100 évesen meghalt az Egyesült Államok legbefolyásosabb diplomatája

Henry, született Heinz Alfred Kissinger mindössze hét évig volt az Egyesült Államok nemzetbiztonsági főtanácsadója, majd külügyminisztere, neve mégis fogalommá vált, ismertsége az USA elnökeivel vetekszik. Sűrű hét év volt az 1969 és 1976 közötti időszak, amikor – kiragadva néhány világtörténelmi jelentőségű tettet – lezárta a vietnámi háborút, meghirdette az enyhülés politikáját a kommunista nagyhatalmakkal. A világpolitika szupersztárja volt, interjúin, sajtótájékoztatóin mindig történt valami, imádott információkat szivárogtatni és manipulálni, mellesleg egy hisztérikus főnök volt, aki gond nélkül hülyézte le beosztottait a német akcentusával, ha valami nem úgy ment, ahogy ő eltervezte.

Kutatóként, elnökök tanácsadójaként, majd az amerikai külpolitika irányítójaként úgy vélte, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad lelkiismereti kérdésekkel foglalkoznia. Vonzódott Otto von Bismarckhoz, az erős államot létrehozó 19. századi német vaskancellárhoz és az osztrák Metternichhez, akik – csakúgy, mint Kissinger – a nagyhatalmak közötti egyensúly megteremtését és fenntartását tűzték zászlajukra.

Fürthi gyermekévek

A zsidó származású Kissinger család Hitler hatalomra jutása után öt évvel emigrált az Egyesült Államokba, miután helyzetük ellehetetlenült. Az édesapát kirúgták középiskolai tanári állásából, Heinz Alfredot pedig nem vették fel a gimnáziumba. Életének első tizenöt évéről nem szívesen beszélt. „Úgy tűnik, az életem Fürthben anélkül múlt el, hogy maradandó emléket hagyott volna” – idéz egy tipikus Kissinger-mondatot erről az időszakról Walter Isaacson, az egyik legismertebb Kissinger-életrajz szerzője. (Kissinger életének bemutatásában leginkább erre a könyvre támaszkodtunk.) A holokausztban 13 családtagja vesztette életét, ritkán beszélt erről, amikor mégis, akkor azt állította, hogy nem volt ez neki akkora trauma.

Amerikában az édesapjának sikerült egzisztenciát teremtenie, a Henryvé lett Heinz pedig a középiskola elvégzése után esti tagozaton kezdett főiskolai tanulmányokat, közben egy borotvapamacsgyárban dolgozott.

Vissza Európába

Azt mondják, hogy a katonaság és a háború nevelt igazi amerikai állampolgárokat a bevándorlókból. Kissingerre ez különösen igaz, 1943-ban hívták be katonának, és honosított amerikai állampolgár lett. Tolmácsként és kihallgatóként került az európai hadszíntérre, majd a második világháború befejeztével az amerikai megszállási övezetbe, ahol felszabadított városok parancsnoka és hírszerző tiszt volt. A katonai hírszerzést 1959-ig szolgálta tartalékosként századosi rangban.

Doktori a Harvardon

A felszabadított Németországból Amerikába visszatérve kivételesen rövid idő, mindössze három év alatt végezte el a Harvardot. Diplomamunkájához is fűződik egy rekord, ez volt ugyanis a leghosszabb a Harvard történetében, 383 oldal, címe: A történelem értelme. Disszertációját az általa csodált Metternich békestruktúrájából írta, Amerika-szerte ismertté viszont az 1957-ben írt A nukleáris fegyverek és a külpolitika című könyvével vált. A könyv 14 hétig állt a bestsellerlista élén, ami nem csoda, hiszen az ötvenes évek legnagyobb, Amerikában a hétköznapi beszélgetéseket is uraló kérdése az volt, hogyan tud a harmadik világháború kirobbantása nélkül egymás mellett élni két atomnagyhatalom. A nukleáris fegyverek és a külpolitika a korabeli amerikai külpolitika egyik alapműve lett.

Elnökök tanácsadója

A könyv publikálása után előbb a republikánus Dwight D. Eisenhower, majd a demokrata John Fitzgerald Kennedy és Lyndon B. Johnson tanácsadója lett. Kissinger konzervatív beállítottságú volt ugyan, de a Demokrata Párt tagja, ráadásul jóban volt a Kennedykkel, így abban bízott, hogy fontos pozícióhoz jut a kormányban. Csalatkoznia kellett, egy részidős tanácsadói álláshoz jutott csupán, a felszínes Kennedy állítólag zseniálisnak, de fárasztónak tartotta. 1961-től 1969-ig – ahogy Isaacson fogalmaz – a hatalom peremén volt, de mindennél jobban vágyott egy washingtoni befolyásos állásra.

Az 1968-as elnökválasztás republikánus jelöltje kiválasztásának Nelson Rockefeller tanácsadójaként futott neki. A republikánusok jelöltje végül Richard Nixon lett, megelőzve Rockefellert és Ronald Reagant, akinek majd több mint tíz év múlva jött el az ideje. Úgy tűnt, a befolyásos washingtoni kormányzati pozíció helyett be kell érnie a harvardi egyetemi karrierrel.

Richard Nixonról úgy gondolta, nem alkalmas elnöknek, személyes ismeretség sem volt köztük. Nagy meglepetést keltve mégis felkérték nemzetbiztonsági főtanácsadónak, és Kissinger el is fogadta a posztot.

Az amerikai külpolitika irányítója

1969-től 1974-ig Nixon alatt volt nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd külügyminiszter, 1976-ig pedig Gerald Ford alatt külügyminiszter.

Nixonnal jól kijöttek, mindketten bürokráciaellenesek voltak, szerették a gyors döntéseket, a titkos tárgyalásokat, lehallgatták saját munkatársaikat, és gond nélkül hazudtak, ha a helyzet úgy kívánta. A titkos tárgyalásokba az is belefért, hogy sokszor még a külügyminiszter és a hadügyminiszter sem tudta, miben mesterkedik a nemzetbiztonsági főtanácsadó. Népszerűségének csúcspontján egy kongresszusi képviselő azt javasolta, hogy a külföldön született amerikai állampolgárok is elnökök lehessenek.

Az után lett igazán népszerű, hogy tető alá hozta Nixon pekingi útját. Addig a Szovjetunió és a szintén kommunista Kína között nem igazán tettek különbséget, Kissinger azonban kihasználta a két kommunista hatalom feszült viszonyát, és közeledni kezdett Kínához. Ez volt az úgynevezett pingpong-diplomácia. (A kifejezés az amerikai pingpongválogatott kínai meghívásából ered.) Amerika innentől kezdve szakít a minden kommunista országot egyformán elutasító politikájával.

Kissinger a Szovjetuniót se hanyagolta el, tető alá hozott egy Nixon–Brezsnyev csúcstalálkozót, valamint a két atomhatalom megállapodott a kapcsolatuk alapelveiről. Az más kérdés, hogy ezt egyikük sem tartotta be.

A visszás Nobel-békedíj

Kissinger külügyminiszterségére esett a pusztító vietnámi háború lezárása, az 58 ezer halálos áldozatot elszenvedő amerikai sereg hazahozatala. A békeszerződéshez vezető tűzszünetet a vietnámi kommunista vezető, Le Dúc Tho és Kissinger írta alá, ezért mindketten Nobel-békedíjat kaptak, igaz, a díjat Le Dúc Tho visszautasította, Kissinger pedig az oslói amerikai nagykövettel vetette át. A tűzszünetről és az azt követő békeszerződésről túlzás lenne azt állítani, hogy kiállta volna az idő próbáját, mivel az amerikai csapatok kivonulása után a kommunista Észak- és a kapitalista Dél-Vietnám tovább háborúzott, majd Dél-Vietnám a kommunisták kezére került. Kissinger ekkor felajánlotta, hogy visszaadja a díjat és az érte járó összeget, de az ajánlatát nem fogadták el.

Az enyhülés zsákutcája

Nixon elnökségét 1974-ben elsöpörte a Watergate-botrány, a Demokrata Párt elnökének lehallgatása, Kissinger viszont maradhatott a külügyminiszteri poszton. (Voltak, akik szerint maga Kissinger volt az, aki szivárogtatott az ügyet leleplező Washington Post újságíróinak, de később kiderült, hogy nem volt hozzá köze, nem ő volt a Mély Torok.) Nixon utódját, Fordot nem zavarta Kissinger népszerűsége, intellektuális fölénye, extravagáns médiaszereplése.

Az utolsó hónapok tűzoltással teltek. A konzervatívok és a demokraták egy dologban egyetértettek: a kommunistákhoz való közeledés szerintük zsákutca. A nemzetközi helyzet is egyre feszültebbé vált, nem tűnt úgy, hogy Kissinger enyhülési politikája megszelídítette volna a világ kommunistáit: a vörös Észak-Vietnám bedarálta a kapitalista Délt, Kambodzsában a rettegett vörös khmerek megtámadták az Amerika-barát kormányt, Angolában szovjet támogatással polgárháború tört ki.

Egyesek zseninek, mások háborús bűnösnek látták

Említett Nobel-díja nem csak azért volt visszás, mert az azt megalapozó megállapodás nem állta ki az idő próbáját – bár a háború véget ért a kommunisták győzelmével –, de azért is, mert a békét valójában már évekkel korábban elérhette volna az Egyesült Államok. Márpedig ez vietnámi civilek ezreinek menthette volna meg az életét és kisebb lett volna az amerikai katonai veszteség is. A háború alatt egyetértett a vietnámi kommunistáknak hátországot adó Kambodzsa területén végrehajtott szőnyegbombázásokkal, szemet hunyt a Pakisztán által Bangladesben végrehajtott mészárlásokkal – ekkoriban a Magyarországnál másfélszer nagyobb, de jelenleg 170 millió ember lakta ország Kelet-Pakisztán néven, vallási alapon a szintén muzulmán Pakisztánhoz tartozott Banglades 1971-ben megadott függetlenségéig.

Ellentmondásos megítélésének egyik fejezete az 1973-as chilei puccs támogatása, amely nyomán a szocialista fordulatot ígérő Salvador Allenda meghalt – a demokratikusan megválasztott elnököt megölték vagy öngyilkos lett, máig nem tisztázott –, és a hatalomra a jobboldali Augusto Pinochet tábornok került 17 évre. Kissinger általános meggyőződése volt, hogy Dél-Amerikában elejét kell venni a baloldali mozgalmak előretörésének – ez volt az amerikai külügyminisztérium alapvetése a hidegháború idején globálisan is, tartva attól, hogy ezekkel a mozgalmakkal a Szovjetunió nyerne teret –, ezt hozta a kubai rendszerváltás tanulsága és ez vezetett el a vietnámi háborúhoz is, noha a délkelet-ázsiai országban a kommunisták 1975-re elismert győzelme azt mutatta, hogy a dominóelv mégsem állja meg a helyét, azaz az egyik ország baloldali fordulata nem vonja maga után, hogy az egész térség a Szovjetunió felé forduljon.

Élet a politika után

Ford veresége, a politikából való visszavonulás után Kissinger nem élhette már egy professzor szürke hétköznapjait. Nem akart lemondani magánrepülőjéről, a testőreiről, a politikai hatalomból eredő megannyi külsőségről, ezeket azonban nem adták ingyen. A luxusélet fenntartására a Goldman Sachs and Co. befektetési bank tanácsadója lett, és létrehozott egy saját tanácsadó vállalkozást. Elképesztő ügyfélköre volt, cége dolgozott a Volvónak, az American Expressnek, a Bell telefonkonszernnek, a koreai Daewoo óriáscégnek vagy a brit Midland bankháznak.

Elképzelhetetlen honoráriumokért vállalt fellépéseket különféle rendezvényeken vagy a televízióban. Terjedelmes emlékirataiért kétmillió dollárt kapott a hetvenes évek második felében, a Chase Manhattan Bank névlegesen igazgatónak szerződtette.

Kissinger Amerikában is az európai futball rajongója volt, szülővárosa csapatának, a Greuther Fürthnek drukkolt. Hivatali évei alatt a washingtoni német nagykövet minden hétfő reggel felhívta azzal, mit játszott a Fürth a hétvégén. 2002-ben a helyszínen látta, ahogy a Schalke 2-0-ra veri szeretett csapatát. A futball mellett, ahogy egy interjúban fogalmazott, a diplomácia volt a másik kedvelt játéka.

A viszonylag alacsony, de túlsúlyos Kissinger már 1982-ben átesett egy súlyos szívműtéten, és azt követően komolyan kellett diétáznia. Azóta is több kisebb szívműtétje volt, de mindvégig aktív volt, Donald Trump elnökkel is többször volt találkozója, túl a kilencvenötödik életévén is.

Az első házasságából két gyermeke született, 1964-ben vált el, 1974-ben újranősült.

100 évesen is aktív volt

Noha csak 1973 és 1977 között volt az Egyesült Államok külügyminisztere, az elmúlt évtizedekben is aktív, befolyásos szereplője volt az Egyesült Államok külpolitikájának. Idén nyáron még a kínai elnök, Hszi Csin-ping fogadta Kissingert, akitől az amerikai diplomácia is Washington és Peking kapcsolatának javítását várta.

Kissinger véleményére az Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúban is figyelt a világ. Igaz, a veterán diplomata álláspontja fokozatosan változott: Davosban még arról beszélt, hogy nem szabad Oroszországot kényszerhelyzetbe hozni, ezzel arra utalt, hogy valamilyen engedményre rá kell kényszeríteni Ukrajnát, később azonban már azon a véleményen volt, hogy Kijevet hatékonyan kell támogatni Oroszország területszerző háborújával szemben. Alig két hónapja találkozott az ukrán elnökkel, Volodimir Zelenszkijjel is, ekkor Kissinger már azt sem ellenezte, hogy Ukrajna idővel akár a NATO tagja legyen.