Amikor az ajtón keresztül hallod, hogy valaki automatával lő az utcán, az rettentő félelmetes

Tatjana (Hódmezővásárhely, Vöröskereszt)

„Kijevben dolgoztam, az egyik kerületi szociális ellátásért felelős rész vezetője voltam. Sok várossal voltunk összekötve, tavaly február 24-e óta ezek közül mindegyikkel, Herszonnal, Harkivval, Lvivvel, sokakkal tartjuk a kapcsolatot. Fel tudom idézni, hogy milyen volt a háború kitörésének napja, de ennyi idő távlatából is félelmetes. Reggel hatkor már hallottuk a hosztomeli repülőtér bombázását. Aztán láttuk, ahogy elindulnak az autók nyugat felé.

Mi a nyugati elővárosban laktunk, Kijev és a falunk között folyik a Dnyeper. A mellettünk lévő Hosztomel egyből, szinte órák alatt az intenzív harcok helyszíne lett. A háború másnapján felrobbantották az ukránok a hidat, az oroszok így nem tudtak átmenni, viszont mi gyakorlatilag rögtön megszállás alá kerültünk. Repülőgépek jöttek, robbanásokat hallottunk, a mi házunkat másnap találat is érte, egy része megsemmisült. A férjem és a fiam Kijevben volt a támadás napján, így ők a folyó másik oldalán ragadtak, nem tudtak hazajönni, mire felrobbant a híd.

De ez a robbantás mentette meg Kijevet az oroszoktól. Egyik oldalon álltak a mieink, másikon az oroszok. Lőtték egymást, ahogy tudták. A túloldali faluból semmi nem maradt.

Mi akkor már a pincében ültünk, láttuk, ahogy az oroszok kint rohangálnak a fegyverekkel. Ez a pince nem arra volt kitalálva, hogy óvóhely legyen, de ide szorultunk be. Amikor az ajtón keresztül hallod, hogy valaki automatával lő az utcán, az rettentő félelmetes. Áram egyáltalán nem volt, féltünk, hogy a telefonösszeköttetés is meg fog szűnni. Egy generátorunk volt, arról töltöttük a telefont, ameddig működött. Közben pedig láttuk azt is, ahogy lövik az oroszok a civilek autóit. Egy házzal arrébb a szomszédainkat le is lőtték. Két házzal arrébb a pincéből megpróbáltak elszaladni az emberek: őket is lelőtték. Világos volt, hogy ha maradunk az épületben, lehet, hogy soha többet nem jutunk ki.

Otthagytuk a házunkat, átmentünk Irpinybe, aznap ott még rendben volt minden. Egy iskolában szálltunk meg egy éjszakára. Szerencsénk volt: két nappal később aknavető talált be ebbe az épületbe. Minket végül egy autós vitt át a lányommal Kijevbe kerülőúton. Félelmetes volt visszatérni ide. Csak a hídon három órát álltunk, visszafelé nyolc óránkba telt, hogy találjunk valakit, aki átvisz minket. Kijevben fogtuk a gyerekek iratait, aztán kerestünk vonatjegyet bárhová, ahová csak lehet: végül segítséggel jutottunk el Magyarországig.

Eredetileg Ungvárra akartunk menni, de ott már minden hely foglalt volt, drágán sem akadt albérlet. Úgy döntöttünk, ha megkapjuk a fiam egészségügyi papírjait, akkor átjövünk Magyarországra. A lányom egyik barátnője a nővére annak a Tanjának, aki Hódmezővásárhelyen lakik, ő több menekültön segített már. A lányom járt is még békeidőben Tanjánál Magyarországon. Remény nélkül jöttünk el Kijevből, vissza nem fordulhattunk, elindultunk ide. Úgy volt, hogy két hétre jövünk, aztán itt voltunk még a háború kitörésének évfordulóján is.

Anyám mondta, hogy két félelmetes dolog van az életben: sokat várni, vagy igyekezni elérni azt, amit szeretnénk. Mi vártunk. Vissza akartunk menni, de nem volt hova. Leégették a házunkat, amit 35 évig építettünk a férjemmel. Kétezer könyves könyvtárunk veszett oda, négy generáció családi archívuma, fényképek. Mindenem, amim maradt, az Magyarországon van. Úgy, hogy mi gyakorlatilag egy estére indultunk el, ennyi dolgot is hoztunk magunkkal, meg száraztápot a kutyánknak. Papucsban indultam el otthonról, abban jöttem Magyarországra is. De mindig kaptunk segítséget, ingyen vittek minket, Hódmezővásárhelyről jöttek értünk autókkal. Ezért tudtam papucsban jönni.

Amikor Magyarországra értünk, nem értettük, mi lesz velünk. Nagyon jól fogadtak minket, a helyiek rengeteg dolgot adtak, segítettek nekünk. A fiam itt talált munkát, a lányom Franciaországban. A férjem tavaly átjött, de nyáron vissza is ment, nem tudtuk, milyen állapotok vannak a háznál, azt hittük, én is visszamehetek majd, de nem így lett. Egy konténerben lakott a házunk maradékánál, újra akarta építeni azt, ahol éltünk, akár csak pár négyzetméteren is. Ő építette az előző házunkat is, csak akkor még 30 évvel fiatalabb volt. De nem akart átjönni Magyarországra, mindenáron meg akarta oldani, hogy legyen újra hol laknunk. Világos, hogy itt nem lakhatunk örökké, valahová vissza kell térnünk.

Én nehezen járok, főleg azután lettem rossz állapotban, hogy megláttam, milyen állapotban van a házunk. Ha minden nap arról olvasol, hogy vajon bombáznak-e otthon vagy sem, az megmérgez, főleg, ha a rokonaid is ott vannak.

Nem lehet megerőszakolni egy népet, azt adni neki, amit nem kér. Nem így kellett volna Putyinnak lépnie, de ez történt. Nonszensz a 21. században egy háború, de különösen fáj, hogy szlávok ölnek szlávokat.

Az csak a lányomnak és a Jóistennek köszönhető, hogy én élek. Ameddig élek, addig mondani fogom az ismerőseimnek, rokonaimnak, hogy van egy csodálatos föld nem messze tőlünk, Magyarország, ahol csodálatos emberek élnek, a magyarok. Amíg nem jöttünk ide, sok mindent nem tudtunk az országról, csak azt, hogy szomszédos, és hogy van nemzetiségi konfliktus Ukrajnával, bár én ebben igazat is adtam a magyaroknak: logikus, hogy kell tudni ukránul, de hadd tanulhassanak azon a nyelven, amelyen az anyjuk a bölcsőjüket ringatta. Nem értem, hogy miért nem támogatja a magyar politika az országunkat a háborúban, de azt gondolom, hogy a mi elmeséléseinkből jobban érthetik a magyarok, milyen szörnyűség történik Ukrajnában. És azt kívánom, ők soha ne érezzenek ilyet a saját bőrükön.

Miért akarok visszamenni? Mert azért vagyunk ukránok, hogy a saját országunkat segítsük. De hogy mi is a mi esetünkben a győzelem, azt nem lehet tudni. Várunk. Azt sem tudjuk, meddig, azt sem tudjuk, mit várunk. De mást nem tehetünk. Ha még mondhatok valamit azoknak, akik nem értik, miért segít bárki nekünk itt Magyarországon: régi mondás, hogy mindig sokkal jobb segíteni, mint segítséget kérni. Nagyon kívánom mindenkinek, hogy ilyen segítségre ne szoruljon soha.”

Igor és Viktoria (Hódmezővásárhely, Vöröskereszt)

„Nővérként dolgoztam, a férjem a vasútnál. Három gyerekünk van, két-, három- és hatévesek, Herszonban képzeltük el az életünket. A háború igazi kezdete, 2014. nem hatott ránk, a valódi változásokat 2022. február 24-e jelentette, az első naptól elfoglalták az oroszok a városunkat. Az első nap bombázni kezdték Herszon mellett a repülőteret, itt lakott a nővérem is. Ő már nem is tudott onnan kijönni, egyből megszűnt az összeköttetés.

Igor munkába ment épp, amikor a bombázások elkezdődtek. Fel sem fogtuk elsőre, hogy mi történik. Az óvodából telefonáltak, hogy egy ideig ne jöjjenek a gyerekek, de nincsen semmi gond. Aztán kiderült, hogy nagyon is van: megjelentek a páncélosok, bejöttek a városba a reptér felől. Elkezdődtek a lövöldözések. Az elején házakat nem találtak el az oroszok. Csernobajevkával sem tudtunk kapcsolatot tartani, ott lakott az édesanyám a kilencediken, onnan látta, mi történik. Nagyon nehéz volt felfogni, hogy tényleg kitört a háború.

Az oroszok egy-két nap alatt átjöttek a Dnyeperen, elfoglalták Herszont, rögtön átvettek mindent. Ha kimész az utcára a gyerekekkel, és egy tankba vagy egy páncélosba botlasz, az kegyetlen érzés. Igor a munkahelyén maradt a megszállás után is, akkor már rubelben kapta a fizetést. Az oroszok mindent ellenőriztek, 40-50 perc volt átmenni az egyik ellenőrzőponttól a másik oldalra.

Aztán jött a népszavazás arról, hogy Oroszországhoz akarunk-e csatlakozni. Mi inkább nem mentünk ki az utcára, hogy ne kelljen szavaznunk.

Az első nap valamennyire elviselhető volt, az igazi fosztogatás aztán kezdődött, amikor sejtették az oroszok, hogy visszajönnek az ukrán erők. Kirámolták a múzeumokat, vittek traktorokat, amit tudtak. Hatalmas biztonságban éreztük magunkat, amikor tavaly szeptemberben visszajöttek az ukránok. Eltűntek az ellenőrzések is, az oroszoknál sosem tudtad, mire számíts egy ilyenen. Elsírtam magam a felszabaduláskor, de aggódtam is, hogy mi fog történni. Tartottam attól, hogy akkor fognak elindulni igazán a bombázások, amikor az ukránok ellenőrzése alatt lesz újra a város. Igazam is lett. Az orosz megszállás alatt az ukránok csak a konkrét pontokat, gyárakat lőttek. Az oroszok viszont utána kaotikusan mindent támadni kezdtek, lakóházakat is. Lőttek, amit értek, a mi lakórészünkön is állandó támadások kezdődtek.

Ahogy az oroszok elmentek, kikapcsoltak mindent, nem volt se áram, se víz. A mi fűtésünk árammal ment, így kimentünk rokonokhoz falura november végén, itt se volt áram, de gáz igen, azzal fűtöttek. Igor visszament Herszonba dolgozni. Az emberek zseblámpákat használtak, a folyóra jártunk mosni, ivóvíz csak humanitárius segéllyel érkezett. A központban voltak nyitva boltok, de féltek odamenni az emberek, mert a boltok célpontok lehettek. Igor egy rokontól szerzett dízeles generátort.

Bekapcsoltuk vele a generátort és öt percig én is, meg a gyerekek is csak néztük a lámpafényt. Bekapcsoltuk a tévét, ahol ment a rajzfilm, a kétéves átölelte a tévét. Szinte elsírom magam, ahogy mesélem ezt.

A kisebbnek tudtuk azt mondani, hogy vihar van, csak dörög az ég. De a nagyobb már értette, hogy itt katonák vannak, háború van. A kicsik inkább azt látták, hogy nincs rajzfilm. Később aztán tovább erősödtek a támadások a város ellen. Aztán felmerültek az evakuálások, azt gondoltuk, hogy ha már otthon nem lehetünk, akkor mindegy, hogy hol vagyunk.

Minden zárva volt ekkor már, az induláshoz is nehéz volt összekészülni. Végül pelenkát, gyógyszert, gyerekruhát raktunk csak be. Három táska, egy hátizsák és egy babakocsi, gyerek a kézben, csomag a babakocsiban, hogy még többet tudjunk hozni. Tömött vonattal, sok átszállással indultunk Herszonból evakuációs vonattal január 27-én. Három gyerekkel a férfiakat is kiengedik, így tudott jönni Igor is. Tanjával már Herszonból megbeszéltük, hogy ide, Hódmezővásárhelyre fogunk elindulni. Amióta Magyarországra jöttünk, a nagyobbik, Szása mindig kérdezi, hogy soha nem megyünk már haza? Soha nem fogom látni a nagymamát? Nem tudjuk, mikor és hova, de azt már az induláskor is tudtuk, hogy egyszer visszamegyünk Ukrajnába.”

Igor és Katarin (Budapest, Madridi út, Migration Aid)

„Én edzőként dolgoztam, jógával foglalkoztam, Katarin pedig pszichológiával. Sem mi, sem a rokonaink nem tudtuk elképzelni, hogy ez a háború kitörhet. Normális életünk volt, rengeteg jövőbeli tervvel Kijevben. Amikor az oroszok a belarusz határhoz mentek, akkor sem hittük el, hogy a testvéreink megtámadnának. Egy reggel változtatott meg mindent, 180 fokos fordulatot vett 24-e. Az akkori életünk egy nap alatt eltűnt, mindenki a pincékbe ment a támadások elől, nem értettük, mi történik. Egy barátunk azt mondta, három nap, és vége lesz mindennek, az oroszok beveszik Ukrajnát, és minden a régi lesz. Nem így lett. Három nap múlva nem voltak az utcán emberek, csak a lövéseket hallottuk. Megjelölték azokat az épületeket, amikről azt gondolták, hogy diverzánsok lehetnek ott – megjelölték a miénket is, mi megijedtünk, megpróbáltuk letörölni a jelet.

Február utolsó öt napjában minden a feje tetejére fordult, tankok jelentek meg az utcákon, civil autókat lőttek az oroszok. Béreltünk egy minibuszt, hogy elhagyjuk Kijevet, Katarin nővére maradt a városban. Úgy döntöttünk, nyugatra indulunk, de annyian mentek arra, hogy el se tudtunk indulni, nem volt benzin. Az maradt, hogy várunk. Néhány hidat is felrobbantottak, így közel 100 kilométert tudtunk haladni, aztán úgy döntöttünk, hogy autó nélkül, gyalog megyünk tovább üzemanyagot keresni. Szereztünk annyi benzint, hogy eljussunk Cserkasziba a rokonokhoz. Ott egymást segítettük, egy hotelben is meg tudtunk ingyen szállni. Világítás nélkül kellett élni, veszélyes lett volna villanyt kapcsolni. Cserkasziban igazi vidéki életünk kezdődött, minden reggel eljártunk a kutyánkkal, Unkával futni, hogy fát keressünk, legyen mivel főzni és fűteni. A vécé sem működött, az udvarunkat használtuk annak.

Egy hónap múlva román segítők érkeztek, olajat, rizst hoztak. Az első napokban a boltok előtt hatalmas sorok álltak, mindenki félt, hogy hiány lesz, az árak elképesztően felmentek. Fiatal ukránok kezdték el menedzselni a sorokat, próbáltak segíteni az időseknek. Az éttermek tulajdonosai ingyen ételt osztottak. Mi pedig nagyon boldogok voltunk, ha friss kenyérhez jutottunk. Mindenki félt a faluban, nem tudtuk, mit fogunk csinálni, de rettegtünk, hogy jönnek az oroszok és megölnek minket.

Az emberek egymást próbálták nyugtatni, hogy visszatér majd minden a normális kerékvágásba. Egy idő után sokan menekültek keletről, Harkiv felől a településre, akkor elkezdtek érkezni a segítségek is. Újra érkeztek a boltokba áruk.

Aztán sokan úgy döntöttek, hogy hazamennek. Közel öt hónap után mi is visszamentünk Kijevbe, azt hittük, a háborúnak hamarosan vége lesz.

De jött október közepe, Kijev találatokat kapott, egész nap szólt a légiriadó. Katarin, a lányunk és Unka elindultak Magyarország felé, Budapesten önkéntesek segítségével találtak szállást a Migration Aidnél. A lányunk, Rakija tudta, hogy Kijevet bombázzák, mégis haza akart jönni hozzám. Kijevben ekkor nem volt se fűtés, se áram, egy ételt nem lehetett megfőzni. Miután december 31-re, újévre sikerült nekem is átjönnöm Magyarországra, itt a szálláson egy hétig melegedtem a melegvízzel és a teával. Amíg otthon voltam, kisgyerekes anyukáknak, időseknek próbáltam segíteni vizet szerezni. A szomszédban volt egy család, idős anyukával. Ők mindig azt mondták, hogy úgy élnek napról napra, azzal a gondolattal, hogy ma felkeltünk, remek, akkor ezen a napon is élünk.

Voltak a háborúban fontos dolgok is, ahogy segíteni kezdtünk egymásnak, közel kerültünk a másikhoz. Most ahogy csak tudunk, segíteni próbálunk a hadseregünknek is. Azért indultunk Magyarország felé, mert egyedül erre tudtunk jönni, de nincsenek véletlenek, okkal alakult ez így. Addig annyit tudtunk Magyarországról, hogy a miniszterelnök szimpatizál Oroszországgal. De az emberek teljesen mások voltak itt, hálásak vagyunk a magyar önkénteseknek. Azóta eldöntöttük, hogy meg akarjuk ismerni a magyar kultúrát, voltunk is már Budapesten templomban.”

Galina (Budapest, Ökomenikus Segélyszervezet)

„Ukrajnában a háború kitörése előtt pár nappal sem hitte el senki, mi sem, hogy háború lesz. Az elemzők beszéltek róla, 23-án még viccelődtünk is vele, hogy mi lenne, ha háborúba mennénk. 24-én ez már nem volt vicces. Akkor már a valóság volt.

Mi majdnem három hetet Ukrajnában töltöttünk utána. Semmi nem működött akkor Dnyipróban, csak a boltok. Az első nap pánikvásárlás tört ki a benzinkutakon, a boltokban, nem tudtuk, mi lesz, hatalmas sorok alakultak ki. Volt, aki azt gondolta, hogy talán nem is lesz olyan félelmetes, ha ideérnek az oroszok. De amikor látszott, hogy van az ukrán hadseregnek is ereje, az sokakat bátorított fel.

Mi sem gondoltuk, hogy ennyire erős lesz az ukrán hadsereg. Sosem gondoltunk így a hadseregünkre. Hogy ütőképes.

Az első hét pánikja után két hét nyugalom jött. Jódot vettünk mindannyian a zaporizzsjai atomerőmű közelsége miatt, féltünk, hogy robbanás lesz. De láttuk az ukrán hadsereg győzelmeit, ez nekünk is önbizalmat adott. Első nap nem volt áram, kijárási tilalom volt, kötelező volt lekapcsolni a fényeket. Sokan önkéntes egységekhez csatlakoztak, járták a várost, ebben a férjem is részt vett. A közelünkben volt a reptérnél egy katonai egység is: ezt épp akkoriban készültek megszüntetni, aztán végül mégis szükség lett rá. Egy barátnőm a katonaságnak dolgozott civilként, két héttel a háború előtt mondták nekik, hogy aki akar, menjen el, mert háború lesz. Nem hitte el senki, ott maradtak.

A városunk, Dnyipro egymillió fős volt, azóta már talán többen is vannak, mert oda menekültek sokan. Az emberek nem akarnak elmenni Ukrajnából. Többen voltak egy idő után a moziban, mint korábban, tavaly nyáron minden olyan volt, mintha nem lenne semmi – csak a légiriadó hallatszott, de nem szaladtak el az emberek, ugyanúgy sétáltak tovább. Álltak a boltban, működtek a dolgok.

Február 24-re emlékezni ma is nagyon félelmetes, könnyeket fakaszt, ha felidézem. A reptér közelében laktunk, ahová az első bombák becsapódtak. Hajnal négykor ébredtünk a férjemmel a robbanás hangjára. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez a háború kezdetét jelentheti. Aztán újabb robbanások jöttek. Bekapcsoltuk a tévét, láttuk, ott futott szalagcímen, hogy Putyin háborút indított. Akkor sem hittem el, csak akkor, amikor már huszadszor láttam ugyanezt a sort a tévében. Akkor már elhittem, hogy elkezdődött.

Két 14 éves focista gyerekem van, ők bentlakásos sportiskolában voltak ekkor, nem is hallották a robbanást, ahogy a város nagy része sem ébredt fel hajnal négykor. Reggel hatkor hívtuk a gyerekeket, tőlünk tudták meg, hogy a háború kitört. Az iskola több gyerekének segítettünk aztán hazajutni. Hat robbanást hallottunk az első nap, sose felejtem el, ez a hang folyamatosan veled él tovább. Két hétig ismerősöknél aludtunk a pincében, senki nem tudta Ukrajnában, mi lesz, hogyan folytatódik a háború. Egymást kérdeztük, máshol élő ismerősöket, hogy nálatok mi történik, azt sem lehetett tudni, merre mennek tovább a megszállók. Ekkor elkezdtünk azon gondolkozni, mi merre mehetnénk.

Mivel a fiaim focisták, kiderült, hogy a Fradi segítségével lehet jönni Magyarországra. 14 gyereket hoztam ki Dnyipróból, olyan ismerősökét, akik vállalták, hogy ők maradnak, de a gyereküket elküldik. Béreltem egy kisbuszt, négy másik anyukával elindultunk Magyarország felé tavaly márciusban. Úgy indultunk el, hogy 2-3 hét lesz, aztán véget ér a háború. Az úton a gyerekek jól érezték magukat, nekik nem volt félelmetes. Értették, mi az a háború, hallották a robbanásokat, de nem szembesültek vele, így nem féltek tőle. Mondogatták is, hogy majd nemsokára úgyis hazamegyünk: mi meg mondtuk nekik, hogy nem tudjuk, az mikor lesz. Idővel aztán felfogták a helyzet súlyát.

A férjem közben Dnyipróban maradt, ő nem tudott volna eljönni, de nem is akart. A Fradi segített minket, etettek, edzések voltak, közben ment az online oktatás, pincéből jelentkeztek be Dnyipróból a tanárok. Ha volt áram, volt oktatás is. Két és fél hónap után vége lett a Fradi programjának, az otthoni klub segítségével a fiaim Spanyolországba mentek, én haza Dnyipróba. Három hétig voltam ott, három találat érte ekkor a várost. Mindig megremegek, amikor az a hang eszembe jut. Amikor viszont nem voltak robbanások, olyan volt az élet, mintha normális lenne. Az ukránok már nem félnek.

A férjemmel nem akartuk megkockáztatni, hogy a fiúk is hazajöjjenek Dnyipróba. Egy hónap után Magyarországon találkoztunk újra a gyerekekkel. Profi focisták akarnak lenni, nem értették igazán, hogy ahogy régen volt, úgy már nem lesz soha, ők a csapatukhoz akartak hazamenni. Mert itt csak akkor lehetnének profi klubban, ha lenne letelepedési engedély, de ahhoz két évet itt kell lenni. Beszéltek is az otthoniakkal, kérdezték a többieket, hogy félnek-e ott. Ők azt mondták, nem félnek, csak akkor, amikor találat éri a várost.

Magyarország sokat segített nekünk. Sokan kérdezték otthonról, hogy a magyarok hogy viszonyulnak hozzánk, mert úgy tudják, hogy inkább Oroszország mellett állnak. Mi mondtuk, hogy soha rossz szót nem kaptunk tőlük. Egyetlen ilyen volt, amikor egy srác az edzésen üveget dobott a fiúk felé, mutatta, hogy „bumm”, mintha az üveg egy rakéta lenne. De ez egyszeri alkalom volt, elég nagyok a gyerekeim ahhoz, hogy tudják, hogy erre nem kell odafigyelni. Én ugyanabba a boltba jártam Budapesten, a pénztárosok oroszra váltottak, hogy segítsenek nekem. Orosz nyelvű a régió, ahol mi élünk, mi oroszul beszélünk, oroszul gondolkodunk. Ennek semmi jelentősége ebben a háborúban.

Nem éreztem soha, hogy Dnyipro mindennapjaira hatna az, hogy oroszul beszélünk vagy ukránul, hiába mondta ezt Putyin.

Tudtak volna orosz iskolába is járni a gyerekeim, én döntöttem úgy, hogy ukránul fognak tanulni. A háború előtt nem volt ez égető kérdés, azóta, hogy kitört, már téma, hogy ki beszél ukránul és ki oroszul. Ukrajnában azóta megtanultak a háborúval élni, tudják, mi az a támadás, amikor tényleg pincébe kell menni, meg mi az, amikor csak kisebb támadás van. Mondják is, hogy Ukrajnában vagy az ostobák maradtak, vagy a halhatatlanok. Én inkább a buta vagyok, de haza akarok menni.”

Oxana és Nadja (Debrecen, Máltai Szeretetszolgálat)

Oxana: „Szlovjanszkból érkeztünk, a donyecki régióból, három gyerekkel és az anyósommal, Nadjával. Nadja Bahmut környékén lakott, ott folyamatosan evakuálások voltak, felajánlották az embereknek, hogy Dnyipróba viszik őket, ott kereshetnek szállást. De nem lehetett ezt megoldani, nincs már az embereknek pénzük arra, hogy szállást vegyenek ki, nagyon drágák arra most a lakások, ha kiveszel valamit, gyakorlatilag csak a lakás bérlésére elmegy a pénzed.

A háború napján reggel kutyát sétáltattam, akkor olvastam a Viberen, hogy a gyerekek ma nem mennek iskolába. Miért? – kérdeztem, mire mondták, hogy kapcsoljam be a tévét. Bekapcsoltam. Akkor tudtam meg, hogy kitört a háború. Utána elkezdődtek a problémák, nem lehetett pénzt felvenni az ATM-ből, élelmiszert viszont csak készpénzért adtak. Az oroszok bombázni kezdtek, mi egy óvóhelyre húzódtunk. Az igazi nagy bombázások amúgy is akkor kezdődtek, amikor mi már elhagytuk az otthonunkat.

Március 3-án indultunk el otthonról. A vasútállomáson levegőt venni alig lehetett, tele volt az egész, az öthónapos gyermekkel a karomon álltunk, vártunk. A kicsi miatt előre engedtek a vágánynál, de annyira nem volt hely, hogy ott másztak be az emberek, ahol csak tudtak. Egyedül indultam el a két kislánnyal és a 16 éves fiammal, az anyósom később jött utánunk.

Éjszaka érkezett meg a vonat Kijevbe, a kisgyerekkel a folyosón aludtunk a vonaton, a kislányom a fenti hálórészen. Később tudtuk meg, hogy olyanokat is szállított akkor már a vonat, akik háborús sérültek voltak. Aztán Ungvár és Csap felé mentünk, a magyar oldalon egy óvodában aludtunk, mire eljutottunk Debrecenig. Az ukránok most szétszóródtak, mindenki oda ment, ahova tudott. Találkoztam egy hölggyel a vonaton, akinek a kislánya folyamatosan sírt. Nem tudták, hova mennek. Mondtam, hogy ha tudnám, hogy hol fogok majd aludni, vinném őt is magammal. De hát mi sem tudtuk, hova megyünk.

A Debreceni Egyetem orosztanára, Vanda segítette az ukrán menekülteket, ő keresett meg minket is, hét hónapot laktunk az egyetem kampuszán, utána ismertük meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat lakásprogramját. Ők segítettek nekünk, hálásak vagyunk, mert nagyon nehéz amúgy lakhatást találni itt, főleg három gyerekkel. Otthon, amíg ott éltünk, voltak terveink, elképzeléseink. Itt pedig gyakorlatilag napról napra élünk, egy idegen lakásban, amiért nagyon hálásak vagyunk.”

Nadja: „Dnyipróban laktam, a közelben lévő társasházat találat érte, akkor döntöttem úgy január végén, hogy elindulok Magyarországra. Nagyon sokan haltak meg a városomban, civilek, nem csak katonák. Óvóhely nem nagyon volt, nem maradt más választás, mint eljönni, de bárcsak otthon lehetnék. Amikor tudod, hogy mindened otthon van, és ott megvan mindened, akkor nagyon nehéz mindent eldobni. A szomszéd vigyáz most a lakásunkra, de sajnos az van, hogy

ma még élsz, holnap meg egy rakéta becsapódik és ennyi volt. Akik maradtak a városban, azok olyan idős hölgyek, mint én. Csak nekik nincs kihez menniük vagy félnek utazni.

Az egyik ismerősünk 15 éves lánya például meghalt a kramatorszki vasútállomást ért támadásban. A lány meghalt, a fiúnak leszakadt a karja. Egy héttel azután volt a támadás, hogy eljöttünk onnan. A szomszédainkkal tartjuk a kapcsolatot, ők azt mondják, minek rohangáljanak az óvóhelyre, ülnek otthon, lesz, ami lesz. A sorsodtól úgysem menekülsz.”

Sanyi és Margit (Budapest, Madridi út, Migration Aid)

„Negyvenezer forint maradt nálunk, mire ideértünk Budapestre. Laktunk először a XXII. kerületben, ahol ingyen kaptunk szállást magánszemélynél, de rajtunk kívül sok másik család is volt ott. A helyzet egyre rosszabb lett, februártól augusztusig a gyerekek az óvodából, iskolából is kimaradtak. Otthon nem ezt az életet éltük, a férjem dolgozott itt, járt haza, én otthon végeztem alkalmi munkákat. Kertet vetettünk, éltük az életünket. A férjem dolgozni jött tavaly február 15-én, már akkor nehezen engedték át a határon. Rá kilenc napra kitört a háború.

Február 26-án már azt hallgattuk, hogy itt bombáznak, ott vannak katonák. Én roma vagyok, de nem a romák között éltünk Kárpátalján. Főleg attól féltünk, hogy nem lesz miből eltartani a gyerekeket, hogy nem tudunk majd Kárpátalján dolgozni. A kisfiam hétéves, nagyon félt, olyan volt, mintha megértette volna, mi történik.

Mondta is sokáig, hogy anyu, menjünk apuhoz, mert jön Putyin a puskájával, lelő minket.

26-án értünk a határhoz, 13 órán át várakoztunk, pánik volt, verekedés tört ki. A verekedéstől a fiam úgy megijedt, hogy visszafelé kezdett szaladni, sírni kezdett. A fiam értette, hogy veszély van, hogy a háborúba bele is lehet halni. Miután Budapestre értünk, a kislányom három napig ki sem szállt az ágyból, nem evett, nem fürdött, nem kellett neki az édesség. Feküdt, hallgatott, nézett, sokáig nem bírta feldolgozni. Nem úgy értik a háborút persze, mint egy felnőtt, de azt tudják, hogy azért vagyunk magyarba’, mert otthon háború van.

A mi vidéki kis helységünkből, Szernyénről órákon belül eltűntek a szomszédok. Az egész faluban biztos nem maradt 50 ház, amiben laknának. Mindenki attól félt, hogy elviszik a férfiakat katonának. Áram nem volt hónapokig, 24 órából 18 órán át nem ment semmi. Ha egyszer vége lesz a háborúnak, szeretnénk hazamenni, otthon kertesházunk volt. De a háború után nem volt semmi munkalehetőség, az ember mindig csak félt, mi is féltünk, hogy a gyerekek ebben nőnek fel. Anyuék otthon maradtak, de ők így nyomorban élnek.

Tudtuk, hogy Magyarországra akarunk jönni, mi magyart beszélünk a faluban is, a gyerekek is magyarul beszélnek, ukránt csak akkor, ha a városba mentünk. Én már annyira belefáradtam abba, hogy háború van otthon, hogy minden elveszett. Mi már nem azon igyekszünk, hogy vagyont gyűjtsünk, szép lakásunk legyen, puccos autónk, a gyerekeknek ilyen-olyan dolgok. Hanem arra, hogy a családom együtt maradjon.”

Hanna (Székesfehérvár, Digitális Tudásért Iskola)

„Donyeckből jöttünk, két gyerekem van, a háború kitörése előtt gyesen voltam a kisfiammal. Békés, nyugodt életünk volt, aztán aznap, 24-én ez teljesen felborult. Mindenhol bombázások kezdődtek, lövéseket hallottunk, nem tudtuk, hogy mitévők legyünk. Kilátástalan volt a helyzet, senki nem tudta, meddig tart majd ez a háború. Az első három hétig a szüleimnél laktunk falun, Donyeck környékén. A mi házunk Donyeckben pont egy magaslaton állt, ez katonailag pont egy fontos zóna volt, a helyzet viszont emiatt rossz lett. Ebben az időszakban már tankok jelentek meg, lövéseket és robbanásokat hallottunk, a katonák géppuskákkal járták az utcákat, szörnyű volt ezt látni.

Élelmiszer eddigre nem volt már a boltokban, sem hús, sem más, csak tészta. Olyan volt, mintha évek óta tartana a háború és már nem lenne mit enni. Egy nap alatt elfogyott minden, üzemanyag sem volt, akinél nem volt elrakva étel vagy gyógyszer, az nem tudta, mit egyen, a gyógyszer ára pedig rettenetesen felment. A gyerekeim szerencsére nem nagyon értették, hogy mi történik. Hamar elindultunk, így ők nem látták azokat a szörnyűségeket, amik utána jöttek.

Amikor három hét után eldöntöttük, hogy menekülni fogunk, már tudtunk róla, hogy vannak evakuációs vonatok: több ezren álltak a vasútállomáson, csak azért tudtunk felszállni a vonatra, mert kisgyerekkel voltam. Két napig tartott az út, ami nagyon nehéz volt, sem zajongani nem lehetett, sem a villanyt felkapcsolni.

Teljesen csendben és sötétben jöttünk, nehogy észrevegye valaki, hogy ott embereket visznek, és a végén még támadás érje a vonatot. A férjem otthon maradt, mi Donyeckből egyenesen Érdre jöttünk, mert itt voltak ukrán ismerősök, akik itt dolgoztak már hónapok óta. Mindenki mondta, hogy magyarul tanulni elképesztően nehéz lesz.

Amikor Érdre értünk, a szüleim házát egy bomba találta el. A húgom addigra rávette őket, hogy induljanak el, nem volt már ott szerencsére senki addigra a családból. De az idősebb korosztály nem akar elmenni, nem nagyon akarja elhagyni az otthonát. A szüleim külföldre mentek, a húgom Kárpátaljára. De nem mindenki tudott új életet kezdeni a nulláról, sokan kimentek külföldre és vissza is mentek, mert nem találtak munkát. Donyeck a frontnál van, azok, akik visszajöttek, azt mondták, hogy nincs választásuk, félelemben élnek minden egyes nap. Víz, áram pedig hol van ott, hol nincs, ez változó.

Maradtak ott ismerőseink, mert ott van az életük, a házuk, mindenük. Nagyon jól értik azt ők is, hogy bármelyik másodpercben meghalhatnak.

Ismerősöknél szálltunk meg Magyarországon, mi hozzájuk indultunk, a nyár végére viszont már azon gondolkoztunk, hogy hova járjanak a gyerekek iskolába vagy óvodába, végül Székesfehérváron találtunk helyet, itt rengeteget segítettek nekünk. Akkor már értettük, hogy sokáig fog tartani a háború, hogy sokáig nem lesz vége, hogy magyarul is meg kell tanulniuk a gyerekeknek. Nagyon hálás vagyok az embereknek és a magyaroknak, érzem, hogy nem értjük meg egymást, mégis nagyon próbálnak segíteni, magyarul, angolul, ukránul és oroszul meg tudjuk egymást érteni. Hálásak vagyunk a magyaroknak, hogy van türelmük ahhoz, hogy megértessük magunkat velük.”

Samina (Budapest, Madridi út, Migration Aid)

„Azerbajdzsánban születtem, 25 évig ott éltem, utána költöztünk Ukrajnába, Kramatorszkba. Mindenem megvolt, ami egy normális élethez kellett, hotelekkel foglalkoztunk, azt hittem, az életem csak egyre jobb lesz. 2014-ben aztán kitört a háború, ott, Donyeckhez közel ezt már megéreztük. De orosz állampolgárságom van, mindegy volt akkor is, hogy ukrán vagy orosz vagy. Akkor ez nem számított, a mostani háború óta viszont igen. Például lejárt az útlevelem, de mivel az orosz, nem tudtuk meghosszabbítani. Azért indultunk eredetileg Magyarország felé, mert bíztunk benne, hogy innen el tudunk majd menni Azerbajdzsánba. Aztán hosszú hónapokon át itt ragadtunk, ráadásul mivel orosz állampolgárságom van, Ukrajnában a bankszámláimat is befagyasztották.

Édesanyámmal jöttünk át ide Ukrajnából, ő 1941-ben született, már nehezen jár. Új életet kell építenünk, mert a régi már a múlté lett. Itt van rengeteg kép és videó, megnézhetitek ti is, ott pezsgőztünk régen, most csak romokat látni. A házainkat kipakolták. Ráadásul otthon is konfliktusokat okozott, hogy orosz vagyok, és itt Magyarországon se kaphattam ugyanolyan segítséget, mint ukrán állampolgársággal kaptam volna.

Nem is emlékszem egyébként a háború kitörésének a napjára, csak arra, hogy nem hittem el, hogy megtörtént. Mondták, mi történik Kijevben, én pedig azt mondtam, hogy ez nem lehet, nem történhetett meg. Márciusban rájöttem, hogy igaz: a háború kitört. De reménykedtem benne, hogy egy-két hét és vége lesz. Vagy egy hónap. De hogy évekig húzódjon? Kizártnak tartottam. Két hét múlva aztán már látszott, hogy ezek évek lesznek. A legtöbb emberrel itt, a Madridi úton azt kérdeztük sokat egymástól, hogy mit fogunk csinálni ezután? Hova menjünk? Nem tudtuk, mind ugyanabban a cipőben jártunk, maximum az én helyzetem még rosszabb is volt az orosz állampolgárság miatt.

Azt tudtam, hogy vissza akarok menni egyszer Ukrajnába, hogy össze tudjunk házasodni a férjemmel, aki ukrán állampolgár. Amikor beszélgettünk, mindig azt mondta, nem akarja, hogy visszamenjek Ukrajnába, mert veszélyes. Ő hol az ágya alatt aludt, hol pincében. 46 éves, attól félt a legjobban, hogy beviszik: azt mondta, ő már nem akar senkivel harcolni, nem akar senkit megölni.

Meg akarom nektek mutatni, hogy néztek ki a szállodáim. Mindenünk ott volt, mindenünk ez volt. Az első elpusztult, a másodikról nem tudunk semmit, mert túl veszélyes részen van, nem mert senki odamenni, hogy megnézze, mi lett vele. 11 éve nyitottuk az első szállodánkat. Itt a városom, itt vannak a telefonomon a képek a kertünkben a virágokról, a cseresznyéről, ez volt anyám kedvence. Ez a vidéki házunk. Ezek nincsenek már, több képet ki is töröltem, tudom, milyen nehéz ez anyámnak. A semmiből fogjuk újjáépíteni az életünket, de ez rendben van. Rendben van, hiszen nincs más választásunk.

1991-ben háború elől menekültünk Azerbajdzsánból, most háború elől menekülünk Ukrajnából is.

Elképzelem az életemet a tengerparton, egy szép nagy házzal és talán egy szállodával. Azt hiszem, ennyi elég lenne nekem. Régen szükségem volt a ruháimra, a kiegészítőimre, az összes cipőmre, ékszeremre, táskáimra, parfümökre. Mind Ukrajnában maradt. Rájöttem, hogy van két kezünk és két lábunk, ennél többre nincs szüksége az embernek. Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam, csak a saját ruháim, cipőim nélkül. Nem számít már, hol vagyok, milyen márkájú parfüm vagy ruha van rajtam, hogy vettem-e, vagy kaptam valakitől. Az vagyok, aki vagyok, ezektől függetlenül. Soha nem akartam meglátogatni Magyarországot, sem például Németországot. De már örülök, hogy megtörtént, mert gyönyörű hely Magyarország. Megfogadtam, hogy nem hagyom el az országot addig, amíg nem láttam a Balatont, Szentendrét és a Halászbástyát: ezek már megvoltak.”