Erdoğan kalkulált diplomáciai viszályként fenyegette meg rakétacsapással Athént

„Már mi magunk gyártjuk a rakétáinkat, és ez természetesen ráijesztett a görögökre. Csak annyit kell mondanotok: »Tájfun«, és a görögök rémülten kiáltanak fel: »El fogja találni Athént!« És hát persze, hogy el fogja”

– fenyegette meg nyíltan Recep Tayyip Erdoğan vasárnap hazája szomszédját, egyben NATO-tagtársát egy, a török hírügynökség által szemlézett beszédében. A 68 éves, talán utolsó ciklusára készülő török elnök a Fekete-tenger partján található Samsunban tartott Ifjúsági Találkozó elnevezésű ifjúsági találkozón durrantott be egy kiadós, ámde mégis kalkulált diplomáciai viszályt.

Erdoğan az októberben a Fekete-tenger felett sikeres tesztelésen átesett Tájfun (Tayfun) rövidtávú ballisztikus rakétával fenyegetőzött egy sort. A török rakétafejlesztő cég, a Roketsan új fejlesztésének hatótávolsága a korábbi típusok duplájára, 560 kilométerre rúg (ráadásul ezt a távot alig hét és fél perc alatt teszi meg), ami azt jelenti, hogy kényelmesen át lehet vele lőni az Égei-tengeren. A Tájfun októberi teszteléséről egy videó is kiszivárgott:

A török elnök óva intette Görögországot attól, hogy rakétavédelmi egységeket telepítsen a török expanziós/revíziós (az értelmezésről néhány bekezdéssel lejjebb lesz szó) törekvések jegyében célba vett égei-tengeri szigetekre a déli Rodosztól a trák partoknál található Szamothrakéig:

„Ha nem maradtok nyugton, ha megpróbáltok Amerikából vagy máshonnan fegyvereket vásárolni [az égei-tengeri] szigetekre, akkor meglátjátok, Törökország ezt nem fogja tétlenül figyelni. Lépni fog.”

A török elnök kevesebb mint egy hónapja, a G20-ak Bali szigetén tartott csúcstalálkozóján fenyegette invázióval szomszédját.

A jatagáncsörtetésre természetesen Görögország azonnal reagált. Nikosz Dendiász külügyminiszter hétfőn egy brüsszeli európai uniós megbeszélésre érkezve azt nyilatkozta az AP hírügynökségnek, hogy „elfogadhatatlan és mindenki által elítélendő” az, hogy egy NATO-tagállam a szövetség másik tagját rakétatámadással fenyegeti meg: „Nem engedhetjük, hogy ez az észak-koreai stílus beszivárogjon az Észak-Atlanti Szövetségbe.”

A kétszáz éves viszály

Törökország és Görögország évszázadok óta regionális riválisoknak számítanak. Kétszáz évvel ezelőtt a modern Görögország függetlenségét eleve az Oszmán Birodalom ellen vívta ki, és területét is a gyengélkedő szultanátus rovására bővítette a Balkánon. Az Oszmán Birodalom első világháborús vereségével Görögország elérkezettnek látta az időt a Megáli Idéa (Nagy Eszme) realizálására, azaz az ezer évvel korábbi bizánci területek „visszahódítására”, ezért hadjáratot indított az Égei-tenger túloldalára, ahol nemcsak a túlnyomórészt görög etnikum által lakott – és az antant bábáskodásával kötött 1920-as sèvresi békeszerződés szerint neki járó – partvidéket foglalta el, hanem mélyen benyomult Anatóliába is.

Azonban a később Atatürk néven a szultanátussal szakító Török Köztársaság alapító atyjává váló Musztafa Kemál tábornok vezetésével a törökök olyan vereséget mértek a görög inváziós erőkre, hogy Görögország teljesen kiszorult az ázsiai kontinensről, és a milliókat érintő lakosságcsere eredményeképp az Égei-tenger partvidéke is elveszítette évezredes görög karakterét.

A török partokhoz tapadó szigetek azonban Görögországnál maradtak, és az elmúlt száz évben folyamatosan konfliktusok tárgyát képezik – ha Ankara épp nem hovatartozásukat kérdőjelezi meg, akkor a felségvizek, a légtér, a kontinentális talapzat határain megy a vita. Erdoğannak a part menti szigetek felfegyverzésére belengetett válaszlépései arra utaltak, hogy ezek a területek demilitarizált zónáknak minősülnek – azonban a felek természetesen a fegyverkorlátozást előíró nemzetközi szerződéseket is eltérően értelmezik.

Az érintett szigetek felett az elmúlt évtizedekben állandósultak a katonai-diplomáciai incidensek; a görög kormány régióba látogató tagjainak helikopterét rendszeresen török vadászgépek zsongják körbe. A területi viták tétje ráadásul egyre nagyobb pénzben mérhető azóta, amióta a Földközi-tenger keleti medencéjében sorra fedezik fel a földgázmezőket, és Törökország olyan mezőket kezdett feltárni, melyek elvileg a görög gazdasági zónába esnek.

A nemzetközi közösség – különösen az Ukrajna elleni, területszerző szándékkal is indított orosz invázió óta – mereven elutasítja az elmúlt években a nyilatkozatok szintjén rendszeressé vált török revíziós kóstolgatásokat, inváziós fenyegetéseket. És nehéz is elképzelni, hogy hagyományos óvatosságát feladva Erdoğan tényleg húz egy putyinit, és a líbiai vagy a szíriai katonai beavatkozásainak relatív sikerén felbuzdulva, a stratégiai és gazdasági realitásokra fittyet hányva elszánja magát egy korlátozott katonai műveletre egy NATO-tagtársa ellen.

Az aggasztó retorikai spirál ellenére valószínűleg inkább arról van szó, hogy a 2023-as választási kampányra készülő Erdoğan harsány kijelentéseivel megpróbálja elterelni a választók figyelmét a brutális gazdasági válságról,

és szokásához híven játszik egy kicsit az orosz–ukrán háború fordulatai és mellékhatásai miatt eleve hiperfeszült nyugati politikai-diplomáciai elit idegein. Mondjuk a játszma Erdoğan részéről távolról sem nevezhető önfeledtnek, mert muszáj helyt állnia a hazafiassági versenyben a Krétát is magába foglaló Nagy–Törökország-térképekkel pózoló, a vitatott szigetek inváziójára biztató ultranacionalista kispártokkal szemben.

A cikkben nem linkelt források:

• Ryan Gingeras: Why Erdogan Might Choose War with Greece (War on the Rocks)
• North Cyprus anniversary highlights renewed rivalry between Turkey, Greece (Al-Monitor)
• Turkish-Greek island spat flares up again (Deutsche Welle)