„De még van hét perc! Nem fog már történni semmi, hidd el!” – Orbán éppen csak feltűnik Merkel memoárjában

„Politikai munkám értelme és célja számomra abban állt, hogy lehetővé tegyem az egyén számára a sikeres életet” – hangzik el Angela Merkel memoárjának tételmondata a könyv 503. oldalán. Akár az amerikai alapító atyáktól is származhatna az idézet, ami tartalmában és stílusában is összefoglalja a volt német kancellár pályafutását: kicsit szárazan, a politikai realitásokat mindig figyelembe véve, fejet lehajtva küzdeni egy nemes célért.

Merkel önéletrajzáról ugyanis azt nem lehet mondani, hogy ne lenne önazonos.

Más tekintetben azonban a könyv bőven hagy kívánnivalót maga után. A szöveg szinte teljesen mentes az igazán szaftos kulisszatitkoktól, ezek híján pedig nem elég olvasmányos. Ráadásul a 672 oldal durván egyharmada rögtön Merkel NDK-ban eltöltött gyerekkoráról és pályafutásának kezdetéről szól, ami nyugati olvasóknak tartalmazhat újdonságokat, ám a szocializmust elsőkézből (vagy legalább szülői történetekből) ismerő magyar közönséget valószínűleg kevésbé fogja meg.

A hatalomtechnika iránt érdeklődők is hiába forgatják a lapokat, nem fognak világmegváltó bölcsességekre lelni. Merkel merészebb húzásai, mint amikor politikai mentorát, Helmut Kohl korábbi kereszténydemokrata kancellárt hátbaszúrta távozásra bírta, ugyanis bántó sekélyességgel vannak tálalva. Helyette bőven van szó pengeélen táncoló klímacsúcsokról, aggódó pártemberekről és nehezen tető alá hozott megállapodásokról.

Azok is csalódni fognak, akik Orbán Viktor európai pályáját szerették volna egy meghatározó külföldi politikus szemszögéből végigkövetni. A magyar miniszterelnök neve mindössze hatszor szerepel a könyvben: kétszer a 2014-es foci-vb döntője és négyszer a 2015-ös migránsválság esetében. A szövegkörnyezet az első epizódnál kifejezetten hízelgő, ahol Orbán éppen váteszi képességeit csillogtatja:

„A stadionban az akkori brazil elnök, Dilma Rousseff mellett ültem, egy sorral előttem pedig Orbán Viktor magyar miniszterelnök foglalt helyet, aki elmesélte, hogy ő már tíz napja Brazíliában van, és több mérkőzést is látott, köztük a németek döntőbeli ellenfeléét, az argentin csapatét is. Még a kezdő sípszó előtt odafordult hozzám, és az izgatottságomat látva félig komolyan, félig nevetve azt mondta: »Egyvalami biztos: nem veheted biztosra, hogy ti győztök.« Angolul beszéltünk. Még épp egy ilyen megjegyzés hiányzott nekem. Úgyhogy ezt válaszoltam: »Tudom, most már fordulj vissza, hadd nézzem!«

Kilencven perc után még mindig 0:0 volt az állás. Amikor aztán beállt Mario Götze, és a száztizenharmadik percben gólt lőtt, én meg majd kibújtam a bőrömből örömömben, Orbán újra odafordult, és túlharsogta a diadalordításomat: »Most már megnyugodhatsz, calm down!«

»De még van hét perc!« – kiabáltam vissza.

»Nem fog már történni semmi, hidd el!«

És igaza lett.”

Orbán legközelebb akkor kerül elő, amikor a 2015-ös menekültválság közepette kerítésestül és pályaudvarostul épp szembemegy az európai szintű megoldásokat szorgalmazó uniós vezetőkkel. A könyv többi részéhez hasonlóan Merkel itt is már-már idegesítően diplomatikus: miközben azt ecseteli, milyen kiszolgáltatott helyzetben voltak az olasz és görög kormányfők, és mekkora horderejű döntéseket kellett percek alatt meghoznia, a magyar miniszterelnökről ennyit árul el:

„Orbán és az én számomra világos volt, hogy tökéletesen ellentétes nézeteket vallunk a kérdésről.”

Mindig mindent jól

Előkerülnek más vezetők is: meglepően sok szó esik Nicolas Sarkozy volt francia elnökről, akivel a szöveg szerint gyakran megértették egymást, ahogy Donald Tusk lengyel miniszterelnök is szóba kerül, akinek Merkel „mindig is csodálta az egyenességét és a szabadságszeretetét.” Sokszor ír Vlagyimir Putyin orosz elnökről is: az ikonikus személyes találkozót, amikor a legtöbb elemző szerint Putyin egy fekete labradorral próbálta kellemetlen helyzetbe hozni a kutyáktól köztudottan rettegő Merkelt – amit aztán az orosz vezető később tagadott –, például így írja le:

„Mialatt Putyinnal a tárgyalás kezdete előtt a fényképészeknek és operatőröknek pózoltunk, hogy fotókat és vágóképeket készíthessenek rólunk, igyekeztem nem tudomást venni a többé-kevésbé közvetlenül mellettem mozgolódó labradorról. Putyin arcjátékát úgy értelmeztem, hogy örömét leli a helyzetben. Csak meg akarta nézni, hogyan reagál valaki szorult helyzetben? Vagy ez egy kis erődemonstráció volt? Akkor csak azt gondoltam: maradj nyugodt, koncentrálj a fotósokra, el fog múlni. Amikor végre tényleg véget ért, egy szót sem szóltam erről Putyinnak, hanem mint oly sokszor életemben, tartottam magam a régi angol szabályhoz: Never explain, never complain. Sose magyarázkodj, sose panaszkodj!”

Ezek érdekes anekdoták, amik színt adnak a kívülről száraznak tűnő tárgyalásoknak. Néhány esetben betekintést nyerhetünk a színfalak mögé, ott lehetünk, mikor a német banki vezetők először számolnak be a közelgő gazdasági nehézségekről 2008-ban. A legtöbbször azonban elmarad az elvárásoktól az a hozzáadott érték, amit egy nagyhatalom vezető politikusának az önéletrajzától elvárunk.

A legnagyobb probléma a könyvvel azonban mégiscsak a kínossá váló folyamatos mentegetőzés.

Manapság elemzői közhellyé vált, hogy a vergődő német gazdaságtól a lassú, döntésképtelen Európai Unióig a kortárs politikai válságok kialakulásának jelentős részében döntő szerepe volt Merkelnek, illetve legfőképpen az általa képviselt, konszenzust kereső és konfliktusokat kerülő politizálásnak.

A volt kancellár azonban nem így látja: az ő elbeszélésében helyes döntés volt, hogy 2008-ban a javaslatára megtagadták a grúz és ukrán NATO-csatlakozást, ahogy az is helyes volt, hogy a német cégek érdekeit követve, a geopolitikai aggályokat félretéve tovább növelte országa függőségét az orosz gáztól. Sőt, az is helyes volt, hogy a fukusimai atomkatasztrófa után a szakmai konszenzussal szembemenve bejelentette Németország atomerőműveinek leállítását, és az is helyes volt, ahogy a menekültválságban bevallottan érzelmi alapon hozott olyan döntéseket, amelyeknek a bölcsessége retrospektíve minimum megkérdőjelezhető.

De Merkel még ennél is tovább megy: szerinte ugyanis nemcsak, hogy jó döntései voltak, hanem az adott szituációban az övéi voltak az egyetlen jó döntések. George W. Bush volt amerikai elnöktől a kelet-európai országok vezetőiig mindenkit megfed, aki agresszívabb fellépést követelt Putyin Oroszországa ellen, mondván, lehet az orosz elnököt nem szeretni, de az általa vezetett atomhatalom nem fog eltűnni a térképről. Ennek megfelelően az ő diplomáciai erőfeszítései nélkül Putyin már korábban megtámadta volna Ukrajnát.

A másik irányból is szól érvelés: a menekültkérdés nyilvánvaló terhet ró az európai állampolgárokra, ám a német alkotmány első cikke szerint az emberi méltóság szent és sérthetetlen, ez pedig kötelezi az országot arra, hogy az oda érkezők egyéni jogait megvédjék, függetlenül attól, kapnak-e menekültstátuszt az őket megillető eljárás végén vagy sem.

Merkel néha elismer hibákat, jellemzően egy-egy félreérthető kifejezésért, mint például amikor egy energiakonszenzus-tárgyaláson a radioaktív sugárzást a sütőporhoz hasonlította. Szóba került az általa bevezetett adósságfék is, ami jelenleg súlyos korlátokat szab Németország védelmi kiadásainak növelése elé, és aminek a meg (nem) reformálása vezetett az Olaf Scholz-vezette szociáldemokrata-zöld-liberális koalíció felrobbanásához. Merkel továbbra is kitart amellett, hogy ez egy kitűnő ötlet volt, ám elismeri, valamely módosítások mindenképp szükségesek.

Apropó védelmi kiadások: Merkel beismeri, Németországnak alkalmazkodnia kell a megváltozott világhoz, és növelnie kell a védelmi kiadásait, aminek a mértéke a hidegháború vége és 2024 között egyszer sem érte el a NATO (és Donald Trump) által szorgalmazott két százalékát az ország GDP-jének. A biztonság kedvéért Merkel hozzáteszi, ez nem az ő felelőssége, hanem leginkább az akkori koalíciós partner szociáldemokratáké (SPD).

A realpolitika mindenek felett

Visszatérő elem a könyvben, hogy több más politikai szereplő képtelen volt elfogadni a politikai realitásokat, a mozgásteret, amin belül döntéseket kellett hozni. Maradva Ukrajna és Grúzia NATO-csatlakozásánál, Merkel hosszan tárgyalja azt a bizonyos 2008-as bukaresti csúcsot, ahol a két ország reményeivel ellentétben nem kapták meg a tagsághoz vezető ütemtervet (Membership Action Plan – MAP).

Itt Merkel kerek perec kimondja, hogy megérti a kelet-európai országok virgonckodását, de saját szavai szerint súlyos könnyelműségnek tartotta volna MAP-státuszt adni Ukrajnának és Grúziának anélkül, hogy kielemezték volna, hogyan látja a dolgokat Putyin. Sőt, ahogy azt a BBC-nek adott novemberi interjújában elismételte, önámításnak tartotta azt a feltételezést, hogy a MAP-státusz védelmet adna Ukrajnának és Grúziának Putyin agressziójával szemben, vagy annyira megrémíti őt, hogy tétlenül elfogadja.

Ugyanebben a szakaszban leírja, hogy szerinte Putyin a 2000-es hatalomra kerülése óta a többpólusú világ kialakítására játszik, és ezen belül arra, hogy Oroszország ennek az új világrendnek megkerülhetetlen szereplője legyen. Azt is világosan látja, hogy a Szovjetunió volt tagállamai nem brahiból akarnak nyugati szövetségi rendszerekhez csatlakozni, hanem azért, mert Oroszország képtelen megadni nekik a szabadságnak és jólétnek azt a szintjét, amit megkívánnak.

Az viszont süt a szövegből, hogy erre a súlyos konfliktusforrásra lényegében nincs egy koherens vízióba helyezett válasza, ahogy más kemény kérdésekre sem nagyon volt. Hogyan harcoljanak a szerencsétlen sorsú országok egy jobb jövőért? Hogyan vegye fel az EU a kesztyűt olyan vezetőkkel, akik semmibe veszik a játékszabályokat? A kínai gazdasági dömping és az amerikai techboom árnyékában hogyan vezényeljen le Németország egy teljes strukturális átalakítást? A könyvből kiderül,

Merkelnél mindig a kommunikáció, a konszenzus és az adott helyzet körülményeinek figyelembe vétele jelentette a megoldást, függetlenül a kérdéstől.

Válságot válság után menedzselt, hiszen végül is sikerült például az európai közvéleményt rávenni a görög mentőcsomag lenyelésére, ahogy Donald Trump amerikai elnök első ciklusát is túlélte valahogy az EU. Az eseményeket összekötő fonalról azonban bántóan keveset ír.

A szabadság mindenek előtt

Bár elsőre banálisnak tűnhet, hamar kiderül, miért kapta a Szabadság címet az önéletrajz. A könyv első lapjaitól az utolsóig áthatja a szöveget az egyéni szabadság kérdése, az, ami miatt a lelkészgyerekből fizikussá váló, születési nevén Angela Kasner nem is álmodhatott nagy karrierről az NDK-ban, és az, amit családlátogatáskor a levegőben érzett az NSZK-ban lévő Hamburgban. Az, amiért küzdött ifjúsági és nőügyi, illetve környezetvédelmi miniszterként, majd az egyesült Németország kancellárjaként.

A magyar politikához szokottaknak kifejezetten üdítő lehet a cinizmus teljes hiánya, és a következetes politikacsinálás.

Saját bevallása szerint Merkel előtt végig egy cél lebegett, hogy a politikai hatalmát felhasználva az állam elősegítse az egyén szabadságát és jólétét. Ennek megfelelően a volt kancellár érzékeny arra, amikor egyik ember szabadsága a másik kárát okozta, például az újraegyesítést követő NDK-s gazdasági nehézségek esetében.

Ezekben az esetekben őszinte (vagy annak tűnő) empátiát lehet felfedezni a szövegben: mintha tényleg fájna Merkelnek, hogy nem tudta megmenteni a versenyképtelen, rossz minőségű termékeket előállító lengelfeldi szövödét. A szövegben többször figyelmeztet a globalizáció okozta lokális leszakadások veszélyére, és arra, hogy a politikai középnek hatékony megoldásokat kell nyújtania az emberek aggályaira.

A könyv legvégén pedig Merkel megfogalmazza, mi szerinte a szabadság, és vészjóslóan hozzáteszi, mit kell azért tenni, hogy megmaradjon:

„A szabadságnak demokratikus feltételei vannak – demokrácia nélkül nincs szabadság, nincs jogállam, és nem érvényesülnek az emberi jogok. Ha szabadságban akarunk élni, meg kell óvnunk demokráciánkat azoktól, akik kívülről és belülről fenyegetik. Ez akkor sikerülhet, ha együttműködünk. Ha együtt elkötelezzük magunkat. Mindenki magáért és mindannyian egymásért. A szabadság ugyanis nem csak egyeseknek jár, mindenkire ki kell terjednie.”

Angela Merkel: Szabadság
Fordította: Torma Péter
Animus Könyvek, 2024, 11 980 Ft