Ha egy háború így alakul, akkor borítékolható a belső feszültségek látványos felszínre törése

Vlagyimir Putyin orosz elnök rezsimje a napokban egy első látásra meglepő helyről kapott kihívást, az állam által évek óta ápolt, és az ukrajnai hadszíntéren, különösen a mindkét oldalon hatalmas veszteségekkel járó bahmuti harcokban jelentős szerepet játszó Wagner-csoport nevű milícia és annak vezetője, az egykor Putyin szakácsaként tevékenykedő Jevgenyij Prigozsin részéről. A Wagner-vezér lázadást hirdetett, és Szergej Sojgu védelmi miniszter és Valerij Geraszimov vezérkari főnök eltávolítása érdekében megindult csapataival Moszkva felé.

Prigozsin akciója alig egy napig tartott, mígnem a hotdog-árusból lett hadúr Alekszandr Lukasenko belarusz elnök közbenjárásával (egyelőre) szabad elvonulást kapott.

Az egész eseménysor ezzel együtt élénk spekulációt szült a Putyin-rezsim stabilitásával és törésvonalaival, illetve az orosz vezető potenciális bukásával kapcsolatban. Számos történelmi példa felmerült, mint például II. Miklós cár az első világháborúban rosszul álló, súlyos belső feszültségekkel küzdő rezsimje elleni 1917-es petrográdi (szentpétervári) felkelés, amely megbuktatta a cári hatalmat, és később a bolsevik forradalomba torkollt; vagy a szovjet keményvonalas elvtársak 1991 augusztusi, sikertelen puccskísérlete az addigra teljesen talajt vesztett Mihail Gorbacsov pártfőtitkár ellen. Szintén népszerű párhuzam volt már jóval Prigozsin manőverei előtt is a Szovjetunió afganisztáni háborúja, amely (a gazdasági és politikai modell fenntarthatatlansága és az amerikai külpolitika mellett) sokat tett a rendszer ernyedéséért.

Ugyanakkor a mostanihoz hasonló események sok más országban is lejátszódtak, azaz nem az orosz rendszer sajátosságáról van szó: ha egy háború jelentős veszteségekkel és költségekkel jár, nem ér el értékelhető eredményt, sőt még céljai sem feltétlenül világosak, akkor

relatíve gyakran előfordul, hogy a rezsim tagjai közötti belső ellentétek, a bűnbakkeresés és/vagy a rezsim teljesítményével szembeni társadalmi vagy eliten belüli elégedetlenség a felszínre bukik.

Az ebből fakadó moszkvai feszültségek, és különösen Jevgenyij Prigozsin a hadsereg vezetésével szembeni kirohanásai és a Wagner-csoport és a formális orosz haderő közti rivalizáció eleve ismert veszélyforrás volt a külső szemlélők számára.

Hogy Prigozsin csak az első fecske volt, aki sokasodó belső kihívásokat jelez a rezsim számára, vagy pusztán egy magányos harcos, arra a múltbéli tapasztalatok nem adnak választ. Ám az a politikatudomány korábbi termeléséből kiolvasható, hogy az ilyen helyzetekben a személyközpontú rezsimek megdöntésére kicsi az esély, a rosszul menő háborúkat vívó autokraták pedig a belső feszültségek esetén inkább hajlamosabbak rákapcsolni, mint visszafogni a háborúzásból.

Az ukránoknak viszont jó hír lehet, hogy a megosztott rezsimek értelemszerűen gyengébben szerepelnek a hadszíntéren, és a Wagner-csoport és a formális haderő közti szembenállás nyilvánvalóan nem fogja segíteni az ukrajnai megszállás fenntartását.

Nem volt annyira meglepő

Michael McFaul, a Stanford Egyetem professzora, az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövete és a Putyin-rezsim régi ideológiai ellensége másokhoz hasonlóan februárban azt feszegette, hogy a gyenge háborús teljesítmény és a magánhadseregek szerepének erősödése (erről itt írtunk bővebben) erősítette a rezsim hatalmi elitjén belüli törésvonalakat. A Biden-kormányhoz közel álló Center for New American Security nevű biztonságpolitikai agytröszt és a Michigani Egyetem elemzői, Andrea Kendall-Taylor és Erica Frantz egy néhány nappal a lázadás előtt megjelent cikkben azon spekuláltak, hogy Prigozsin azzal, hogy megpróbálja felrúgni a rezsimen belüli erőviszonyokat, fegyveres összetűzésekhez vezethet.

McFaul szerint Putyin az orosz hadsereg gyenge ukrajnai teljesítménye, mások szerint a fegyveres erők feletti befolyásának korlátai miatt volt kénytelen a Wagnerhez és más milíciákhoz fordulni, amelyek az orosz állam, pontosabban a katonai hírszerzés bábáskodása mellett jöttek létre, külföldi konfliktusokban és a világ instabilabb részein az orosz állami érdeket képviselik, de Moszkva közvetlen felelősségének elmosása érdekében névleg magánhadseregként funkcionálnak. Ezek a milíciák, mindenekelőtt a Wagner és Prigozsin viszont egyre nyíltabb összetűzésbe kerültek a saját befolyásukat féltő formális katonai vezetéssel, azaz a haderő irányítói közti ellentétek nőttek.

Ebben a helyzetben a Putyinhoz hasonló autokraták számára alapvető kérdés a hadsereg szoros felügyelete és az esetleges puccsok esélyének minimalizálása. Caitlin Talmadge, a Georgetown Egyetem kutatója egy 2015-ben megjelent könyvében a különböző diktatúrák hadseregeinek irányítását és azok harctéri teljesítményét elemezve arra a nem meglepő következtetésre jutott, hogy az instabilabb hatalmi helyzetű, a puccstól jobban tartó vezetők hajlamosabbak mélyebben beleavatkozni a hadsereg felső vezetésének személyi ügyeibe, és igyekeznek megakadályozni egy karizmatikus és ambiciózus katonai vezető felemelkedését.

A mostani, tiszavirág-életű zendülés iróniája, hogy azt végső soron pont ez a törekvés váltotta ki:

a védelmi minisztérium igyekezett szorosabb kormányzati ellenőrzés alá vonni az egyre inkább önjáróvá váló Wagner-csoportot, annak vezetője viszont védeni próbálta cselekvési szabadságát és a Wagner vezetésével járó hatalmi bázisát. Ez pedig az orosz biztonsági szervek közti tágabb pozícióharcba illeszkedik, ahol a védelmi minisztérium és a hadsereg, a katonai hírszerzés, a polgári hírszerzés és a névleg magánhadseregek nem feltétlenül vannak egy lapon.

Megosztott rezsim = gyengébb hadi teljesítmény

A mostani helyzetet illetően érdekesebb Talmadge azon megállapítása, miszerint a hadsereg mikromenedzselése rontja az adott rezsim harctéri teljesítményét, különösen az összetettebb, több haderőnem (vagy akár az orosz esetben az állami hadsereg haderőnemei mellett több magánhadsereg) mozgásának összehangolását megkövetelő akciók során.

A belső veszélytől jobban tartó rezsimek emiatt Egyiptomtól Dél-Vietnámon át Iránig gyakran elbuktak olyan háborúkat is, ahol papíron erősebbek voltak ellenségüknél.

A diktátorok és a „hibrid” (azaz látszatdemokratikus elemeket fenntartó, nem teljesen önkényuralmi, de a valós politikai versenyt elfojtó) rezsimek vezetői eleve hajlamosabbak a stratégiai hibákra. Részben azért, mert nincsenek felettük fékek és ellensúlyok, amelyek ellentartanának a rossz döntéseknek; részben, mert a lojalitáson alapuló rendszerekben eleve csak erősen megszűrt, és emiatt nem igazán tényszerű információk jutnak el a vezérhez; részben pedig, mert a kontraszelekció rontja a katonai (és politikai) vezetés minőségét. Ezek a problémák Ukrajnában mind tetten érhetők az orosz hadsereg, valamint az orosz magánhadseregek gyenge teljesítményével kapcsolatban.

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a háborúban csehül álló diktátorok hajlamosabbak feladni, sőt. Az autokratikus és különösen a hibrid rezsimek élén álló vezetők hatalmi bázisa jellemzően nagyban függ az általuk indított háborúk sikerétől, így a konfliktus világos elvesztése jelentősen növeli számukra a hatalom elvesztésének esélyét. Emiatt a rosszul álló autokratikus és hibrid vezetők kevésbé hajlamosak számottevő engedményeket tenni a békés rendezés érdekében, inkább az jellemző rájuk, hogy a „feltámadás” reményében folytatják a háborút. (Ezek a kutatási eredmények a jelek szerint se a Matthias Corvinus Collegiumba, se Orbán Viktor magyar miniszterelnök köreibe nem jutottak el, amire magyarázat lehet a személyközpontú rendszerek fent említett információs vaksága.)

A rezsimen belüli belső feszültségek nem feltétlenül jelentik azt sem, hogy valóban nőtt egy puccs veszélye, hiszen a sikeres katonai hatalomátvételhez szükség van egy relatíve egységes és potens belső ellenállásra. Alexander Taaning Grundholm, az Aarhusi Egyetem kutatójának adatelemzése szerint a személyközpontú(bb) rezsimekben, ahol az egy szem központi vezető (diktátor) szerepe nagyobb, alacsonyabb a puccsok előfordulása, miután az elit erősebben függ a vezér személyétől.

Ezzel szemben ezekben a rezsimekben nagyobb a polgárháború esélye, bár az orosz rendszerben a polgárháborús előkészületek lehetőségei elég hatékonyan el vannak fojtva. A Wagner-féle zendülés mentén azt sem szabad elfelejteni, hogy a belső felkelések során hatalomra jutó új garnitúra a tapasztalatok alapján inkább militarizált, autokratikus rezsimek kiépítésébe kezd, nem pedig demokratikus mintaállamokat hoz létre (bár természetesen a Wagner-csoport akcióját nehéz lenne egy politikai csoport felkeléseként aposztrofálni).

A történelmi példákból levont általánosítások persze nem tekinthetők jóslatnak, és az ukrajnai orosz invázió eddig számos olyan eseményt produkált, amely nehezen értelmezhető a racionális politikai magatartást feltételező keretek között. Az elemzői szféra tagjai pedig már mindent és annak ellenkezőjét is megjósoltak akár a politikatudományra, akár saját intuíciójukra hivatkozva, úgyhogy a végén valakinek úgyis igaza lesz.