Amerika egyszer már ráunt a NATO-ra, ami Trump fenyegetései miatt is tanulságos

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, azaz a NATO április negyedikén volt 75 éves, amely példátlan kor a modern katonai szövetségek történetében. Ezen belül a magyar tagság 25 évet tesz ki, amely hiába nagy idő, nem vetekedhet a Varsói Szerződés béketárborában eltöltött 36 évvel. Talán ez is szerepet játszik benne, hogy a szövetség célja és értelme megnyilatkozásaik alapján nem teljesen világos pártunk és kormányunk fejesei számára.

Orbán Viktor például egyszerre hangoztatja, hogy

• a NATO-tagságból fakadóan Magyarországnak nincs félnivalója Oroszországtól, hiszen Moszkva sosem támadna meg egy NATO-tagot;
• Ukrajnát segíteni kell, mert Magyarország nem akar közös határt Oroszországgal;
• valamint azt, hogy a NATO nyugati „háborúpárti” tagállamai táplálják az ukrajnai háborút és veszélybe sodorják a kontinens békéjét.

Azaz azok a nálunk jóval erősebb országok, amelyek garantálják Magyarország biztonságát és Ukrajna fennmaradását, egyben – az orbáni gondolatok alapján – az Orbán-kormány ellenfelei és hazánk békéjének veszélyeztetői. Mind a Karmelitából vezérelt kormánymédiában, mind a politikai spektrum másik végén visszatérő elképzelés az is, hogy a szövetség és annak keleti bővítése okolható Európa minden bajáért, valamint hogy a NATO leginkább azt szolgálja, hogy az Egyesült Államok ráerőszakolja biztonságpolitikai prioritásait szerencsétlen Európára.

A legtöbb európai tagállam kormányának és közvéleményének ezzel szemben egész más kételyei vannak a szövetség jelenével és jövőjével kapcsolatban. Ők egyrészt attól tartanak, hogy az Egyesült Államokat általában véve egyre kevésbé érdekli Európa, miután Washingtonban nem Vlagyimir Putyin orosz elnököt vagy Európa szomszédságának további izgága szereplőit tartják a legfőbb fenyegetésnek, hanem Kínát.

A másik félelem, hogy az amerikai belpolitika polarizációja a NATO-t is magával ránthatja: a republikánusok körében egyre alacsonyabb a szövetség támogatottsága, és valós aggály, hogy Donald Trump az esetleges újraválasztása esetén felrúghatja vagy gyökeresen átformálhatja a szövetség jelenlegi kereteit, és visszavonhatja vagy új feltételekhez kötheti az európai tagok védelme iránti elkötelezettségét. Trump európai és amerikai tisztviselők szerint már 2017 és 2021 közti elnöksége alatt is többször kétségbe vonta, hogy egy külső támadás esetén megvédené-e Európát, és idei kampánya során egyebek mellett azt mondta, csak azok védelmében avatkozna be, akik „eleget fizetnek” (ez alatt vélhetően a NATO által 2014 óta hivatalos célnak tekintett, GDP-arányosan két százalékos védelmi költségvetés elérését értette, bár nála sosem tudni pontosan).

Nem ez az első eset, hogy Európa az amerikai védőernyő lanyhulásától tart.

Míg a fent említett narratívák szerint a NATO az oroszellenes amerikai terjeszkedés eszköze volt a térségben, addig az ezekben a valóságot szándékosan csak nyomokban tartalmazó vitákban gyakran jótékony feledésbe merül, hogy az 1990-es és 2000-es években a NATO fő problémája egyáltalán nem Oroszország volt.

Az 1990-es évektől, a hidegháború vége, a Szovjetunió felbomlása és a német egyesítés napirendre kerülése miatt valójában inkább attól tartottak a kontinens nyugati felén, hogy az amerikai figyelem lanyhulása komolyabb felfordulást okozhat Európában. Bár ezt nehéz lenne párhuzamba állítani a mai helyzettel, az 1990-es évek identitásválságának korrajza a jelenre és jövőre nézve is tartogat pár tanulságot.

Amerikaiak be, oroszok ki, németek le

Hastings Lionel Ismay, a NATO első (brit) főtitkárának megfogalmazása szerint a szövetség lényege a kezdetektől az volt, hogy „benntartsa az amerikaiakat, kinn tartsa az oroszokat, és lenn tartsa a németeket”, azaz az Egyesült Államok tartsa fenn európai katonai jelenlétét, tartóztassa fel a Szovjetuniót, és mindezek mellett azt is garantálja, hogy Németország ne tudjon ismét fegyverkezésbe fogni.

A második világháború után az amerikaiak tartós európai jelenléte egyáltalán nem volt önmagától értetődő, az Egyesült Államok annak idején az első, majd a második világháborúba is vonakodva szállt be, és az izolacionista, az európai birodalmi viszályoktól elzárkózó amerikai külpolitikai hagyományok a háború után sem tűntek el, azok háttérbe szorulása sokéves folyamat volt.

Bár a hidegháború csírái azért hamar szárba szökkentek, az sem volt egyértelmű ekkortájt, hogy a náci birodalom maradványait mennyire lesz egyszerű hosszabb távon pacifikálni. Végső soron az európai gazdasági integráció is jelentős részt a „német kérdés” megoldásáról szólt: a szén- és acélipar, majd az atomenergia szupranacionális felügyelet alá vonása nem kifejezetten a piacok egységesítésének gazdasági előnyeiről szólt, hanem a német ipari kapacitások feletti felügyeletről; az európai integráció mélyítése pedig azt is szolgálta, hogy a német szuverenitás fokozatos visszaszerzése közösségi kereteken belül történt.

Ez a két kérdéskör az 1990-es évek elején ismét előkerült, bár más előjellel. A Lord Ismay által említett három cél legfontosabbika, az oroszok feltartóztatása kissé okafogyottá vált. A varsói szerződés és a Szovjetunió felbomlásával jelentősen csökkent a közvetlen katonai fenyegetés, és a keleti blokk rendszerváltásaiba, köztük az oroszországi demokratikus átmenetbe vetett korai optimizmus miatt Washingtonban népszerű nézetté vált, hogy Moszkvával a szép új világban könnyebben, kevesebb katonai erőfitogtatás mentén lehet majd szót érteni. Ebből fakadóan a szövetség feloszlatása vagy radikális átfazonírozása az amerikai politikai és politikatudományos vitákban is központi témává vált.

A NATO értékét Washingtonban a hidegháború utáni időszak első válságai is erősen leértékelték.

A kormány és a kongresszus például elég csalódott volt, amiért a szövetség nem játszott fontosabb szerepet az 1991-es öbölháborúban, amikor Amerika minél szélesebb nemzetközi fellépéssel akart példát statuálni a Kuvaitot lerohanó Szaddám Huszein iraki diktátorral szemben.

A NATO Európán kívüli bevetésével szembeni rezisztencia már ezt megelőzően is szálka volt az amerikaiak szemében, és később a 2003-as iraki háború európai ellenzése végképp kiverte a biztosítékot Amerikában. Bár a NATO létjogosultságának egy gyakran citált elmélete, hogy a szervezet nemzetközi legitimációt ad az Egyesült Államok világpolitikai manővereinek, amelyekért cserébe védelemmel fizet Európának, ez a funkció pont az 1990-es évek fordulóján (illetve később a terrorellenes háború alatt) nem igazán működött.

Volt igény az amerikai elnyomásra

A német egyesítést közben komoly aggályok kísérték, és nemcsak szovjet–orosz, hanem francia és brit részről is. Az 1990-es évekig csak részlegesen szuverén, a négyek felügyelete alatt álló, megosztott Németországgal ugyan nem sok probléma volt, de Párizsban és Londonban nem mindenki volt teljesen meggyőződve róla, hogy egy egyesülő, szabadjára engedett nagy német állam is hasonlóan visszafogott maradna-e.

Ennek biztosításához ismét a NATO és az európai integráció adta a keretet, gátolva Németország potenciális különutasságát és európai keretek közé terelve (szorítva) az újraegyesülő ország potenciális ambícióit. Az európai monetáris integráció tervével például a francia vezetés a német márka erejét akarta korlátozni; a NATO fenntartása és az Egyesült Államok Európában való „benntartása” pedig a német kül- és biztonságpolitika horizontjának korlátozását is szolgálta.

A német kérdésen kívül persze más indokok is felmerültek a NATO folytatása mellett. A vasfüggöny leomlását nemcsak a német egyesítés miatt tartották veszélyesnek Nyugaton, hanem mert a régió többi országa sem volt a békés egymás mellett élés mintapéldája történelme során, így felmerült a veszélye, hogy Közép- és Kelet-Európa ismét puskaporos hordóvá válik. Ez a veszély Jugoszlávia felbomlásának folyamata során világosan be is bizonyosodott, amely egyszerre mutatta meg, hogy a béke fenntartásához továbbra is szükség van egy, a stabilitást biztosító erőre, valamint azt is, hogy a nyugat-európai országok önmagukban nem képesek, illetve hajlandóak betölteni ezt a szerepet.

Hasonló volt a helyzet az Európa határától távolabb eső, de Európára is közvetlen hatással lévő biztonságpolitikai kihívások kezelését illetően: a hidegháború után is számos olyan kockázat maradt a terrorizmustól a kalózkodáson át az irreguláris migrációig, amelyeket a legerősebb európai országok sem tudtak volna önmaguk kezelni, ebből fakadóan az amerikai szövetség értéke az európai helyzeten túl is releváns maradt (bár az egy másik kérdés, hogy a valóságban a NATO mennyire volt sikeres az ehhez hasonló fenyegetések kezelésében).

Az sem volt ismeretlen gondolat, hogy az orosz fenyegetés gyengülése csak időleges, és az orosz belpolitikai és gazdasági válság végével Moszkva visszatér majd a posztszovjet térségbe. Végső soron ez a NATO keleti bővítésének egyik alapvető érve volt, mind pro, mind kontra: a keleti tagjelöltek függetlenségük bebiztosítását és védelmét várták, míg a folyamat ellenzői azzal érveltek (és érvelnek ma is), hogy Oroszország idővel erőre kap majd, a stabilitás és béke szempontjából pedig jobb, ha hagyják ismét nyújtózkodni egykori érdekszférájában, és Közép- és Kelet-Európa megmarad az orosz és a nyugati érdekszféra közti ütközőzónának.

Identitás

Más magyarázatok szerint a NATO 1990-es évekbeli fennmaradása túlmutat a konkrét biztonsági és szövetségesi érdekeken. A keleti bővítés nem növelte a NATO katonai erejét, elrettentő- vagy válságkezelési képességét, így a nyugati tagok nem várhattak számottevő biztonsági előnyöket Magyarország és társai felvételétől, sőt hajlandóak voltak vállalni az Oroszország potenciális ellenkezéséből fakadó költségeket.

Ez arra enged következtetni, hogy nem pusztán biztonsági érdekek motiválták a NATO 1990-es évekbeli alakítását, hanem az egy mélyebb identitásbeli dimenzióhoz köthető. Ezen értékelések szerint az észak-atlanti szövetség egy, a biztonsági önérdekkövetésen túlmutató demokratikus, a viták békés rendezését, a joguralmat és hasonló magasztos eszméket fenntartó, közös történelmi tudattal bíró értékközösséggé vált, és a NATO fennmaradását és bővülését nyugati részről ezen, a békés egymás mellett élést szavatoló értékek terjesztésének, keleti részről az értékközösséghez való tartozás és a rendszerváltás külső bebetonozásának vágya vezérelte.

Egyes értékelések szerint egy jó ideig az orosz ellenkezés sem volt különösen hangos. 2008-ig Moszkva szemet hunyt a bővítés felett, és nem volt kizárva az új európai rendből sem, sőt a G8, a NATO–Oroszország (Közös Állandó) Tanács, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), valamint a posztszovjet kapcsolatok menedzselésére létrehozott egyéb fórumok (Észak-atlanti Együttműködési Tanács, Euro-atlanti Partnerségi Tanács) keretében is részese volt ennek a rendnek, még ha ezek a csatornák nem is voltak alkalmasak érdekei érvényesítésére.

Egy szó mint száz, ugyan a pontos motivációk és célok szerteágazóak, egy, a magyar közéleti megnyilvánulásoknál valamivel komplexebb megközelítésből a NATO az 1990-es években egyre kevésbé (oroszellenes) szövetségként, és egyre inkább egy európai biztonsági közösségként kezdett funkcionálni, amelynek fenntartása mind a német, mind a közép- és kelet-európai vonatkozásban egy, a hidegháború utáni rend és stabilitás fenntartását próbálta szolgálni.

Azaz a NATO nem azért élte túl a hidegháborút, mert Washingtonban Európa keleti felének bekebelezését tűzték ki célul, hanem inkább pont annak ellenére, hogy a szövetség konkrét, közvetlen biztonságpolitikai értékébe vetett hit erősen megingott Amerikában.

Oké, és ennek mi a relevanciája?

Bár a szervezet 1990-es évekbeli „identitásválsága” manapság elsősorban a keleti bővítéssel kapcsolatos diplomáciai vádaskodás és szelektív múltidézés, valamint a „mi lett volna ha”-jellegű latolgatások körül forog a közbeszédben, azért a jelenre és jövőre nézve is van pár tanulsága.

Egyrészt napjainkban gyakori panasz – még az elnyomó német liberális rendszer ellen harcoló Orbán házi történészének szerepére ágaskodó Schmidt Mária részéről is – Németországgal szemben, hogy nem rendelkezik külpolitikai vízióval, nem akarja leválasztani magát az Egyesült Államokról és nem képes és hajlandó élére állni az európai védelmi integrációnak. Ugyanakkor ebben a történetben gyakran feledésbe merül, hogy a nyugati szövetségi rendszer egy alapvető célja háromnegyed évszázada a német aktivizmus féken tartása, és azok az államok, amelyek most a német vezető szerep hiányán agitálnak, kulcsszerepet játszottak a német vezető szerepet gátló nemzetközi rend megteremtésében.

Másrészt a Trump által jelentett veszély megítélése szempontjából nem mindegy, hogy a fenti NATO-képek közül melyiket tartja magáénak Európa.

Ha a NATO-ra az Egyesült Államok európai hegemóniájának eszközeként tekintünk, akkor végül is Trump tényleg a béke embere. Ha hatalomra kerül, ígérete szerint felrúgja a NATO-t, megvonja Ukrajna támogatását és „megegyezik” Putyinnal. Ezzel – az orbáni logika szerint – Moszkva jól lakik, Európa felszabadul az amerikai önkény alól, a gáz folyik, és mindenki boldogan él, míg Putyin vagy utódja nem ébred rá, hogy Oroszország történelmi területe nem Kijevig, hanem mondjuk a Tiszáig tart.

Ha a NATO-ra pusztán az európai biztonsági rend fenntartójaként tekintünk, akkor Trump fenyegetései nem feltétlenül végzetesek. Az Európai Unió belső békéje és stabilitása az elmúlt bő húsz évben amerikai bábáskodás nélkül is biztosított volt, és a külső vagy tagállamok közti biztonsági fenyegetések helyett ma inkább a belső társadalmi feszültségek jelentenek komolyabb kihívást a kontinens egységére nézve. Sőt, az optimistább jövendölések szerint az amerikai cserbenhagyás lökést adhatna az európai biztonságpolitikai és védelmi integrációnak, azaz a régi közhellyel élve a (potenciális) válság lehetőség Európa számára.

Ha viszont a NATO-t a transzatlanti (sőt azon túlmutató) értékközösségnek tartjuk, akkor a trumpi veszély sokkal súlyosabb, hiszen ígéreteinek beváltása azt jelentené, hogy az Egyesült Államok még annál is kevésbé tartja relevánsnak az annak idején általa kialakított nemzetközi rend elveit, normáit és intézményeit, mint eddig.