Lengyelországban minden gyerek kap egy könyvet, amikor megszületik, a holland tantermekben felsősök olvasnak fel az alsó tagozatosoknak a számukra kedves művekből egy-egy részletet, Portugáliában mindegyik diáknak vinnie kell magával egy olvasmányt a tankönyvein felül, és találni rá időt, hogy pár oldalnyit haladjon vele. Budapesten pedig? Budapesten a kötelező olvasmányok listájáról rendeznek jó ideje vitaesteket.
Csütörtökön a CEU Bibó István szakkollégiuma szervezett panelbeszélgetést, amelyen jó gyakorlatokról, örömolvasásról, a részvételiség fontosságáról, illetve a közös történetekben rejlő erőről is szó esett. Abban egyetértettek a meghívottak, hogy nagy a baj, ezért az olvasás tanításának rendszerszintű újragondolására van szükség, hogy a kortársaknak nagyobb szerepet kellene szánni és hogy elengedhetetlen az empátia, a kütyük szerepéről és az olvasásnépszerűsítés társadalmasításáról azonban volt köztük némi vita.
Első ének, Odüsszeia
Azok közé tartozom, akik jó ideig végigolvastak becsülettel valahány kötelezőt. Számos szöveget persze ma már nehéz lenne felidéznem, és nemcsak amiatt, mert régen voltam gimis, hanem mert jórészt párhuzamos maradtam velük. Kevéssé érintettek meg a történetek, az órákon pedig nem volt sajnos arra mód, hogy érdemben megvitassuk az olvasottakat. Akárhogy is, a kötelezők ritmust adtak a nyári délutánoknak annak idején. Egyszer viszont befürödtem rendesen. Május vége volt, orgonaillat, hívogatott a nyári szünet, én pedig annyit írtam csak fel a csíkos füzetembe, hogy a szeptemberre kirótt penzumban szerepel a huszonnégy éneken, és összesen 12 110 hexameteren át kanyargó Odüsszeia. Szeptemberben kiderült, hogy csak az eposz elejéről meg néhány másik énekből kellett volna pár szakasz, de akkor mindegy volt már teljesen, hiszen az orromban éreztem a könyvtári megsárgult és kissé viaszos lapok illatát, az agyam pedig rég a klasszikus versmérték szerint kattogott.
Csakis a figyelmetlenségemnek köszönhetem, hogy tizenévesen végigolvastam az Odüsszeiát, és ha a cselekmény minden egyes részletét ugyanúgy nem tudnám felidézni, ahogy az Egri csillagokból sem a török mozsárágyúk kaliberét vagy Eugène de Rastignac öltözködési szokásait a Goriot apó fejezeteiből, de meggyőződésem, hogy az elolvasásukra szánt órák mégsem teltek feleslegesen. Ráadásul megvannak róluk valahol az olvasónaplószerű feljegyzéseim. És persze, ha hencegésként olvasta volna bárki az eddigieket, mindehhez az a számtalan hiány is hozzátartozik, amiket nem olvastam el azóta sem az Íliásztól az Ulyssesig.
Amikor a Nádor utca felé tartottam, hogy végighallgassam a CEU kötelező olvasmányokról szóló vitaestjét, eszembe jutottak az aláhuzigált könyvtári példányok, amiktől a frász kerülgetett, mert óhatatlanul irányították az olvasás fókuszát, eszembe jutott, mennyire irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik hagyták a francba a nyári olvasást, eszembe jutottak a Kötelezők röviden szétjegyzetelt példányai is és eszembe jutottak a Duna Televízió kora esti műsorsávjában elcsíphető Jókai-adaptációk fáklyával világított jelenetei. És persze eszembe jutottak a köz-, illetve a felsőoktatásban dolgozó barátaimtól hallott történetek, hogy mennyire mást jelent a kötelező olvasmány a 2020-as évek diákjainak, mint amit nekünk jelentett az ezredforduló körül.
Kötelezőkről, röviden
A kötelező olvasmányokról, amelyekre vonatkozóan a 2020-as Nemzeti alaptanterv, illetve a kerettantervek fogalmaznak meg ajánlásokat, hogy az iskolánkénti helyi tantervek konkretizálják ezeket, hozzám hasonlóan szinte mindenkinek markáns véleménye van. A szabályozás megkülönbözteti a közösen feldolgozott műveket, az önálló otthoni olvasásra javasoltakat és a pedagógus által választható tételeket. Így elvben egységes elvek mellett is lehetséges a differenciálás.
Az viszont ettől függetlenül kétségkívül fontos vita, hogy vajon ezeket a száz-, ötszáz-, többezer éves szövegeket tényleg páratlan kulturális kincsekként értékelik-e a tizenévesek, vagy pedig épphogy elállják a valódi, befogadható és átélhető olvasmányélmények elől az utat.
Összetartozás-tudat vagy össztársadalmi trauma?
Lannert Judit szerdán jelentette be, hogy az év végére elkészítik a magyar oktatás stratégiáját, és ha innen nézem, a kötelező olvasmányok körül gravitáló panelbeszélgetésre a csütörtöknél alkalmasabb időpontot keresve sem találhattak volna a szervezők.
A CEU Bibó István Szabadegyetem őszi szemeszterének első vitáján
- Berg Judit József Attila-díjas író, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium irodalomért és közművelődésért felelős helyettes államtitkára,
- Fábián László, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium magyar nyelv és irodalom, valamint mozgóképkultúra és médiaismeret szakos vezetőtanára és a HUBBY (azaz a Magyar Gyerekkönyv Fórum) megbízott elnöke,
- Pintér Borbála, az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének adjunktusa és a Toldy Ferenc Gimnázium tanára,
- valamint Pompor Zoltán, a Magyar Olvasástársaság elnöke, illetve a KRE oktatója vettek részt
- és Fenyő D. György a Magyartanárok Egyesületének alelnöke és az ELTE Radnóti Gyakorló Gimnáziumának tanára moderált.
Fenyő D. először azt a kérdést tette fel, hogy a kötelező olvasmányok vajon miért váltanak ki ekkora érdeklődést az egész társadalomban. Pompor Zoltán szerint a kötelezők sorsközösséget kovácsolnak az olvasók között, hiszen ezek azok a szövegek, amikkel elméletileg mindenki találkozott. Úgy fogalmazott, vannak olyan hangok, amelyek szerint a kötelező olvasmányok sora össztársadalmi trauma, a velük kapcsolatos érdeklődés pedig talán amiatt széles körű, mert azt várjuk közösen, hogy ennek a kollektív élménynek mégis jó vége legyen. Neki egyébként, tette hozzá, a kötelező olvasmányok nem jelentettek negatív a tapasztalatot.
Berg Judit is azt hangsúlyozta, hogy kötelező-ügyben mindannyian érintettek vagyunk. Hozzátette, szülőként látja, hogy mekkora ellenállást vált ki az a szöveg, ami egy-két nemzedékkel korábban még élményt jelenthetett. Pintér Borbála kiemelte, hogy a kötelezők egyfajta romantikus összetartozás-tudatot képesek megképezni az olvasók között. A kőszívű ember fiainak példáját hozva azt mondta: a nagyszüleinkkel együtt mi is a Baradlay családnak drukkoltunk, ugyanakkor hangot adott annak is: van benne némi kétely azt illetően, hogy tényleg csak nekik lehet-e drukkolni. Ezzel arra utalt, hogy számos más, frissebb szövegnek is juthatna hely a kánonban Jókai mellett.
Fábián László azt mondta, az utóbbi időben ez a kérdés olyan mértékben átideologizált, hogy számára az önmagában felszabadító, hogy ezen az estén nem politikai mederben zajlik majd a beszélgetés. A kötelezők körüli vita népszerűségének okaként pedig azt emelte ki, hogy azok számára is látszik szerinte, hogy baj van, akiket nem közvetlenül érint a dolog.
Sokszor a családban kezdődik a baj
Fenyő D. ezután azt kérdezte, hol a leginkább nagy a baj? Az alsó-, a felső tagozaton vagy középiskolában? Fábián László a saját gyerekein azt látja, az első négy évben nem vészes a helyzet, a felső tagozaton viszont kiütköznek már a problémák, köztük az is, hogy nincs elég szaktanár. De a tankönyvekbe pillantva is elég komoly szerinte a slamasztika. Hozzátette, hogy nem minden esetben az intézmény a hibás, sokszor már a családban kezdődik a baj, mert ahol nincsenek könyvek a polcon, és ahol elmaradnak az esti mesék, ott eleve nem alakul ki a könyvekkel kapcsolatos kíváncsiság.
Berg Judit egyetértett vele. Azt mondta, számos családból úgy jutnak el az iskolába a gyerekek, hogy nem tudnak koncentrálni, illetve elmélyülten figyelni egy pár percnél hosszabb szövegre. Az előző húsz évben íróként sok iskolában járt, és a tapasztalatai szerint az alsó tagozatosok még rávehetők az olvasásra, a felsősöknél azonban átveszik a hatalmat a kütyük. A fő kérdés tehát szerinte az, hogy alsóban sikerült-e megszerettetni a diákokkal az olvasást, illetve eljuttatni őket arra a szintre, hogy ne szenvedés, hanem élmény legyen nekik.
Ezen a ponton némi nézetkülönbség látszott kirajzolódni a panelbeszélgetés résztvevői között. Pintér Borbála azt mondta ugyanis, hogy a kütyü sem egyértelműen ellenség, kivált a felső tagozatosok számára. Ő inkább az olvasást és a világhoz kapcsolódást lehetővé tevő felületként gondol a mobiltelefonokra és a tabletekre ehelyett, mire Fábián László közbevetette, hogy számos kutatás szerint nem ugyanolyan mélységű és hatékonyságú a képernyőn való olvasás, mint amikor könyvet olvasunk. Pompor Zoltán azt a szempontot dobta be, hogy mivel napjainkban minden ötödik európai napi szinten szövegértési problémákkal szembesül, emiatt nehezen érvényesül a szövegalapú világban, ami bennünket körbevesz, szerinte a legfontosabb, hogy minden gyerek mindennap olvasson valami módon, valamit. Portugáliában, mondta, az a rutin, hogy minden diáknak vinnie kell magával valami olvasmányt a tankönyvein felül, és a nap folyamán találni rá időt, hogy haladjon vele, ha csak pár oldalnyit is. Pompor aláhúzta, hogy a pedagógus személye is az olvasás megszerettetésének fontos faktora. Szerinte, ha a tanár azt tudja tükrözni, hogy olvasni jó, érdemes, akkor nyert ügyünk van.
A legelső végigolvasott kötet
Berg Judit beszámolt róla, hogy az író-olvasó találkozói során sok gyereket kérdezett arról, miért nem olvasnak. A három legtipikusabb válasz:
- nincs rá idő,
- nehéz
- vagy unalmas az olvasás.
Az utóbbi kettő szerinte összefügg. Úgy vélte, ha valaki az életkorának megfelelő könyvekkel találkozik, akkor könnyebb az olvasás nehézségével megbirkóznia, és ezzel talán az olvasás során tapasztalt unalmat is legyőzheti. Szerinte már alsó tagozatban a kortárs szövegek lennének erre megfelelők, hiszen a mai gyerekek számára érthető élethelyzeteket ábrázolnak, és ha jól vannak megírva, akkor az ő nyelvükön szólalnak meg. Pintér Borbála egyetértett, és azt hangsúlyozta, elsősorban az olvasás élményszerűségét kellene megismertetni a legfiatalabbakkal, erre pedig később építhető a klasszikusok olvasása is.
Az alsó tagozatosoknak adható szerzők között felmerült Lázár Ervin és Janikovszky Éva neve, és ezen a ponton hangzott el az este leginkább szimptomatikus története. Pompor idézte fel, hogy a MATE Neveléstudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docenséhez, a Magyar Olvasástársaság alelnökéhez, Gombos Péter olvasáskutatóhoz az egyik egyetemi előadása után azzal somfordált oda egy pedagógia szakos hallgató, hogy neki eddig egyetlen könyvet sem sikerült végigolvasnia, és hogy ajánlana-e esetleg egyet, amin elkezdheti. Gombos a Szegény Dzsoni és Árnikát javasolta, ami remek tapasztalat volt a hallgatónak, és kérte a következőt. És bár bizonyos szemszögből nézve ez happy endként is olvasható, nekem azért eszembe jutottak a padsorokban ülő többiek, akik közül lehet, hogy nem volt olyan bátor mindenki, mint a szóban forgó diák.
Újratervezés
A panelbeszélgetés több résztvevője is kiemelte a személyes találkozás fontosságát. Pintér Borbála kiemelte, hogy tapasztalata szerint a diákoknak roppant nagy élmény, hogy az író él, illetve hogy nem csak férfi lehet. Berg Judit azt mondta, a helyettes államtitkárság egy, a társadalom minden rétegéhez eljuttatni kívánt olvasásnépszerűsítő program kidolgozásán dolgozik. A munka során előremutató beszélgetéseket folytattak az oktatási minisztériummal is. Úgy fogalmazott, határozott szándékot lát rá a kormány részéről, hogy felülvizsgálják a jelenlegi kötelező olvasmányok listáját és arra is, hogy nagyobb teret adjanak a kortárs irodalomnak ezen a területen.
Berg szerint egyáltalán nem biztos, hogy végig kell olvasni a kötelező olvasmányokat. Az viszont fontos, hogy a klasszikusokból legalább egy részletet ismerjen meg minden diák. A helyettes államtitkár egyaránt lényegesnek tartja továbbá az iskolai közös feldolgozást és azt, hogy kapjon teret az intézményekben az egyéni olvasás is. Azt képviselte tehát, hogy legyen kötelező olvasmány és kötelező olvasás, csak jól kell eldönteni, hogy a kánonba melyik kötetek kerüljenek. Ebben egyetértettek egyébként a beszélgetés résztvevői: szükség van rá, hogy rendszerszinten gondolják újra az olvasás tanítását.
Az olvasás eltűnése nem csak nálunk tűnik el
Fenyő D. György feltette azt a kérdést is, hogy mi a teendő azokban az iskolákban, ahol nem olvasnak egyáltalán. Pompor Zoltán Daniel Pennac Nemkötelező olvasmány című könyvéből idézett egy történetet. A szerző hasonló helyzetben volt e szerint, és hosszú idő múlva arra a felismerésre jutott, hogy egyszerűen felül a tanári padra és olvasni kezd. Figyelni kezdtek rá, és akkor lettek elégedetlenek, amikor abbahagyta a felolvasást. Vagyis, tette hozzá Pompor, az irodalomnak kétségkívül ereje van, de elismerte azt is, hogy nem várható el a súlyos napi problémával küzdő pedagógusoktól, hogy hasonló helyzetekben hasonlóan kreatívak legyenek.
Szóba került továbbá egy, a közelmúltban zajlott varsói, illetve brüsszeli konferencia. Az említett szimpóziumokon az derült ki, hogy az olvasás eltűnése nem csak hazai probléma. A CEU-n rendezett vitán emlegették továbbá a svédeket, akik az utóbbi években elképesztő pénzt költöttek rá, hogy digitalizálják az oktatást, most pedig minden erejükkel azon vannak, hogy kivonják az iskolákból a digitalizációt, mert rövid távon is ijesztő hatása volt. Szó esett az örömolvasás és a részvételiség fontosságáról. Pintér Borbála pedig arról beszélt, mennyire nehéz egy hatosztályos gimnáziumban megtalálni azt a könyvet vagy akár sorozatot, ami a diákok számára közös tudás, pedig roppant erő rejlik a közös történetekben, elvégre evolúciós bennünk a történetek iránti vágy.
A vita számos kérdést kinyitott és még többet nyitva hagyott. Én meg azon töprengtem a kerékpáron hazafelé, hogy egyfelől Odüsszeusz bolyongásai tökéletesen leképezik a kötelező olvasmányok körüli vitát, másrészt az is eszembe jutott, hogy vajon akkor is a kánon része lenne-e az Odüsszeia, ha a címszereplő nem ér haza annyi év után?
