Ezt az 5-öst nem írom be, nem hiszem, hogy te csináltad

A középiskolákban már ötödik hónapja digitális oktatás van, a felsőoktatásban eleve így kezdődött a tanév, az általános iskolások azonban csak március elején tértek vissza a Zoom-Teams-Meet-Kréta-Classroom egyveleg jellemezte digitális oktatásba. Amely a fenti felsorolás ellenére a legtöbb helyen valójában egyáltalán nem jelent káoszt.

A telexes szülők többsége inkább elégedett a digitális oktatással, bár van olyan osztály is, ahol a szülők most szembesülhettek azzal, hogy az egyes tanárokról keringő rémhírek nem gyermeki túlzások. Jöjjön négy beszámoló – azért név nélkül, mert nem akarjuk, hogy a gyerekek beazonosíthatóak legyenek, és emiatt felmerülhessen később bármilyen pozitív vagy negatív diszkrimináció. Ha Önnek is van érdekes, különleges, vicces vagy felháborító tapasztalata a digitális tanításról tanárként vagy szülőként, írja meg, és megírjuk!

Egy nem létező hazai oktatási sikerrel büszkélkedtünk

A digitális oktatás első szakaszában (egy évvel ezelőtt) még valójában mintha minden a túlélésről szólt volna. Digitális feladatkiosztás zajlott legfeljebb, valódi online oktatás nem. Az iskolánkban kevés volt az online óra, még ott sem volt élő óra, ahol nagyon elkelt volna a magyarázat (matematika), vagy ahol a közös gyakorlás, az élőbeszéd elengedhetetlen (idegen nyelvek). Mindenki örömmel deklarálta, hogy milyen gyorsan reagáltak az iskolák, a tanárok egyetlen hétvége alatt felvették a digitális ritmust – hallhattuk.

A politika olykor még saját sikerének is tekintette az egészet (felkészültek voltunk, jó, hogy volt korábban Sulinet, mint előzmény, működött a Kréta-rendszer, mint egységes platform). Ebből azért nem sok minden volt igaz. De azzal már kevesebben foglalkoztak, hogy a tanárok részben valóban heroikus munkával, részben már kidolgozott nemzetközi megoldásokkal (Google Classroom, Meet, Zoom, Webex) dolgoztak.

Ez amúgy teljesen természetes, hiszen ezeknek a cégeknek annyi fejlesztési keretük van, mint a fél magyar GDP, persze, hogy a digitális oktatás infrastruktúrájának tartópillérei náluk jobbak. Nem az a baj, hogy a jó megoldásokat használtuk, hanem az, hogy egy nem létező hazai oktatási sikerrel büszkélkedtünk.

Az iskolák feladata egy éve még inkább az volt, hogy azért valamit csináljanak a gyerekek, vegyenek fel egy aktív napi ritmust, kaphassanak jegyet. Az senkit nem zavart, hogy a jegy sokat nem tükrözött a tudásból, inkább arról szólt, hogy melyik gyerek szülei képzettebbek és tudnak segíteni, illetve kinek van esélye matekdogát írni, fogalmazásban segíteni és fotózni, feltölteni, beküldeni. Ahol anyuka-apuka mondjuk home office-ból dolgozó újságíró, ott ez ment. Ahol anyuka-apuka orvos, ott ez nehezebben volt megoldható.

A második körben némileg váratlanul, de mintha jóval felkészültebbek lettek volna nálunk az iskolában a tanárok. Az órák 50 százalékát megtartották online és real time. Az már egy másik kérdés, hogy ez mekkora probléma egy 70 négyzetméteren élő négyfős családnak. Ha apa és anya is online meetingekben, konferenciákon, interaktív értekezleteken van, ahol néha meg kell szólalni, akkor jó (lenne), ha van négy külön szoba, és ebben már természetesen konyhai, olykor fürdőszobai munkaállomás is benne van.

Ha mindenkinek kell egy jó laptop, ahol van kamera, jó a mikrofon, felismeri a létező összes kommunikációs csatornát (mert egy osztályban sincsenek egységes megoldások, a technika –, a matek- és a biológia tanár más megoldást használ), az akkor is kihívás, ha úgy tűnik, hogy van négy masina.

Aztán vannak a nagy kapkodások. „Ha 5 perccel az óra vége után beérkezik az órai munkádról, vagyis a füzetedről a fotó, akkor kis ötöst kaphatsz”. Én majdnem az oltási időpontomat is így késtem le, mert éppen amikor indultam volna, lefagyott az egyik kisfiam gépe, aki nagyon pánikolt, hogy nem lesz meg az öt perc.

A számonkérés így is problematikus marad persze. „Írjál úgy dolgozatot, hogy bekapcsolva marad a videó és a hang, én majd távolról figyellek!” (A kisebbeket egy ilyen felhívás megfoghat, a nagyobbaknál csak próbára teszi az ötletességet).

És persze adódik rengeteg vicces, vagy szomorú eset. Az egész osztály szeme láttára a képen alsógatyában átlibegő apuka, a másik szobában artikulátlanul üvöltő valaki (vélhetően beteg nagypapa).

És persze az a kiapadhatatlan humorforrás, az osztálytársak. Hogy viselkedik az online térben a troll, mit mond a teljesen fogalmatlan, illetve éppen mivel bosszantják fel a többieket a stréberek. A akik (vagy akiknek a szülei) korrigálják a tanár által feladott dolgozatkérdéseket, akik kérnek még szorgalmi feladatokat, vagy akik írnak a tanárnak, hogy több és nehezebb leckét szeretnének, hogy jobban felkészülhessen a dolgozatra.

De azért ott van a végtelen mennyiségű bosszúság is. Az informatika, amiről ilyenkor több szó esik, az mégiscsak informatika. Azt csinálja, amit mondunk neki, de nem találja ki a gondolatainkat. A Redmenta feladatfeladó rendszer remek javítókulcsokat tud használni a tesztkérdésekre, az összepárosításokra, az igaz-hamisokra, de a szöveges feladatokra nem. Nem tudja kezelni a kis elütést, vagy a névváltozatokat, csak a tanár megoldókulcsait követi vakon.

Nekem ebben a kedvencem az volt, amikor az angol dolgozatban a „find” szóra a talál nem volt jó fordítás, csak a „talál, lel”, mert a tanár nem úgy programozott, hogy vagy talál, vagy lel, hanem egyben kérte így a megoldást.

És tényleg le a kalappal a tanárok előtt. Két gyereknek segíteni az informatikai problémákban, a leckékben (valamiért az offline időkhöz képest sokkal több segítséget kérnek), a fotózásokban, a beküldésben, a lefagyásoknál, naponta hosszú órákat igényel. Amikor egyetlen tantárgy három feladatához három rendszerben kell feladni, fotózni, gyártani a fájlokat, az sem semmi. A fogadóoldalon mindezt 25-szörösen kell feldolgozni, közben online órát kell tartani, felkészülni a követező tananyag lehetséges digitális feladataiból, videókat gyártani és küldeni a gyerekeknek, és így tovább.

Egyvalamire tényleg jó a járvány: ezután jobban foguk értékelni azt aki leköti, távol tartja és jó esetben még tanítja is a gyerekeinket.

Hatalmas fórral indultunk

Egy másodikos és egy harmadikos gyerekkel kapcsolatosan azt tudom elmondani, hogy Zuglóban (Herman Ottó Ált. Isk.) a digitalizáció már évekkel ezelőtt elkezdődött a felső tagozatban, ahol egy-egy osztályban már eddig is minden gyerek kapott laptopot, és sok feladatot neten (Teamsben) adtak fel. Az iskola közreműködött a Microsoft legelső hazai iskolafejlesztő programjában, így eszközparkjuk is van egy ideje. Így a tavalyi átálláskor hatalmas fórral indultak az alsós tanárok is. Nem volt nagy gond se a kamerakezeléssel, se a hanggal, igaz, szakember apukák segítették őket eleinte.

Most is pikk-pakk átálltak, minden reggel 8-fél9 körül odaülnek a gyerekek a saját laptopjuk elé, megnyitják egyedül a felületet, tudják, hogy az aznapi feladatokat hol találják. A feladatokat elkezdik csinálni egyedül. Sok online feladat van, de a könyvekbe is írnak, és azt kell befotózni. Több projektmunka van, amihez otthon kell körülnézni, így én állandóan legózom és térbeli kockát rajzolok az egyik gyerekkel. Plusz hajtogatunk és festünk a másikkal, mert a technika tananyaggal is nyilván nagyon fontos haladni. Persze ha tesit, hittant vagy technikát nem csinálunk, nincs szankció.

Mivel a telefonomon is ott a Teams, a beküldés könnyű, de azért pepecselős mindent lefotózni. Sok tantárgyból nem is aznap kell beadni, hanem egy héten belül. Mindennap van élő óra, csoportbontásban, akkor bekapcsolódnak a megadott időpontban, szintén egyedül. Ha ez egybeesik a két gyereknél, egyik fülhallgatót használ. A tanárt a szülő bármikor eléri, chatben szoktunk kommunikálni. Az én gyerekeim jó tanulók, nem kínlódnak és nem hiányzik nekik a suliba járás, nagyon jól elvannak itthon. Nem szoktam velük tanulni, legfeljebb ha kérdésük van, vagy ha kockacukorból kell kockát építeni.

Úgy tudom, hogy azzal a gyerekkel, aki nehezebben halad, külön foglalkoznak online. Van, aki írogat óra közben, de leállítja a tanár, ebből sincs gond. Nyilván így, hogy többet ülnek gép előtt a gyerekek, látom, hogy az osztálytársak írogatnak egymásnak délután is. A szülők persze nem mindig vannak a gyerekeik mellett, ebből szokott gond lenni, mert néhányan segítségre szorulnak élő órán. Volt olyan is, hogy a háttérből káromkodott egy elég csúnyát apuka, vagy anyuka hangos barinős telefonos cseveje hallatszódott be.

Dolgozni persze nem nagyon tudok emellett, mert hol az egyik, hol a másik kér valamit, de ebédet is kell csinálni, meg fotózni a kész feladatokat. És persze, mivel gyerekek, néha elegük van, és felállnak idő előtt.

A tanároknak irtózatos meló így javítani, hallottam is tőlük (mert én is ott tanítottam), hogy kivannak, egész nap a gép előtt ülve növesztik a feneküket, és pont azt a részt veszi el tőlük a Covid, amit a legjobban szeretnek: a gyerekekkel való együttlétet.

Szerencsére behozta a sulit a lakásba

Ötödikes a kisebbik gyerek, hetedikes a nagyobb. A kisebbik erre a tanévre került új iskolába, ahogy az osztályában még jó páran. Tavaly az online oktatásuk kimerült abban, hogy az alsós tanítónő hetente elküldte egy dokumentumban az egész heti tananyagot. Megvolt ennek a maga előnye, lehetett tematikus napokat tartani, a napon belül, a munkaidőmhöz igazítva tanulni, de megvolt a maga hátránya is: az osztályközösség szétesett, a tanítónőt se látták a gyerekek. Igaz, a felsőben, az akkori hatodikosnál sem szakadtak bele a tanárok a napi kapcsolattartásba, egyetlen tanár próbálkozott heti egyszer az óra időpontjában videócseteléssel.

Idén a hetedikesnél már minden fontosabb, közismereti tárgyból van rendszeresen meetes óra, ritkán történik olyan, hogy a továbbtanulás miatt fontos matek-magyar-töri-angol négyesből ne tartanának órát. De általában a természetismeretből kinőtt tárgyakét is megtartják – már ha épp nem beteg egy tanár. Az új iskolánkban az ötödikeseknek is megtartják a közismereti tárgyakból az órákat, bár itt az általánosan elrendelt digitális oktatásnak már kvázi főpróbája is volt, amikor februárban két hétre be kellett zárni a sulit a sok fertőzött miatt (a tantestületben még halálos áldozata is volt a járványnak). Mindkét suli a Classroom-Meet kettősére épít, némi redmentás számonkéréssel, szóval a tavalyival szemben – amikor a tanárok maguk döntöttek, ki mit használ – nem kell elvesznünk a platformokban.

A tanárok egy része háklis a kamerahasználatra, mások legfeljebb dolgozatíráskor rugóznak ezen. A házi feladatok kiosztása és a számonkérés legtöbbször még a pattintott digitális kőkorszakot idézi: írd le kézzel, fotózd be és küldd el. Szerencsére néhány tanár már a ppt-készítést és a Wordben írt fogalmazást sem érzi a sátán eszközének (miközben a gyerekeim már egy kézzel írandó fogalmazást is előbb géppel írnak meg, és csak a véglegeset hányják oda rettenetes macskakaparással a füzetbe vagy a papírra). A szülői közreműködést főleg a kevésbé fontos tárgyaknál igénylik, bár mindkét gyerek tudja, hogy jobban jár, ha rajzból maga próbál valamit alkotni, mint ha engem kér meg.

A digitális oktatás nagyon nagy előnye – amellett, hogy tovább alhatunk –, hogy behozta a lakásba az iskolát: a tanárokról pontosabb képet kaphatunk, mint egy szülőin vagy egy fogadóórán. Pontosabbat és őszintébbet. Amikor X tanárnőről azt mondják a gyerekek, hogy félnek tőle, mert leordítja a fejüket, mert megíratja a dogát két hét hiányzás után az első órán, mert előszeretettel alázza meg a gyerekeket az osztálytársaik előtt – néhány hétig elég hallgatni az adott órát, és kiderül, hogy ez mind igaz. „Kisfiam (és itt elhangzik a gyerek neve mindenki füle hallatára), nem hiszem, hogy te ezt a dolgozatot 5-ösre meg tudod írni, gyengébb vagy te ennél, szóval csalás miatt ezt most nem fogom neked beírni” – mondta például az egyik órán, majd végül senkinek nem írta be a jegyet. Nyilván nem az a baj, ha lelepleznek valakit, ha az a valaki valóban csal (hogy bizonyítéka is volt-e, vagy csak vádaskodott, az nem derült ki, de egyébként bárkinek lehet egy kifutott jó eredménye), hanem az, hogy utána az osztály előtt meg is szégyeníti – amely szokását ezek szerint nem rémhírként emlegették a gyerekek.

A digitális oktatásban, mindent egybevetve, jobb a helyzet, mint egy évvel ezelőtt volt, például nem kellett népdalokat Messengerre felénekelni és beküldeni. Az első napi összeomlás után még a Kréta app is megbízhatóbban működik – bár aligha véletlen, hogy a tanárok a jegyek beírásán túl másra nem használják.

A körülményekhez képest kifejezetten jónak tűnik

Elsős és negyedikes gyerekeink vannak, és a körülményekhez képest kifejezetten jónak tűnik, amit online oktatásként kapnak. Ez elsősorban a két osztályfőnöknek köszönhető szerintem, mindketten nagyon sok energiát tettek abba, hogy felkészüljenek arra, hogy jöhet megint az online oktatás. Lekötik a gyerekeket az órák (ami 30 fős osztálylétszámok mellett a 10 éveseknél is emberfeletti pedagógus-teljesítmény, de a 7 éveseknél aztán különösen), se nem túl kevés, se nem túl sok a házi, nem nyomasztják őket halálra, de nincs is elengedve a dolog, sőt.

Google Classroomot használnak, Google naptárból nyitják meg a meetes órákat, a tanárok és a gyerekek is okszerűen kezelik a rendszert. A kicsinél külön plusz pont a tanítójának, aki az első hetekre olyan interaktív online feladatokat adott, amikkel egyszerre gyakorolták a magyart/matekot, meg az egér használatát (ami az elsősöknek ugye full újdonság volt).

Nálunk a tavalyi kör is oké volt (akkor csak a nagyobbik volt még iskolás), az első pár héten érezhető volt, hogy kb. nulláról fut neki mindenki, de akkor is nagyon tiszteletre méltóan csinálták a tanárok. Most egyértelműen érezhető, hogy rutin is van, meg készültek is, az első naptól 100%-os volt minden.

Nem tudom, hogy kaptak-e mindehhez bármi támogatást a tankerülettől, a minisztériumtól, nemtudomkitől. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon sok minden múlik a konkrét pedagógusok hozzáállásán, erőfeszítésein. Ismerős szülőktől hallott sztorik alapján simán van olyan, ahol az online oktatás abból áll, hogy hétfőn kapnak egy feladatlistát a gyerekek, amivel péntekig végezniük kell.

Pedig az, hogy mindennap vannak meetes óráik, nem csak (talán nem is elsősorban) a tanulás miatt fontos, hanem azért, mert így fennmarad az a közösség, amiben egyébként ők az iskolai életüket élik, beleértve az osztálytársakat és a pedagógusokat. Az elsősök pár nap alatt rájöttek, hogy érdemes az óra kezdete előtt fél órával belépni a Meetbe, ott dumálnak, meséket prezentálnak (!) egymásnak, megmutogatják egymásnak a dolgaikat. Ezt valószínűleg a tanítóik is így gondolják, mind a két osztálynak tartanak esti meseolvasást is, ami szintén az együttlétről szól – és amire aztán végképp biztosan nem kötelezte senki ezeket a pedagógusokat, és nem is fizetik meg nekik.