Mindig ott a jó, ahol nem vagyunk

2023-ban várhatóan 65 milliárd złotyt (kb. 6000 milliárd forint) fognak költeni a lengyelek ruhavásárlásra. Emellett a PKO Bank Polski pénzügyi elemzői szerint Lengyelország a világ tizenkettedik legnagyobb ruhaexportőre.

Rengeteg divatcég hirdeti büszkén, hogy a ruháik lengyel gyártmányok. Azt állítják, ez a kiváló minőség és a fenntartható gyártás garanciája, ellentétben a munkásaik kizsákmányolása miatt médiafigyelmet kapó ázsiai varrodákkal. A lengyel üzemek ügyfelei között egyaránt megtalálhatók helyi tervezők és a legnagyobb európai márkák is. Megvizsgáltuk, hogyan is készül az agyondicsért „Made in Poland” címke – amit találtunk, nem szép.

„Neves európai márkákkal és tervezőkkel is dolgoztunk már” – hirdeti magát a cég a Lewiatan.pl oldalon, amely a lengyel munkaadók szövetségének weboldala, és nem mellesleg innovatív vállalkozások számára szerez EU-s támogatásokat. Az erre a területre szakosodot Fashion Facility Checker szerint a Joan többek között a német Otto-csoportnak is varr.

Az iroda berendezése visszafogott, a helyiségben nincsenek dekorelemek. Amikor fogad a cég tulajdonosa, elmondom, hogy munkát keresek, és van tapasztalatom hasonló munkakörben. Régebben már dolgoztam varrodában a szülővárosomban, úgyhogy nem jelent gondot a ruhahajtogatás, csomagolás vagy a vasalás.

„Mikortól szeretnéd elkezdeni a próbaidőt? Mondjuk, holnaptól?” – tér rögtön a lényegre a varroda tulajdonosa. „Nem jó a holnap?” – kérdezi meghökkenve. Világos, hogy nincs hozzászokva az elutasító válaszhoz. „Megegyezünk egy kéthetes próbaidőben, nyilván fizetést is kapsz majd érte. A próbaidő alatt 17 złoty lesz az órabéred (kb. 1450 forint). Amint letelt a két hét, újra beszélünk. A munkaidő nyolc óra, havi kétszer szombaton is be kell jönni dolgozni” – ezzel le is zárja a beszélgetést.

Így szereztem munkát a környék egyik legnagyobb ruhagyártójánál. Semmilyen szerződést nem írattak velem alá, semmilyen biztosításról nem esett szó, a fizetést feketén kaptam, ráadásul kevesebbet, mint a minimálbér – ez ugyanis járulékok nélkül jelenleg 21 złoty (kb. 1800 forint) óránként.

A menedzser odatol hozzám egy bevásárlókocsit többtucatnyi rövidnadrággal. A feladat a következő: megnézni a méretet, kiteríteni a nadrágot, ágyéknál felhajtani, az alját feltekerni. Rátenni egyet a már becsomagolt szürke pólók közül. Aztán az egészet belerakni egy műanyag zacskóba, arra ráragasztani a matricát. A szett: rövid ujjú póló, rövidnadrág. A póló szürke, piros címer látható rajta sassal, valamint a mellkasi részen felirat: „Lengyel hadsereg”. Húsz ilyen csomagot kell egy-egy kartondobozba pakolnom, ezután már csak le kell zárni a pakkokat. És ez így megy tovább, egész álló nap.

Előttem sietve dolgozik Ewa. 40 éves, vörös haját copfban hordja, pólóján pedig a következő felirat látható: „Free your creative soul” (magyarul nagyjából: „Szabadítsd fel a kreatív énedet!”). Világéletében varrodákban dolgozott, de még egy gombot sem tud felvarrni. Oldalvást ül a ragasztógépnél, harmadik napja rövidnadrágokat javítgat: levágja róluk a túl hosszú cérnaszálakat. A munkaközvetítő küldte ide, nagyon hálás az állásért.

„Vedd le a pulcsidat, meleged lesz, kezdenek bemelegedni a gépek” – tanácsolja.

Tényleg nem áramlik friss levegő a terembe. Leveszem a pulcsimat, nemsokára érzem, ahogy a szemüvegem lecsúszik az orromon, a műanyag fólia pedig az izzadt tenyeremhez tapad. Kollégáimtól megtudom, hogy a legtöbben napi 10 órában dolgoznak itt: reggel hattól délután négyig.

A varrodavezető a szigorú utasításokon kívül nem szól hozzám. „Nem úgy!”, „Ilyesmit nem hagyunk ott!”, „Nem dolgozunk rendetlenül!”, „Tessék!”, „Vedd el!”

Mögöttem vastag anyagdarabokat vágnak. Hangos, vékony, változékony tempóban zakatoló zörej tölti be a teret, szinte beleragad az ember fejébe. Ebben a zajban kevés a beszélgetés. Ami van, az is csak annyi, hogy hol vannak az L-es, XL-es méretek, rendben vannak-e a termékek, kell-e rajtuk javítani, és hogy ki merre megy haza. Mindenki a saját feladatára koncentrál.

Messziről érzem, hogy közeledik a cégvezető, elárulja az előkelő parfümje. Körbejárja a csarnokot, keres valamit egy dobozban, ellenőriz valamit, telefonál, szervez. Aztán megjelenik mögöttem a termelési vezető:

„Hogy haladsz?”

„Azt hiszem, jól. Vagy gyorsabban kéne csomagolnom?”

„Persze hogy gyorsabban! Az előző lány napi 350-400 darabot csomagolt be.”

Három óra alatt csak hatvanat csomagoltam be, úgyhogy bele kell húznom. Eleinte még ellenőriztem, hogy a szárak fel vannak-e hajtva, nem gyűrődött-e meg az anyag, de hát muszáj gyorsabban dolgoznom. Megnézem a méretet, lerázom, behajtom, rárakom a pólót, beledobom a zacskóba, lenyomom, kiengedem a levegőt, lezárom a zacskót, rányomom a matricát, és kész. De ha akár csak a rövidnadrág egyik szára felgyűrődik, újra ki kell csomagolnom az egészet, és megint össze kell hajtogatnom – ez három perc veszteséget jelent.

Idővel egyre hatékonyabbá válok, de még mindig túl lassú vagyok. Mindenhol a lengyel hadsereg sortjait látom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy ellenőriztem-e a ruhadarabok méretét. Belezavarodom abba is, hogy hány pólót tettem a dobozba. Tizenötöt, húszat? Újra kell számolnom. A számolással viszont további percek vesznek el. A termelési vezető kérdésekkel bombáz: „Ezt már megcsináltad?” „Ellenőrzöd, ugye?” „Tuti?” „Jók a méretek?”

Egyáltalán nem vagyok benne biztos, de igennel válaszolok az összes kérdésre.

Órákon át ugyanabban a pózban állok. Balra lehajolok, balra fordulok, jobbra nyúlok – a mozdulatoktól már teljesen beállt a hátam.

Sietve eszem meg a zsömlémet, majd felrohanok egy cigire az emeleten lévő dohányzóba. Megkérdezem az ötvenes éveiben járó új ismerősömet, milyen napja van.

„Szar.”

„Mindig ilyen rohanós? Durva a tempó…”

„Nagyjából igen, mert most vannak a megrendelések.”

Egy másik nő kialvatlanságra panaszkodik.

„Este nyolckor fekszem le, és hajnali háromkor kelek.”

„Én fél négykor” – vágja rá Ewa.

Visszamegyek az asztalomhoz. Lassan fogynak csak a dobozok. Egész nap állva dolgozunk. Egy ponton Ewa elkezdi figyelni az időt: „hú, már csak másfél óra van hátra!” „Ez az, már csak egy óra maradt.” Azt mondják, jót tesz, ha néha megmozgatja az ember a lábait, akár csak azzal, hogy elmegy a vécéig.

Délután négy után kicsit kevésbé zajos a terem, de még mindig maradnak páran, talán tucatnyian.

„Mizu?” – kérdezi Ania, az egyik varrónő.

Sóhajtok egyet. „Te szeretsz itt dolgozni?” – kérdezem.

„Mindig ott a jó, ahol nem vagyunk.”

„És azt nem tudod esetleg, hogy az órabérem ugyanennyi marad a próbaidő után is?”

„Ezt nem tudom megmondani. Te órabért kapsz, a varrónők pedig darabonként vannak fizetve, vagyis mindenki másként.”

Egy napja dolgozom, de még mindig nincs szerződésem. Viszont egy lány az irodából adott belépőkártyát a terembe. Valahogy senki nem akar válaszolni a munkakörülményekre vonatkozó kérdéseimre. Az is érdekelne például, hogy lesz-e fizetett szabadságom vagy betegszabadságom. A túlórát és a hétvégi munkát vajon kifizetik külön? A varrodavezető egyáltalán nem akar a fizetésről beszélni, amikor összefutok vele a recepción. Látszik, hogy siet valahova.

„Van esély rá, hogy kapjak egy szerződést vagy valami hasonlót?”

„Persze, adunk majd szerződést.”

„És mennyi lesz a fizetésem?”

„Később beszélünk, rendben? Először megnézzük, hogy hogyan mennek a dolgok. Most mennem kell, holnap találkozunk!”

Miután hazaértem, az interneten rátalálok egy nyilvános pályázatra, amelyet a Joan varroda nyert, a Katonai Hírszerző Szolgálatnak kell ruhákat készítenie. A pályázat témája: „Egyenruhák és felszerelés vásárlása és leszállítása”.

A varrodában a fogasokon lógó dzsekiket és ruhákat is megtalálom online. Jól ismert külföldi márkák darabjai: Weill Paris, valamint S. Oliver. Egyetlen dzseki ára: 700 euró.

„Azért nincs kint a névtáblánk, mert nincs rá szükségünk, annyi a munkánk – dicsekszik. – Lengyelország legjobb tervezőinek varrunk farmerokat, Robert Kupisznak, Maciej Ziennek […], nagyon jó cégnél dolgozhatsz. Épp most kezdtünk el egy nagy projektet, 250 nadrágot fogunk varrni nekik. Egész évben dolgozunk, napi 9 órát. Két hét szabadság van, és az ünnepek között szünetet tartunk.”

„Milyen órabérre gondoltál?”

„Nem tudom, mennyi a minimálbér.

„20 vagy 21 złoty óránként, ilyesmi, attól függ, hogy benne van-e az egészségbiztosítás, meg a nyugdíj-hozzájárulás.”

„A 20 złoty ki van zárva. Most szólok, mert az nagyon sok. Kezdetnek, az első két hónapban, amíg meglátjuk, hogy hogyan haladsz, 17,5 vagy 18,5 (kb. 1500 forint) lehet óránként, vagy valami ilyesmi.”

„De ha letelt a két hónap, akkor már kötünk szerződést is, ugye? Hogy legyen egészségbiztosításom?”

„A gyakorlat az, hogy a normál munkaidő nyolcadára jelentünk be*, lesz biztosításod, mehetsz orvoshoz, minden. Térjünk vissza rá egy hónap múlva, jó?”

„És ha meg vannak velem elégedve, akkor hat hónap múlva mennyit kereshetek?”

„Erre a kérdésre nem válaszolok, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz fél év múlva.”

„Mégis, nagyjából mennyit keresnek a tapasztalt varrónők?”

„Elmondtam mindent, amit akartam.”

* Lengyelországban heti 40 óra számít normál munkaidőnek.

A Tico nevű cég telephelye egy egyemeletes épületben van, közvetlenül a łódźi Gettó Múzeum mellett. A főnök azt mondja, betanít varrónőnek, ha kell. Elmagyarázza, hogy bejelentik a dolgozóikat, de darabonként fizetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szerződésemben szereplő összegnél több pénzt kapok, de nagy részét zsebbe. Megpróbálom kiszámolni, átlagosan mekkora fizetésre számíthatok majd havonta, ezzel kifejezetten meglepem a beszélgetőpartneremet.

„Fú, ezt nehéz most így hirtelen megmondani, mert minden attól függ, hogy milyen gyorsan tanulsz. A lányok átlagosan 50 pólót varrnak naponta. Egy pólóért 3,5 złotyt kapnak (nagyjából 300 forint). Te döntöd el, hogy neked ez megéri-e.”

A pabianicei Kamienna utcában található kis varrodának sincs semmilyen cégtáblája, de még neve sem. Az egész helyiség akkora, mint egy kisebb lakás, és többzsáknyi anyaggal meg varrógépekkel van tele.

„Kell egy lány a vasalásra – magyarázza a cégvezető. – A lányok reggel öttől délután négyig dolgoznak. 17 złoty (nagyjából 1440 forint) az órabér, de te 16-ot kapnál. Amikor már beletanultál, feljebb megy a béred. Napi 250 blúzt kell kivasalniuk a lányoknak ahhoz, hogy a kívánt napi bér meglegyen. Itt a mennyiségen van a hangsúly, mert olcsó blúzokról van szó.”

„És akkor a próbaidőszak után lenne lehetőség szerződéskötésre?”

„Azt majd akkor meglátjuk. Gyakran előfordult, hogy rögtön bejelentettem valakit, de aztán ezt át kellett gondolnom, mert vagy ittak a hölgyek, vagy egyszerűen eltűntek… Most egyelőre ne gondolj a jövőre.”

Termelésvezetőként megfordult a régió legnagyobb cégeinél. Közepes fizetése volt, és mindig csak ideiglenes szerződéssel vették fel. Amikor már elég tapasztalatot szerzett, lett elég iparági kapcsolata és biztos ügyfélbázisa, talált egy partnert, kölcsönt vett fel a gépekre, és megnyitotta a saját varrodáját. Harminc embernek ad munkát, a legnagyobb márkáknak dolgoznak. Marcin beleegyezett, hogy álnéven nyilatkozzon az iparágban tapasztalható problémákról.

Elmagyarázza, hogy az iparág helyzetének megértéséhez elengedhetetlen megismerni a Łódź melletti Rzgów óriási, Ptak nevű piacát. Ez a piac Lengyelország második legnagyobbika, a Wólka Kosowska-i után. Egy húszhektáros telken, 120 ezer négyzetméternyi piaccsarnok terül el. Tulajdonképpen olyan, mint egy külön kisváros, ahol 2500 árus kínálja a portékáját. A textilkereskedőkkel, a dolgozókkal és a kiszolgáló személyzettel együtt a Ptak 80 ezer embert alkalmaz. És ebben nincsenek benne azok, akik tőlük vásárolnak. A piac alapítója, Antoni Ptak évekig vezette a leggazdagabb lengyelek listáját. Még a közelmúltban is 6 millió vásárló fordult meg a Ptak pultjainál évente.

„Az 1990-es években a csődbe ment gyárak vezetői festő-, kötő- és szövőüzemeket alapítottak. Tudták, hol juthatnak olcsó nyersanyaghoz. Az oroszok buszokkal jöttek, és hatalmas, kockás szatyrokba pakolták a ruhákat. Mindent megvettek. Mindegy volt, hogy lyukas-e a ruhadarab, vagy sem, mindent vittek. Fél Kelet-Európát a Ptak öltöztette: oroszok, belaruszok, ukránok. Dugig pakolták a buszokat, teherautókkal vitték át a ruhákat a határon. Ennek 2014-ben lett vége, amikor kivetették az első szankciókat Oroszországra, és a keleti országok elkezdtek magukra varrni. Mára viszont a legnagyobb lengyel és külföldi márkák mind ebben a régióban varratják a termékeiket.”

Marcin sorolja: Bon Prix, 4F, Hugo Boss, Qiosque, Answear, Medicine, Monnari, LPP group, PLNY, valamint a legdivatosabb lengyel tervezők, akik közül mindegyiknek exkluzív butikja van Varsó központjában: Paprocki, Brzozowski, Zień, Eva Minge, Lidia Kalita.

Ennek ellenére a varrodák száma évről évre csökken, de nem kizárólag a keleti piacok megszűnése miatt. Nagy problémát jelent a varrónők hiánya is. Lesújtóan hatott az iparágra, amikor Lengyelországban megszüntették a szakmunkásképzést. Manapság szinte lehetetlen képzett varrónőt találni. Ennek ellenére, bizonyos kilencvenes évekbeli hagyományok a mai napig megmaradtak. Ilyen például a feketefoglalkoztatás.

„Nálam minden lány be van jelentve, csak néhányan dolgoznak megbízási szerződéssel. Mindenki átmegy üzemorvosi és biztonsági vizsgálaton, kapnak betegszabadságot és fizetett szabadságot is. Amikor egy, szintén ebben az iparágban dolgozó kollégám megtudta, hogy nálunk a varrónők évi 26 nap szabadságot kapnak, azt kérdezte: »Hogy akarsz így pénzt keresni?«”

„Ő feketén fizeti a dolgozóit?”

„Természetesen! Olyan varroda nem létezik, ahol minden kifizetés legálisan zajlik. Általában minimálbérre veszik fel a varrónőket, a többit zsebbe kapják. De ez semmi. Az egyik dolgozóm mesélte, hogy az előző munkahelyén a tulaj egy hónapra bezárta a varrodát, amikor nem voltak megrendelései. És egyáltalán nem érdekelte, hogy a varrónők egyetlen centet sem kerestek közben. Pabianicéban van egy varroda egy pincében, mindössze egyetlen kis ablakkal. Ha nem érik el a napi kvótát, akkor az ott dolgozók a gépek alatt alszanak. A főnök ilyenkor azt várja el tőlük, hogy éjszakára is bent maradjanak.”

„És átlagosan naponta hány óra a munkaidő ezeken a helyeken?”

„Kilenc a minimum, de a tíz-tizenkettő gyakoribb, és vannak, akik szombatonként is varrnak.”

„Átlagosan mennyit kereshet így egy varrónő havonta?”

„Akik nem haladnak gyorsan, sokszor kell javítaniuk valamit, ők a lengyel minimálbért viszik haza, ami 3000 złoty (254 ezer forint) körül van. A legjobb varrónők esetében viszont más a helyzet. Volt nálam egy fehérorosz varrónő, a komplikált ruhákat is simán megvarrta. Tizenkét órákat dolgozott, néha szombatonként is bejárt. Így akár 9000 złotyt (763 ezer forint) is megkeresett havonta. Nálam ennél többet is. Ahhoz, hogy egy varrónő el is vállalja a munkát, legalább 5000 złotyt (424 ezer forint) kell fizetned.”

Marcin a költségek eloszlását is elmagyarázza. Egy varrónő nagyjából 4 złotyt (340 forint) keres egyetlen rövid ujjú póló megvarrásával. Ehhez az összeghez a cég tulajdonosa hozzáad 12 złotyt, ami a vágás, rendszerezés, vasalás és az adó költsége. Az anyagköltség további 18 złoty, erre jön a jelölési költség. Így végül egy átlagos rövid ujjú póló előállítási költsége 35 złoty (3000 forint) körül van.

A lengyel ruhamárkák ezt megszorozzák néggyel, így jön ki a 140 złotys ár (12 ezer forint körül), ennyit fizet végül a vásárló az üzletben. Ebben az összegben a ruhatervezők bére mellett benne van a marketing, a bolti személyzet bére, a weboldalfejlesztők bére, illetve a szállítás is.

„Akkor mégis mi kerül 700 euróba egy ruhán vagy egy dzsekin?” – tesszük fel a kérdést.

„Ezt a helyzetet a nagy ruhamárkák tudatosan generálják. Rengeteg pénzt csinálnak a brandjük nevével és logójával, akkor is, ha a ruhadarab egy értéktelen szar.”

Marcin szívesen mond példákat is. Egy influenszer minimum 20 000 złotyt (1 millió 696 ezer forint) kér egyetlen posztért, amelyben valamelyik jól ismert márkát reklámozza. Vannak márkák, amelyek több ruhatervezőt, koordinátort, marketingest és közösségimédia-szakértőt foglalkoztatnak, mint ahány varrónőjük van összesen.

„Óriási összegeket költenek promóra/brandépítésre ezek a márkák, ezzel pedig megfojtanak bennünket.”

A ruhamárkák és a varrodák közötti együttműködés a következőképpen néz ki: egy divatmárka bemutatja a legújabb kollekcióját, majd a képbe belépnek a termelési igazgatók – akik Marcin szerint a kötött és a varrott árut sem képesek egymástól megkülönböztetni. Egy-egy ilyen igazgató felhívja a varrodát, majd elküldi a kollekció tervét, és kér rá egy árajánlatot.

„A legnagyobbak megszokták, hogy királyként bánnak velük. Miután visszaküldöm az árajánlatot, ami lehetővé teszi, hogy kifizessem a varrónőket, és én is keressek valamennyit, visszahív azzal, hogy »beszélgessünk kicsit erről az árról, mert nem muszáj ezt nálad megvarratni, a két utcával arrébb lévő varrodát is megkereshetjük vele«.”

Marcin szerint a folyamat a Ptaknál kezdődött, ahol a minőségtől függetlenül minden terméknek egyre lejjebb és lejjebb nyomták az árát.

„Minél olcsóbb valami, annál jobb. Ha te 6 złotyért varrsz meg egy ruhát, a következő sarkon lévő varrodában Irena biztosan megcsinálja 5 és félért. A divatmárkák ezzel nagyon visszaélnek, és a termelési igazgató biztosan talál majd egy olyan varrodát, ahol olcsóbban is megcsinálják, mert nem kötnek szerződést a varrónőkkel, nem biztosítanak nekik teát, vagy éppen víz sem folyik az üzem területén lévő csapokból. Vagy alkalmanként bezárnak egy egész hónapra, és közben semmit nem fizetnek a dolgozóiknak.”

Marcin szerint minél nagyobb és híresebb egy márka, annál rosszabbul fizet. „Vegyünk például egy menő, hipszter vállalkozást, ami úgy reklámozza magát, hogy fenntartható termelésben, helyben varratnak mindent. 7,50-et fizetnének egy pólóért, és amikor erre azt írom neki, hogy ilyen áron ezt lehetetlen előállítani, azt mondja: »Te nyilván azt gondolod, hogy én csak sálakat árulok, pedig én érzéseket adok el a vásárlóimnak.« 130 złotyért (11 ezer forint) kínál egy ilyen sálat, nekem meg 17 złotyért (1440 forint) kéne megvarrnom. Egyszer egy nagyon híres divattervezőnek varrtunk farmerokat, amiket 900 euróért árultak. Az emberei 3 złotyt lealkudtak az árból, mert az értékesítő embere így bónuszt kap. A cél mindig az, hogy minél olcsóbb legyen a varratás. Ilyen árak mellett lehetetlen igazságos bérezést biztosítani a varrónőknek.”

Marcin szerint ezek a márkák nemcsak a dolgozókon spórolnak, hanem például az anyagköltségen is. Míg a címke szerint a ruhadarab viszkózból készült (ennek 20 złoty, azaz 1695 forint métere), a valóságban poliészterről van szó (ennek maxiumum 10 złoty, azaz 848 forint).

„Azt mondod, hogy a divatmárkák gyakran hazudnak a címkéken?”

„Nagyon gyakran.”

„És nem tartanak attól, hogy valaki ellenőrzi?”

„Ki ellenőrizné? A kereskedelmi felügyelet? Az elmúlt több mint tizenkét évben egyszer jártak nálam! A felügyelők akkreditált laborokban kéne, hogy bevizsgáltassák az anyagokat, de az ilyen tesztek költségesek. A múltban a ruhamárkák törődtek a minőséggel. Ma pedig 800 złotyt (67 840 forint) fizetsz egy Lavard öltönyért, miközben a legújabb UOKIK-tanulmány azt találta, hogy a Lavard elvileg gyapjúból készült zakóiban nulla százalék gyapjú van. De a Lavardnak szerte az országban vannak boltjai, közismert márka, ezért ezt is megengedheti magának.”

Marcin szerint a kóros helyzetért részben a varrónők a hibásak, mert hajlandóak ilyen körülmények között dolgozni. „Tudod, milyen nehéz egy varrónőt rábírni, hogy munkahelyet váltson? Szinte már Stockholm-szindrómás szinten ragaszkodnak az őket kizsigerelő munkáltatókhoz.”

Annak ellenére, hogy Marcint rendkívüli módon aggasztják az iparágban uralkodó körülmények, nem lát belőle rendes kiutat. „Valamiből nekem is meg kell élnem. Ha árat emelek, azt mondják az ügyfelek: »Ha 5 złotyval többet számlázol egy darabért, többé nem vásárolunk nálad.« És akkor nyereség nélkül maradok. Ha faszfej lennék, és az lenne a célom, hogy kihasználjam a varrónőket, akkor egy új Mercivel járnék. Így pedig, mivel igyekszem őszinte lenni, egy régi Opellal járok.”

„Próbaidő alatt lehetséges szerződést kötni?”

„Persze – láthatóan meglepi a kérdés. – A próbaidőre is bejelentünk mindenkit, ahogy kell. Ha az átlagnál gyorsabban dolgozol, azért extra pénz jár. A fizetés teljes egészét a dolgozó számlájára utaljuk, minden a munka törvénykönyvével összhangban történik.”

Amikor néhány hét múlva visszatérünk hozzájuk, elmondjuk Irenának, hogy a különböző ruhaipari cégeknél végzett oknyomozó munkánk alatt egyedül a Cutting Partners nem szegte meg a törvényt, Irena és kollégái jót nevetnek.

„Igen, másoknál másképpen mennek a dolgok, de nálunk mindennek legálisan kell történnie. Jöttek hozzánk olyan varrónők is, akik több mint húsz éve dolgoznak a szakmában, de a munkáltatóik csak az elmúlt öt évben fizették a nyugdíjjárulékaikat.”

Az irodai lányok körbevezetnek a 20 éves múltra visszatekintő üzemben. A cég alapítója Dániából érkezett – ahol egy textilfeldolgozó üzem anyagvágó részlegén dolgozott. Aztán Lengyelországban alapított egy céget, amely Litvániában és Ukrajnában varratott.

„Már húsz évvel ezelőtt is jól fizetett, amikor húszszázalékos volt a munkanélküliség Pabianivében – meséli az egyik irodai dolgozó. – Azt szeretné, hogy minden legális legyen, mert nem akarja, hogy bajba keveredjen a hatóságokkal. Néha felmerül bennünk, hogy vajon keres-e egyáltalán bármit. Ha találkoznál vele, azt hinnéd, hogy raktári dolgozó. Reggel 6 óra óta itt van az anyagvágó teremben. Dániában unokái vannak, az lenne neki a legjobb, ha itt mindent eladna, és hazamenne. De úgy látszik, szeret itt dolgozni. Ott is van, nézd!” – mutat rá egy őszülő, céges pólót viselő férfira, aki épp az egyik gépnél dolgozott. A főnök beleegyezik, hogy lefotózzuk, de nem akar velünk beszélgetni.

A marketinges hozzáteszi: „Skandináv ügyfeleknek varrunk, etikai kódexet is aláír velük a cégünk, ami garantálja a tisztességes foglalkoztatásunkat. A főnökünk el sem tudja képzelni, hogy a helyi üzletemberekhez hasonlóan dolgoztasson embereket.”

„Akkoriban hat hónapig járt a munkanélküli-segély, ezért a főnökök a következőt csinálták: »Krysia, Marysia és Zosia most fél évig szerződéssel dolgoznak majd, Basia, Danusia és Jadzia pedig addig bejelentkeznek munkakeresési támogatásra, hogy legyen biztosításuk, és addig illegálisan dolgoznak itt.« Túl fiatal voltam ahhoz, hogy feltegyem a kérdést, vajon miért csinálják ezt. Inkább örültem, hogy legalább van hol dolgoznom. Aztán a következő években a tulajdonosok vagyonokat kerestek, de a varrónők munkakörülményei nem nagyon változtak. Az idegesített leginkább, amikor pénteken délután közölték, hogy szombaton is be kell jönni dolgozni. Mert nem tudnánk időre teljesíteni a megrendelést, mert valami nem stimmel, ilyesmi. Mintha ezt korábban nem tudták volna elmondani. Az ember tervez dolgokat, vannak gyerekei, el akar menni a telkére, fáradt… Szinte megőrültünk akkor.”

Agnieszka napi 10 órát dolgozott. Az is előfordult, hogy egymás után hat szombatot ledolgozott. „Amikor láttuk, hogy sorban érkeznek a csomagok, már tudtuk, hogy a hétvégén is be kell majd jönni.”

Az előző munkahelyén a főnök minden hónap tizedikén adott fizetést. Az azt megelőző munkanapon minden varrónőtől beszedte a kártyákat, amelyeken számontartották, miből hány darabot varrtak. Ennek alapján számolta ki a fizetést, amelyet persze kézbe adott, nem számlára utalt.

„Tegyük fel például, hogy egy dzsekiért vagy egy blúzért 12 złoty volt a megbeszélt bér. És ha a főnök nem jól kezelte a pénzt, akkor egy hónappal később, amikor megkaptam a fizetést, kiderült, hogy csak 9 złoty lett a fizetség egy dzsekiért. Valamilyen magyarázat mindig volt: »Ilyen vagy olyan illetéket kellett befizetni, elszámoltam magam, ennek vagy annak a nyomtatását külön kellett fizetni, fel kellett venni egy takarítónőt és az ő fizuját is ti termelitek ki.« Soha nem tudhattam, hogy egy adott hónapban mennyit fogok keresni. Nyugodt ember volt, de bármikor, amikor több pénzt kértünk, a felesége mindig azt mondta: »Nem is tudom, mit csinálnátok, ha bezárnánk ezt a varrodát. Máshoz nem is értetek, úgyhogy varrjatok csak.«”

Agnieszka két gyermeket nevelt. Alig két évvel ezelőtt havi 1800 złotyt (kb. 153 ezer forint) keresett varrónőként. A férjével végül tudtak venni egy apró lakást, de minden hónapban nehézséget okozott a családi költségvetés beosztása. Egész életében úgy vásárolt, hogy volt nála egy cetli, amelyen minden elköltött złotyt és groszt felírt, és mindennek többször utánaszámolt.

„Kérdezték már tőlem, miért nem csinálok valami mást. Először is azért, mert szeretek varrni. Másodszor pedig: fel kellett nevelnem a gyerekeimet, és volt olyan időszak, amikor a férjem sem dolgozott. Az ember átgondolja, hogy jobb-e az, ha havonta 1800 złotyt keres, vacsorát tud főzni, meg tudja venni a gyereknek a füzetet, és ki tudja fizetni az albérletet, vagy felmond, és más munkát keres. Ráadásul honnan tudhattam volna, hogy mennyi idő alatt találok más munkát?”

„Félretenni tudott?”

„Ugyan már! Még hogy félretenni – nevet Agnieszka. – Nyaralni a telkünkre mentünk. A főnököm egyszer azt mondta: »Miért veszel ki egyáltalán szabadságot? Milyen nyaralás az, ha a telekre mész?« Eközben ő évente négyszer külföldre utazott pihenni a családjával.”

Agnieszka egyébként szerencsésnek tartja magát, mert soha nem dolgozott kolhozban. Így nevezték a barátnői az olyan varrodákat, ahonnan fizetett szabadságra és betegszabadságra sem lehetett elmenni. Olyan ismerősei is voltak, akikre a tulajdonos rázárta a varroda ajtaját, majd elment. Aztán tizenkét órával később visszajött, hogy megnézze, készen vannak-e a ruhák.

Agnieszka végül úgy döntött, kockázatot vállal, és felmondott.

„A továbbképzésről szólt az egész, mert szeretem fejleszteni magamat. Amikor beiratkoztam az Excel-kurzusra, azt kellett hazudnom a főnökömnek, hogy rehabilitációra megyek, mert különben nem engedett volna el. Aztán találtam egy grafikusképzést, amit az EU társfinanszírozott. A részvételhez tartós munkahelyre volt szükség, de a főnököm azt mondta, nem írja alá a hozzájárulást. Ettől úgy bedühödtem, hogy felmondtam.”

A munkaügyi központtól szerzett támogatást egy saját vállalkozás beindítására, és megalapította a Fashion Studio nevű cégét.

„Leginkább női ruhákat szeretek varrni. Van például olyan, hogy az ügyfeleim három méretben kérnek egy ruhát, mindegyikből két-két darabot. Ilyet egy átlagos varroda nem vállal. Javításokat is vállalok. A legjobban az egyéni megrendeléseket szeretem, mert abban lehetek kreatív.”

Agnieszka megmutatja a műhelyét, van itt egy négyszálas felülvarrógép, egy háromszálas, egy ötszálas, valamint egy gombozógép, egy gomblyukasztógép, egy kötözőgép, egy gumiszalagozó gép, egy kéttűs gép, egy vasaló és egy zsinórvarrógép.

„Néha nehéz kijönni anyagilag, de legalább nem kell senkinek magyarázkodnom, ha valamilyen kurzusra vagy workshopra szeretnék menni. Nemrég könyvelői diplomát szereztem, mert szeretem a számokat. Négy fotós tanfolyamot is elvégeztem, mert az is nagyon izgat.”

A szakmában maradt ismerőseitől hallotta, hogy van, ami megváltozott. Ma már akár 1200-1500 złotyt (101-127 ezer forint) is kereshet egy varrónő hetente. Néhány évvel ezelőtt ez elképzelhetetlen volt. Persze vannak dolgok, amik nem változtak.

„Amikor azt írják az álláshirdetésben, hogy fizetik a teljes biztosítást és a járulékokat, ez nyilván azt jelenti, hogy a minimálbér után, a pénz többi részét pedig borítékban kapja a dolgozó. Ebben a szakmában senki nem ismeri a fizetett túlóra vagy a duplán fizetett szombati munka fogalmát. A varrónőt alacsonyabb rendűnek tartják. Pedig a legtöbb nő elvégezte a szakmunkásképzőt, de hát régen csak ilyen iskolába lehetett menni. Engem is sokan lenéznek, mert egy gép előtt ülök. Pedig egy varrónő munkája nagyon kreatív. Nehéz, de kreatív. A menedzsmentnek pedig legtöbbször fogalma sincs a varrásról.”

„Arra van esély, hogy a szerződéskötés után kicsit magasabb legyen az órabér?”

„Mindig a minimál marad. Január után úgyis nagyon meg fog emelkedni. Nem is tudom, miért változtatgatja a kormány állandóan a szabályozást.”

Miután kijöttünk a varrodából, fotós kollégám az épület elé megy az autóval, készít néhány fotót, majd gyorsan továbbáll. Rövidesen telefonon keresi a varroda vezetője, és megfenyegeti. Visszamegyünk, és bemutatjuk a sajtóigazolványunkat.

„Maguk még a mostani kormánynál is rosszabbak. Szégyen, hogy egy magát ellenzékinek mondó újság így megtámad egy becsületes embert.”

„Maga nem becsületes, a dolgozóitól is és az államkincstártól is lop.”

„Tudja maga, milyen költségeket fog ránk róni, ha megemelik a minimálbért? Mit gondol, hány gyár fog bezárni? Magánvállalkozóként ki vagyok téve ezeknek az adóterheknek. Én nem csalok, munkát adok embereknek! Adót fizetek, ráadásul jó sokat! Nyugdíjakat fizetek, meg biztosítást, kölcsönöket veszek fel!” – lendül bele a kiabálásba.

„A kolléganőmnek szerződés nélkül ajánlott munkát.”

„Ugyan már, miről beszélünk?! Egy gombostűt keresgél, miközben inkább ott kéne körülnézni, ahol a hatalmasok üldögélnek, óriási botrányokba keverednek, közben meg átverik a hozzám hasonló kisvállalkozókat.”

„És ezért használja ki a dolgozóit? Egy gyönyörű villában ülünk, csodálatos BMW-k parkolnak az épület előtt, ön pedig 16,4 złoty órabért fizet a dolgozóinak, feketén. Nem tesz nekünk szívességet azzal, hogy fizeti utánunk az adót.”

„Ezek lízingelt kocsik, öt év múlva lesznek kifizetve. Havonta 5000 złotyt (424 ezer forint) költök egészségbiztosítási prémiumra, de minek? Inkább magánrendelésre megyek! Meg tudom mutatni a számlákat, a műtéti papírokat, mindent… mert három évig meg kell őket őriznem. És maga szerint ez rendben van?”

Teljesen nyilvánvaló, hogy a főnök nem látja, hogy van kapcsolat az egészségügyi ellátás állapota és aközött, hogy ő és más, hozzá hasonló vállalkozók nem fizetik a hozzájárulást dolgozóik után. Az 5000 złoty prémium egészségbiztosítás egyébként azt jelenti, hogy havi 60 000 złotyt (kb. 5 millió forint) keres.

„És honnan szerezte meg a kollégám telefonszámát?”

„A felhőből...”

„Én meg azt gondolom, hogy valójában a helyi rendőrségen dolgozó ismerőse volt a forrás. És azt is tudom, hogy ezzel bajban lesz, mert a rendőrségi rendszerben lévő adatok felhasználása bűnténynek számít.”

„És különben is, minek ennyit parázni, miért kell mindenből nagy ügyet csinálni?”

Végül beleegyezik, hogy elmeséli a történetét, sőt, a varrodát is megmutatja, ha cserébe megígérjük, hogy az adataikat nem hozzuk nyilvánosságra.

A tulajdonos édesapja Pabianice egyik első vállalkozója volt: szöveteket gyártott és árult, és volt egy gombafarmja is. Ő építette a varrodát is és a házat is.

A jelenlegi tulajdonos, Maciej 18 éves korában kezdett önállóan dolgozni. A nyolcvanas évek végén egy kötödével indított. A varsói stadionnál pulóvereket árusítók számára gyártott pulcsikat. Elment Wrocławba és Łódźba, ahol becsődölt gyárak vezetőitől vásárolt nyersanyagot egy üveg vodkáért. Ekkor a mesélésbe bekapcsolódik felesége, Anna is. Visszaemlékezik az 1990-es évekre. Az iskolai gyakorlat után ide, a későbbi férje gyárába járt dolgozni. Akkoriban, ha egy ügyfél az ország másik végéből jött az áruért, néha hajnali kettőkor érkezett, mert onnan egyenesen a stadionhoz ment árulni. Szerinte akkoriban még kijárt a tisztelet az ügyfeleknek, ezért éjszaka is dolgozott, miközben két kisgyereket nevelt. A nappaliban, ahol beszélgetünk, akkoriban szövőgépek álltak. Szinte folyamatosan üzemeltek, a család pedig az emeleten élt. A kisfia a gépek között futkosott, itt nőtt fel a varrónők között. Amikor megérkezett egy ügyfél, az anyja valamelyik varrónő ölébe ültette, és kifutott átadni az árut.

Maciej mosolyogva emlékezik vissza: „Sokkal könnyebb volt a kilencvenes években. Először is, mindent, amit megvarrtál, el tudtál adni. Ha nem a hazai piacon, akkor keleten. Másodszor pedig, sok dolgozó volt. Könnyű volt varrónőt találni, mert a nagy üzemek kezdtek bezárni, és még az is előfordult, hogy maguktól jöttek munkát keresni a lányok.

Megvádolhat azzal, hogy túl keveset fizetek. Menjen csak el egy olcsóbb üzletláncba, és nézze meg, hogy mennyibe kerülnek a kínai meg a török termékek. Aztán gondolkodjon el rajta, hogy vajon hol klónozták azt a cuccot, és hogyan lehetséges, hogy egy póló 9 złoty (kb. 760 forint)? Miközben legalább 30 złotyért (kb. 2540 forint) el lehetne adni. Az adóhivatal mindent beenged. És ez ellen senki nem tiltakozik. Mi pedig az illegálisan gyártott kínai ruhákkal próbálunk versenyezni, de ilyen áron erre képtelenek vagyunk. Volt mostanában a Ptakban? Szinte alig találni lengyel terméket. Most az olasz hamisítványok dominálnak, amiket Nápoly meg Milánó mellett gyártanak. Migránsok varrják őket, az egész üzletet pedig a maffia felügyeli.”

Azt mondják, az egész család egységesen reggel hattól estig dolgozik. Amikor már nincsenek ott a varrónők, a zenerajongó Maciej bakelitlemezeket hallgat a nappaliban, általában a hetvenes évek rockterméséből választ, és közben éjfélig rendezi a megvarrott kosztümöket, levagdossa a kilógó cérnadarabokat.

Ezek után aztán egyik legnagyobb ügyfelükhöz, egy németországi hölgyhöz kerülnek a ruhák. Azt mondják, az ő megrendelései nélkül már évekkel ezelőtt bezárhattak volna. Maciejnek fogalma sincs, hogy ilyen esetben mi mást csinálhatna. Talán buszokat venne, és fuvarozó céget alapítana.

Tíz évvel ezelőtt 24 embert foglalkoztattak, mára csak tízen maradtak – beleértve a feleségét és a fiát. A család körbevezet a varrodán, megmutatják a varrógépeket, az anyagvágó termet, a raktárat, a présgépet, szövőgépet.

„Mindez harmincévnyi teljesítményünk. Mások sokkal többet értek el az elmúlt nyolc év alatt, csak azért, mert a PiS-esek.”

„De ez sem jogosít fel senkit arra, hogy lopjon a dolgozóitól és az államkincstártól.”

„De hát mi nem lopunk senkitől!”

„16,4 złotyt fizetnek egy óráért. Ez kevesebb, mint a minimálbér.”

„De hát ha van, aki ezt elfogadja?”

„Tárgyalási alapjuk sincs, hiszen a környéken mindenki ennyit fizet ezért a munkáért.”

„Ha ekkora tolvaj vagyok, akkor miért vannak olyan dolgozóim, akik már harminc éve kitartanak mellettem?” – Maciej kezd megint mérges lenni.

„Mert nincs hová menniük.”

„Ezek nem olyan idők. Egy képzett varrónő manapság értékesebb, mint a gyémánt. Könnyen odébbáll. Válogathat az ajánlatok között.”

Maciej beismeri, hogy néha kiabált a lányokra, mert lobbanékony ember. Ma viszont már udvariasan kell megkérdezni, hogy „Jola kisasszony, megtenné, hogy megcsinálja ezt vagy azt?” Mert ha nem így teszel, elfutnak a konkurenciához. Minimálbérre köt szerződést a varrónőkkel, a többit pedig kézbe kapják. Egy tapasztalt varrónő 4000 złoty (339 ezer forint) és 6000 złoty (509 ezer forint) közötti összeget visz haza. Mindegyikük tíz és ötven darab közötti mennyiséget varr meg egy nap alatt. Mivel a ruhadarabok elkészítési technikái és összetettségi fokozatai különbözők, más bér is jár a varrásukért: ez általában 1 és 10 złoty között mozog.

Maciejnek soha nem volt gondja a munkaügyi felügyelőkkel. Egyszer kiszálltak, persze be is jelentkeztek jó előre, de nem találtak semmit. Csak a dohányzásba kötöttek bele, azt mondták, hogy Maciejnak nem kéne bent dohányoznia, ha az nem engedélyezett.

Anna hozzáteszi, hogy a varrónők nincsenek rossz helyzetben, és ha rajtuk áll, akkor fizetésemelésre is számíthatnak. A csomagolóban dolgozó lányok végül is még náluk is kevesebbet keresnek, de nekik is összejön a 19-20 złotys (1696 forint) órabér.

De szerintük manapság már a dolgozók sem olyanok, mint régen. Egyikük nemrég részegen jött dolgozni, és össze is veszett a barátnőjével. Egy másik meg nimfomán, és mindig máshol jár az esze, folyton a futár érkezését várja. A csomagoló lányról meg ne is beszéljünk.

Végül Maciejt elkapja az őszinteségi roham, és bevallja: „Hát, ha így fizetjük őket, akkor végül is mit várunk, nem?”

—

Egyes szereplők neveit megváltoztattuk.

A cikk először a Gazeta Wyborcza című lengyel lapban jelent meg.

A cikk az Investigative Journalism for Europe (IJ4EU) alap támogatásával készült.