Mennydörgés, nyílt törések, síró gyerekek – szemtanúk beszámolója a mariupoli színház elpusztításáról

Ahogy sikerül egyre több embert kimenekíteni a megállás nélkül bombázott Mariupolból, úgy tudja meg a világ, hogy pontosan mi történik a városban, ahol élelmiszer, ivóvíz, gyógyszer és internet nélkül vonultak óvóhelyekre az orosz rakétatámadások elől. Zelenszkij kedd késő este azt mondta, hogy nagyjából hétezer embert sikerült kimenekíteni a városból, de még mindig legalább százezren vannak pokoli körülmények között.

A mariupoli támadások közül is kiemelkedik a helyi színház, amit civilek használtak óvóhelyként, és amit március közepén olyan bombatámadás ért, hogy szinte az egész épület összedőlt. A hírek szerint százával voltak emberek a romok alatt, akik közül sikerül néha kimenteni párat, de a heves ostrom miatt néha szinte lehetetlen.

Most a BBC-nek sikerült beszélnie több szemtanúval, akik elmesélték, milyen volt átélni a bombázást a színház épületében.

Az egyik szemtanú a 27 éves tanár, Marija Rodionova, aki tíz napig élt a kutyáival együtt a színház egyik termében. Aznap sikerült egy tábori konyhából halmaradékokat szereznie az állatoknak, de be kellett állnia sorba vízért a színház bejáratánál, ezért a kutyákat a bőröndjeihez kötötte, és 10 órakor elindult arra.

Az épületet akkor érte a találat, először egy mennydörgésre hasonlító, hangos csattanást hallott, majd törött üvegek hangját. Egy férfi a falhoz nyomta, a saját testével védte a nőt. A becsapódás olyan hangos volt, hogy Marija azt hitte, beszakadt a dobhártyája. Csak akkor jött rá, hogy nem így van, amikor az ordításokat hallotta, amik mindenhonnan jöttek. A Vöröskeresztnél önkénteskedő nő el akarta látni a sebesülteket, de az épület másik végében voltak a kötszerei, ahova viszont a törmelék miatt nem tudott volna eljutni. Két órán keresztül várt, sokkos állapotban.

Még mindig nem teljesen tiszta, hogy hány ember keresett fedezéket a színházban. Egyes beszámolók szerint sokan a pincében, a kialakított óvóhelyen voltak, de Marija többeket látott a folyosókon és termekben is. A nő tíz napig húzta meg magát az egyik auditóriumban, rögtön a színpad mellett. Állítása szerint körülbelül harmincan voltak még a teremben rajta kívül, akik mind meghaltak a támadásban.

Senki sem akarta kocsival elvinni, ezért gyalog indult el a városból. Eljutott a Piscsanka nevű településre, ahol egy nő teát és ételt adott neki, és felajánlotta, hogy töltse ott az éjszakát. Következő nap tovább sétált, amíg el nem ért Bergyanszkba. Marija a nagymamáját hagyta ott Mariupolban, akivel együtt élt a lakásában. Ő nem volt hajlandó menekülni, az otthonában akart meghalni.

Vlagyiszlav, egy huszonhét éves lakatos (akinek nem ez az igazi neve) aznap reggel azért ment a színházba, mert a barátait kereste. A főbejáratnál volt, amikor a rakéta becsapódott. Többekkel együtt a pincébe rohant, és amikor tíz perccel később feljött onnan, teljes zűrzavar fogadta. „Szörnyű dolgok történtek” – mondta a BBC-nek a férfi, aki mindenhol vérző embereket látott. Látott egy anyát, aki a törmelék alatt a gyerekét kereste, és látott egy ötéves kisfiút, aki azt kiabálta sírva, hogy nem akar meghalni.

A BBC által megkérdezett katonai szakértő szerint egy KAB-500L típusú lézerirányítású bomba vagy valami hasonló csapódhatott be a színház épületébe. A bomba azonnal robbant, nem érte el az alsóbb szinteket. A szakértő szerint egyértelmű, hogy a színház volt a célpontja.