Orbán Viktor elárulja, miért szakított Merkellel

Hétfő kora délután publikálta a Miniszterelnöki Sajtóiroda az Orbán Viktor neve alatt megjelenő, a magyar médiaviszonyokat ismerve minimum bizarr módon „Szamizdat”-ra keresztelt hírlevél-sorozat 14. részét, melyben a miniszterelnök a kancellári hivatalából távozó Angela Merkeltől búcsúzik.

Orbán szerint Merkel még azon politikusgeneráció tagja, akivel az elnyomástól a rendszerváltozáson át Helmuth Kohl csúcskancellárságáig a közös tapasztalatoknak köszönhetően megvolt a közös nevező:

Mi még értettük őt, ő még értett bennünket.

A hírlevélben Orbán sokat méltatja Kohlt (akiről a miniszterelnök nem írja le, de sokáig istápolta Merkelt, hogy végül pártfinanszírozási botrányai után a későbbi kancellárasszony tessékelje őt ki a CDU-ból), az informális befolyása miatt csúcskancellárnak nevezett, 2017-ben elhunyt politikus szerinte „atyai jó barátja, keresztény testvére és hűséges patrónusa volt a közép-európai népeknek”,

Orbán feleleveníti a Merkellel közös politikai élményeit, kiemelve a 2010-es pénzügyi válságkezelést, „az Európai Unió egyben tartásáért folyó” küzdelmet (mondjuk a magyar kormány egységharcban betöltött szerepét Merkel kormányzata némiképp másként látta), valamint azt,

együtt néztük tehetetlenül és eszköztelenül az Európa számára tragikus orosz-ukrán háború kitörését.

A hírlevél a legősibb nemzetkarakterológiai klisét megvillantva egymás kiegészítőjeként ír „a lojális és fegyelmezett németek”-ről, illetve „a lázadó és szertelen magyarok”-ról, akik a közös célért, közös Európáért küzdenek.

A Merkel és Orbán közti konfliktust Orbán a „migrációs inváziónak” nevezett menekültválságra vezeti vissza (mely ha valóban invázió volt, akkor a világon első olyan katonai műveleteként masírozhat be a történelemkönyvekbe, melyben egyik fél sem alkalmazott erőszakot). A miniszterelnök szerint ez volt

Az a fajta sérülés, amely után már nem lesz olyan a sportoló mozgása, mint amilyen volt. Rehabilitál, erőlködik, küzd, de inkább csak becsületből, tudja, s egy idő után beismeri, a régi formáját már nem tudja visszanyerni.

Ez a válság fedte fel a „közöttünk lévő mély filozófiai, politikai és érzelmi különbségeket a nemzetről, a szabadságról és Németország szerepéről”; utóbbi szerinte a nemzeti lét helyett „az európai civilizáció másik ösvényén haladnak, valamiféle posztkeresztény és posztnemzeti állapot felé”. És ez a mentalitás eredményezte az „európai egység szövetének felfeslését”, azaz – és itt már nem csak az európai egység, hanem Orbán szövege is felfeslik, mert mondatok helyett már csak kontextus nélküli politikai hívószavak sorakoznak – jött a „migráció, gender, föderalizált Európai Unió, Európa elnémetesítése”.

Orbán szerint csak az idő adhat választ arra a kérdésre, hogy „Angela Merkel nyitotta ki az ajtót a bajok előtt? Vagy ellenkezőleg: ő inkább megtámasztani próbálta, de a baloldali nyomás őt is félretolta”, viszont ő állítása szerint „fájlalja”, hogy ez 16 évi kancellárság alatt sem derült ki a volt kancellár kollégái (azaz a többi állam- és kormányfő) számára. Azt azonban Orbán biztosra veszi, hogy a Merkel utáni korszakban

• „az európai együttműködés helyreállítása emberfeletti erőfeszítéseket igényel majd”
• és a „bevándorláspárti, genderbarát, föderalista, német Európát megcélzó” új német kormánnyal „új, nyílt sisakos idők jönnek”