Apámat válasszam, vagy anyámat? Másfél millió ember kérdése lesz ez szerda este

Egy 2015-ös párizsi parlamenti jelentés szerint másfél millió marokkói születésű bevándorló vagy bevándorló származású ember él ma Franciaországban, nagyjából minden második – az azóta becsült népességnövekedéssel aligha túlzás 800 000-re tenni a számukat – kettős állampolgár. Az idei futball-világbajnokság szerdai esti Franciaország–Marokkó elődöntője így több lesz egy egyszerű futballmeccsnél:

„Évtizedek történelme fog összeütközni egy 90 perces mérkőzésben”

– ahogyan Yvan Gastaut, a bevándorlás és a futball francia történésze fogalmaz a New York Times nagyívű cikkében.

Inkább évszázados az a múlt

Franciaország gyarmati uralma Marokkóban jóval rövidebb volt, mint más észak-afrikai, ma már független államok területein. Habár Párizs már a 19. század közepétől érdeklődést mutatott erre a középkorban még spanyol, portugál és oszmán hódításnak is kitett terület iránt, csak 1904-ben született meg az első nemzetközi szerződés Marokkóról: Franciaország és Nagy-Britannia megállapodott észak-afrikai befolyási övezeteik felosztásáról. A helyzet rendezése a német – és részben a spanyol – ellenállás miatt elhúzódott, végül 1912-ben Marokkó részben francia, részben spanyol védnökség alá került.

Protektorátusként Marokkó nagyobb autonómiát élvezett, mint Algéria vagy Tunézia, és kevesebb mint fél évszázados gyarmati sor után 1956-ban el is nyerte a függetlenségét. Ezután, ahogyan az észak-afrikai Magreb régió más államaiból, innen is elindult a ki- (másik oldalról nézve be-)vándorlás Franciaországba. Főleg a hatvanas, hetvenes években volt intenzív ez a migrációs hullám, amelynek eredményeként a mostani marokkói csapat szövetségi kapitánya, Walid Regragui és két játékosa is kettős állampolgár.

Kettős kötődések

A gyarmati múlthoz képest tehát relatív szívélyes és nem csak szoros kapcsolatban áll a két ország – amit persze beárnyékolnak azok a francia szélsőjobboldali hangok, amelyek szerint a muszlim bevándorlók veszélyeztetik a francia társadalom szövetét és hagyományait. Ezért is lehetnek százezrek, ha nem milliók, akiknek nagy dilemma lesz a kettős identitásuk miatt, hogy kinek szurkoljanak szerda este.

Oussama Adref, egy Párizs környéki ifjúsági futballedző a New York Times már említett cikkében azt mondta: néhány ismerőse ahhoz hasonlította a döntést, mintha „az apád és az anyád között kellene választanod”.

A Párizs közelében született a 27 éves marokkói újságíró, Anas Daif azt mondta a lapnak: arra a büszkeségre gondolt, amelyet Marokkó történelmi sikere hozott Afrikának és az arab világnak (először került afrikai csapat vb-elődöntőbe). Elképzelte, hogy mennyire emblematikus lenne az egykori gyarmat győzelme a korábbi gyarmatosító felett. „Rájöttem, hogy a szívem Marokkóért dobog” – mondta végül Daif, aki csak szombat este szembesült azzal, hogy a két hazája játszik majd egymással.

Érzékeny téma

A meccsre készülődés közben persze a távolabbi és közelmúlt árnyai is eszünkbe juthatnak. „Franciaország élénken őrzi az Algéria elleni 2001-es labdarúgó-mérkőzés emlékét, amelynek során az algériai szurkolók kifütyülték a francia himnuszt és behatoltak a pályára, rámutatva, hogy a gyarmatosítás utáni sebek még mindig nem gyógyultak be” – idézi fel a New York Times.

Franciaországban a bevándorlás és a nemzeti identitás rendkívül érzékeny téma. A francia jobboldali erők már felszították a vita lángját azzal, hogy a Marokkónak szurkolást a Franciaországhoz való hűtlenség egy formájának nevezték, és azt mondták: ez is azt mutatja, hogy az ország bevándorlási politikája kudarcot vallott.

Jordan Bardella, a szélsőjobboldali Nemzeti Összefogás párt elnöke a második generációs bevándorlókról azt mondta: „úgy viselkednek, mint egy idegen állam állampolgárai, állandóan kifejezve a bosszú érzését, amely gyarmati történelmünkhöz köthető”. A szombaton a Champs-Élysées-n csapatuk sikerét ünneplő marokkói szurkolókról készült képeket egyes jobboldali politikusok a „nagy csere” bizonyítékaként is felhasználták – ez a rasszista összeesküvés-elmélet, amely szerint a fehér keresztény lakosságot szándékosan nem fehér bevándorlókkal váltják fel.

Eddig: gyarmatok-gyarmatosítók 3-0

Marokkónak egyébként azért is fontos lehet – a sportszakmai szemponton, azaz a vb-döntőbe jutáson túl – a szerdai meccs, mert ha azt is megnyerik, akkor sorozatban három olyan országot ütnek ki az egyenes kieséses szakaszban (a spanyolokat 0-0 után tizenegyesekkel, a portugálokat 1-0-s győzelemmel intézték el a nyolcad- és negyeddöntőben), amelyek korábban gyarmatosítóik voltak, illetve amelyekkel harcoltak függetlenségükért.

A francia válogatottnak se ez lesz az első gyarmati múlttal terhelt meccse: a csoportkörben Tunéziával játszottak, amelyet 1880-ban támadott meg, és 1881-től 1956-ig tudhatott gyarmatának Franciaország. Azt a mérkőzést a tunéziaiak 1-0-ra nyerték – annak a Wahbi Khazrinak a góljával, aki a francia Montpellier-ben játszik, a Franciaországhoz tartozó Korzika szigetén, Ajaccióban született, szinte csak francia (és csak európai) csapatokban játszott, és 2012-ben még francia színekben volt U21-es válogatott.