A nap, amikor Amerika hőséből az egyik leghíresebb amerikai bűnügyi tragédia főszereplője lett

2022. március 01. – 20:52

A nap, amikor Amerika hőséből az egyik leghíresebb amerikai bűnügyi tragédia főszereplője lett
Az 1932-ben elrabolt Charles Lindbergh Junior egy 1931-ben készült fevételen – Fotó: AFP

Másolás

Vágólapra másolva

A maga idejében az évszázad bűnügyének titulálta a sajtó, és bár közel hét évtized hátra volt még a 20. századból, nem igazán tévedtek: a Lindbergh bébi elrablásának a mai napig kitüntetett helye van a történelemben. Az ünnepelt pilóta húszhónapos kisfia 1932. március 1-jén tűnt el a kiságyából. A tragikus ügyet annyi furcsaság és akkora figyelem kísérte, hogy tökéletes táptalajává vált a különféle összeesküvés-elméleteknek. Ugyan bűnösnek találtak és halálra ítéltek egy német származású ácsot, az ő kivégzése nem jelenthetett valódi lezárást.

1932. március 1-jén este tíz órakor, amikor Betty Gow, a dada bekukkantott a gyerekszobába a New Jersey-ben lévő Hopewell melletti gyönyörű házban, ahol híres és gazdag megbízói a család boldog jövőjét tervezték, üresen találta a kiságyat. A 20 hónapos kisfiúnak, a korabeli Amerika talán leghíresebb gyerekének, akit nem sokkal korábban maga fektetett le ide, nyoma veszett. Kedden van éppen kilencven éve, hogy megtörtént a 20. század egyik legemlékezetesebb bűnügye, ami a Lindbergh bébi elrablásaként rögzült a közbeszédben, bár az áldozat, Charles Lindbergh Junior már éppenséggel sokkal inkább volt tipegő kisgyerek, mint baba, és az ügy köré szőtt számtalan összeesküvés-elmélet közül jópár megkérdőjelezi, hogy egyáltalán gyerekrablásról volt-e szó.

Döbbenet és felháborodás, feltámadó, egyre erősödő majd hirtelen darabokra törő remény, bizonyossággá váló tragédia, aztán hosszas csend után az igazságszolgáltatás ígérete, amit végül teljesen soha nem sikerült beváltani, és ami marad: egy sor nyugtalanító kétely, megválaszolatlan kérdés – egy ilyen hullámvasút, főleg, ha kisgyerek sorsáról van szó, önmagában magyarázná, hogy tömegek képzeletét ragadta meg az eset.

De ahhoz, hogy a Lindbergh bébi elrablásából valóban a század (ha nem is vitán felül a legfőbb, de az egyik fő) bűnügye legyen, ahogy a korabeli sajtó emlegette, kellett az is, hogy az apa az legyen, aki: Amerika hőse, ünnepelt kedvence, az ország egyik leghíresebb embere.

Charles Lindbergh alakja és élete bizonyos értelemben maga volt a megtestesült amerikai álom. Mindössze 25 éves volt, amikor 1927-ben sikerült neki az, ami korábban senkinek sem, és aminek a megkísérlésébe többen belehaltak: egymaga átrepülte az Atlanti-óceánt, 33 és fél óra alatt megtette az utat New Yorkból Párizsba. Szép pénzjutalom ütötte a markát, az emberek pedig a szívükbe zárták. Megkapta a Lucky Lindy becenevet, dalt szereztek róla. A népszerűséghez az sem jött rosszul, hogy jóképű volt és magas, igazi sztáralkat ebben az értelemben is, és nem okozott csalódást a rajongóinak 1929-es házasságkötésével sem, amikor feleségül vette Anne Morrow-t, egy dúsgazdag család okos, művelt és gyönyörű lányát, aki maga is pilótának állt.

Charles Lindbergh – Fotó: Library of Congress / Getty Images
Charles Lindbergh – Fotó: Library of Congress / Getty Images

A házaspár első gyereke, mintha csak különleges ajándék lett volna édesanyja 24. születésnapjára, 1930. június 22-én született meg. Ha arra gondolunk, hogy mennyire imádja manapság is a bulvár a sztárpárok gyerekeit, könnyű elképzelni, milyen izgatottság fogadta a kis Charles Lindbergh Junior születését.

Ami maradt: egy létra és egy levél

A Hopewell melletti birtok és az ott épülő ház némi nyugalom, egy kis magánszféra ígéretét jelentette az örök reflektorfényben élő családnak. 1932 tavaszára a saját otthon már lakható volt, de nem tökéletesen befejezett, ezért még nem ment teljesen végbe a költözés. Lindberghék egyelőre alapvetően az anyai nagyszülők englewoodi házában laktak, és csak a hétvégéket töltötték Hopewellnél, a hegyek között, nagyjából 100 kilométerre New Yorktól. Az a bizonyos március 1-jei, keddi nap kivételes volt. A kisfiú megfázott, ezért a szülők úgy döntöttek, hogy betegen inkább nem utaztatják, a hétvége elteltével is maradnak, nem mennek vissza Englewoodba.

A házban azon az estén ott volt mindkét szülő és a személyzet több tagja. A kis Charles-t a dadus, Betty Gow fektette le az emeleti gyerekszobában nyolc óra körül. Amikor két órával később ránézett volna, hogy rendben alszik-e, és felfedezte a hiányát, ő riasztotta először az anyát, aztán az apát is. Lindbergh fedezte fel az ablakpárkányon az elkövető vagy elkövetők által hátrahagyott, „Dear Sir” kezdetű levélkét, amelyben 50 ezer dollár váltságdíjat követeltek a gyerekért cserébe.

Az ablak alatt odakint ottmaradt egy törött létra, a kisszobában bent azonban a levélkén kívül nem akadt sok nyom, ujjlenyomat például egy sem. Nyilvánvaló volt, hogy szándékosan letörölte valaki a tárgyakat, mert se a szülőktől, se a dadustól, se a gyerektől nem voltak ujjlenyomatok.

Rendőrök helyszínelnek a hopewelli háznál, ahonnan a Lindbergh bébit elrabolták – Fotó: Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images
Rendőrök helyszínelnek a hopewelli háznál, ahonnan a Lindbergh bébit elrabolták – Fotó: Keystone-France / Gamma-Keystone / Getty Images

A szülők a levél tiltását figyelmen kívül hagyva bevonták ugyan a rendőrséget, de Lindbergh, aki hozzá volt szokva, hogy ahogy a pilótafülkében, az életében is mindig a kezében az irányítás, most is maga kezdte diktálni, mi hogyan történjen.

Eltökéltek voltak, hogy kifizetik a váltságdíjat, ami mai értéken úgy bő 900 ezer dollárnak, közel 300 millió forintnak felel meg. Emellett viszont több másik szálat is indított Lindbergh. Az ügyvédjén keresztül magánnyomozókat fogadott fel, és az alvilágot is igyekezett megmozgatni, bízva abban, hogy befuthat hasznos segítség abból az irányból is. A Lindbergh-ügy számos sajátos momentumának egyike, hogy maga Al Capone is ajánlkozott: ha kiengedik a rács mögül, intézkedik a kisfiú hazajuttatásért. Az 1931-ben leültetett gengszter azonban maradt a börtönben, és egyéb alvilági vonalakon sem mentek Lindberghék semmire.

Pedig az alvilág irányában keresgélni egyébként teljesen ésszerű gondolat volt már csak azért is, mert a nagy gazdasági világválság Amerikájában az emberrablás bevett bűnözési forma volt. Több nagyvárosban működtek kifejezetten erre szakosodott bűnszervezetek. Az 1930-as évben Chicagóban egyedül 400 emberrablást jelentettek be, és abban a márciusban, amikor a Lindbergh bébinek nyoma veszett, 16 emberrablót ítéltek börtönre az Egyesült Államokban, sorolt néhány beszédes adatot a legendás FBI-profilozó, John Douglas a Lindbergh-ügyet elemezve a The Cases That Haunt Us című könyvében.

Az ablakpárkányon talált levélke az elsőnek bizonyult egy több mint egy tucat üzenetből álló sorozatban. Ezek az irományok azonban nem keltettek túlzottan professzionális benyomást. Rossz angolsággal és rossz helyesírással íródtak. Nyilvánvalónak látszott, hogy az írójuknak nem anyanyelve az angol, és hogy az illető valószínűleg német akcentussal beszél. Ez a németes kiejtés tükröződött a helytelen szóalakokban, de olyan egyértelmű cserékben is, mint

amikor a good szó helyett gut került a levélbe.

Lindberghék kezdetben a sajtón keresztül próbáltak kommunikálni a gyerekrablókkal. Megjelentették kezdetnek a kisfiuk speciális étrendjét, kérve, hogy a fogvatartói aszerint etessék őt.

Üzenetek a gyerekrablótól, Charles Lindberghnek, Lindynek címezve: "A baba biztonságban van, utasítások később" – Fotó: Bettmann
Üzenetek a gyerekrablótól, Charles Lindberghnek, Lindynek címezve: "A baba biztonságban van, utasítások később" – Fotó: Bettmann

Színre lépett a nyugalmazott tanár

A gördülékenyebb kommunikáció miatt felmerült az igény egy közvetítőre. Hamarosan – az ügy furcsaságainak a számát gyarapítva – elő is került valaki, aki mindkét félnek megfelelt. Ez a valaki egy bajszos öregúr, egy nyugalmazott bronxi iskolaigazgató volt. J. F. Condonnak hívták, nem ismerte Lindberghéket, de rajongott a pilótáért, és minden bizonnyal némi hírnévre, izgalomra és hősszerepre is vágyott, amikor egy bronxi napilapban hirdetést adott fel, és felajánlotta az emberrablóknak a közvetítői szolgálatait, ráadásként pedig még 1000 dollárt is a saját megtakarításából a gyerek hazajuttatásáért cserébe.

Ez egy olyan magánakció volt, amire, ha Condon előzetesen kikérte volna a rendőrség véleményét, valószínűleg csak legyintettek volna a nyomozók, mint valami teljesen esélytelen hiábavalóságra. A hirdetés azonban mindenki meglepetésére célba ért, és a nyugdíjashoz egyszercsak beállított egy taxis egy rá bízott üzenettel: az emberrablók elfogadták őt közvetítőként.

Condon a nevéből képezett Jafsie aláírással kommunikált innentől fogva a Lindberghékkel megbeszélteket újságüzenetekben. Sikerült megállapodni a váltságdíj átadásáról. Helyszínként egy temetőben állapodtak meg. Condon ott találkozott és közel egy órán keresztül beszélgetett egy magát Johnnak mondó, németes akcentussal beszélő, az arcát felhajtott gallérral és a homlokába húzott kalappal takargató figurával. Átadta neki a pénzt a kérésnek megfelelő címletekben. Az utolsó üzenet, amelyet Lindberghék kaptak, arról szólt, hogy a gyerek a Martha’s Vineyard-i kikötőben, egy Nellie nevű hajón lesz. De az ígért helyen nem volt semmiféle Nellie nevű hajó, és nyoma sem volt az eltűnt kisfiúnak sem. Üzenet pedig nem jött többet.

A St. Raymond temető, ahol Condon átadta a váltságdíjat – Fotó: NY Daily News Archive / Getty Images
A St. Raymond temető, ahol Condon átadta a váltságdíjat – Fotó: NY Daily News Archive / Getty Images

1932. május 12-én aztán egy kamionsofőr pisilni indult a fák közé, és

rátalált Charles Lindbergh Junior félig-meddig betemetett, oszlásnak indult holttestére kevesebb mint 15 méterre a főúttól, 7 kilométerre a hopewelli háztól délkeleti irányban.

A halál oka a koponyát ért sérülés volt. A halottkém megállapítása szerint a kisfiú nagyjából két hónapja halott lehetett. Amikor a tört angolságú üzenetek újra meg újra arról biztosították a szülőket, hogy minden rendben van vele, régen nem élt már. A holttestet a megtalálására rákövetkező napon elhamvasztották.

A nyomok lassan kihűltek, a nyomozás elakadt. Az ügy hivatalos megoldásáig 1934. szeptember 19-ig kellett várni, amikor is letartóztatták a férfit, akit utóbb halálra ítéltek és ki is végeztek a Lindbergh bébi meggyilkolásáért. Bruno Richard Hauptmann nyomára a váltságdíj vezette rá a rendőröket végül is.

Bruno Richard Hauptmann fantomképe és későbbi rendőrségi fotója – Fotó: FBI / Flemington Police Department / Wikipedia
Bruno Richard Hauptmann fantomképe és későbbi rendőrségi fotója – Fotó: FBI / Flemington Police Department / Wikipedia

Az 50 ezer dollárt nem szokványos pénzben, hanem különféle címletű, aranyfedezetű bankókban rakták össze annak idején, előtte pedig gondosan feljegyezték a sorszámokat. Időközben ezeket az arany tanúsítványokat elkezdték kivezetni a forgalomból, ami megkönnyítette a még kint lévő darabok kiszúrását.

1934-ben eleinte csak szórványosan érkezett egy-egy jelzés a rendőrséghez a váltságdíjba tartozó bankók felbukkanásáról. Bár a beszámolók rendre egy német akcentussal beszélő, termetre a Condon-féle személyleírást idéző vásárlóról szóltak, a rendőrség eleinte tehetetlen volt, az illető beazonosításához kellett még valami plusz. Ezt a pluszt végül egy szemfüles benzinkutas adta meg, aki hamis fizetőeszközre gyanakodott, és ezért felírta az ismeretlen kocsijának a rendszámát. A kocsi tulajdonosa Bruno Richard Hauptmann volt. A férfi illegális bevándorlóként érkezett Amerikába tizenegy évvel korábban. Ács-asztalos volt a mesterségére nézve, és nem volt nehéz felismerni benne a nyugdíjas közvetítő elmondása alapján készült fantomrajz vonásait – megdöbbentő volt a hasonlóság.

Hauptmannt rögtön letartóztatták, majd perbe fogták. A Flemingtonban zajló, 29 tárgyalási napból álló per igazi médiaszenzáció volt a maga idején. Lindbergh ott ült végig az ügyész oldalán, a terem zsúfolásig megtelt, odakint is tolongtak az emberek. 162 tanút hallgattak meg, 381 bizonyítékként felmutatott tárgyat vizsgáltak meg. Az esküdtszék végül 11 és fél óra tanácskozás után hozta meg a döntését. Hauptmannt, aki mindvégig ártatlannak mondta magát, bűnösnek találták. Közvetett bizonyítékok szóltak csak ellene, de abból elég sok és elég meggyőző.

A perben az a kép állt össze, hogy az ágyából elrabolt kisfiú szinte azonnal meghalt, mivel leereszkedés közben a létra megtört a férfi és a gyerek együttes súlya alatt, és a kis Charles a földre zuhant.

A Flemingtonban zajló, 29 tárgyalási napból álló per igazi médiaszenzáció volt – Fotók: Bettmann / Getty Images A Flemingtonban zajló, 29 tárgyalási napból álló per igazi médiaszenzáció volt – Fotók: Bettmann / Getty Images
A Flemingtonban zajló, 29 tárgyalási napból álló per igazi médiaszenzáció volt – Fotók: Bettmann / Getty Images

Az egyik legfontosabb bizonyítéknak Hauptmann ellen a létra bizonyult. A létra sajátos, ügyes szerkezet volt, olyan, ami egymásba csúsztatható részeivel, könnyűségével lehetővé tette az egyszerű szállítást. Nem boltban vásárolt fajtáról volt szó tehát, hanem egyedileg tervezte meg és eszkábálta össze valaki, aki ért az ilyesmihez. Mondjuk egy asztalos. A létrához többféle fát használtak fel, az egyik faanyagra pedig a felkért szakértő ráismert Hauptmann házának padlásgerendáiban.

Az életét jelentette volna a beismerés, de megtagadta

A vádlottat ezen kívül – ha nem is az első bemutatáskor, de a tárgyaláson – felismerni vélte Condon, az egyetlen ember, aki találkozott és beszélt a temetőben az emberrablóval. A hangját pedig azonosította maga Lindbergh is, aki a temetői találkozó idején kissé távolabb várakozott és hallgatózott, látni nem látta, de hallotta „Johnt”.

És ezzel még nem volt vége a terhelő körülmények sorának. Kinyomozták, hogy Németországban volt priusza, ráadásul az egyik régi, általa elkövetett bűncselekmény és a Lindbergh-ügy között volt egy feltűnő hasonlóság: Hauptmann a szülőhazájában létra segítségével mászott be egy emeleti ablakon lopni. Ellene szólt a kézírása is, amit egybevetettek a váltságdíj-követelő üzenetek kézírásával, és az, hogy a házában egy rejtettebb ajtókeretbe vésve megtalálták Condon nevét és számát. A garázsából pedig előkerült 14 ezer dollárnyi a váltságdíjból.

A pénzről ő egyébként azt állította, hogy megőrzésre kapta egy bizonyos Izidor Fisch-től, aki azóta már visszautazott Németországba. A tárgyalás idején Fisch már halott volt, elvitte addigra a tüdővész.

A terhelő bizonyítékokkal szemben kevésnek bizonyult, hogy több tanú alibit igazolt Hauptmannak. Egy magyar férfi, egy bizonyos Kiss Lajos például azt állította, hogy amikor azon az estén pálinkát szállított a Bronxba, látta a vádlottat ott az utcán kutyát sétáltatni. Hauptmann felesége is arról győzködte az esküdtszéket, hogy együtt töltötte a férjével a kérdéses estét. Az asszony, aki igen magas kort ért meg, még 93 éves korában is küzdött azért, hogy bebizonyítsa: ártatlanul végezték ki a férjét.

Az özvegy állhatatosságát könnyebb megérteni, mint Hauptmannét magáét. A férfinak ugyanis lett volna mit nyernie azzal, ha felhagy a tagadással és bűnösnek vallja magát. Ő ezt azonban ennek ellenére soha nem tette meg. Hauptmannak a halálos ítélet után felajánlották, hogy a büntetését a beismerésért cserébe életfogytiglanra változtatnák. Ő viszont az ártatlanságát hangoztatva ment a villamosszékbe 1936. április 3-án.

Bruno Richard Hauptmann (középen) a tárgyaláson – Fotó: Bettmann / Getty Images
Bruno Richard Hauptmann (középen) a tárgyaláson – Fotó: Bettmann / Getty Images

Ez a makacsság az egyik oka annak, hogy a mai napig rengetegen kételkednek abban, hogy Hauptmann személyében a valódi tettest sikerült volna felelősségre vonni. A kételkedők egy csoportja még azt is megkérdőjelezi, hogy egyáltalán valóban gyerekrablás történt-e.

A legregényesebb összeesküvés-elméletek arra az alapötletre épülnek, hogy mi van, ha maga a pilóta tett valamit, amit a légből kapott, megrendezett gyerekrablássztorival lepleztek el.

Akad néhány körülmény, ami rossz fényt vet Lindberghre és lovat ad azok alá, akik gyanakodnak rá. Először is a pilóta nem volt éppen odaadó apa a szó mai értelmében: igen kevés időt töltött a gyerekével. Aztán volt egy bizarr előzmény. Néhány héttel a tragédia előtt Lindbergh, aki egyébként számos történet szerint hajlamos volt durva, érzéketlen vagy egyenesen veszélyes ugratásokra, gonosz tréfát űzött a háza népével. Kivette az ágyából és egy szekrénybe rejtette a kis Charles-t, aztán mindenkire ráijesztett azzal, hogy elrabolták a gyereket. Amikor aztán a gyerek március 1-jén tényleg eltűnt, a dadus először azt is hitte, hogy megint csak az apa szórakozik.

A gyanús dolgok között szokás emlegetni még, hogy Lindbergh nem tépte fel azon nyomban a párkányon talált levelet, mihelyt megtalálta, hanem megállta, hogy megvárja vele a rendőrök kiérkezését.

Vad és még vadabb elméletek félresikerült tréfától eugenikáig

De mindez talán kevesekben ébresztett volna kételyt, ha nincsenek arra utaló jelek, hogy a bűncselekményt valaki bennfenntes követhette el, vagy legalábbis lennie kellett egy belső segítőnek. Honnan tudhatta például egy vadidegen, hol helyezkedik el a gyerekszoba ablaka? Vagy ami még nagyobb kérdés: honnan tudhatták, hogy azon a keddi estén kivételesen ott fogják a gyereket találni a hopewelli házban, mikor ez ellenkezett a család normál életritmusával?

A Lindbergh személye köré épített összeesküvés-elméletek változatosak. A legenyhébb változatok szerint valaki más bűnét (például Anna féltékenynek mondott nővérét szokták emlegetni) segített a pilóta elrejteni. Aztán van olyan elmélet is, ami szerint szerencsétlen baleset történhetett egy újabb Lindbergh-féle tréfakísérlet közben, szóval nem szándékosan, de maga az apa okozta a gyereke halálát.

Korabeli ábra a gyermekrablás eseményeiről – Fotó: Bettmann / Getty Images
Korabeli ábra a gyermekrablás eseményeiről – Fotó: Bettmann / Getty Images

A legvadabb teória pedig egyenesen arról szól, hogy Amerika hőse előre megfontoltan meggyilkolta a saját kisfiát a gyerek testi tökéletlenségei miatt.

A fantáziáját egyeseknek az a tény indította be, hogy Lindbergh az eugenikai gondolat nagy rajongója volt. Ennek az összeesküvés-elméletnek a másik pillére az a hitelt érdemlő forrásokkal alá nem támasztott, de igen makacs szóbeszéd, hogy valami komoly gond volt a pilóta elsőszülöttjével. Ebből az alapállásból egyesek sajátos jelentést magyaráznak bele abba, hogy a gyereket nem friss fotóval kerestették (egyébként emiatt gondol a világ bébiként, kisbabaként a tipegő 20 hónaposra).

Annak van valamennyi dokumentált nyoma, hogy a gyerek az angolkór valamilyen enyhe formájában szenvedhetett, ami egy, D-vitaminhiány okozta, a csontozatot érintő anyagcsere-betegség. A halottkém jelentése alapján viszont szó sincs arról, hogy az áldozatnak bármilyen említésre érdemes fogyatékossága lett volna.

Ugyanennek az összeesküvés-elméletnek egyébként létezik egy jóindulatúbb variánsa is, amely szerint Charles igazából meg sem halt, a felfedezett holttest nem is az övé volt, az igazi Lindbergh-gyereket zárt intézetbe küldték. A gyerekcserének és a túlélő Lindbergh bébi legendájának vannak más változatai is, ezek sajátos következményeként időről időre fel is bukkannak olyan csalók vagy zavart emberek, akik azt állítják, róluk magukról van szó.

Az öngyilkos szobalány volt a hiányzó láncszem?

De egyáltalán nem kell ennyire gazdag fantáziával bírni ahhoz, hogy valaki ne érezze megnyugtatónak a Lindbergh-ügy hivatalos lezárását Hauptmann elítélésével és kivégzésével. Arra a felvetésre, hogy belső információra volt szükség a bűntény elkövetéséhez, és ugyan honnan vette volna azt Hauptmann, létezik földhözragadtabb magyarázat is, olyan, amibe Lindbergh nincs belekeverve.

A személyzet egyik tagja, Lindbergh anyósának a szobalánya, egy Violet Sharpe nevű nő az, akivel kapcsolatban a leggyakrabban felmerül, hogy akarva-akaratlanul ő lehetett a gyerek hollétével kapcsolatos értesülések forrása. A gyanút az a tragikus körülmény táplálja, hogy Sharpe, amikor 1932. június 10-én, tehát már a kis Charles halálhíre után megtudta, hogy a rendőrök újra alapos és nem túl tapintatos kihallgatásnak készülnek őt is alávetni, öngyilkosságot követett el.

Violet Sharpe – Fotó: Bettmann / Getty Images
Violet Sharpe – Fotó: Bettmann / Getty Images

De nem elsősorban Violet az, akire gondolni szokás olyankor, amikor az kerül szóba, hogy Hauptmannak büntetlenül maradt tettestársai lehettek. Önmagában nem perdöntő, hiszen nem kell feltétlenül készpénznek venni a bűnözők szavait, de azért sokak szeme megakadt azon, hogy a váltságdíjat követelő üzenetek többes szám első személyben íródtak. Ehhez hozzájön, hogy nincs olyan erős bizonyíték, ami Hauptmannt közvetlenül a gyerekrablás helyszínéhez kötné, a váltságdíjnak pedig csak a töredékét találták meg nála, egyébként nagyjából épp akkora összeget, ami esetleg egy elharmadolás után az ő markát üthette volna.

John Douglas, az FBI-profilozó is a több elkövetős teória mellett érvel: szerinte pszichológiai szempontból is úgy logikus, hogy ha voltak társak, akik egymást erősítették a könyörtelen gyilkosság végigvitelében. Merthogy Douglas szerint nem a létrás leereszkedéskor bekövetkezett baleset okozta a kisfiú halálát, hanem eleve az volt a terv, hogy rögtön végeznek vele, mert egy ilyen kicsi gyerek fogva tartása túl bonyolult, túl sok erőforrást igényel, túl nagy a lebukás veszélye.

Hauptmannon kívül hivatalos gyanúsított más soha nem volt. Ha Charles Lindbergh Junior ügyében nem is sikerült az ő kivégzésével teljes igazságot szolgáltatni, a kisfiú tragédiájának volt egy hozadéka, ami másokra nézve legalább előremozdíthatta az igazságszolgáltatást. Miatta született meg még 1932-ben a Lindbergh-törvény, ami lehetővé tette, hogy szövetségi szintre kerüljön az emberrablási ügyek nyomozása.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!