A tehetetlenség frusztrál, hogy nem tudok segíteni

2021. április 21. – 18:30

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

A Covid-önkéntesek (Spartacus) képzésén végzettek komolyan gondolták, hogy segítenének a kórházak leterhelt személyzetének, s persze maguknak a betegeknek, akiknél valószínűleg már egy jó szó is sokat segítene abban, hogy elhiggyék: túlélik a betegséget. A győri felkészítés nagypénteken (április 2-án) volt, tehát több mint két hét eltelt. Az önkéntesek mennének a kórházakba, most még szükség lenne rájuk, de rendre azzal szembesülnek, mintha ezt csak ők akarnák. A kiszemelt intézmény sokkal kevésbé lelkes.

A Magyar Orvosi Kamara Győr-Moson-Sopron megyei szervezetének elnöke a múlt héten a 24.hu-nak is elmondta, hogy bár a képzéseiken – egy ilyenen mi is jártunk – először 10, majd 19 fő vett részt, de ennek a csaknem harminc embernek egyelőre nincs dolga, a kórházak ugyanis nem merték fogadni az önkénteseket. Dr. Szijjártó László szerint nem zárkóztak el az intézmények, de félnek, központi iránymutatásra várnak. A spartacusosok a képzésük után saját (zárt) Facebook csoportot hoztak létre – a kínálkozó lehetőségekről, tapasztalataikról itt tudják tájékoztatni egymást. Ide írta be saját történetét Fruzsi is, akinek a bejegyzését – ahogy a többieknél is – az engedélyével közöljük:

Óvónőként ne is reménykedjek

„A képzés után a lakóhelyemhez és a munkahelyemhez legközelebb lévő, esztergomi Vaszary Kolos Kórházba jelentkeztem; az illetékes személynél. Ez a kórház már hosszú hetek, ha nem hónapok óta rettenetesen túl van terhelve. Nagyon örültek, szinte meg voltak lepve, kértek önéletrajzot. Mivel nem jött megkeresés, egy-másfél hét után jelentkeztem telefonon újra, és két különböző ismerős vonalon is próbálkoztam. Róluk tudom, hogy Covid-osztályon dolgoznak. Mindkét ismerősöm visszairányított az illetékeshez, akivel mikor sikerült végre beszélnem, azt mondta, hogy óvónőként nem is fognak Covid-osztályra engedni, nehogy a gyerekek közé vigyem a fertőzést. Oltóponton azonban, az adminisztrációban tudnék segíteni, telefonáljak újra a hét elején.

Az oxigénadagolásról szerzett tudás nagy fegyvertény (itt épp dr. Szijjártó László magyarázza a legfontosabbakat), mondja az egyik önkéntes – Fotó: Sudár Ágnes / Telex

Ez is megtörtént, mikor újabb falba ütköztem, mert – bár jeleztem előre, hogy csak délután, 14.00 órától tudnék menni – akkor már azt kérte, legyen inkább a hétvége, mert akivel elkezdték reggel az oltásokat, azokkal is szeretnék végigvinni a megkezdett folyamatot; bár jóllehet, a váltásnak örülnének. Így talán most hétvégén tudok menni segíteni. Ezzel párhuzamosan a háziorvosomat is felkerestem, aki nagy örömmel és azonnal elfogadta a segítséget, mert az oltásokra való behívásokban nagy szükség lenne rá. Ez adminisztráció, de ha ilyen úton tudok segíteni, az is jó érzéssel tölt el.”

Fruzsit néhány nappal később megkerestük, kiderült, nem jutott be a kórházi oltópontra, pedig azt gondolta, gépíró tudása (tíz ujjal, vakon gépel) nagy előny lehet ilyenkor. Be van már oltva, március 22-én kapta meg a második dózist, így ezzel sem lenne probléma. „Még mindig nem ment el a kedvem és a lelkesedésem; ha arról lenne szó, akár nem Covid-osztályon is vállalnék segédápolói munkát. Mert változatlanul azt gondolom, hogy az egészségügyi dolgozók borzasztóan túlterheltek, és a mi jelenlétünk nemcsak segítség, hanem üzenet is egyben a számukra: velük vagyunk.”

Az oltás hiányzott csak

Szintén a győri felkészítésen vett részt az a fiatalember, aki karnyújtásnyira volt és van attól, hogy bejusson egy kórházba. Ezért kéri, hogy neve említése nélkül mondhassa el, hogy jutott el idáig: „Láthatóan örömmel fogadtak, főképp amikor mondtam, hogy Covid-betegek mellé szeretnék kerülni. Annál a pontnál aztán végképp felcsillant a szemük, amikor felsoroltam, miket tanultam meg a képzés során. Az oxigénnel kapcsolatos tudás tűnt a Jolly Jokernek, hisz engem betegkísérőként vettek volna fel, s ott ez fontos. Remélem, tényleg bejutok, ahhoz azonban még meg kell kapnom valamelyik vakcinát. Itt akadtam meg, ez volt az utolsó kapu, amin nem jutottam át. Remélem, összejön, és még akkor, amikor valódi segítség lehetek egy túlterhelt kórházban. Igazából most lenne szükség ránk.”

Nézem a bejegyzéseket

Katalin az ügyészségen dolgozik, ő is szerepelt abban a riportban, amely a győri képzést mutatta be. Hasonlóan Fruzsihoz, neki is azzal kellett szembesülnie, hogy a főfoglalkozása a gátja annak, hogy covidos betegek mellé kerüljön. „Ha Covid-osztályon lennék, akkor önként vállalt karantén várna rám, ez idő alatt nem mehetnék be a tárgyalóterembe – mondta megkeresésünkre. – Valószínűleg két hét szabadságot kellene kivennem. Maradt ezért az a lehetőség, hogy az adminisztrációban vegyek részt. Én magam egyelőre nem kopogtattam a kórházak és a háziorvosok ajtaján, de nézem a Spartacus Covid Önkéntes Facebook-oldalt, hátha lesz ott olyan lehetőség, amelyre tudok jelentkezni.”

Oltásirányító a háziorvosnál

Az előző történetekből is látszik talán, amit egy újabb megerősít: az önkénteseket – akik pedig megtanultak beteget emelni, velük együtt ágyneműt cserélni; az oxigénmaszkot az orron szakszerűen eligazítani – sokkal szívesebben látnák a papírok mellett vagy valamelyik háziorvosi rendelőben: „Ma délelőtt voltam segíteni az oltás lebonyolításában. A feladat az érkezők irányítása volt, akik a háziorvosi rendelőbe előre egyeztetett időpontra jöttek. Megadott lista alapján azonosítani kellett őket, illetve amennyiben nem volt náluk nyilatkozat, azt ki kellett tölteni. Figyelni kellett, hogy a várakozók egymás között távolságot tartsanak, és csak a megfelelő időponthoz tartozó személyek legyenek a váróteremben. Fontos feladat ez, mert ha nincs a bejáratnál egy fogadó személy, akkor mindenki betódul a váróterembe és ott a viszonylag kis hely miatt összetömörülve várakoznak. Rossz tapasztalatot nem tudok leírni. Az oltásra érkezők türelemmel vártak és együttműködőek voltak. Jó érzés, hogy tudtam segíteni.”

A kivétel, aki bejutott

A győri képzés résztvevői eltökélten hagyták el a termet, de szinte mindenkit csak a regisztrációnál használnának, nem a betegágyak mellett – Fotó: Sudár Ágnes / Telex

A zárt csoportban eddig egyetlen önkéntes számolt be arról, hogy bejutott egy kórházba, ő nem szeretne a sajtóban szerepelni, így a történetét csak összefoglaljuk. Kitartásának köszönheti, hogy túl van a második műszakján – ráadásul valóban Covid-osztályon. Ő is elküldte a jelentkezését több kórháznak is, és ahogy a többiek, úgy elsőre neki sem jött válasz. De állhatatos volt, elment személyesen is az illetékeshez, és meglepve tapasztalta, hogy örülnek neki. Szinte mindent csinálhat a betegágyak mellett, amit tanítottak neki a képzésen, tehát célba ért.

Végszónak ez jó is lenne, de nem ez a valós helyzet. Sokkal inkább az, amit az egyik önkéntes fogalmazott meg a beígért lehetőségre, miszerint mentális segítő támogatását kérhetik, ha nehezen feldolgozható dolgokon mennek keresztül: „Én eddig csupán az oltások adminisztrációjában segédkeztem, ahol jelentős pszichés terhelés nem ért. Sokkal inkább frusztrál a tehetetlenség érzése; az, hogy nem tudok segíteni.”

A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.