Van, ami sokkal többet jelent annál, mint csinálni egy filmet nuncsakuval vagy autós üldözéssel

Magyarországon született, Berlinben él, de Ausztrália nyugati partjáról jelentkezett be az interjúra Mundruczó Kornél, aki éppen akkor vágta a legújabb filmjét, a Place To Be (kb. Ahol lenni kell) című road movie-ját, amiben Ellen Burstyn és Taika Waititi – na meg egy csomó galamb – játsszák a főbb szerepeket. A Place To Be az idei velencei filmfesztiválon mutatkozik be, versenyen kívül.

Mundruczó a Jupiter holdja című, csodatevő menekültről szóló cannes-i versenyprogramban szereplő drámája után már nem készített filmet többet Magyarországon. Feleségével, a forgatókönyvíró Wéber Katával és gyerekeivel Berlinbe költözött, majd élt helyi színházi és a nemzetközi filmkészítési lehetőségekkel, még ha a nemzetközi lehetőségek nem is jöttek mindig össze. A Deeper című tengeralattjárós horrorfilmje egy mélytengeri szakadékba zuhant, amikor Bradley Cooper kiszállt belőle, de 2021-ben a Pieces Of A Woman című filmje a Netflixen landolt, a főszereplő Vanessa Kirbynek pedig Oscar-jelölést is hozott.

Mundruczó és Wéber idei filmje, az Amy Adams főszereplésével készített By The Sea (A tengernél) című kamaradrámának a premierje az idei berlini filmfesztivál versenyprogramjában volt, de a nemzetközi produkciókban nincsen megállás: a Place To Be után már készülhet a The Revolution According to Kamo (Kamo szerint a forradalom), a Grúziában, grúz színészekkel forgatott életrajzi film Sztálin fiatalkoráról, illetve a nemrég bejelentett erotikus thriller, a Pine Grove, amiben Kate Hudson és Ana De Armas játsszák a főszerepeket.

Ez így jó sok téma, és ha hozzávesszük az általa is vezetett Proton Színházat, a NER összeomlását, Nagy Ervin kulturális államtitkárságát, akkor már érthető, hogy miért beszélgettünk két külön alkalommal is online, hogy aztán még egy emailes köre is legyen ennek az interjúnak.

Nekem Rába Roland is hasonló, róla is nehéz eldönteni, hogy drámai vagy komikus színész. Hollywoodban van egy nagyon erős hierarchia, hogy ki mit játszik, ki kivel játszik, ez mindig egy őrületes matek. Amikor azt kell mérlegelni, hogy el tudsz-e hívni egy A kategóriás komikus színészt, és megnézni egy drámai szerepben, vagy tudsz egy B vagy C kategóriás drámai színészt hozni, aki nincsen egy fajsúlyban a főszereplőddel, legyen szó Amy Adamsről vagy Ellen Burstynről, akkor az a jobb találkozás, ha valaki a saját zsánerén belül ugyanakkora. Eddig ez visszaigazolódott. Amúgy sem szeretem, amikor egy drámai szerepben nagyon érzed a drámát. Azt szeretem, ha a játék stílusa könnyedebb, ha a drámai súly és a színjáték súlya nem illusztrálják, hanem felerősítik egymást, mivel egymás ellenébe mennek. Robin Williams nagyon jó példa, elképesztően jó nézni drámai szerepekben is, mert a játékában van valami könnyedség, amivel még el is mélyíti ezeket a szerepeket.

Abszolút követem, de szívesen is csinálnék, Petrányi Vikit is forszírozom, hogy jó lenne csinálni. Nyelvi korlátaim vannak. Nem tudom, hogy melyik nyelven tudnék jó vígjátékot csinálni. Értem-e vagy ismerem-e annyira az amerikai humort, hogy amerikai vígjátékot tudjak készíteni. Magyarországon a mostani filmekben nagyon a gatyaletolós humor megy. Amerikában vannak érdekesebbek, de nem tudom, hogy bennem megvan-e ennek a belső nyelvi humora, amit elég autentikusan tudnék irányítani. Mint dolog, nagyon szeretem. Színházban sokkal humorosabb is tudok lenni, mint filmben, főleg magyar színházban, mert ott rengeteg nyelvi humor fel tud szabadulni.

Jó vígjátékot csinálni nagyon nehéz. Ez is olyan, hogy az ember elkezd idősödni, és elkezd értékelni olyan műfajú dolgokat, ami nem az övé. Egy ausztrál rendező készítette a Doktor Szöszit. Egy közös ismerősön keresztül elmentünk itt Melbourne-ben egy közös vacsorára, és kiderült, hogy számára az hiányzik, hogy én filmfesztiválokra járok. Én meg mondtam neki, hogy nekem meg az a nagy dolog, hogy megrendezte a Doktor Szöszit és azt ennyi ember látta. Nincs olyan hét, hogy ne vetítenék legalább hetente egyszer az ország összes televíziójának egyikén. Ez olyan, amit a legnagyobbak George Cukor, Ernst Lubitsch, Molnár Ferenc, Ödön von Horváth tudtak. Ez a kulturális örökség megvan nekünk, de valahogy mégis gatyaletolás lett belőle mára.

Nagyon különböző módon zajlik. Magyarországon van a finanszírozásnak egy hosszú, két-három éves átfutási ideje, főleg ha koprodukcióról van szó. Amerikában ez úgy néz ki, hogy általában a színészek jelenléte finanszírozza a filmeket. Kivéve, ha full zsáner vagy, akciófilmbe vagy horrorfilmbe nem kellenek akkora sztárok, ott maga a műfaj finanszírozódik. Nekem is nagyon különböző élményeim vannak, például Deeperrel, amikor két évet vártunk Bradley Cooperre, majd négy héttel a forgatás előtt kilépett. Azután mindenkinek elküldtük a forgatókönyvet, de sajnos mindenki visszadobta. Két és fél év komplett kuka volt az életemből. Ez is egy változat. Az is, hogy amikor az At The Sea forgatókönyvét írtuk, Amy Adamsre gondoltunk. Elküldtük neki, és három hét múlva elvállalta. Két hónap múlva pedig megvolt a pénz rá. De például a Pieces Of A Womannek sem Vanessa Kirby lett volna a főszereplője, megközelítőleg sem. Ott is volt, aki már elvállalta, de lemondta. Ha megvan a szereposztás, és megvan a szkript, akkor onnantól finanszírozódik. Azt is hozzá kell tennem, hogy a rendező közel nem annyira fontos mint a szereposztás. Ez is egy európai úri muri, hogy a rendező a fontos.

Igen, ez tényleg egy produceri rendszer. Ő vállalja a valós kockázatot a finanszírozásért. Ez valós kockázat, nem európai kockázat. A valós kockázat azt jelenti, hogy elbukhatod a pénzt. Ha elbukod a pénzt, akkor nem leszel producer. Sokkal kegyetlenebb rendszer ez annak, aki az európaiban szocializálódott.

Ez egy érdekes kérdés, nagyon különböző élményeim vannak. A Bradley Cooper-filmnél az MGM-nek dolgoztam. A zsúfolt szoba című sorozatot az Apple-nek készítettem. Ezek klasszikus stúdióélmények, amikor az ember egy csavar a rendszerben, semmi egyéb. Mindent a pénz értékel a végén. Ami nem csinál pénzt, az nincs, akkor se, ha jó. Ami jó – akár A brutalista vagy a Fehér éjszakák, amiket a Protonnal gyártottunk –, annak is pénzt kell hoznia a végén. Ha valami csak jó, de nem hoz pénzt, az nem jó. Az nincs. A pénz Amerikában nem kizárólag értékmérő, hanem morál. Ez egy óriási különbség a két kultúra között. Akkor is, ha látszatra nagyon hasonlóak, csúnya szóval élve, fehér demokráciákról beszélünk. Mégis nagyon különböző az, hogy mi számít morálnak.

Kibékíthetetlen. De mindegyikben van nagyon jó. Az amerikai rendszer után az ember nagyon elkezdi értékelni az európai rendszert, de másfelől kialakul egy olyan mechanizmus, amiben azt is értékeli, hogy arra az egy dologra nagyon oda kell figyelni, nagyon meg kell becsülni. Mert akkor van következő, ha ez jó. A végén pedig mindez a nézők elé jut. Művészként nagy kérdés, hogy mennyire a saját lelkéért, meggyőződéséért, ihletéért dolgozik az ember, hiszen csak így tud autentikus művészetet létrehozni. De a végén meg kell szólítania a nézőket. Nekem volt egy érzésem negyvenéves koromban, hogy tényleg létezik egy művészfilmes sarok, egy nagyon szép és inspiráló elitista gettó, amiben az ember pontosan tudja a helyét, és pontosan tudja, hogy mennyi emberhez tud szólni. Ez egy nagyon limitált közeg. Ösztönös érzés volt, amikor azt éreztem, hogy ezt szét akarom feszíteni. Nem éreztem magamban azt, hogy még negyven évig az életemben ugyanazokhoz az elitet képviselő emberekhez beszéljek, pont ugyanúgy. Fontos volt ez a találkozás a közönséggel. Mind a Fehér istennel, mind a Jupiter holdjával, vagy főleg a Pieces…-szel sokkal szélesebb közönséghez jutottam el, ami jó érzés. Manapság persze már kevésbé fontos.

Inkább volt bennem egy unalom. Azt éreztem, hogy meg tudom csinálni, de nem okoz elég örömet, és nem elég őszintén fakad belőlem. És persze ez egy midlife crisis is. A midlife crisist mindig alulértékelik, mintha nem létezne. Nagyon sok kortárs probléma van fiataloknak, amivel foglalkozhatnak, és aztán van a másik fontos probléma, amikor szembenézünk az elmúlással. De közte van a nagy része az életnek. Annak a nagy résznek pedig vannak mély és méltó kihívásai. Amikor filmesként nem politikai nyomás alatt vagy, vagy rendezőként nem társadalomkritikát akarsz létrehozni, ezt mind kiveszed a képletből, akkor marad egy nagyon emberi dolog. Azt érzed, hogy a dolgaid megvannak, és még nagyon sok van hátra. Mi hajt tovább? Ez egy létező kérdés, amit mindenkinek meg kell válaszolnia különben deficittel kanyarodik rá az elmúlás megtapasztalására. Remélem, a magyar társadalom is eljut oda, hogy meg tudja válaszolni az életközepi nagy kérdéseket, és nem lesz egy folyamatos nyomás rajta. A nyomás szörnyű, de folyamatosan értelmet is ad az életnek. A NER-ben ezt sokan megtapasztaltuk. A művészet nagyon érdekes területe volt a magyar valóságnak a NER alatt. De ha nincs nyomás, akkor mi van?

Hónapokkal ezelőtt jött egy felkérés. Ezt a szkriptet elküldték nekem, hogy olvassam el. Én már nagyon régóta próbálom ezeket teljesen visszautasítani, hogy nem akarok olvasni idegen szkripteket. De maga az ügynökség hívott fel, hogy ezt – de ezt tényleg – olvassam el. Amikor elolvastam, abban tényleg láttam azt a potenciált, ami remélem, hogy sikeresen ki fog belőle derülni, hogy miért jó.

Ez egy negatív fejlődéstörténet. Rám nagyon nagy hatással van Vlagyimir Szorokin író, két művével is foglalkoztam. A könyveit nagyon szeretem, de őt magát is, volt szerencsém megismerni, és megmártózni a gondolataiban. Benne van ez is, de a saját gyerekkori, megfogalmazhatatlan élményem is az orosz kultúrával, filmmel, festményekkel, zenével.

De mindezek felett nagyon emlékeztet a NER 16 évére. Hogy honnan indulsz, ki vagy, mit akarsz, mit ígértél, és mi lesz belőle. És hogy ez két dolog olyan távol tud lenni egymástól, hogy azt az indulásnál nem is lehet elképzelni. Ez a nézőpontja ennek az adaptációnak: a két fiatal tényleg egészen mást akar a film elején, mint amit a végén.

Ez egy teljesen grúz film, amiből kiszállt a grúz állam. A forgatókönyvet még Pawel Pawlikowski írta a 2000-es évek elején, a lengyel fekete-fehér korszaka előtt, de a film nem készült el. Egy producer barátunk megvásárolta a szkriptet, és megkérdezett minket, hogy van-e kedvünk megcsinálni. Angolul akarta, és akkor azt mondtuk Petrányi Viktóriával, hogy biztos, hogy nem akarunk angol nyelven Sztálinról forgatni. Tőlem a Csernobil sorozat is nagyon távol állt, és egyáltalán az fajta nagyképű nyugati szemlélet, hogy a Szovjetunióban mindenki bugris, bunkó, és csak a legsötétebb sötétség van jelen. Valahogy nem ilyenek az emlékeim gyerekkoromból.

Akkor úgy éltem meg, hogy ugyan egy nagyon bezárt és nagyon manipulatív társadalmi berendezkedés, de van benne valami futurisztikus, és az ideológia amiből született meg végképp nagyon futurisztikus, egyenlőségelvű, és előremutató. Ami lett belőle, az meg nem az. A producerek aztán átbeszélték, és arra jutottak, hogy lenne kedvük megcsinálni grúzul. Ekkor volt az, hogy Grúzia megint nagyon Oroszország irányába fordult, ez a történet pedig egyáltalán nem dicsőíti Sztálint. Végül egy szürreális konstrukció, francia–német–lengyel–svéd–magyar koprodukció lett belőle – amit grúz nyelven forgatunk.

Igen, de legfőképp azért, mert megváltozott az elmúlt húsz évben a történelemszemlélet, sokkal többet tudunk erről az időszakról. Mi nem emelkedünk a Ridley Scott-i magasságba, ahol tök mindegy Napóleon történelmi valósága, majd a rendező elmondja, hogy ki volt Napóleon. Fontos szempont volt, hogy történelmileg helyes legyen, de a legfontosabb a szerkezete: hogy ezt a legjobb barátján keresztül meséljük el, és ez a barátja az, aki először öl az ő megbízásából, és először esik áldozatul az ő megbízásából. Ez már az eredeti forgatókönyvben is nagyon megkapó volt.

Egy grúz színész. A film Kamóról szól, Sztálin legjobb barátjáról, ők ketten a főszereplők. Grúzok fogják alakítani őket.

Nagyon érdekes kérdés, hogy honnan számoljuk a NER-t. Nekem a NER nemcsak az utóbbi 16 év, hanem az a plusz négy év szocialisták, plusz négy év Fidesz még. Mintha az egész még ‘98-ban kezdődött volna el. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez az új magyar világ mit fog kezdeni ezzel a hirtelen jött szabadsággal. Ez egy nulla pillanat. Teljesen euforikus érzés. Méltó és ritka lehetőség az ország újragondolására.

Nem akarok próféta lenni a saját hazámban, ami nem is lehetek. De mindig az volt az érzésem a Tisza megjelenése előtt, hogy a változás lehetetlen és az ellenzék teljesen menthetetlen. Az utóbbi két év hirtelen jött fordulata nagyon jól visszaigazolta az érzést, hogy egy új Magyarországra van szükség, nem pedig a régi újragombolására. Tudom, hogy ezek nem szimpatikus mondatok, de szerintem ennek az új világnak nem ugyanolyannak kell lennie, mint a 90-es éveknek. Nagyon remélem, hogy ez a gondolatváltás meg fog történni. Nagyon tiszteletreméltónak tartottam a Tisza Párt részéről, hogy az a politikai küzdelem, amit felvállaltak, az egy nagyon kortárs, előremutató 21. századi, nyugati, tehát versenyalapú gondolaton alapult.

Ez a váltás a keletről nyugat felé a kultúrában nem történt meg az elmúlt 25 évben. Hogy ez meg fog-e történni, azt nem tudom, mert ha ugyanazt a berendezkedést keressük, ami ezt az úgynevezett kultúrakészítést és finanszírozást még mindig keleten tartja, az vissza fogja húzni az országot. A NER alatt, amikor a kultúra finanszírozása nagy bajban volt, elkezdődött egy olyan gondolkodás, ami sokkal inkább egy nyugat-európai művészet és kultúrafelfogás-élményt keltette. Az most a kérdés, hogy ez folytatható-e úgy is, ha megjelenik az állami finanszírozás.

Nagyon jó, hogy az utóbbi pár évben megszületett egy finanszírozás nélküli politikai művészet Magyarországon, egy anti-NER művészet. Érdekes, hogy egy kulturálisan nagyon gazdag négy-öt éven vagyunk túl, ami egy erős válasz volt a rendszerre. De nagyon fontos dolog, hogy az új világban legyen szembenézés az elmúlt húsz évvel minden oldal részéről. A baloldal bukása után ez nem történt meg, talán ezért is szűnt meg. A jobboldalon meg sem kezdődött.

Nem igazán. Azt nem mondom, hogy teljesen nem, mert van egy-két ember, akivel beszélek, de nem, valójában nem keresett meg senki.

Nagy Ervin őszintén közeli barátom főiskola óta, tényleg személyes viszonyt ápolunk amiatt, amiket együtt átéltünk, de egyáltalán nem hívott fel irányítottan kultúrpolitikáról beszélni. Rendszeres beszélgetések ugyan voltak köztünk, de mind a választások előtt.

Én is a derékba tört generáció tagja vagyok, aki az angol nyelvű filmben találta meg a kiutat. De van egy generáció, aki el se kezdhette a szakmát. Szerintem kötelessége a kultúrafinanszírozásnak valahogyan helyzetbe hozni az el nem indult generációt. A NER alatt a Proton Cinemával finanszíroztuk Reisz Gábor, Kárpáti György Mór, Kis Hajni, Vermes Dorka filmjeit. Kifejezetten odafigyeltünk arra, hogy ezzel foglalkozzunk, mert lehetetlen lett volna, hogy nem indul el egy filmes generáció Magyarországon.

Nézzük meg, hogy túléli, mert tényleg nagy bajban van. A színházzal kapcsolatban hónapról hónapra megy a tűzoltás, masszív mínuszokba megy a dolog azért, hogy fenntartható legyen ez a nagyon pici szerkezet, ami van. Büki Dóra állhatatos munkáját dicséri, hogy még életben van és számolnak velünk külföldön. Azt hiszem, hogy nagyon fontos dolog lesz a türelem ebben az új rendszerben. Ha a kereteket túl hirtelen, rosszul határozzák meg, ha az lesz a cél, hogy minden legyen gyorsan ugyanaz, mint ‘98-ban, az nem fog segíteni.

A független színházakat valahogy úgy csinálták ki, hogy mindenkinek minden oldalról lehetetlen legyen tisztességesnek maradni. Ott van egy nagy morális válság is. A pénzek elosztói függetlenek voltak, de az állam annyira csökkentette a pénzt, hogy azt méltatlan volt elosztani. Ha mondjuk mostantól a pénz több lesz, de ugyanazok az emberek osztják, az nem biztos, hogy morálisan működni fog. Tehát türelmesnek kell lenni, miközben hónapról hónapra csak növekednek a mínuszok.

Az én színházam nem könnyű, mert én nem vagyok ez a három székkel csodát művelő rendezőtípus. Mondhatnám, hogy piaci alapon is tudott működni független színház, lásd Pintér Béláékat, de ez nem helyes. Most láttam neten olyan baloldali újságírót, akik nagy kinyilatkoztatással mondta, hogy mennyire jó, hogy a kultúra nem volt finanszírozva. Ez egy masszív ostobaság. Az idei cannes-i filmfesztiválon nagyon erős kelet-európai dominancia volt. Mindegyik film koprodukció volt. A koprodukció nem csupán azt, jelenti, hogy pénzt kapsz egy másik országtól. Hanem azt is, hogy abban az adott országban bemutatód, forgalmazásod van. Ez egy jó rendszer, amit Magyarországon Andy Vajna nyírt ki.

Vajna stúdiókban gondolkodott. Én, az állam vagyok a Warner Brothers. Én nem akarok senkit, egyedül akarom eladni, nem akarok a Paramounttal, a Sonyval együttműködni. Egyáltalán nem értette az európai koprodukciós dolgot. Vajna megítélése nagyon felemás, mert ő egy valós filmkészítő, egy valós szakember volt. Amit ő tett a magyar filmért, az elévülhetetlen. Egyáltalán az, hogy ma Budapest egy filmfőváros, az elképesztő, és az az ő víziója volt, és ezt nem lehet tőle elvenni. Az európai koprodukciókat utálta, mert azt szerette, ha minden az övé.

Abszolút, ez is meg a Fehér isten, ami mély kritikája volt a rendszernek, és többségi állami finanszírozásból készült. El tudod ezt képzelni Káel Csaba alatt? Geréb Ágnes ihlette a Pieces Of A Woman bizonyos részeit, és arra már ezért nem kapott támogatást. Voltak témák, amik át tudtak slisszanni, de most már nem tudjuk elkerülni, hogy kimondjuk: volt egy irányított politikai szűrés.

Igen, a suli ott van a gyerekeknek, a Proton Budapesten, a filmek meg ott, ahol éppen vannak. Valójában azt gondolom, hogy én sose szakadtam el annyira Magyarországtól, mint amennyire azt gondolták rólam. A berlini lehetőségek egy jó pillanatban jöttek, az Operában és a Volksbühnében. A színházban olyan szerződésem volt, hogy három darabot kellett öt év alatt színpadra állítani. Felülök a villamosra, elmegyek a munkahelyemre, majd visszamegyek a villamossal, és a saját ágyamban alszom egy munkanap után. Ez Budapesten egy idő után nem történt meg.

Nagyon nagy örömmel töltött el, hogy elindult egy edukációs folyamat, és azok a mondatok hangzottak el, ahogy a Fideszt látni és láttatni kell, és onnantól azt érezted, hogy igen, innentől kezdve fel lehet venni a kesztyűt, és be lehet menni a ringbe. Ami egy évtizedig meg sem történt. Ilyen értelemben én azt hiszem, elég német lettem ebben a nyolc évben, hogy nem az érzéseim irányították a gondolkodásomat, hanem az, hogy mi az a teljesítmény, amit látok. Azt láttam, hogy Magyar Péter és stábja vagy a szabad sajtó elképesztő munkát raktak ebbe.

Nemrég elindítottuk a folyamatot, hogy legyen német állampolgárságunk. A félelem miatt, hogy nehogy elveszítsük az EU-s útlevelet. Ez a félelem most megszűnt. Kérdés, hogy akarom-e ezt a folyamatot folytatni, mert most eléggé biztosítva látom, hogy Magyarország az EU-ban marad. Két éve ezt még nem láttam.

Az állampolgársághoz állampolgári ismeretekből kell vizsgázni. Meg kell tanulni 330 kérdést, amiből a tesztet írod. A kérdések között vannak nagyon egyszerűek, például hogy hány felesége lehet Németországban egy embernek. De egészen odáig elmegy, hogy mi a demokrácia vagy az állam alapstruktúrája. Amikor tanultam, akkor jöttem rá, hogy én ebből csak azt tudom, amit a sajtóból tudok. Ezt soha nem tanultam iskolában. Nem tanultuk meg, hogyan működik a bíróság, hogyan működik a parlament, hogyan működik az elnöki palota. Lannert Juditnak üzenem: amennyiben felvilágosult, a demokráciát értő és védő ifjúságot kívánunk az országnak, akkor ebből érettségi tételt kell csinálni.

Ebben a felkészülésben is olyan ismeretekre lehet szert tenni, ami nem egyszerűen azt tanítja meg, hogy mik azok az értékek, amit egy állam véd. Azt is megtanulod, hogy állampolgárként mit tudsz tenni ahhoz, hogy megvédd a demokráciát és megvédd a saját szabadságodat. Nagyon érdekes volt magamra reflektálni ebben, hogy én magam sem tudom pontosan, nem tudom kongatni a harangot, ha kezd valami félremenni. Annyira röhögtünk a tanárnővel, akivel tanultam, hogy na, igen, az A válasz a jó, de a B válasz az a NER Magyarország.

Tervezünk egy filmet a Szőlő utcáról. Ez még távlati terv, de még a botrány előtt kezdtünk el fejleszteni egy történetet, amiben a politika és a gyermekprostitúció összeér. Még évekkel ezelőtt született meg egy ötlet, amit aztán a Szőlő utca százszorosan realizált. Kihívás lesz erről az esetről ilyen értelemben politikai krimit csinálni.

Valahogy el kell indulnia. Szembe kell nézni azzal, hogy ez az ország min ment keresztül, milyen döntéseket hoztunk, és milyen deformációt okoztak ezek a társadalomban. Ennek a tökéletes kibeszélési helye a kultúra.

Igen, ez volt, van is valamennyire, de én ettől eltávolodtam. Ez egy másik foglalkozás. Máshova kell tegyed magadba az adott anyaghoz való viszonyodat. Ez A zsúfolt szoba készítésekor számomra nagyon tisztán kiderült. Őrült luxi állás az Apple-nek dolgozni, de a mű nem a tied, nem tud a tied lenni. Úgy is gondolok rá, hogy nem az enyém. A sorozat után jött rengeteg megkeresés, nagyok is. Azokat már örömmel mondtam le, mert éreztem hogy ezek engem nem érdekelnek, és a valóságban lecsúsznak a filmográfia legaljára. Számomra az sokkal nagyobb dolog, ha sikerül saját anyagot csinálni, mint elvállalni egy stúdiómunkát. Ilyen közepes stúdiómunkából biztos, hogy nagyon sokat meg tudnék kapni.

De az iszonyú sokat jelent nekem, hogy a saját anyagot addig viszem, hogy kapjon finanszírozást, elvállalja a színész, létrejöjjön, és a 93 éves Ellen Burstynnek adjak egy főszerepet valamiben, ami lehet, hogy az utolsó filmje. Iszonyú sokat. Sokkal többet, mint csinálni egy filmet nuncsakuval vagy autós üldözéssel. Nemrég voltunk nyaralni Olaszországban. Este kilenckor bekapcsoltuk az olasz tévét, és a Fehér isten ment olasz szinkronnal. Annyira jó érzés volt. Egy rossz tévén egy közepes szállodában ment olaszul a filmem, és arra gondoltam, hogy ezt most emberek nézik ebben az országban. Ez adott valamit.