Sándor Fegyir: Orbán Viktor nem oroszbarát, Ukrajna ajándék lesz Európa számára

„Az ukránok már győztek. A győzelem nem az, ha kitűzzük a zászlót a Reichstagra. A győzelem az, ha megtaláltad a helyedet a világban. 1956-ban a magyarok elvesztették a csatát a szörnyeteggel szemben. Ennek ellenére győztek”

– állítja a 444.hu-nak adott interjújában Sándor Fegyir kárpátaljai magyar szociológus, Volodimir Zelenszkij „A Nép Szolgája” pártjának egykori képviselője, a területvédelmi csapatokhoz tartozó 101-es önálló dandár 68-as zászlóaljának „lövészárkok professzora”-ként elhíresült veteránja, a budapesti ukrán nagyköveti poszt várományosa.

A hétfői interjúban Fegyir leszögezte, továbbra sem tartja Orbán Viktort oroszbarátnak. Őt állítása szerint nem az érdekli, „amit mondanak, hanem az, hogy mi történik”, és nem az érzelmek, hanem a tények alapján ítélkezik. Márpedig a tények alapján a magyar kormány jóval pragmatikusabb, mint ahogy arra retorikájából következtetni lehetne:

Bárhogyan hangoztatják, hogy a magyarok nem szállítanak fegyvert Ukrajnának, attól még a Magyarországon gyártott fegyverek jó része az ukránokhoz kerül.

Fegyir arra is felhívta a figyelmet, hogy Magyarország az a szomszédos állam, amely nem állított fel ellenőrző pontokat az ukrán gabona megállítására, vagy ahol nem blokkolták kamionokkal az ukrán teherautók útját. És Magyarországon maradt fenn a mai napig az ukránoknak nyújtott kedvezmények legszélesebb köre.

Fegyir állítja, hogy Ukrajna nem fásult bele a háborúba, mivel „nem lehetsz fásult, ha az a feladatod, hogy megvédd a családodat, a hazádat a barbároktól. A többi manipuláció. Ezeket a technikákat az ellenség is használja, és mi magunk is.” A fronton tapasztalható orosz sikerekről pedig úgy tartja,

egy 100 milliós nemzet háborúzik egy most 20 millióssal. Olyan árat fizet kisvárosokért, Bahmutért, Avgyijivkáért, Vuhledarért, ami emberéletekben mérve iszonyú aránytalan. Így is lehet, de semmi értelme vagy hozadéka. A háborúkat rendszerint erőforrásokért vívják, itt erről szó sincs. Csak ideológia van.

Hazája esetleges NATO-tagságát „nehéz kérdés”-nek tartja, és nem is biztos abban, hogy Ukrajnának egyáltalán szüksége van a csatlakozásra. A 2022-ben elkezdett uniós csatlakozási folyamattal viszont más a helyzet. Szerinte az Európai Unió már annyit fektetett Ukrajnába, hogy azt képtelenség lenne visszafizetni,

„Cserébe van kiváló termőföldünk, képzett, tehetséges, keresztény lakosságunk. Ukrajna ajándék lesz Európa számára.”

Az ukrán külügyminisztérium miatt már egy éve húzódó kinevezéséről diplomatikusan annyit mondott, túl van minden technikai procedúrán, és Kijeven múlik a munkakezdése, de „amit nagykövetként tehetnék, azt így is meg tudom tenni”. Sőt, szerinte állami tisztségviselőként korlátozottabbak lennének a lehetőségei, nem adhatott volna például át egyeztetés nélkül lyukas magyar zászlót a Terror Házának.

Fegyir úgy látja, az ukrán–magyar viszony megítélésében az Ukrajnáról alkotott ismeretek forrása a döntő.

Egyfelől vannak azok, akik – képletesen szólva – mindenben a televízióra hagyatkoznak. Másfelől azok, akik elsősorban emberekként viszonyulnak más emberekhez.

Ő úgy érzi, a „fronton semmifajta konfliktus nincs ukránok és magyarok között”, és ugyanez érvényes Kárpátaljára is, egymás mellett és együtt élnek a nemzetiségek.

Problémák ott merülhetnek fel, ahol nincsenek kapcsolatok, ahol az emberek csak magukat ismerik, másokat nem, nincs tudásuk, tapasztalatuk, hiányoznak a személyes élményeik. Ott könnyebb az ellenségkeresés és az ellenségkép-teremtés.

A kárpátaljai magyarok számának csökkenésével kapcsolatban azt az elemet emelte ki, hogy ha elvész egy közösség kulturális identitása, akkor „a település létezésének a tartalma üresedik ki”; többé nincs mit átadni a következő nemzedékeknek, és nem marad más, mint elmenni, de közben az újonnan érkezettek „képtelenek bármit is folytatni”.

Létrehozzák a saját kultúrájukat, de annak már semmi köze nem lesz ahhoz, ami ott előzőleg létezett. Tehát nem is annyira az etnikai szál az, aminek fájdalmas a megszakadása, hanem a kulturális.

Fegyir az elvándorlás megállítására a már eleve aláírt megállapodások, szerződések végrehajtásában látná a megoldást, csakhogy ezeket jelenleg senki nem akarja „működtetni”.