A legtragikusabb sorsú magyar akcióhős

Gyakran használt toposz ez az akciófilmekben, és nem is csak ott, hanem az emberiség legrégebbi mítoszaiban és legendáiban is. Ez a Joseph Campbell amerikai vallástörténész által bemutatott monomítosz, a hős útja. Kalandra hívás, a kaland visszautasítása, majd valamilyen természetfeletti segítség vagy egy újabb, erőteljesebb hívás hatására az első küszöb átlépése.

Első ránézésre nincs sok értelme a kaland visszautasításának, hiszen a hősnek végül így is, úgy is vállalnia kell a küldetését, John Rambo mindenképp Afganisztánba megy, nem is lenne valami izgalmas a Rambo III., ha végig egy thaiföldi buddhista szentély tetejének bádogozásáról szólna. Mégis a visszautasítás a hős útjának egyik legfontosabb állomása, hiszen a vívódás nemcsak emberibbé teszi a karaktert, de rámutat arra is, hogy nem azért vállalja a küldetését, mert ambiciózus, izgága, vágyja a halált vagy vérszomjas, hanem mert egyszerűen nem tehet mást. Rambo is szerethetőbbé, emberközelibbé, normálisabbá válik azzal, hogy megtudjuk, ha övé lenne a döntés, szívesebben bádogozná a szentélytetőt, mint hogy szovjeteket öljön és helikoptereket robbantson fel nyíllal Afganisztánban.

Ugyanezt, a hős útját járta be a valóságban a magyar történelem egyik legtragikusabb sorsú katonája, Tomori Pál, akit szintén egy kolostorban, az obszerváns ferenceseknél kerestek fel a király követei 1522-ben azzal, hogy mint gyakorlott hadvezér, vállalja el a kalocsai érsekséget és a török elleni védekezés megszervezését. Tomori, aki akkor már két éve imádkozott és kapálgatta a veteményest a szerzetesek között, ugyanazt válaszolta, amit Rambo: köszöni szépen, de inkább nem. Csak míg Rambo azt mondta, letette a fegyvert, és az ő háborújának vége, Tomori nagyjából azt, hogy „a világ veszélyes mozgalmait és örök boldogságunkat fenyegető szirtjeit kikerülendő, a hőn óhajtott örök üdvösség biztos útjára léptem. Isten segélyével leküzdve az érzékek lázongását és a múlandó élet csábjait, a Szent Ferencz-rend igája alá bocsátottam és a szerzetes életnek szenteltem magamat. Azon reménység kecsegtetett, hogy az alázatosság szellemével és gyakori fohászokkal sikerülnöm fog az irgalom atyjától leesdeni az ég kegyelmeit.”

De ahogy a hős útjában általában, úgy Tomorinál is következett a természetfeletti beavatkozás, vagy ha nem is annyira természetfeletti, de pápai: II. Lajos király és a magyar főurak ugyanis VI. Adorján pápát kérték meg, utasítsa Tomorit a kalocsai érsekség vállalására. A pápa rendelésére pedig egy szerzetes nem mondhatott nemet, ezért Tomori végül 1522 őszén elfoglalta a kalocsai érseki széket.

A következő nem egészen négy évben emberfeletti munkával tartotta nagyjából egyben a magyar végvárrendszert, még csatákat is nyert a törökökkel szemben. Hogy 500 éve, 1526. augusztus 29-én Szulejmán szultán az akkori világ legerősebb hadserege élén megsemmisítő vereséget mért a Tomori vezénylete alatt álló keresztényekre, az már nem az érsek hibája. A csata előtt is szinte rimánkodott a királynak, hogy ne őt nevezzék ki fővezérré. Tulajdonképpen ebből állt az élete utolsó három éve: kérlelte a királyt és a pápát, hogy hagyják végre békén, engedjék visszavonulni a kolostorba. Helyette mindig egyre nehezebb feladatokat kapott, miközben Magyarország ellen készülődött a sokkal nagyobb, sokkal gazdagabb, sokkal népesebb, sokkal szervezettebb és sokkal ütőképesebb Oszmán Birodalom. Végül a mohácsi csatamezőn esett el, a törökök a szultáni sátor elé tűzték a levágott fejét. Mindent becsülettel elvégzett, amit kirótt rá a sors. Magyarországnak viszont még öt évszázad is kevés volt ahhoz, hogy eldöntse, büszkének kell-e lennünk rá, vagy szégyenkezni miatta.

Tomori Pálról eddig egyetlen fontosabb monográfia jelent meg, de azt is nagyon régen, még 1880-ban írta Fraknói Vilmos váradi kanonok, és az életrajz végén kíméletlen ítéletet mond a katona-érsekről: „Kiváló tulajdonai, lelkesedése és önfeláldozó buzgalma daczára, nem volt a rendkívüli idők embere. […] nem tartozik a történelem kimagasló nagy alakjai közé.” Fraknói szerint Tomori híján volt az önbizalomnak és felelősség terheli a mohácsi csatavesztésért, hiszen „kötelessége lett volna minden erejével odahatni, hogy a királyt és a sereget az ütközet elfogadásától visszatartsa, vagy legalább elhalasztására bírja”. Ma már tudjuk, Fraknói túl szigorú volt, a magyar hadsereg, akármit csinál, aligha győzhette volna le a törököket 1526-ban. Tomori és az akkori magyar elit jelentős része valószínűleg tisztában volt ezzel, hősiességük éppen abban áll, hogy ennek ellenére sem futamodtak meg.

„Igen, ezeket a megállapításokat vagy kijelentéseket akkoriban nagyon szerették – mondta C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport vezetője és a Kronosz Kiadónál hamarosan megjelenő, új Tomori-életrajz szerzője a Fraknói-féle könyvről. – Az utókor csak az értékítéletet ragadja meg, azaz hogy ez egy bűnös, széthúzó korszak volt, a feladatra elégtelen emberekkel, ezért is kaptunk ki Mohácsnál. De ez nem igaz, a Jagellók Magyarországa valójában egy virágzó és gazdag királyság volt, és a széthúzás sem volt kezelhetetlen mértékű, mert senki nem a király ellen szervezkedett, inkább saját maga által akarta megerősíteni a királyt. Egyszerűen csak túl nehéz feladatot adott nekik a történelem.” Ma már abban van szakmai konszenzus, hogy semmilyen számítás szerint nem lett volna lehetséges a magyar siker 1526-ban.

„Ha jön a lavina, akkor mindegy, ki mit csinál. Nyilván nem volt senki hibátlan, biztos, hogy Tomori is elkövetett egy csomó hibát a csata közben, de teljesen mindegy volt. A világ legerősebb hadseregével került szembe. 27 ezer főnyi harcoló alakulat a 80-84 ezres török hadsereg ellen. 80 ágyú a 300 ellen. 500 ezer forintos éves állami jövedelem az ötmilliós ellen. Nem szokták szeretni, amikor erről beszélünk, de Mohács ugyanígy bekövetkezhetett volna már Mátyás idejében is. Ha 1488-ban II. Bajazid a teljes szultáni haderőt Magyarország ellen küldi, ugyanez lett volna a vége. És mi meg itt 500 éve valamiért magunkban keressük a hibát, mert nem tudjuk elfogadni azt az alapvető tényt, hogy ha az ellenséges hadsereg ennyivel nagyobb, akkor nem véletlen, hogy nyer.”

Születési idejére leginkább abból lehet következtetni, hogy kiderült, bátyja, István már 1483-ban visegrádi udvarbíró volt, tehát ekkor már bőven 20 éves kor fölött kellett lennie. Emellett Tomori Pál egyetlen hitelesnek mondható arcképe 1519-ben nem egy 40-es, hanem inkább egy 50-es éveiben járó férfit örökített meg. „Joviális, korpulens öregúr, egy 50 év fölötti embert látunk ezen a képen – mondta C. Tóth Norbert a nagyszebeni nagytemplom egyik oltárának predelláján (azaz lábazatán) látható festményről, ami a Jézus testét vászonba csavaró Arimathiai József képében ábrázolja Tomorit mint az oltár egyik adományozóját. – Megtermett férfi, de a korszakban ez a normális, végül is a páncélt is viselni kellett. Bár ezen a képen inkább néz ki kereskedőnek, mint katonának.”

A Fraknói-féle életrajz abban is tévedett, hogy Tomori Pált „a homályból hívja elő” a nemzet. Valójában a Tomori család egyáltalán nem volt ismeretlen, és Pál sem csak úgy belecsöppent a nagypolitikába, ez már bátyja magas állásából is látszik. Tomori István nemcsak visegrádi udvarbíró volt, hanem később Corvin János opavai kapitánya, majd szepesi alispán és várnagy. Ahogy C. Tóth Norbert fogalmazott, „a visegrádi udvarbíró, az nem akárki. A budai udvarbíró alárendeltje, gyakorlatilag két lépésre van Mátyás királytól.”

Tomori Pálról az első biztosnak mondható feljegyzés Amerika felfedezésének évében, 1492-ben keletkezett, e szerint ekkor már jegyző volt a királyi kúrián. Fraknói azt írja, „elég gondos nevelésben részesült. Szép írása volt. Elsajátította a latin nyelvet, és folyékonyan kezelte azt. Leveleiben ne keressük a humanisták csínját és classicus vonatkozásait, de nem is találjuk azt a barbár konyhalatinságot, amelynek, például, Szerémi György – Tomori kortársa és barátja – egyik legismertebb képviselője.”

Tomori Pál gyors előmenetelét mentorának, Bornemissza Jánosnak is köszönhette. Bornemisszát alacsony sorból emelte fel még Mátyás király, és tette az ország egyik legbefolyásosabb emberévé. Alkincstartóként a korona egyik fő támasza volt, és Mátyás halála után is a magyar közélet meghatározó személyisége maradt. Minden bizonnyal ő javasolta 1501-ben II. Ulászló királynak Tomori Pál kinevezését az erdélyi sóbányák felügyelőjévé, azaz sókamarai ispánná. Később emellé újabb és újabb királyi megbízásokat kapott, elsősorban adót kellett szednie az erdélyi szászoktól és a székelyektől. Fraknói szerint „vitéz és gyakorlott hadnagy volt elsősorban”, de emellett a politikai alkuk és a pénzügyek terén is nagy jártasságot szerzett.

1505-ben Bornemissza fogarasi várnaggyá nevezte ki, ezután még többször kellett viszályokat elsimítania a környéken élő szászok és székelyek között, és utóbbiakkal többször is meggyűlt a baja. „Csak a székelyek tulajdonsága, hogy nem félnek sem Istentől, sem embertől. […] A szász polgárokkal még elbírok, de azok a székelyek azt hiszik, hogy akit megöltek, az szolgájuk lesz a másvilágon” – írta akkoriban Tomori egy Eperjes városának küldött levelében.

A feljegyzések szerint Tomori 1503-ban és 1506-ban is megütközött a renitens székelyekkel, de ezekről a csatákról nem sokat tudni. „Olyan nagy felkelés azért nem lehetett, mert Tomori annyi katonával ment ellenük, amennyi rendelkezésére állt fogarasi várnagyként és a kolozsmonostori konvent kormányzójaként, azaz 500 embernél többje nem lehetett” – mondta C. Tóth Norbert az 1506-os harcról, amikor Tomori az első csatában még ki is kapott a székelyektől, csak később, az állítólagos királyi erősítés megérkezte után tudta megverni őket. Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek elbeszélése szerint az első csata különösen véres lehetett, azt írja, Tomori lovasainak nagy része elesett, ő maga pedig húsz sebből vérezve menekült.

Ekkor már a királyi udvarban is tudhattak arról, hogy Tomori Pál megbízható ember. 1512 tavaszán, amikor Budán hírét vették, hogy a janicsárok megbuktatták II. Bajazid szultánt, és a fiát, Szelimet emelték a trónra, II. Ulászló király Tomorit küldte el Konstantinápolyba, hogy erősítse meg Szelimmel a békét. Igaz, a küldetés fölöslegesnek bizonyult, mert Szelim nem nyugat, hanem kelet felé tervezett háborúkat, ezért maga is követet küldött Budára a béke megerősítése érdekében. Fraknói szerint a két követ egyszerre érkezett meg Szendrő várába, és a török diplomata június közepére már Budán volt, így Tomori valószínűleg nem jutott el a török fővárosba.

Tomori minden bizonnyal ott volt Szapolyai János erdélyi vajda bulgáriai és havasalföldi hadjárataiban is, de tényleges hadvezéri hírnevet valószínűleg a Dózsa György-féle parasztháborúk hoztak neki. Bornemissza János alvezéreként részt vett a gubacsi csatában, ahol a Száleresi Ambrus pesti polgár által vezetett paraszthadat zavarták szét. A csata jelentőségét persze csökkenti, hogy a vérengzés elkerülése érdekében korábban igyekeztek a parasztok többségét harc nélküli fegyverletételre bírni azzal, hogy a király nevében kegyelmet ígértek nekik.

Ezután Tomori a parasztfelkelés utolsó nagyobb csatájában szétverte Nagybotú Mészáros Lőrinc erdélyi parasztseregét, és fogságba ejtette a papot. C. Tóth Norbert szerint elsősorban ez a csata alapozhatta meg Tomori hadvezéri tekintélyét, de nem érdemes a Bihar vára melletti összecsapást óriási seregek küzdelmeként felfogni, Tomori nagyjából 1-2 ezer harcost irányíthatott. „Ez azért nem az a kor, amikor mindenki kardozott mindenkivel. Békeidőben fogarasi várnagyként például ötven lovasnál nem nagyon lehetett nagyobb a csapat, amit Tomori vezetett. Persze az is pont ötvennel több a nullánál, meg azért, ha ötven felfegyverzett lovas megjelenik valahol, annak is súlya volt.”

Fraknói szerint a parasztfelkelés után Tomori „az ország legjelesebb hadvezérének hírében” állt, forrásként pedig ferrarai herceg budai ügyvivője, Giuliano Caprili egyik 1521-es leveléből idéz, ami szerint Tomori a magyarok egyetlen „hadművészetben jártas, nagy embere”, mert a hosszú béke „valósággal elnőiesítette” a nemzetet. Annyi biztos, hogy Tomori 1514-es szolgálatai az udvar figyelmét sem kerülték el: megkapta értük a munkácsi vár parancsnoki tisztét.

Megbízhatóságának az 1519-es országgyűlésen is tanújelét tette, amikor a Szapolyai Jánost nádorrá választani akaró nemesek feldühödve megpróbálták megostromolni a budai Várat. A királyi székhely védelmével megbízott Tomori az ágyúk elsütésével rájuk ijesztett. Bár Fraknói életrajza szerint nagyjából háromezer nemes próbálta megostromolni a várat, egy korabeli budai követ levele pedig egyenesen tízezer ostromlóról ír, C. Tóth Norbert azt mondta, itt sem szabad nagyon nagy tömegre gondolni.

A történész szerint azonban már önmagában árulkodó lehet az is, hogy 1519-ben Tomori Pál Lulay János királybíróval közösen oltárt adományozott a nagyszebeni templomnak, és az oltárképre ráfesttette a saját arcképét is. „Ez jelenthet hálát és megelégedettséget is. Azt, hogy »köszönöm, Istenem«. Amit el lehetett érni abban a rendszerben, azt ő tényleg kimaxolta, és ekkor nem is volt fiatal már, valószínűleg 50 éves is elmúlt. Eleve volt egy vallásosabb vénája, talán volt benne visszavonulási vágy is, és egyszerűen ezért választotta a kolostori életet.”

Tomori egy későbbi, a pápának címzett levelében azt írta, azért csatlakozott az obszerváns ferencesekhez, mert törekedett, hogy elkerülje „e világ veszélyes zűrzavarát, és az örök boldogságot megzavaró, drága árat követelő zavaró tényezőket”, és „a vágyott üdvösség felé vezető biztonságosabb utat” választotta, de megjegyezte, közben „a féktelen érzékiség részéről hatalmas és sokrétű ellenállásba” ütközött, és elméjét sokáig visszahúzta „a múlandó dolgokkal törődés”. Ezekből a sorokból valóban egy mélyen vallásos férfi képe tárul elénk, olyasvalakié, akinek tényleg nagyon fontos, hogy a mennyországba jusson, és úgy érzi, világi pályája és „a múlandó dolgokkal törődés” visszahúzza az üdvösség útjáról. Korábbi hibáit pedig azzal szeretné kijavítani, hogy a szigorú regula szerint élő szerzetesek között tölti élete utolsó éveit.

Fényes karriert és hatalmas vagyont hagyott hátra. 1520-ban készített végrendeletében 3025 forintot osztott szét örökösei között, de a pénz mellett jelentős birtokok is szálltak róla a család többi ágára, hiszen ahogy Fraknói is leírja, Tomori Pál a legkülönfélébb üzleti manőverekkel növelte a birtokait, egész falvakat vásárolt meg elszegényedett nemesi családoktól. A világi fényűzés után valószínűleg kereste is a minél puritánabb, minél zárkózottabb szerzetesi életet, ezért lépett a koldulórendbe.

Abban az időben egész Európában, így Magyarországon is egyre többen kritizálták a katolikus egyház fényűzését és követeltek reformokat. Még a katolikus egyházon belül sem volt kérdés, hogy megújulásra van szükség, a 15. században a konstanzi és a bázeli zsinat is részben ezzel foglalkozott. Az egyház vezetésében is érezték, hogy a humanizmus, a tudomány fejlődése és a megerősödő kereskedővárosok polgári gondolkodása több ponton kikezdi a középkorra jellemző, vallásalapú életszemléletet. Terjedt a könyvnyomtatás, alapjaiban alakult át az európai gondolkodás. Voltak, akik az átalakulások hatására fokozatosan elfordultak a vallástól, másoknál viszont pont ellentétes volt a hatás, többen inkább meghirdették a visszatérést az egyház eredeti tanításaihoz.

Először az obszervánsoké is egy ilyen reformmozgalom volt a ferences renden belül, ők az Assisi Szent Ferenc regulájához és az evangéliumi szegénységhez való visszatérést várták el a soraikba lépőktől. A rend tagjait Magyarországon általában cseri barátoknak hívták, durva szövésű, szürke ruhájuk miatt (a szláv eredetű cseri szürkét jelent), de Németországban Barfüzzen, azaz mezítlábasok volt a nevük, mivel csak szandált viseltek. Abban az időben a rend kifejezetten népszerű volt Magyarországon, ugyanis a törökök elleni harc ikonja, a nándorfehérvári diadal hőse, Kapisztrán Szent János is obszerváns ferences volt.

Tomori későbbi levelei arra engednek következtetni, hogy őt is erősen foglalkoztatta a világi élet, a hivatali előmenetel és a vagyonszerzés, valamint a keresztény hit parancsainak összeegyeztethetősége, azaz hogy lehet-e a krisztusi erkölcsnek megfelelő és az üdvösséghez vezető életet élni, ha az embernek magas hivatala és nagy vagyona van, ráadásul egyre nagyobb hatalomra és gazdagságra törekszik. Az e világi kényelem feszült neki a túlvilági üdvösségnek, és Tomori 1520-ban az utóbbit választotta.

„A kormány és a nemzet tétlenül, könnyelműen nézett a közeledő vész elé. Az áldozatkészség szellemét elfojtotta az egyéni önzés és a pártviszály. Rég kihalt azon dicső nemzedék, mely Mátyás iskolájában nevekedve fel, diadalokkal írta tele a nemzeti történet lapjait. Most egyetlenegy sem találtatott a főurak között, akire az ország védelmének szervezését és intézését bízni lehetett” – írta a helyzetről Fraknói Vilmos, de ítélete megint túl szigorú, hiszen ekkora túlerővel szemben a két várnak nem is volt sok esélye. Július elején Szabács, augusztus végén pedig Nándorfehérvár is elesett. A végvár visszafoglalására indított kísérlet pedig elbukott: a Mohácsnál gyülekező királyi sereget egy járvány miatt még azelőtt fel kellett oszlatni, hogy délre indulhattak volna.

Giuliano Caprili ferrarai követ egyik jelentése szerint Tomorit már ekkor megpróbálták rábírni a magyar főurak, hogy vezessen sereget a törökök ellen, de Fraknói azt írja, „ő fogadalmaira utalt, és kijelenté, hogy elvonulva a világtól, a Megváltó szolgálatának kívánja szentelni életét”.

Nándorfehérvár elvesztése nem csak Magyarországot rázta meg, a hír Európa több uralkodói udvarában is riadalmat keltett. Egyrészt azért, mert Hunyadi János, Kapisztrán és Szilágyi Mihály 1456-os nándorfehérvári diadala a keresztény Európa kitartásának jelképévé vált az azóta eltelt 65 évben, másrészt pedig mert Nándorfehérvár volt a magyar végvárrendszer alapja, így elvesztésével hatalmas lyuk keletkezett a védelmi vonalon. „1521 után elképzelhetetlen helyzet állt elő – magyarázta C. Tóth Norbert. – Nándorfehérvár elvesztése után mindenki azt várta, mikor indul meg a török. És tudták, hogy amikor megindul, akkor vége. Ez a közhangulat hozta a nagy politikai kilengéseket, leváltjuk a nádort, visszatesszük a nádort. Egyre radikálisabb eszközökkel próbálták megoldani a helyzetet. De ezt a helyzetet nem lehetett megoldani, nem tudnánk megoldani ma sem, mert nincs megoldása.”

Az 1521-es vereség nagy áldozatokra sarkallta a magyar nemességet. Jobbágyaik mellett saját magukra is adót vetettek ki, és ütőképes zsoldossereg felállítását határozták el. Úgy döntöttek, a hadsereget Szapolyai János erdélyi vajdának és Tomori Pálnak kell vezetnie. A terv az volt, hogy Tomorit kalocsai érsekké nevezik ki, és ebben a pozícióban többszörösen is rá lesz kényszerítve a törökök elleni harcra, egyrészt mert az érsekség területét érintik leginkább a török betörések, másrészt pedig mert az átalakított végvárrendszerben Pétervárad vette át Nándorfehérvár helyét, ami a kalocsai érsekség vára volt.

Küldöncöket küldtek tehát Tomorihoz, de ő ismét nemet mondott. Szerémi György, Tomori régi barátja is járt követségben az esztergomi kolostorban. Visszaemlékezéseiben azt írta, hogy látogatásakor Tomori épp a hüvelyeseket kapálta, tehát ez valamikor tavasszal vagy kora nyáron lehetett, de sajnos nem ír pontos évszámot. Szerémi tréfálkozva azt mondta barátjának, nem sokáig fogja már ezt a csuhát viselni, hiszen kalocsai érsek lesz, és hiába vonakodik, mert a király már írt Rómába a pápának, hogy mentse fel Tomorit a szerzetesi fogadalma alól. Erre Tomori azt mondta: „György atya, nem olvastál-e annak a katonának esetéről, aki a pápa által bizonyos fogadalmától feloldatott, és midőn halála után, lángtenger közepett jelent meg egyik barátjának álmában, azon kérdésére, hogy miért emészti a tűz, hisz a pápa dispensálta, azt felelé: igen ám, de Isten nem hagyta helyben a dispensatiót, és kárhozatra vetette?”

Eszerint Tomori, ahogy későbbi leveleiben is megjegyzi, félt, hogy ha otthagyja a kolostort, akkor szerzetesi fogadalmának megszegése miatt pokolra kerül. Tomori tehát, még ha viccelődött, akkor is azt vetette fel, hogy nem feltétlenül egyezik Isten és a pápa akarata, holott ez a tétel egy-két évszázaddal azelőtt még megengedhetetlen eretnekség lett volna. Szerémi látogatása nagyjából öt évvel azután zajlott le, hogy a katolikus egyház romlottságát és a pápai fényűzést kritizáló Luther Márton kiszögelte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára, ezzel elindítva a mozgalmat, amit ma reformáció néven ismerünk. A lutheri tanok hamar elterjedtek, 1520-ban a pápa már bullában utasította Luthert, hogy vonja vissza őket, egészen biztos, hogy a hírük Magyarországra, Tomorihoz is eljutott. De a polgári gondolkodás terjedése és a vallás visszaszorulása miatt valószínűleg Luthertől függetlenül is sokak fejében megjelent az akkori Európában a felismerés, hogy az isteni és a világi szabályok nem mindig fedik egymást, sőt néha talán ellentétesek is lehetnek egymással.

Fraknói Vilmos szerint Szerémi valamikor 1523 kora tavaszán járt Tomorinál a kolostorban, C. Tóth Norbert viszont 1522 tavaszának végére teszi inkább ezt a látogatást. A történész szerint a főurak unszolása és a pápai ráhatás eredményeképpen Tomori végül 1522 novemberében, kicsit több mint két év kolostori élet után elfoglalta a kalocsai érsekséget, de továbbra is megtartotta a ferences regulát és szerzetesnek tekintette magát. Leveleit is úgy írta alá: „Frater Paulus de Thomor, Ordinis minorum regularis observantiae, Ecclesiarum Colocensis et Bachiensis Archiepiscopus”, azaz Tomori Pál testvér, a Kisebb Testvérek Obszerváns Rendjének tagja, kalocsa-bácsi érsek.

Nem vált meg a szerzetesi csuhától sem, sőt a korszak történetírói szerint ügyelt arra, hogy ruháját a lehető legdurvább posztóból készítsék. Antonio Giovanni da Burgio pápai követ szerint „mindig a leghitványabb anyagból készült köpenyt akarta viselni, amit Magyarország leghitványabb szerzetese visel”. „Biztos járt abban is, de csatába azért ő is páncélt vett, azt nem nagyon lehetett kikerülni, nem is lett volna értelme” – tette hozzá C. Tóth Norbert.

A kalocsai érseki poszt – bár a kolostori élethez képest valóban fényűzőnek számított – egyébként nem volt valami kapós. Ezt bizonyítja, hogy Frangepán Gergely 1520-as halála óta nem is volt Kalocsán érsek, mert egyszerűen nem találtak embert, aki elvállalta volna. A kalocsai érsek ugyanis hiába a második legtekintélyesebb a magyar egyházi vezetők közül, abban az időben a poszt az érsekség területét érintő török dúlások miatt nem jövedelmezett különösebben jól. Azzal pedig, hogy Nándorfehérvár eleste után a kalocsai érsekség vára, Pétervárad lett a legfontosabb magyar végvár, biztossá vált, hogy a kalocsai érseknek katonáskodnia is kell. C. Tóth Norbert azt mondta, a számadások szerint havonta kb. 1000 forint folyt be a kalocsai érseki kincstárba. „Az évi 12 ezer forintos jövedelem önmagában ugyan nem kevés pénz, de ha hozzátesszük, hogy abban az időben 2 forint volt egy gyalogos havi zsoldja, 3 forint pedig egy lovasé, akkor már ki lehet számolni, hogy abból a havi 1000-ből nem nagyon lehet megvédeni a déli határt a török ellen.”

A történész szerint ezeket a problémákat gyakran úgy oldották meg, hogy eleve a leggazdagabb embereket nevezték ki a fontos pozíciókra, hogy például megelőlegezhessék a zsoldot, amíg nem érkezik pénz a királyi kincstárból. Részben ezért lett erdélyi vajda az ország leggazdagabb emberéből, Szapolyai Jánosból is. Tomoritól azonban ilyesmit nem várhattak, hiszen amije volt, azt már elosztogatta a kolostorba vonuláskor, az ő esetében tehát valószínűleg tényleg a népszerűsége és hadvezéri híre lehetett a döntő.

1523 tavaszára Magyarország szorult helyzetben találta magát. Bár a szultán 1522-ben Rodosz szigetét hódította el a johannita lovagrendtől jelentős áldozatokkal, a birodalom ázsiai területein pedig a perzsák és a drúzok foglalták le az anatóliai hadtestet, az európai török területek vezetői így is folytatták a háborút Magyarországgal, követi jelentések szerint hajóhadat szerveztek és hadjáratot készítettek elő.

Az ekkor 17. születésnapjához közeledő, a trónon II. Ulászlót 1516-ban követő II. Lajos király azzal nyitotta meg az országgyűlést, hogy beszámolt a török készülődésről, és azt mondta, a császár, a német fejedelmek és Csehország rendjei segítséget ígértek, de a lengyel király azt tanácsolta, inkább kössenek békét Szulejmánnal. A választást az országgyűlésre bízta, de kikötötte, ha a háború mellett döntenek, hozzák meg az ehhez szükséges áldozatokat.

Toma Niger skradini püspök, a pápa követe is gyújtó hangú beszédet mondott. Fraknói azt írja, a követ figyelmeztette a nemeseket, „mennyire megszégyenítő a nemzetre, hogy sokan az urak közül dús kincsek birtokában vannak, és az ország javára semmit sem áldoznak. Ha elvész hazájok, ők magok az okai. A keresztény hatalmak akkor vissza fogják hódítani az országot, de őket, kik méltatlanok arra, hogy azt kormányozzák, gyalázattal tetézve kiűzik.”

A buzdítás nem maradt eredménytelen, az országgyűlés adót szavazott meg, az urak aranyat és ezüstöt szolgáltattak be egy hadsereg felállítására, és meghagyták, hogy a zsoldosok Tomori vezetése alatt vonuljanak a déli határra. Az érseket ezzel párhuzamosan királyi kapitánnyá nevezték ki, és az 1000 fős királyi bandérium egy részét vele együtt Péterváradra küldték.

A királyi kapitány C. Tóth Norbert szerint ad hoc tisztség volt, és a déli határ védelmének átalakulását mutatta. Korábban ugyanis a még Mátyás király idején felállított rendszerben a déli határ védelme három főúr feladata volt, a nyugati részekért a dalmát–horvát–szlavón bán felelt, a keletiekért az erdélyi vajda, a kettő közötti határszakaszt pedig a főkapitány védte. A hivatalosan az Alsó részek főkapitányának nevezett posztot hagyományosan a temesi ispán töltötte be, mert alá tartozott a nándorfehérvári vár, a középső védvonal legfontosabb erődje. Viszont mivel 1521 után Pétervárad vette át ezt a szerepet, ami viszont nem a temesi ispán vára volt, hanem a kalocsai érseké, a főkapitányi cím is fokozatosan átkerült a kalocsai érsekhez, de az 1523-as országgyűlésen Tomori még csak a királyi kapitány titulust kapta meg.

„Lelke egész hevével szentelé magát új hivatásának. A harczias szellem, a tábori élet és a csaták izgalmainak szeretete, mely évek hosszú során át lelkében mély gyökeret vert, és amelyet a szerzetes élet ki nem irthatott, újra felébredt, megszentelve a földi érdekek és hiúságok salakjától megtisztult szellem magasabb kötelességérzete és fenkölt áldozatkészsége által. Fensőbb missió tudata hatotta át – írta Fraknói Vilmos a katonáskodásba visszacsöppenő Tomoriról. – Mindenütt, amerre elvonult, nagy hatást idézett elő megjelenése. Korábbi diadalainak híre, szerzetbe lépése, a rendek egyhangú óhajtására történt felemeltetése, varázszsal környezé nevét. És az egyszerű szerzetesi öltönyt viselő férfiú látása visszaidézé a lelkes Capistranói János emlékezetét. Az a hit, hogy erényei és hitbuzgalma a gondviselés különös támogatására tarthatnak igényt, hogy a haza szeretete és a kereszténység esküdt ellenségeinek gyűlölete lelkesíti, nem személyes vagy pártérdek vezeti, bizalmat keltett minden körben, még ott is, hol az urak haszonlesése és kicsinyes versengése miatt közöny honosult meg az ország ügye iránt.”

Valószínűleg tényleg ez lehetett az az év, amikor Tomori csillaga a legmagasabban állt. Az, hogy a király, a rendek és a pápa unszolására visszatért a kolostorból, és a török ellen induló keresztény sereg élére állva is megtartotta a szerzetesi élet szabályait annak minden külsőségével együtt, sokak szemében tényleg szinte a törökellenes harc sztárjává, de mindenképp az ország nagy reménységévé tehette a lassan a 60-as éveibe lépő érseket.

A délre küldött sereg pedig be – sőt túl – is teljesítette a nagy várakozásokat: 1523 augusztusában Szávaszentdemeter környékén három csatában külön-külön megverték Ferhát boszniai pasa seregeit, mielőtt azok egyesülni tudtak volna. C. Tóth Norbert szerint nagyjából 5-7 ezer fős keresztény had győzhetett itt le 15-16 ezer törököt, akik a Szerémség fosztogatására indultak. A csatában nagyjából 700 keresztény harcos esett el, ami egy ekkora seregben nagyon soknak számít. Tomori később egy levelében panaszkodott is, hogy még egy ilyen győzelem, és nem marad serege.

„Ehhez azért hozzátartozik, hogy Tomori valószínűleg nem volt ott személyesen Szávaszentdemeternél, hanem Péterváradról irányította a hadakat. Van olyan forrás is, ami szerint ekkoriban az érsek nagyon beteg volt. Vezéri nimbuszát viszont így is tovább növelte a győzelem” – mondta a történész. Fraknói Vilmos is megjegyzi, hogy ebben nem egységesek a források, Verancsics Antal évkönyve és Szerémi György szerint Tomori nem volt a helyszínen, a velencei követek és Istvánffy Miklós szerint viszont igen. Igaz, Tomori nem is követelte magának az elismerést, a jókívánságokra és gratulációkra felelve a sikert hadnagyainak, katonáinak és Istennek tulajdonította.

Az érsek ezután a végvári fegyelem megszilárdításának szentelte a figyelmét. Levélben kérte VII. Kelemen pápától, engedélyezze, „a gonosztevők kivégeztetését”, és hogy a kíséretében levő papok és szerzetesek részt vehessenek a csatákban anélkül, hogy az emberölés egyházi következményeit viselniük kellene. A pápa meleg hangú és Tomori erényeit méltató válaszlevelében még az érseki kinevezés után fizetendő megerősítési díjak megfizetése alól is mentességet adott. „Az Úr, ki katonából szerzetessé, szerzetesből főpappá, főpapból hadvezérré tett, kegyelmességét bizonyítá be azzal, hogy mintegy saját családjából és iskolájából küldött híveinek vezetésére, ellenségeinek leküzdésére. Mi is, indíttatva azon szeretet által, melyet Magyarország iránt táplálunk, örvendezünk az Úrban, és hálát adunk jótéteményeiért. Egyúttal érzelmeink sugalmazását követve, nem mintha szükség volna rá, intünk, hogy ezentúl is, mint ekkorig, a szent hit és hazád java iránt buzgólkodni meg ne szűnjél. Többet, nagyobbat nem kívánhatunk” – írta a pápa.

Fraknói szerint azonban az 1523-as diadal túlzottan megnyugtatta a magyar nemességet, és sokan egyszerűen visszavonták katonáikat Tomori parancsnoksága alól. Ettől függetlenül a magyar végvárrendszer működött, korabeli követi jelentések szerint a magyar katonák többször is eredményesen léptek fel portyázó törökök kisebb csapatai ellen. Komolyabb török támadások híján pedig Tomori legfontosabb feladata az volt, hogy minden évben idejében megszerezze a zsoldot a katonáinak, de ez sem ment könnyen. Ráadásul Guidoto velencei ügyvivő beszámolója szerint az érsek súlyos betegséggel küszködött, 1524 végére gyógyult csak ki belőle.

„Tomori újult buzgalommal szentelé magát feladatainak: erősíté a várakat, szervezé a hadakat, megakadályozá az ellenséges betöréseket. Sőt a magyar név régi varázsának visszaállítása végett időnként támadó fellépést kísérlett meg. Egy alkalommal Belgrádig nyomult, itt több árukkal terhelt hajókat részint elsüllyesztett, részint hatalmába ejtett, és tizenhárom előkelő fogollyal tért vissza” – foglalta össze Fraknói 1525 nyarának eseményeit. De a történetíró hozzátette, alig telt el néhány hónap, ismét pénzszűke jelentkezett. Tomori és az egyes seregtestek követei gyakran jártak Budán, sürgetve a zsoldot. Burgio pápai követ jelentése szerint az év augusztusában Tomori ismét arról számolt be, hogy „a legnagyobb veszedelemben van”.

A követek és kémek jelentései szerint ráadásul Nándorfehérvárnál mozgolódni kezdtek a törökök, és úgy tűnt, támadást készítenek elő. Tomori hadaival a mai Vajdaság déli részén lévő Szalánkeménre vonult, hogy megakadályozza a törökök átkelését a Dunán, és mivel a király rendeletben utasította az urakat és a vármegyéket, hogy bandériumaikat küldjék az érsek zászlaja alá, ideiglenesen megszaporodtak a rendelkezésére álló katonák. Fraknói szerint azonban a törökök, hírét véve a magyar hadmozdulatoknak, végül mégsem indítottak portyát. „Mindazáltal Tomori, nehogy serege teljesen tétlenül vesztegeljen, egy részével, – október közepe táján – török területre tört be, és a Szabács alatt fekvő Kolics nevű városkáig nyomult, amelyet felgyújtott és prédára bocsátott. Mikor Belgrádból a segítség megérkezett, ő már szerencsésen visszatért volt táborába.”

Ahogy az lenni szokott, a sikeres portya után a magyar főurak és a megyék megint visszarendelték a bandériumaikat Tomori táborából, és megint félő volt, hogy nem lesz miből zsoldot fizetni. A pápai követek azzal fenyegetőztek, ők sem fizetik ki a pápai zsoldosokat, ha a magyarok nem tesznek többet.

A követek jól látták, hogy ha a törökök megindulnak, a magyar haderő kevés lesz a feltartóztatásukra, amit viszont nem láttak jól, az az, hogy az akkori Magyarország egyszerűen képtelen volt folyamatos készültségben tartani akkora haderőt, ami a törököket megállíthatta volna. Sem ennyi ember, sem ennyi pénz nem állt rendelkezésre az országban. Már az hatalmas áldozatokkal járt, hogy Tomori embereit 1523 óta így-úgy ki tudják fizetni, a zsold jelentős részét már ekkor is a délnémet bankárcsalád, a Fuggerek hiteleiből finanszírozták. „Április 24-én, Szent György-napkor, az országgyűlésen vetik ki az adókat, onnantól egy-másfél hónap, amíg elkezdenek befolyni. Azelőtt általában üres a kincstár – mondta C. Tóth Norbert. – Tomorinak sincs saját vagyona, amiből megelőlegezhetné a zsoldot, és finanszírozhatná ezeket a köztes hónapokat, úgyhogy egyetlen forrás marad: a hitel.”

Tomori tehát, mivel megint nem tudott zsoldot fizetni a katonáinak, egy évvel azután, hogy lemondással fenyegetőzött, 1526 januárjában ismét Budára érkezett, hogy bejelentse lemondását a királynak. Burgio, a pápai követ már temette Magyarországot. Januári jelentésében ezt írta: „Ezen ország nem képes megvédeni magát, és az ellenség kényére van hagyva. […] Őfelsége és az urak a véghelyeken lévő hadakat sem bírják fizetni. Miképp viselhetnének tehát háborút a törökök egész hatalma ellen?! A király gyakorta oly szükségben van, hogy asztalának szükségeit sem fedezheti. Az urak egyenetlenek, a nemesség pártokra van oszolva. De ha egyetértés honolna is közöttök, vajjon mit tehetnek hadi készületek nélkül? Legföljebb egy ütközetet vívhatnak. Ha ezt elvesztik, egy oly erősségök sincs, amelybe megvonúlhatnának, míg a külsegély megérkezik. És honnan várhatnák a külsegélyt? Németország, ahol egyébként szintén egyenetlenség uralkodik, természetes ellensége a magyar nemzetnek. Lengyelország békét kötött a törökkel. Hadi dolgokban kevés jártasságom van. De azt mégis belátom, hogy nincs mód ezen ország megmentésére!”

Tomori két hónapot töltött Budán, de ezúttal nem tudott pénzt szerezni, pedig Fraknói szerint ekkorra már 40 ezer forinton álltak a követelései, hiszen a hadai 11 hónapja nem kaptak zsoldot. Az idős érsek azonban csak ígéreteket tudott kicsikarni, ráadásul az udvarban szervezkedés indult, hogy még egy hálátlan pozíciót bízzanak rá. Burgio, a pápai követ ugyanis Bornemissza Jánossal és Brodarics Istvánnal, az új kancellárral kisütötte, hogy az ország zilált pénzügyi viszonyainak rendezése érdekében Tomorit kellene megtenni kincstárnoknak is. Brodarics még a pápának is írt, parancsolja meg az érseknek, hogy vállalja el ezt a posztot az eddigiek mellé. Ebből azonban – valószínűleg Tomori szerencséjére – semmi nem lett.

Közben viszont Fraknói szerint Tomori neve egy másik pozíciónál is felmerült, a pápa ugyanis szívesen csinált volna belőle pápaválasztó bíborost. Estei Hippolit 1520-as és Bakócz Tamás 1521-es halála óta nem volt magyar főpap a bíborosok között, és II. Lajos nagyon szeretett volna biztosítani egy helyet a pápaválasztó kollégiumban Szalkai László esztergomi érseknek. A pápai követek azonban rossz véleménnyel voltak Szalkairól, kapzsinak és önzőnek tartották, úgy hitték, még Magyarországon sem túl népszerű. De miközben követei tanácsára VII. Kelemen pápa Szalkait méltatlannak találta a bíborra, méltányolta II. Lajos kérését, hogy legyen magyar bíboros, és – ahogy Fraknói írja – „késznek nyilatkozott, akár a hőslelkű Tomorit, akár a nagyműveltségű Brodaricsot bíbornokká nevezni”.

Brodarics prépostként azonban ehhez még nem volt eléggé befolyásos, és Burgio pápai követ Tomori kinevezéséről is lebeszélte a pápát. Azt írta: „A kalocsai érsek derék férfiú. Ha ő szentsége bibornokká nevezné ki őt, kétségkívül úgy Isten mint az emberek előtt kedves dolgot cselekednék. Mindazonáltal, ha őszentsége avégből akar valakit a bibornoki méltóságra emelni, hogy tekintélyét az ország javának előmozdítása érdekében emelje: e czélt a kalocsai érseknél nem érné el. Ez ugyanis egyszerű ember, aki alkalmasabb arra, hogy Bali bég cseleit, mint az udvari fondorlatokat – amelyekben kevés jártassága van – felismerje. Maga jólelkű ember lévén, másoknak könnyen ad hitelt, és nem ritkán áldozatul esik oly cselszövényeknek, melyek a jónak külszínével lépnek föl. Továbbá meg van kötve szerzetesi fogadalmai által, minélfogva a bibornoki méltósághoz tartozó fényt nem tudná és nem akarná kifejteni. Ekkorig arra sem bírtam rávenni, bár Bornemissza úr és Campeggio bibornok is támogattak igyekezeteimben, hogy tisztességes posztóból készíttessen magának ruhát; a legszegényebb barát sem visel durvább szövetet mint ő. Emellett mint bíbornok, nem vezethetné a határok védelmét, így tehát elvonatnék a véghelyektől, aminek következtében az egész ország tönkremenne […] Ha tehát az ország java lebeg ő szentsége szemei előtt, ne vonja el őt a véghelyektől; bár feldíszítve őt a bíborral mindenki magasztalná a Szentatyát, mert a kereszténység körül érdemeket szerzett, becsületes embert jutalmaz meg.”

Tomori azonban nemhogy bíboros nem akart lenni, de ebben az időben inkább azon ügyködött, hogy a kalocsai érsekségről és a kapitányságról is lemondjon, és visszamehessen a kolostorba. Két hónapig tartó tárgyalásai alatt érdeminek mondható segítséget csak a pápai követektől kapott, ezért márciusban távozott a fővárosból, nem is akárhogy. „Tomori, hogy neheztelését és elégületlenségét az udvarral éreztesse, (mártius második felében) éjnek idején, anélkül, hogy búcsút vett volna, távozott el Budáról” – írta Fraknói. „Engedély nélkül távozott az udvartól, az nagyon erős jele az elégedetlenségnek. A királyhoz Budára meghívóval megyünk, és engedéllyel távozunk. Az, hogy egy éjjel egész egyszerűen elment, nagyon durva felrúgása az udvari etikettnek” – magyarázta C. Tóth Norbert.

A történész szerint Tomori Kalocsán ülte meg a húsvétot, közben – Fraknói életrajza alapján – több végvár parancsnoka is beadta hozzá lemondását a pénzhiány miatt. Az érsek elkeseredett levelet írt Burgio pápai követnek, és bevallotta tanácstalanságát. Azt írta, pénz nélkül egyszerűen nem mehet a véghelyekre, nemcsak azért, mert ezzel kitenné magát a hitelezői zaklatásának, de azért is, mert az általános pénzhiányt leleplezve talán még inkább támadásra bátorítaná a törököket. „El volt tehát határozva, hogy a főkapitányi tisztet többé át nem veszi, és lemondását bejelenti a királynak. Sőt azzal a gondolattal foglalkozott, hogy érseki méltóságától is megválik” – írta Fraknói Vilmos.

Tomori levélben fordult a pápához, és kérte, mentse fel érseki teendői alól. „[…] attól kell tartanom, hogy ezentúl személyemre, családomra, szerzetemre gyalázatot, az egész kereszténységre romlást hoznék. Tehetetlenségem tudatában és a kellő erőt nélkülözve, a katonai szolgálatra alkalmatlannak, mintegy béna embernek érezem magamat. […] Ezen, egykor dicső, hatalmas és erős, most pedig az ellenségek folytonos dúlásai következtében a romlás szélére jutott ország megvédelmezésére nekem elegendő erőm és vagyonon nincs. Nehogy tehát ma-holnap kevés érdemmel és sok bűnnel kelljen az örökkévalóságba költöznöm, Szentséged lábaihoz borulok, és az Üdvözítő szent sebeire kérem, tetézze rám halmozott kegyeit, jótéteményeit azzal, hogy az érseki hivataltól felmentve, engedjen visszatérni szerzetem körébe, ahol kipótolva hanyagságom mulasztásait, rövid életem hátralevő napjait imádságban és elmélkedésben tölthetem.”

Tomori annyira komolyan gondolta a lemondást, hogy még az utódját is kijelölte régi hadnagya és ferences rendtársa, Czibak Imre személyében. De a lemondásról sem Rómában, sem Budán nem tárgyaltak, néhány nappal a levél elküldése után ugyanis maga Tomori is letett a szándékáról. Ekkor, április 12-én érkeztek meg hozzá a hírek, hogy Szulejmán szultán ezúttal tényleg megindult Magyarország ellen, a birodalom teljes seregének élén vonul észak felé, célja pedig nem kevesebb mint Buda elfoglalása.

Tudta, ilyenkor visszavonulni nem lehet, a hírek kézhezvétele után azonnal Budára vágtatott, ahonnan a pápai követtel együtt Esztergomba mentek Lajos királyhoz.

Május 20-án megérkezett a pápa levele, amiben keresztes hadjáratot hirdetett a törökök ellen, és elrendelte, hogy a keresztes seregek élére Tomori Pált állítsák. Emellett engedélyezte az egyházi javak adóztatását, szükség esetén pedig az eladásukat is. „Apostoli hatalmunknál fogva rendeljük tehát, hogy Pál érseket, a törökök gyalázatos népe ellen, azon országban indítandó hadjárat vezetésére, a szentszék és a római egyház főkapitányának nyílvánítsad és kinevezzed; neki, amennyiben jónak látod, valamelyik székesegyházban, kath. főpap által, ünnepélyes szentmise alatt megszentelendő zászlót, mely a kereszt jele mellett az apostoli kulcsokat és a mi czímerünket viselje, a mi nevünkben átadj, hogy azt, mint egykor Konstantin császár, oly szerencsével lobogtassa a törökök ellen. Figyelmeztetni fogod Pál érseket, hogy a magyar nemzet minden időben félelmetes volt a törökökre nézve, és ezek fölött számtalanszor diadalmaskodott. Inteni fogod, hogy a vezérlete alatt álló katonák véres keresztet tűzzenek öltönyükre, amely jelvény látása a hitetleneket rettegéssel, Krisztus híveit pedig bizalommal fogja eltölteni. A Megváltó, a ki a kereszt oltárán drága vérét ontotta a mi üdvösségünkért, nem fogja engedni, hogy a kereszt ellenségei diadalmaskodjanak” – állt VII. Kelemen Lajos királynak címzett levelében. A keresztes háború megindítására azonban Fraknói szerint nem történtek előkészületek, valószínűleg azért, mert elevenen élt még a nemesekben a 12 évvel azelőtti parasztfelkelés emléke, ami szintén egy törökök elleni keresztes háború meghirdetésével indult.

Változást valószínűleg az hozott, hogy a király kijelentette, ő maga is kész táborba szállni a sereggel, és hogy a főurak ismét hajlandónak mutatkoztak megadóztatni magukat. A király felhatalmazást kapott a pápától a templomi kegytárgyak beolvasztására is, csak hogy legyen elég pénz a hadjáratra. Tomori sajkásait júniusban például már székesfehérvári kegytárgyakkal fizették ki. C. Tóth Norbert szerint az, hogy augusztusra a 27 ezer fős keresztény had össze tudott gyűlni Mohácsnál, nagyjából félmillió forintba kerülhetett, ami a Magyar Királyság több mint egyéves teljes költségvetésének felelt meg.

Mialatt a király és a főurak a táborba szállásra készülődtek, Tomori egyre kétségbeesettebb hangú levelekben kérlelte őket Pétervárad mellől, hogy siessenek, hátha megakadályozhatják Szulejmán átkelését a Száván. Fraknói Vilmos ostorozza is az urakat, amiért nem siettek azonnal Tomori segítségére, és a jelenből nézve talán érhető is a kritika, de valójában abban az időben a lehetetlennel ért volna fel nagyobb hadsereget júniusban vagy júliusban elindítani bárhová Magyarországon.

„Ekkora hadsereget aratás előtt nem lehet összecsődíteni – mondta C. Tóth Norbert. – És nemcsak azért nem lehet, mert a földeken zajlanak a munkák, de azért sem, mert egész egyszerűen nem megoldható egy ekkora hadsereg élelmezése az aratás előtt, amikor üresek a magtárak. Márpedig az aratás a magyar néphagyomány szerint június 29-én kezdődik és július végén vagy augusztus elején zárul. Hiába látja Tomori a déli határon, hogy most még talán hátráltatni lehetne a török sereget, az ország belsejéből egyszerűen még nem tudtak ekkor elindulni.

Az európai hadseregeknek ekkor még nem volt logisztikájuk. A törököknek volt, ők már decemberben elkezdték tölteni a raktáraikat, és ebben nagy segítségükre volt Egyiptom elfoglalása is. Az ő élelmezésük tehát az aratási időtől függetlenül is megoldott volt. Európában ekkor még ismeretlen az ilyen szintű hadszervezés” – magyarázta a történész.

Tomori annyira elkeseredett, hogy már a királyt is szemrehányásokkal halmozta el a leveleiben. „Soha sem mertem volna Felségeddel tréfát űzni; mindig hűségesen adtam értésére, amit az ország védelme szempontjából fontosat megtudhatok. […] Már most gondolja meg Felséged miképp fog segíteni az országon, és vajjon ezentúl is a magáénak kívánja-e tekinteni, mert a szultán bizony elég buzgalmat fejt ki, hogy megszerezze […] Ha az urak, kiket Felséged ide rendelt, rákok módjára, hátrafelé nem vonulnának, a Szávánál feltartóztathattuk volna a szultánt, így azonban kénytelenek leszünk őt a Dunán is átbocsátani.”

Nem sokkal később már így ír: „A lakosság sírva és jajveszékelve menekül. Nincs aki védelmezze. Bocsássa meg, ha nyíltan kimondom: nincs királyunk, csak szultánunk van, akit Isten süllyesszen a föld mélyébe.” Persze valószínűleg Tomori is tudta, hogy az aratási idő meghatározza egy nagyobb sereg hadba vonulását, viszont ő a főurak többségével ellentétben látta azt is, hogy ha nem történik valami csoda, akkor hamarosan ország sem marad, ahol ezentúl aratni lehetne.

Ha embert egyelőre nem is, de pénzt végül júniusban kapott II. Lajostól az érsek, ebből Fraknói szerint zsoldosokat fogadott, és a Péterváraddal szemben, a mai Újvidék helyén állomásozó seregét négyezresre növelte.

Ibrahim nagyvezír 1526. július 15-én kezdte meg Pétervárad ostromát, és bár Fraknói szerint az Alapy György által vezetett védők és Tomori serege az első rohamokat visszaverték, hamar belátták, hogy erősítés nélkül ekkora túlerővel szemben nincs esélyük. Ezért úgy döntöttek, hogy a Duna bal partján állomásozó sereg a folyó vonalán felfelé vonulva hátrál, hátha az ország belsejében egyesülni tud valamelyik érkező bandériummal, hogy aztán visszatérhessen és felmenthesse az ostromlott várat. Tomori el is indult a katonáival, és tájékoztatta a királyt, hogy Pétervárad őrsége jó esetben nyolc vagy tíz napig tarthat ki.

A várban Alapy György és az őrség visszaverte a nagyvezír újabb rohamait július 17-én, ezután viszont Ibrahim keményebb ostrommunkálatokba kezdett, mert rájött, Pétervárad nagyobb falat, mint elsőre gondolta. A törökök ágyúkat állítottak fel, és minden oldalról lőni kezdték a várat. Július 28-án pedig sikerült aláaknázniuk is a falakat, a végvár elesett. Az erőd romhalmazzá vált. Hogy milyen óriási volt a török sereg, az abból is látszik, mennyire elnyújtott menetoszlopban haladt: a szultán még csak ekkor érkezett meg Pétervárad alá.

Míg Péterváron zajlott az ostrom, július 20-án II. Lajos négyezer fegyveressel és pápai pénzen vett 16 ágyúval elindult Budáról, de lassan haladt, időt hagyva az ország több pontjáról ez idő tájt elinduló csapatoknak a csatlakozásra. Burgio jelentése szerint Tomori követe, a boszniai püspök Ercsiben érte a királyt, és itt adta át neki az érsek üzenetét: küldjön segítséget Péterváradra, de ha nem tud, akkor inkább kezdjen béketárgyalásokat a szultánnal, sőt ha kell, adófizetéssel bírja visszavonulásra, mert ha Pétervárad elesik, nem fogják tudni feltartóztatni a törököket. Fraknói azt írja, Lajos nem hallgatott Tomorira. „Kétségtelennek látszott, hogy bármily nagy veszély fenyegeti a törökök részéről, még biztosabb és súlyosabb volna a csapás, melyet a lealázó békekötés esetében a köznemesség felháborodása mérne a trónra és az országra. El volt szánva, hogy nyílt ütközetben szembeszáll a hatalmas ellenféllel. Futárokat küldött szét, szigorú parancsokkal, hogy a rendek rögtön Tolnára siessenek. Itt már július elején kellett volna összegyűlniök, de négy héttel utóbb sem volt ott még senki. A király is csak augustus 5-én érkezett oda. Útközben értesült Pétervárad elestéről.”

Pétervárad eleste és az aratás befejezése megtette a hatását: egyre többen érkeztek a király táborába. Megjött Szapolyai György, a vajda öccse, Várdai Pál egri püspök, Perényi Ferenc váradi püspök, valamint a pápai pénzen fogadott lengyel és morva zsoldosok. A királyi sereg előbb Tolnán gyülekezett, innen vonultak Bátára, ahol a tábor egyesült Tomori és a délvidéki urak seregeivel.

De amit ma erről a seregről a legtöbb magyar iskolában tanítanak, abból szinte semmi nem igaz.

Nem igaz az sem, hogy a magyar nemesek igyekeztek távol maradni az ütközettől. Egyrészt, ha igaz volna, akkor nem gyűlt volna össze ekkora sereg, másrészt pedig konkrét feljegyzések, levelek és leletek is bizonyítják, hogy az akkori Magyarország kardforgatói augusztusban már kifejezetten igyekeztek odaérni. Ahogy Varga Szabolcs történész megjegyezte a mohácsi vereség 498. évfordulóján két évvel ezelőtt: sokan útközben még birtokaikat is zálogba vetették, hogy teljen páncélra, lóra, fegyverre, több cseh nemes pedig mindent hátrahagyva foglalta el helyét az utolsó pillanatban az első sorban, mert királyuk hívására ott akartak lenni bármi áron.

C. Tóth Norbert hozzátette, megvannak az oklevelek is, amiket azok a személyek kértek, akiket az összecsapás előtt Budára küldtek a táborból. Ezek az emberek kifejezetten kérték a király írásos igazolását, hogy nem azért nem voltak ott a csatában, mert gyávák és megfutamodtak, hanem mert erre utasította őket az uralkodó. II. Lajos magyar és cseh király birodalmának minden erőforrása ezt a hadsereget táplálta, ennél több katonát a francia, a spanyol vagy az angol király sem tudott volna kiállítani hasonló fenyegetés esetén. „Nem szégyen ez, hanem a legtöbb, ami az ország erejéből tellett” – mondta C. Tóth Norbert.

De talán a legelterjedtebb tévhit a mohácsi csatával kapcsolatban az, hogy Szapolyai János erdélyi vajda szándékosan maradt távol a harcmezőtől a saját seregével, és lényegében elárulta a magyarokat csak azért, hogy később török támogatással az ország királya lehessen. C. Tóth Norbert megjegyezte, Szapolyai erdélyi vajda volt, elsősorban Erdély védelme volt a feladata. A törökök pedig kifejezetten azért nem használták a megszokott felvonulási útvonalukat, hogy a magyaroknak ne legyen nyilvánvaló, hol is akarnak betörni az országba. Erdélybe ráadásul olyan hírek is eljutottak, hogy Szulejmán Havasalföldön keresztül készül betörni éppen ebbe az országrészbe. „Követjárás volt Szapolyai és a király közt, folyamatos kapcsolatban álltak. Szapolyai tartománygyűléseket hívott össze, mozgósított, ágyúkat készíttetett fel a harcra. Egész júliusban azt várta, betör-e a török Erdélybe” – mondta a történész. Emellett Szapolyai ötezer embere nagyjából semmit nem javított volna az erőviszonyokon, ha odaérnek Mohácsra, akkor nem 27, hanem 32 ezres had állt volna szemben 80 ezer törökkel. „Oda akart ő érni. Hát a testvére, György is ott volt, meg is halt. Mindenki oda akart érni. Különben a horvát gróf, Frangepán Kristóf szintén nem ért oda a maga ötszáz emberével, őt mégsem tartjuk árulónak emiatt.”

Szapolyai rossz híre C. Tóth Norbert szerint jórészt a vele a trónért később versengő Habsburg Ferdinándot támogató országnagyok propagandájának következménye. Ők kezdték el ugyanis terjeszteni, hogy Szapolyai már a mohácsi csata idején kapcsolatban állt a szultánnal, erre azonban semmilyen bizonyíték nincsen. Szapolyai 1529-ben, miután sikertelenül harcolt az országért Habsburg Ferdinánddal, valóban hűségesküt tett a második hadjáratra érkező Szulejmánnak, ez tette sokak szemében zárójelbe a korábbi tetteit is.

Szapolyait és Frangepán Kristófot tehát nem nevezhették ki fővezérré, mert nem voltak ott, Báthori István nádort pedig köszvény gyötörte, ezért félő volt, hogy a csata napján esetleg nem tud majd felülni a lovára. Frangepán serege Zágrábban gyülekezett, és a gróf üzent a királynak, ne kezdjenek csatát nélküle. Ez azonban nem volt opció, a törökök ugyanis jöttek, ők nem vártak Frangepán Kristófra, sem Szapolyai Jánosra.

„És valójában egy ekkora hadsereg visszavonulni sem tud – magyarázta C. Tóth Norbert. – Ha visszavonulást rendelnek el, akkor félő, hogy elkezdenek szétszéledni, ráadásul ha a király hátrál, az már menekülés.”

Egy ilyen, bandériumokból álló, rendezetlen, középkori sereget a higiénia miatt is nehéz huzamosabb ideig egyben tartani, hiszen egy 27 ezer fős táborban csak idő kérdése, mikor kezd terjedni valamilyen járvány. A törököknek már volt erre megoldásuk, az ő hadseregük szigorú szabályokkal ügyelt a tábori higiéniára, de az európai seregeknél ez akkor még nem volt bevett gyakorlat.

Ez mind a csata vállalása irányába lökte a hadsereget, de a legfontosabb indok valószínűleg az volt, hogy a katonák jelentős része, megrészegülve már csak a tábor méretétől is, szintén követelte, hogy ütközzenek meg a törökökkel. Ezek a katonák soha nem láttak ennyi embert azelőtt, azt hihették, ha ők, ilyen sokan nem tudnak győzni, akkor senki sem tud. Brodarics István kancellár, a mohácsi csata krónikása szerint a Tomori vezetése alatt álló kb. 7000 katona még ultimátumot is adott a királyi tábornak: ha nem csapnak össze a törökökkel, akkor a királyi táborra támadnak.

A haditanács végül úgy határozott, a sereg fővezére Tomori Pál érsek lesz, aki ezután kerek perec megmondta a királynak, hogy őt inkább ne válasszák, mert soha életében nem látott még ekkora sereget, nem vezetett ekkora hadjáratot. Brodarics beszámolója szerint Tomori „szegény barátnak” nevezte magát, és azt mondta, Lajos inkább fejeztesse le, de ne kényszerítsék olyan feladatra, ami messze meghaladja az erejét. De nem volt más lehetőség, ez volt a király akarata, és Tomori érvei egyébként sem voltak nagyon erősek, hiszen nem csak ő nem látott még ekkora hadsereget.

Tomori kinevezése azonban nem aratott osztatlan sikert, a feljegyzések szerint több főúr is ellenezte. Nem kizárt, hogy azért, mert Tomori a haditanácsban következetesen a csata vállalása mellett érvelt, hiszen szerinte nem is volt más választás. C. Tóth Norbert szerint azt sem szabad elfelejteni, hogy „az általa vezetett katonák lényegében belezsarolták ebbe a helyzetbe. Egyrészt ők mindenképp harcolni akartak, másrészt Brodarics szerint kijelentették azt is, hogy vagy Tomori lesz a fővezér, vagy hazamennek. Tomorit imádták a saját katonái, nemcsak azért, mert akármilyen áldozatokkal és fondorlattal, de végül mindig megszerezte a zsoldot, hanem azért is, mert megmaradt szerzetes, és végig ott volt, ott élt a katonái között, velük együtt harcolt, mint Nagy Lajos vagy Mátyás. Az ilyesmi pedig imponál a katonáknak.”

Fraknói is kitért a táborban uralkodó hangulatra, azt írta: „nagy megvetéssel nyilatkoztak a törökökről, és biztosnak, könnyűnek hirdették a diadalt; gyáváknak, árulóknak bélyegezve mindazokat, akik az ütközetet késleltetni akarják. Türelmetlenül sürgették, hogy vezessék őket az ellenség elé.”

Fővezérként Tomori dolga volt, hogy kijelölje, hol fognak megütközni a törökökkel, az érsek erre a Mohács melletti, hatalmas síkságot választotta. Nehéz rekonstruálni, mit érezhetett ekkoriban, az augusztus 29-i csata előtti napokból nem maradtak fenn levelei. Brodarics szerint, amikor kinevezték fővezérré, Tomori „kétségbe volt esve”. Az ekkor már valószínűleg 60-nál is idősebb érsek azt az évet és az azelőttit is azzal kezdte, hogy lemondott a posztjairól, néhány hónappal a Mohácsra vonulás előtt még könyörgött a pápának, engedje visszatérni a kolostorba. A fővezérséget is, ahogy előtte minden mást, akarata és kedve ellenére vállalta, és bár vezette a kötelességtudat, talán az sem túl merész feltételezés, hogy szíve szerint nagyon otthagyta volna már ezt az egész katonásdit.

Fraknói Vilmos, amikor Tomori személyiségét próbálja feltérképezni, minden bizonnyal Burgio korábban idézett, a pápának írt jellemzését alapul véve, egy hiszékeny, könnyen befolyásolható, néha szinte együgyű embert rajzol fel, olyasvalakit, aki bármit elhisz a török kémeknek és követeknek. De Fraknói Tomori egész lényét abból próbálta az időben visszafelé megérteni, hogy ő volt a mohácsi csatát elveszítő hadvezér. Fraknói Vilmos azt kutatta, hogyan vállalhatta Tomori ezt a csatát legalább háromszoros, de inkább négyszeres túlerővel szemben, amikor racionálisan gondolkodva semmilyen pozitív kimenetelben nem bízhatott. Fraknói szemével nézve, 1880-ból ennek semmi értelme nem volt. A történetíró ezért arra jutott, hogy Tomori csak azért vállalhatta a csatát, mert rosszul mérte fel a helyzetet, félrevezették, és/vagy hülye volt. Ezért hangosítja fel az életrajzban Fraknói Burgio jellemzése mellett az érsek olyan kijelentéseit, amikkel a királyt próbálta bátorítani és meggyőzni az ütközet vállalásának szükségességéről. Leírja például, hogy Tomori ezt mondta Lajosnak: „Véleményem szerint felséged táborában és az enyémben alig van több húszezer fegyveresnél. Az ellenség serege közel háromszázezer emberből áll, de nem kell megijedni e számtól, mert a legnagyobb rész gyáva csőcselék”, és hogy a 300 ezer emberen belül a gyakorlott fegyverforgatók számát Tomori 70 ezerre becsülte – amivel egyébként mai ismereteink szerint nem is lőtt nagyon mellé.

De talán nem alaptalan megvizsgálni azt a lehetőséget sem, hogy Tomori nem egy könnyen befolyásolható, együgyű és tehetségtelen ember volt, hanem nagyjából tudta, mi vár rá és a magyarokra. Mert megkapta ő azokat a jelentéseket is, amik szerint a szultánnak csak tevehajcsárja több van, mint ahány katonája Lajos királynak. Ha valóban annyira hiszékeny lett volna, hihetett volna ezeknek is. Tudta, mit jelent Nándorfehérvár elvesztése, látta, milyen állapotban vannak a végvárak, tisztában volt azzal, mennyire nehezen gazdálkodja ki a zsoldot a kincstár, ismerte a törököket, harcolt ellenük, látta Ibrahim nagyvezír seregét Péterváradnál, és tudta azt is, hogy a szultáni seregtest még sokkal nagyobb, mint az, amelyik bevette a legerősebb magyar végvárat. Nem véletlen, hogy tavasszal azt javasolta a királynak, ha nem tudja felmenteni Péterváradot, kössön békét.

Mindezek alapján valószínűbb, hogy Tomori pontosan tisztában volt a helyzettel, tudta, hová vezet az, ha megütköznek a törökökkel, de egyszerűen nem volt jobb ötlete – ahogy egyébként senki másnak sem, mert 1526 augusztusában ez már nem ötleteken múlott. Visszavonulni nem lehetett, várni sem lehetett, békét kötni sem lehetett. A világ messze legerősebb hadserege támadt Magyarországra, egy olyan hadsereg, ami soha nem veszített el mezei ütközetet Európában. Ez minden vonakodását megmagyarázná, hiszen tulajdonképpen már 1522-ben egy lehetetlen feladatra hívták. Erre utalt C. Tóth Norbert is, amikor azt mondta: „A főembereknek nagyjából világos volt, hogy hova mennek, és tudták, hogy nem feltétlenül fognak visszajönni.”

Hogy mi járhatott Tomori fejében ekkor, arról az árul el talán a legtöbbet, hogy Brodarics szerint ötezer lovas élén augusztus 18. táján Eszékre ment, hátha lehet még egy apró esélye arra, hogy megakadályozza vagy legalább lassítsa a törökök átkelését a Dráván. A kísérletről még Fraknói is így ír: „Meglehet, a rábízott súlyos feladat legegyszerűbb és legnemesebb megoldása gyanánt, örömmel ápolta lelkében azt a reménységet, hogy leonidasi erőfeszítéssel feltartóztatva az ellenség óriási tömegét, míg a királynak időt biztosíthat a mindenfelől gyülekező hadosztályok bevárására, ő maga vitéz küzdelem közepett, a hősi halálban, megtalálandja önfeláldozáshoz szokott élete méltó befejezését és érdemlett jutalmát.”

De nem úszta meg ilyen könnyen, ugyanis mire odaértek, a törökök már átkeltek a folyón, a lovasok így visszatértek a táborba. 1526. augusztus 29-én pedig megütköztek a törökökkel.

„Azt látni kell, hogy ezek a középkori európai seregek nem a mai értelemben vett seregek – magyarázta C. Tóth Norbert. – Ez több kis bandérium egy helyen. Ezek a katonák nem látták egymást korábban, nem gyakorlatoztak együtt, még az anyanyelvük se feltétlenül ugyanaz. Nincsenek begyakorolt hadmozdulataik sem, ellentétben az oszmánokkal. A török hadseregnek ekkor már vannak kiképzett, reguláris részei. Nem véletlen, hogy a janicsárokat nem lehetett kizökkenteni. Valójában minden csata nagyjából úgy zajlott, hogy az európai lovasság rárohant a török lovasságra, azokat szét is zavarták. De aztán beleütköztek a janicsárokba, akiken megtorpant a roham, harcoltak, harcoltak, aztán visszaérkezett a török lovasság. Ez volt Rigómezőnél, és tulajdonképpen ez Mohácsnál is.”

Az ilyen európai hadseregekben valójában a hadvezéreken is csak annyi múlt, hogy milyen stratégiát dolgoztak ki a csaták előtt, hiszen csata közben már nem nagyon tudtak belenyúlni a harcba. „Általában van egy roham, aztán majd lesz valami. Lehet zászlókkal irányítani, aztán vagy észreveszik, vagy nem. Lehet hírnököt küldeni, aztán az vagy odaér, vagy nem. Egyszer talán bele lehet nyúlni, többször nem nagyon.”

Tomori augusztus 29-én reggel védekező állásba rendelte a hadsereget a mohácsi síkra, és várták a török rohamot, ami viszont nem akart indulni. Órákon át álltak a napon teljes felszerelésben, de a törökök nem rohantak rájuk, az először megérkező ruméliai hadtest elkezdett tábort verni. Tomori úgy ítélte meg, hogy ezt talán megzavarhatja egy gyors rohammal, felkészületlenül érheti a támadás az épp tábort verő törököket, és ha a ruméliai hadtestet esetleg sikerül legyőzni, akkor talán rendezhetik a sorokat, mielőtt a következő török hadtest, az anatóliai és a szultáné is megérkezik. Nem volt tökéletes terv, és számtalan ponton elbukhatott, de reménykedni még ebben is lehetett. C. Tóth Norbert szerint Tomori azzal nem számolt, hogy a ruméliai hadtestet – éppen azért, mert az utóbbi napokban az érsek és katonái többször is sikeresen rajtuk ütöttek – összébb húzták a törökök, és az anatóliai hadtest nem egy nappal lemaradva követte őket, hanem közvetlenül ott volt a nyomukban.

A csatában és utána, menekülés közben meghalt a király, Tomori, Szalkai László esztergomi érsek, Perényi Ferenc váradi, Móré Fülöp pécsi, Paksi Balázs győri, Csáholi Ferenc csanádi, Palinai György boszniai püspök, Szapolyai György szepesi gróf, Drágfi János országbíró, Ország Ferenc főudvarmester és még több száz nemes és főúr. A törökök több mint 150 évre megvetették a lábukat Magyarországon.

Tomori Pál holttestét később a győztesek megkeresték a csatamezőn. Levágott fejét a szultáni sátor elé tűzték.

Bár a hagyományos történelmi korszakolás szerint a középkor Amerika 1492-es felfedezésével ért véget, Magyarországnak a 34 évvel későbbi mohácsi csata sokkal jelentősebb cezúrát jelent. Az ország nagyhatalmi státusza megszűnt, a néhány évtizeddel korábban még a szomszédjait hódoltató királyság két világbirodalom, a Habsburg és az Oszmán ütközőzónájába került. Mohács volt az utolsó csata, amin személyesen vett részt magyar uralkodó. II. Lajos szerencsétlen halála után már a nemesek sem követelték többé, hogy a király ott legyen velük a csatamezőn.

Óriási pofont kapott Mohácsnál az egész keresztény világ, hiszen Szulejmán hadai itt valóban egy keresztény európai nagyhatalomra mértek megsemmisítő vereséget. A történészek szerint a csata utáni megrendültség adott igazi lökést Magyarországon a reformációnak is, hiszen az addig is mélyen vallásos magyarok közül sokan azt hitték, „cserben hagyták őket a szentek” – mondta C. Tóth Norbert. Magyarok százezrei keresték a magyarázatot, hogyan veszíthettek a pogányok ellen, ha velük volt az Isten.

Legalább részben erről szól Tomori Pál drámája is: a középkori, vallásos gondolkodás átalakulásáról, annak felismeréséről, hogy a világ nem feltétlenül Isten törvényei szerint működik. Hogy a hit önmagában nem győzi le a túlerőt, hogy becstelen emberek is élhetnek kényelmes életet, amíg becsületes szegények küszködnek, hogy nagy vagyont szerezni csak mások rovására lehet, hogy a jó nem mindig nyeri el jutalmát, és a rossz nem mindig kapja meg a büntetését. Hogy az isteni rendelés sokszor nincs átfedésben az emberi világ törvényeivel. Hogy a hős gyakran nem járja végig a hős útját és győz, hanem elvérzik a csatamezőn. Egyáltalán hogy a világ talán nem is annyira isteni, mint amennyire emberi. Hogy a megfellebbezhetetlen valóság végül mindig leigázza az eszméket, és hogy mit tehet egy ember, miután rájön, a dolgok szinte sohasem úgy vannak, ahogyan lenniük kellene.