vel többek között korábbi törések és ortopédiai implantátumok nyomait, sérüléseket, traumákat, robbanásból származó elváltozásokat, lövedékekből származó fémdarabokat keresnek. „De őszintén szólva nincs szükségünk különleges felszerelésre: a kezünk, a szemünk, a szakmai tudásunk, ezek a legfontosabb eszközeink” – mondta az orvos szakértő.
Visszaadni a holttestet a családnak – ez az én célom
Az ICMP és a Nemzetközi Vöröskereszt (ICRC) már tervezi a perejaszlavi központ bővítését, mondta Vitalij Levcsenko, amíg a halottasháztól átsétáltunk egy közeli épületbe, ahol az irodahelyiségek vannak. Az erősen felújításra szoruló épületet a szomszédos katonakórháztól bérlik. Levcsenko szerint a bővítés leghamarabb néhány év múlva készülhet el, de így is szükség lesz rá, szerinte a munkájuk befejezése legalább tíz évig eltarthat, ha nem tovább. Arról, hogy hány ember holttestét vizsgálták meg idáig, nem árulhatott el pontos számot.
Az intézetvezető orvos hosszasan sorolta, milyen nehézségek akadályozzák a munkájukat. „Egyrészt vannak a technikai problémák: például az, hogy háborús időkben bármikor rakéta- vagy dróncsapás érheti a helyszínt, főleg, ha katonák is vannak a környéken. Aztán mint mindenki Ukrajnában, mi is közvetlenül tapasztaljuk, hogy az áramellátásunk nem olyan stabil, mint öt évvel ezelőtt volt, márpedig a hűtőkonténereink rengeteg áramot fogyasztanak. A tőkehiány miatt eszközöket sem olyan egyszerű beszerezni, mint korábban.” Nehezíti a munkát az is, hogy nem tudnak elég embert felvenni: nemcsak az igazságügyi orvos szakértőkből és igazságügyi antropológusokból nincs elég – Ukrajnában utóbbihoz is orvosi diploma kell, más országokban nem feltétlenül –, asszisztensi és kisegítő munkákra sem találnak embert. „A férfiak a fronton védik Ukrajnát, de egyébként is kevesen képesek arra, hogy holttestekkel dolgozzanak. Senki sem akar egy halottasházban dolgozni.”
Sok időt töltenek a hozzátartozókkal folytatott kommunikációval is. Ha sikerül megállapítani egy katona személyazonosságát, a hozzátartozókkal alapvetően a nyomozók beszélnek, de a családtagok sokszor kifejezetten szeretnének beszélni egy orvossal is. Vagy azért, mert a nyomozó nem tud annyira részletesen válaszolni a kérdésekre, mint egy orvos szakértő, néha pedig a hozzátartozónak lelkileg van szüksége a beszélgetésre. „Van, hogy a hozzátartozók olyan emberrel akarnak telefonálni, aki közvetlenül foglalkozott a fiuk, férjük, apjuk maradványaival, aki tudhatja, mi történt az eltűnttel a halála előtt. A nyomozóknak rengeteg ügyük van, ők sokszor csak a jelentéseikben szereplő információkat tudják elismételni. Mi néha ennél többet is.”
Az intézetvezető egy néhány nappal korábbi példát is említett az eset konkrét részletezése nélkül: felhívta egy hozzátartozó, aki lelkileg nem állt készen arra, hogy elfogadja az azonosítás eredményét, és kikérte Levcsenko véleményét egy speciális, kiegészítő vizsgálatról. „Megmondtam neki, hogy megcsináltathatja, de az újabb vizsgálat sem fogja érdemben megváltoztatni az eredményt.
Igazat kell mondanunk nekik, akkor is, ha azt nem kellemes hallaniuk, nem engedhetünk teret a fantáziálásnak, találgatásnak, szépítgetésnek.
Csak azt közöljük, amit látunk. Ha valamit nem tudok, azt is őszintén meg kell mondanom. De van, amikor nincs mit tenni, mint várni, hogy megérkezzen a DNS-vizsgálat eredménye.”
Levcsenko szerint Ukrajnában túlságosan nagy arányban, az esetek több mint 90 százalékában hagyatkoznak a DNS-sel történő azonosításra, pedig a fogászati vizsgálattal vagy az ujjlenyomattal végzett azonosítás olcsóbb, gyorsabb és ugyanolyan megbízható. Az igazgató szerint „a DNS az azonosítás aranystandardja”, de átlagosan hat hónapig tart az azonosítás, és rengeteg az olyan eset, amikor nem tudnak DNS-t kinyerni a mintákból.
A magas hőmérséklet például roncsolja a DNS-t, de az is előfordulhat, hogy a csont már rossz állapotban kerül hozzájuk különböző természeti hatások miatt, például sokáig érte nap, nedves, baktériumokban gazdag környezetben, esetleg víz alatt volt. „De a legfőbb ellenség a tűz: égett maradványokkal nagyon nehéz DNS-elemzést végezni.” Ilyen esetekben előfordul, hogy az ICMP segítségét kérik, a nemzetközi szervezet ugyanis be tudja vizsgáltatni a mintákat Ukrajnán kívüli laborjában. Levcsenko szerint az esetek többségében viszont az ICMP is ugyanarra jut, mint ők: túlságosan roncsolódott a minta ahhoz, hogy genetikai profilt lehessen létrehozni belőle.
Az, hogy ekkora az eltolódás a DNS-vizsgálatok irányába, nem jelenti, hogy az ukrán szakértők figyelmen kívül hagynák az egyéb módszereket, mondta Bojko. „Megcsinálunk mindent, amit tudunk, de a nyomozók és a hozzátartozók is a DNS-t preferálják, ezért van ekkora eltolódás a számokban. A magunk részéről, ha lehetséges, mindig megpróbáljuk visszaállítani az ujjlenyomatvételhez szükséges szöveteket és röntgenfelvételt készíteni a fogsorról. Ezeket az információkat a nyomozó is megkapja.”
„Pontosan – vette át a szót Levcsenko. – Az azonosításhoz multidiszciplináris megközelítésre van szükség. Az ujjlenyomat és a fogazat együttesen többet ér, mint önmagában a DNS. Az ujjlenyomat plusz dokumentumok, fogászati eredmények plusz katonai nyilvántartásból származó információk – ezek szintén jobb kombinációk, mint pusztán a DNS. Vannak helyzetek, amikor 99,99 százalékos bizonyosság sem feltétlenül elég a genetikai vizsgálat során, ezért mindig jobb, ha többféle információ áll rendelkezésre.”
A kérdésre, hogy pszichésen mennyire nehéz ezt a munkát végezni, Levcsenko azt felelte, régóta dolgozik ezen a területen, úgy áll hozzá, hogy ez a munkája, próbál érzelmileg nem bevonódni. „Megpróbáljuk az eseteket nem személyes tragédiákként felfogni, ami néha egyáltalán nem könnyű, főleg, ha gyerekekről van szó. De az esetek többségében tudom, mi az eljárásrend, mikor mi a következő lépés.
Össze kell gyűjtenem minden lehetséges információt, és mindent meg kell tennem azért, hogy azonosítani tudjuk ezeket az embereket, hogy visszaadhassuk a holttesteiket a családjaiknak. Ez az én konkrét célom.
Vannak, akik a fronton harcolnak Ukrajnáért, mi itt tudjuk a lehető legtöbbet nyújtani.”
Natalija Bojko ugyanígy érez. „Mindannyian az orvosi pályát választottuk, és ez a munka segít az országunkban élő embereknek. Úgyhogy tesszük, amit tudunk.”
A világ egyetlen országa sincs felkészülve erre
Daria Cserkaszka eredetileg történelmet és régészetet tanult, 15 évig foglalkozott az ókori görög, illetve a szovjet régészettel. Később elkezdte érdekelni az igazságügyi régészet, végül ebből szerezte második PhD-ját, a kutatásaiban főleg népirtásokkal foglalkozott. Az ICMP kijevi irodájában ülve azt mondta, nem volt nehéz átállnia arra, hogy több ezer éve élt emberek élete helyett ma már sokkal frissebb tragédiákkal foglalkozik, sőt. „Pont azért döntöttem úgy, hogy a jelenkori események felé fordulok, mert nem tudtam azonosulni azzal a hagyományos régészeti megközelítéssel, ami az emberi maradványokat tárgyként kezeli. A temetkezési helyszínek az egyik legfontosabb és leghasznosabb források arra, hogy megismerjük a múltat, de nekem mindig fontos volt, hogy etikusan viszonyuljunk azokhoz az emberekhez, akiknek a maradványaival dolgozunk. Akkor is, ha régen éltek.”
Az igazságügyi régész tavaly óta dolgozik az Eltűnt Személyek Nemzetközi Bizottságánál a kijevi archeológiai és antropológiai részleg ügykoordinátoraként. A hágai központú nemzetközi szervezetet 1996-ban hozták létre a délszláv háború alatt eltűnt több tízezer ember felkutatására és azonosítására. Az ukrajnai irodát 2022 nyarán indították el, a harmincfős csapat feladata az ukrán rendőrség, illetve az igazságügyi, az egészségügyi és a belügyminisztérium munkájának segítése. Az ICMP csak olyan országokban dolgozhat, amikkel megállapodást köt. Oroszországgal nincs ilyen, ezért a szervezet nem dolgozhat a front közelében és az oroszok által megszállt területeken, nincs információja arról, kik vannak az orosz börtönökben és a hadifogolytáborokban.
A nemzetközi bizottság többféleképpen is kiegészíti az ukrán hatóságok munkáját. Ha az ukrán rendőrség megkéri őket, referencia-DNS-mintákat gyűjtenek eltűnt személyek külföldön élő családtagjaitól, hogy bővítsék az eltűntek azonosításához használt adatbázist. Támogatják az eltűntek hozzátartozóit segítő helyi civil szervezeteket és eszközökkel segítették a perejaszlavi azonosítási központot. Időnként az ICMP igazságügyi szakértői is beszállnak az azonosítási munkába, például ha a hozzátartozók másodvéleményt kérnek, vagy ha elsőre nem sikerül megfelelő mintát venni a genetikai vizsgálathoz.
Levcsenkóhoz hasonlóan Cserkaszka is azt mondta, hogy az esetek elsöprő többségében az ICMP nemzetközi szakértői ugyanarra az eredményre jutnak, mint az ukránok. Szerinte mára az ukrán igazságügyi szakértők lettek a világ legtapasztaltabbjai, és az elmúlt években Ukrajnában kialakult a világ egyik legerősebb DNS-laboratóriumi rendszere is. „Pedig senki nem volt felkészülve arra, hogy ekkora léptékben kell majd eltűnt személyeket azonosítani: Ukrajna havonta 500–1000 ember maradványait veszi át Oroszországtól, és soha nem lehet tudni előre, hogy ezek a maradványok milyen állapotban lesznek. A világ egyetlen országa sem lenne felkészülve arra, hogy normál körülmények között ekkora mennyiségű maradványt fogadjon és vizsgáljon meg.” Cserkaszka a kezek helyreállításában is kiemelte az ukrán szakértők tudását. „Az ukrán kollégák ebben is egészen kiválóak. Szinte hihetetlen, hogy még súlyosan károsodott, akár szinte mumifikálódott holttestek esetében is képesek helyreállítani a kezeket az ujjlenyomatvételhez, ami szintén nagyon fontos lépés az azonosításban.”
Az azonosítás folyamatának középpontjában a rendőrségi nyomozók állnak. Nagyon leegyszerűsítve az a feladatuk, hogy összevessék az eltűnt emberekről szóló adatokat az igazságügyi szakértők vizsgálatai során feltártakkal. Az ukrán rendőrség nyomozót jelöl ki egy-egy eltűnt személy ügyében, és külön nyomozót kapnak azoknak az embereknek az ügyei, akiknek holttestét Ukrajna visszakapja, vagy megtalálják a front közelében.
A nyomozók mindkét oldalról információt gyűjtenek. Az eltűnt személyért felelős nyomozó a családtagok, barátok, katonai egység beszámolói alapján indul el: voltak-e korábbi csonttörései, műtétei, fogászati beavatkozásai az eltűntnek, hova járt fogorvoshoz, elérhető-e ott korábbi röntgenfelvétel a fogazatáról, maradt-e fenn az illetőtől korábban vett ujjlenyomat, például biometrikus útlevél igénylésekor, mi volt az utolsó parancs, amit kapott az egységétől, hova küldhették el bevetésre.
A holttesttel foglalkozó nyomozó a holttestek és maradványok vizsgálatából származó információkat gyűjti össze: honnan került elő a holttest, milyen tárgyak voltak mellette, mit állapítottak meg az igazságügyi orvos szakértők. A két oldalról összegyűjtött információkat összevetik egymással, és megpróbálják leszűkíteni, hogy kihez tartozhat az azonosítatlan holttest vagy maradványegyüttes. Az azonosítás mellett az összegyűjtött információk abban is segítenek, hogy a családok megtudhassák, mi történt a hozzátartozójukkal, a halál körülményeinek részletezése később háborús bűnök dokumentálásának is a része lehet.
Az azonosítási folyamatot viszont rengeteg tényező lassíthatja. Az ügyekkel foglalkozó nyomozók általában más bűnügyekkel is foglalkoznak, emiatt rendkívül leterheltek. Cserkaszka szerint egy nyomozónak a háborúhoz nem köthető ügyekkel, például gyilkossággal kapcsolatos nyomozásokkal együtt egyszerre akár ezer nyitott ügye is lehet. Az adatok összegyűjtése is lassú és nehézkes, ráadásul sok az olyan eset, amikor az eltűnt személyről nincs elég korábbi (ante mortem) információ, nincs összehasonlítási alap az ujjlenyomatokhoz, nem naprakészek a fogászati adatok.
A holttestek mellett talált tárgyak sem feltétlenül adnak biztos támpontot, a katonák például egyenruhát cserélhetnek a fronton, megtalálhatják és zsebre rakhatják egy társuk mobiltelefonját, iratait, így egyáltalán nem biztos, hogy egy adott tárgy ahhoz tartozott, akinek a holttesténél végül megtalálják. „Ezek az adatok fontosak ahhoz, hogy felállítsunk egy hipotézist, de azzal a tudattal kell végezni a munkát, hogy bármi előfordulhat.”
Házas vagyok még? Vagy özvegy?
Azt, hogy min megy keresztül az eltűntek családtagjainak többsége, Pauline Boss kutatásai mutatták be először részletesen. A lezáratlan vagy bizonytalan veszteség (ambiguous loss) fogalmát az amerikai családterapeuta vezette be a pszichológiába a hetvenes években. Boss – aki a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után közösségi alapú módszert dolgozott ki az eltűntek hozzátartozóinak támogatására – ennek a veszteségnek kétféle típusát különböztette meg. Fizikai értelemben vett lezáratlan veszteségen mennek keresztül a háborúban, terrortámadásban, emberrablásban, természeti katasztrófában eltűnt emberek hozzátartozói: a szerettük fizikailag nincs ott, pszichológiai értelemben viszont továbbra is folyamatosan jelen van, mert nem tisztázott, hogy életben van-e még. De lezáratlan veszteség az is, amikor valaki fizikailag jelen van a családjában, szellemileg viszont már nem, például demencia, agysérülés, pszichiátriai betegség vagy függőség miatt. Boss utóbbit nevezi pszichológiai értelemben vett lezáratlan veszteségnek.
A terapeuta szerint a lezáratlan veszteség a gyász egyik legmegterhelőbb formája, mert hiányzik belőle a véglegesség adta bizonyosság.
2017-es tanulmányában a terapeuta azt írta, a biztos halál hírére jogi és társadalmi értelemben is egyértelmű helyzet áll elő, a lezáratlan veszteség esetében viszont semmi nem ad biztos támpontot a családnak, így a gyász elhúzódik. Ha a családtagok nem láthatják a szerettük holttestét, kisebb eséllyel tudják elfogadni, hogy a veszteség végleges, de ha mégis elkezdenek gyászolni, sokszor bűntudatuk támad. A lezáratlan veszteséggel élő családok traumáját tovább súlyosbítja, hogy a jog, a közösségük vagy a vallási intézményeik nem tudnak mit kezdeni a helyzettel, nem feltétlenül tekintik valóságosnak a veszteségüket. A barátok és szomszédok nem tudják, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek, ezért inkább visszahúzódnak, ami még inkább elszigeteli a családtagokat. Emiatt a család végül teljesen magára maradhat a veszteség feldolgozásával.
Ha nincs hír az eltűntről, az információhiány bénítólag hat, a család sokszor nem tud döntéseket hozni utazásról, továbbtanulásról, költözésről. Nem működnek a megküzdési és alkalmazkodási mechanizmusok sem, a hozzátartozók nem tudnak értelmet adni a történteknek, ami nélkülözhetetlen lenne a feldolgozáshoz. A lezáratlan veszteség teljesen felboríthatja a korábbi működést: ha egy családtag eltűnik, nem egyértelmű többé, hol vannak a család határai, kinek mi a feladata a mindennapi működéshez. „Ki neveli a gyerekeket, ha egy anya eltűnt a cunami után? Ki keresi meg a család jövedelmét, ha az apát elrabolták? Házas vagyok még? Vagy özvegy?” – írta tanulmányában Boss.
Ilyenkor a családi szerepek összekeveredhetnek, előfordulhat, hogy a mindennapi feladatokat senki sem végzi el. A családok nem tartják meg az ünnepeket, születésnapokat, felhagyhatnak a közös szokásokkal, pedig éppen ezek tudnának némi vigaszt nyújtani. Sokszor megnő a konfliktusok száma, már csak amiatt is, mert a családtagok eltérően gondolkodnak arról, hogy mi történhetett a szerettükkel. Megfelelő segítség nélkül ezek a családok törékennyé válhatnak, akár szét is eshetnek, mert elveszítik azt az ellenálló képességet, ami segíthetne elviselniük a veszteséggel járó elhúzódó stresszt.
Boss szerint ha nincs bizonyíték arra, hogy hol van az eltűnt személy, a családoknak és az őket segítő szakembereknek „el kell mozdulniuk az abszolút gondolkodás adta biztos tudástól, vagyis attól, hogy a férjem vagy halott, vagy életben van; vagy nincs jelen, vagy jelen van”. Ehelyett a segítőknek arra kell ösztönözniük a családokat, hogy látszólag ellentmondásos gondolkodásmódot sajátítsanak el. „A férjem egyszerre nincs jelen és jelen van. Valószínűleg halott, de lehet, hogy mégsem.” Boss szerint a beavatkozás célja nem az, hogy megoldást találjanak a bizonytalanságra, hanem hogy az érintettek megtalálják magukban azt a lelki ellenálló képességet, ami segít abban, hogy együtt tudjanak élni a megfejthetetlen rejtéllyel.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az azonosítás eredménye automatikusan véget vet a bizonytalanságnak. Ha egy ukrán nyomozónak végül sikerül azonosítania egy eltűnt személyt, a családtagok eldönthetik, hogy elfogadják vagy elutasítják az eredményt. „Sokaknak azután is vannak kétségeik, hogy megkapták az eredményeket, ami pszichológiai szempontból teljesen érthető, és tiszteletben is tartjuk – mondta Cserkaszka. – Senki sincs felkészülve arra, hogy hírt kapjon egy családtagja vagy barátja elvesztéséről, ezért van, aki másodvéleményt kér, de arra is van példa, hogy egy család hatszor-hétszer kér újabb vizsgálatokat. Sok esetben viszont épp az igazság megismerése hozhatja el a megkönnyebbülést: visszakapják a szerettük holttestét, amit utána el tudnak temetni, lesz egy sír, ahova el tudnak menni gyászolni, megemlékezni.”
Cserkaszka szerint nagyon sok múlik a nyomozók és a családok közti kommunikáción, mert minden családnak joga van ahhoz, hogy pontosan megértse az azonosítás lépéseit és részleteit. Vannak hozzátartozók, akik csak a DNS-vizsgálat eredményében hisznek, másoknak az segíthet az elfogadásban, ha a számadatok helyett kézzelfoghatóbb részletekre, például fogászati eredményekre hagyatkozhatnak.
Szerinte azok a legfájdalmasabb esetek, amikor hiába van erős sejtésük a nyomozóknak arról, kihez tartozhatnak bizonyos maradványok, annyira rossz állapotban vannak, hogy semelyik azonosítási módszer nem működik. Ilyenkor a család hiába hívja fel akár hetente a nyomozót, az nem tud mit mondani. Ezeknek az embereknek a maradványait hivatalos azonosítás nélkül nem lehet átadni a hozzátartozóknak, nem lehet őket eltemetni. „Ha a nyomozók az összes vizsgálat elvégzése után egy évvel sem találnak egyezést, a holttestet azonosítatlanul, név nélkül lehet csak eltemetni, egy ideiglenes temetkezési helyen.
Így tartósan fennmarad a bizonytalanság, a család nem tud megnyugvást találni.”
Az ICMP szakértőit időnként ilyen esetekben is felkérik az ukrán hatóságok, volt rá példa, hogy végül a szervezet szakértőjének sikerült DNS-profilt nyerni a maradványokból. „Akármeddig tudnék beszélni az ilyen esetekről. Nekünk és a kollégáimnak is az a legnagyobb megkönnyebbülés és elégtétel, ha sikerül azonosítani valakit. Leírhatatlan érzés, ha sikerül visszaadni egy ember holttestét és nevét a családjának.”
Cserkaszka azt mondta, védhetné magát pszichésen azzal, ha nem gondolna a maradványok és holttestek mögötti emberekre, de minden esetben próbálja tudatosan emlékeztetni magát arra, hogy nem statisztikákkal, számokkal dolgoznak, hanem egyénekkel. „Én is ember vagyok, vannak esetek, amik megviselnek, átérzem a gyászt és a fájdalmat. De ez nem akadályozza a munkámat, sőt segít abban, hogy motivált maradjak. Nem értek egyet azzal, hogy a szakértőknek távol kell tartaniuk maguktól az érzelmeiket. Nem azt mondom, hogy minden egyes esetet úgy kell átélnünk, mintha a saját tragédiánk lenne, nem. Ezen a családtagok mennek keresztül, mi csak segítők vagyunk. De meg kell találni az egyensúlyt abban, hogy mennyi érzelmi terhet veszünk magunkra és utána ezt hogyan dolgozzuk fel.”
